Érdekes évvége

Hm, idén csak gondolatban sikerült boldog karácsonyt és újévet kívánni a családnak és sok barátnak. Ezúton is elnézést mindenkitől, és akkor 2011 decemberére már most kívánom az összes jót, hogy garantáltan el ne felejtsem, és esetleg én legyek az első, aki ezt megteszi. Ami most következik, az Morzsi első karácsonya lenne, a mamó nagyon egoista szemszögéből elmesélve.

Akkor pedig ezennel elárulom, hogy nemcsak a jókívánságokkal sikerült így elkésni, de az egész karácsony elcsúszott, ahogy elcsúszott például kocsink múlt szeptemberben esedékes ékszíjcseréje is (talán most január végén összejön – mármint az ékszíjcsere, a karácsony már csak a következő decemberben). Így esett, hogy december 24-én délelőtt tanácstalanul üldögélt mamó a konyhában: honnan lesz karácsonyfa? Mármint olyan iciri-piciri karácsonyfa, ami el is fér valamelyik szekrény tetején, merthogy máshová nem lehetne tenni. Ugyanis a karácsonyfa és Morzsi ebben a stádiumban nem kompatibilis. Érthető, egy épp járni tanuló kis, bivalyerős baba, és a vonzó, csillogó díszek, fenyőtűk, ajjaj, inkább ne részletezzük. Hely szintén sehol, azaz a hálószobában, az egyik kredenc tetején még akadna, épp annyi, hogy egy cserepes mikrokarácsonyfa (jobb esetben nanokarácsonyfa) elférne. De olyan pici fenyő nincs is szinte, legfeljebb valami buxusbokor csemetéje. Arra milyen lenne felaggatni a direkt erre az ünnepre rendelt, „Morzsi első karácsonya – 2010” feliratú porcelándíszeket?

A mamó kissé szomorú, mert feldíszített fenyő nélkül elég nehéz karácsonyi hangulatot teremteni, pláne, hogy Zoli a karácsonyi dalokat („kisült-e már a kalácsom?” és társai) nem szívleli, de mamó akkor sem tud progresszív, esetleg pszichedelikus zenére karácsonyozni… Arról nem is beszélve, hogy mamó december elején vagy még november végén megrendelte Zoli karácsonyi ajándékát, de már akkor visszajeleztek, hogy csak január 24. körül érkezik meg! Szóval toljuk a karácsonyt, teljesíthetetlen feladatként görgetjük magunk előtt, és 2010 napjai, órái, percei egyre fogynak… Milyen évvége ez?! Még jó, hogy a jászol, a Másik Kisded és a szeretet történetét idén még nem kell szavakba foglalni (beszélni nem tudó) Morzsinknak, nyertem még egy évet e nagy kihívással.

De mindenre van vigasz. Ugyanis 26-án reggel végre bevágja magát az autóba a család, előkészületben a hólánc, és nekivágunk végre karácsonyozni olyan helyen, amit szeretünk, és ahol majd nagyon sok fenyő vesz körül. Irány az Alpok! Már megint, még mindig, ismét és újra és mindörökké. A nagy lelkesedésben ekkor még nem fogjuk fel, hogy ott majd lesz sok-sok hófehér karácsonyfa a mamó kedvéért ÉS olyan sok síző, mint világbajnoki döntők idején a focirajongó, vagy mint Kínában a kínai … ((Egy héttel a karácsonyozás után eldöntjük, jó, focizni egyelőre még nincs kedvünk, de sízni/síelni most már tényleg megtanulunk, ha nem is azonnal, de jövőre, vagy legkésőbb mire Minimorzsi belenő a legkisebb fenegyerekek síiskolájába. Remélhetőleg a gleccserek addig még megmaradnak, merthogy Zoli nyilván nem a kijelölt sípályákon szeretne lefele száguldozni, felfele meg telekabinozni… (én magamról most még nem nyilatkozom).))

Az alma meg a fája, vagy a zsák meg a foltja? Nem is tudom, de egyre erősebb az az érzésem, hogy Morzsival nem jártunk rosszul. Mintha ő is annak örülne, mint mi. Például utazás, hegyek... Ha megmutatjuk neki a puha, bélelt, téli kezeslábasát, máris afféle pavlovi reflex módjára ragyog fel az arca, mert tudja, hogy ez annyit jelent: megyünk valahová. A kocsiban sem bőg, legfeljebb, ha még azelőtt megéhezik, hogy parkolóhelyet találtunk volna. Ha pedig a hegyek közé érünk, épp olyan jókedvű, mint mi magunk is.

Örvendezgetek itt a nagy felfedezéseknek, de persze attól még előfordulhat, hogy tizenöt éves korában úgy dönt, krikettezni szeretne inkább, vagy horribile dictu, golfozni (az apja kedvenc sportja)... Ha igazán jó anya leszek, akkor sokkal nagyobb örömmel veszek neki majd golfütőt, mint amilyen boldogan vennék sisakot, ékeket, friendeket, kötelet...

Ez még nagyon a jövő, hagyjuk.

Megyünk tehát, már megint úton vagyunk a hegyek felé, karácsony másodnapján, fehér mínuszokban, DE ez még mindig tízszer könnyebb és közelibb útvonal, mint például elindulni Erdélybe, ahová a) rengeteg sok átszállással, vagy b) kevés átszállással (akkor is minimum 3 váltás, ennél kevesebb NEM lehet), de rettentő sok pénzért (és úgy is minimum 20 óra utazás árán) jutna ez ember. Így aztán inkább marad a gyors leautózás Svájcba, ezúttal nem a Berni Felföld, nem Wallis és nem Engadin négyezresei felé, hanem a rétoromán vidék szívébe, a Surselva vidék Disentis nevű városkája felé.

Elvileg becsomagoltuk és Zoli a csomagtartóban már előző este elrejtette a háztartás minden összetevőjét, csak a konyhabútort, a hűtőt, ja és a laptopom hangszóróit (erdélyiül boxáit, haha) felejtjük otthon. Morzsit nem, mert reggel vidám, hegymászós jókedvvel köszönt, nehogy kimaradjon semmiből. Elmorfondírozok ezen. Kilenc hónapja van gyerekem, másfél hónapos volt, mikor hajnali fél hatkor elkezdett vidáman mosolyogni az emberre, de egek!, én még olyan nehezen tudom megszokni, hogy ilyen korán ennyire lehet örülni az életnek. Remélem, e drága kis Morzsika ugyanilyen derűvel kezdi a napjait, mikor majd egyszer azért kel fel, hogy a munkahelyére induljon. Ez persze a munkahelyen is fog múlni, valamelyest.

A dugig rakott kocsiról jut eszembe, ha egyszer valakiről meghalljátok, hogy egy kamionra való cuccot szeretne valahová elfuvarozni, de csak egy Mini Cooperje, vagy Ford Ka-ja, vagy netán Trabantja van, no problem, szóljatok Zolinak, be fogja szuszakolni a holmit, akár kamionostól is, a kis háromajtósba. A dolognak csak egy nehézsége lesz, hogy az indulást megelőző este készen kell állnia az összes csomagnak, mert különben irgum-burgum, égszakadás-földindulás és örök harag a holmi tulajával...

Aztán irány az autópálya, ahol meglepő módon már megint nem mi vagyunk az egyetlenek! A havazás, köd, és nagyonmínuszok ellenére sem. Annyira nem mi vagyunk csak önmagunkban rajta, hogy találkozunk a fél Hollandiával (a másik fele, amelyik nem tud síelni/sízni, az most Jáva szigetén, Szurinámban vagy Mauríciuszban telel), Belgium tekintélyes részével és sajnos franciákkal is. Ezek valahogy nem azok a rettentő kedves, emberbarát franciák, akik 1990-ben mindig felvettek, mikor kétezer kilométert stoppoltam. Egyik ilyen nemkedves francia család például egy zsúfolt autópálya-benzinkúthoz érve úgy ragadja el előlünk az épp előttünk lévő, egyébként utolsó parkolóhelyet egy kopott zöld kisautóval, hogy nem is jelez/indexel, hanem minden teketória nélkül villámgyorsan hátramenetben bekanyarodik, miután előzőleg már elhajtott, hogy azt hittük, távozik. Mi már tudjuk, hogy az én autómhoz egy lámpa kb. 400 svájci frankba kerül, ezért aztán a Zoli némán tűri a pofátlanság eme megnyilvánulását, én meg olyan mérges vagyok, hogy elfelejtem megdicsérni Zoli lélekjelenlétét, mert ha időben nem fékez, a zöldautós majom összetörhette volna az első lámpáinkat. Sőt, olyannyira mérges vagyok, hogy – mikor ötszáz méterrel arrébb valami jeges-csonthavas placcon végre leparkolunk, felöltöztetjük Morzsit, kikecmergünk a kocsiból, Zoli pedig elsiet a gyerekkel az épület felé, én meg valamiért lemaradok – még mindig füstölgök, eldöntöm magamban, hogy majd odabent megkeresem az ürgét (fel fogom ismerni a távol-keleti feleségéről), és elmondom neki, hogy a kormánya mellett balra az a kis, fel- vagy lepöccinthető kar mire szolgál („jelzésre, érti uram, arra, hogy a másikat figyelmeztessük kanyarodási szándékunkról, még akkor is, ha hátramenetben térünk be valahová villámgyorsan – az most már mellékes, hogy ez egyben pofátlan parkolóhelyrablás is volt ma”). Annyira füstölgök, hogy elfelejtem bezárni az autót, benne a fél háztartásunkkal, és főleg 250 értékes gigabájttal. A központi zár is elfelejt bekapcsolni, úgyhogy negyven perccel később kész csodaként ünnepeljük, hogy megvan még a kocsi, és belőle sem hiányzik semmi. Ma akkor már nem lesz több rossz szavam a francia autópályalovagokról. Magammal még megbeszélem a dolgot.

Az viszont külön megérte bemenni az étterembe, hogy látjuk, Morzsika milyen boldog, mikor gurítható, kisautós, kishajós rögzített tálcával ellátott kisgyerekülésbe kerül. Én olyankor örülök így, ha mondjuk, időm van egy kis alkotásra, vagy az ujjamra húznak egy brilliánsgyűrűt, vagy koccanás nélkül átautózunk Marseille két egymás melletti negyedén, vagy valami új szoftvert kapok játszadozni, vagy épp többnapos ünnep közeleg ÉS a munkahelyemen nem kérdezik meg, hogy be szeretnék-e menni dolgozni szombat-vasárnap, vagy mondjuk mééég abban a sajnos nem túl gyakori esetben is, ha hegycsúcs közeleg lihegve, csikorogva a talpam alatt... A Zoli is ez utóbbi alkalmakkor mutathat ekkora örömet (esetleg még akkor, ha egy Petzl katalógus valamely tárgyát ajándékba kapja egy geológiai kódexszel és egy hatkötetes madárhatározóval tetőzve), mint Morzsika most, a színes rajzos tálcájával. Tiszta öröm nézni ezt a babát, ahogy figyel, kommunikál már most, és ahogy tetszenek neki a színes dolgok.

Aztán irány tovább, el nem lopott és ki nem rabolt autónkkal, egyik autópályáról a másikra, míg egyszer csak két, de elég szűk sávos, kanyargós kaptatóra nem térünk Chur után... Zoli már tapasztaltabb sofőr, mint tavaly, már nem érzi szükségét a kanyar előtti lassításnak, de aztán elérem, hogy a kedvemért mégis megtegye – különösen, hogy még így sem sikerül lelassítanunk a forgalmat. Így esik, hogy a megadott időben, hihetetlen módon, de ott állunk a megadott épület előtt... És fél órával később elégedetten nyugtázzuk, hogy mégsem marad el a karácsony, rengeteg a fenyő, szép a kilátás a Medelser gleccserre, és három nehezen beazonosítható, de gyönyörűszép csúcsra. Megkaptuk tehát az ajándékot, megint kedvünk van csodálni a teremtő munkáját, már csak szánkót kell bérelni, hogy Morzsi se maradjon ki a télből.