Morzsi megtanul az asztalra csapni

2010. november 25. - december 12. - december 19. 

Morzsika az asztalra csap

Játszunk. Mindennap játszunk, legalább egy kicsit. Nem mindig játékokkal, sokszor inkább csak ötletekkel, meg azzal, ami akad, kanállal-lábossal, a függönnyel, a színes indiai sálaimmal, a kezünkkel.

Nincs még egy hete tán, hogy megtanítottam Morzsit a tenyerével az asztalon dobolni. Azaz, doboltam neki, és ki tudja mi okból, hihetetlenül élvezte, hangosan kacarászott. Pedig azt ritkán teszi, ki kell érdemelni ám tőle! Legtöbbször, ha nagyon örül, akkor is hatalmasra tátott szájjal, de hang nélkül kiáltja a világba boldogságát.

De amikor meghallotta, hogyan tapsolok a tenyeremmel valami ritmusfélét az asztallapra, és hogy különbözik egymástól a két kéz hangja (mert egyiken gyűrű van, a fém csattan picit), nagyon felvillanyozódott. (Jut eszembe, azt is meg akarom neki tanítani, hogy milyen hangot ad egy tenyér  - ahogy a Zen mondaná.) Pár nap alatt odajutottunk, hogy ő is dobol, igaz, még nem ütemre. De most már dobol az asztalon, ha belenyúl a spenótfőzelékbe, majd kiveszi a kezecskéit, és dobol akkor is, ha a kezében a színes fogójú csőrös pohár. Ez utóbbi annyit jelent magyarul, hogy teljes erejéből odavágja a csőrös poharat az asztalhoz, Zoli (és a konyha fala) pedig spricc-spricc… Sőt, még én is kapok belőle az asztal túloldalán.

Mindegy, nem neheztelhetek rá, mert én tanítottam dobolni… Csakhogy Morzsika továbbfejlesztette a dolgot, és ma délután egészen meglepett. Éhes volt, várta, hogy előkészítsem a kajáját, és mikor látta az edénykéjét, látta az evőeszközeit, de mégis késett az eledel, felmérgelődött és bizony odavágott! Asztalra csapott az eszemadta bosszankodó kiéheztetett baba! Akarom mondani, éhenkórász hadifogoly, anorexiára ítélt, becsapott, ártatlan babucink, akit már több másodperce nem veszünk figyelembe eléggé, hogy azonnal megetessünk! Ez borzasztó! Morzsi egyre hangosabban halandzsázott – egész biztos, hogy már megint a világvégéről, ami rövidesen jöhet, hacsak enni nem adunk neki végre.

Szomorú dolog lenne az a világvége, ó ne – placcs az asztalon! Mégsem hagyhatjátok, hogy ez a szegény baba nem kapjon időben enni, mikor már látszik az almazöld tányérja is! Dáing az asztalon!

Úgy tűnik, megy neki ez az asztalra csapás, mert még nem hagyta abba ökölfájdalmak miatt :-) .

----------------

Na eddig írtam ezt a naplójegyzetet november 25-én, de most már december 12. van, sőt aznap sem volt időm befejezni, 

------------------

ma már december 19. Most van időm folytatni, hja. Közben a baba kifejlesztette az asztaldöngetés művészetét, és már csataordítás is jár mindehhez. Múlt szerda délután óta. Már régen nem úgy dobol, ahogy tanítottam, tenyérrel, hanem vállból emeli magasra a karját, és vágja oda teljes erőből. Nem értem, hogy-hogy nem fáj neki… Minden esetre, ha beszélni nem is tud, azt már határozottan értésünkre tudja adni a konyhai etetőszékben, hogy 

1) késtünk a kajája előállításával/felmelegítésével

2) unalmassá vált a konyha, menjünk máshová mielőbb.

Érdekes, azért még nem szólt asztalra csapással, hogy finom az ebéd… azt csak abból vesszük észre rajta, hogy méltatlankodik, ha nem tömjük elég gyorsan egyik tele kanalat a másik után a szájába. Igazi székely gyerek. Ha minden rendben lenne, sosem szólalna meg. Ezért is vagyunk mi olyan távol a tökéletességtől. Sőt, a tegnap olyan rosszul mehetett valami a világban, hogy Morzsika egész délelőtt beszélt. Ami nem is baj, tulajdonképpen. A dologban csak az a furcsa (persze egy babánál ez borzasztóan normális), hogy egész délelőtt ugyanazt a két szótagot ismételgette: mamamamam, meg babababab. (Hogy pontosítsunk: a billabiális mássalhangzóknál tart, nazális változattal együtt.) De a családból senki sem unta meg. 

Ma reggelre viszont a mamamamam mintha velem lenne azonosítva: elkezdi mondani, egyre követelőzőbben, aztán mikor odamegyek hozzá, már nyújtja is a karjait, fel kell venni. Persze ha felveszem, többé egy szó sincs! Azon nyomban körbepásztázza a teret, mi minden van mindenfelé, és hogyan lehetne megszerezni mindezt. Aztán minden terv és stratégia nélkül elkezd minden után/felé/irányába nyúlni, én meg alig bírom tartani a rám ügyet sem vető, épp a narancssárga gerberát, az erkélyajtó kilincsét, a képernyőm hátát, a Zoli egerét, szakkönyveit, a magnót és még ki tudja, mi mindent célzó, teljes erővel vízszintesbe átmenő, vagy épp ágaskodó kisfiút. Már nincs mamamam, nem érdekli semmi, csak az épp kinézett tárgy. De ha leteszem és kimegyek a konyhába, rögtön nyűgös, szomorú, kétségbeesett, az apja nem is érdekli, megy a "mamamam" lemez… Nem volt ma könnyű vasárnapunk.

Visszatérve az unalmas konyhára, ahol asztalt lehet csapkodni, hogy kókadozó szüleinket helyváltoztatásra biztassuk: újabban van egy másik kiút is (mármint a konyhai etetőszékből), ami eddig nem jutott eszébe. Néha a konyha olyan unalmas tud lenni, hogy Morzsika egyszerűen elalszik az asztal mellett! Zoli már rajtakapta a fiát, hogy a rettenetesen unalmas mosogatás nézése közben ez a soha pihenni nem akaró energiabombácska elszenderedett… Ez is akkor tűnt fel, mikor már egy ideje nem hallotta, hogy Morzsi az asztalt verné.

A minap azonban jött a sokk, mikor ma este elszörnyedve láttam, hogy Morzsi a nyakánál fogja, és a járóka padlójához csapkodja teljes erőből szegény Láma lámát (nem tibeti vallási vezető, hanem andesi játékláma, amit New Yorkban vettem, de feltehetően Kínában állítottak elő, és mivel nem volt más név a fejünkben, Globali(zált) Láma néven lett a családban anyakönyvezve). De az világos, hogy Morzsika nem haragszik a lámájára, csak egyszerűen levezeti a fáradságot, a sok új benyomás okozta feszültséget, és különben sem tudja még, hogyan kell bánni egy lámával. Ezért odacsapja. Most gyakorolja a mozdulatokat. Mi máson, mint a játékain. A mi szempontunkból ez valahol jobb is, mert a plüssanyagú Láma láma nem csap akkora zajt, mint mondjuk a merev szilikon?bakelit?poliakármi? Csőrös Pohár, amikor az asztalon, padlón stb. csattan. De hamar le fogom szoktatni Morzsit a lámacsapkodásról. Csak mert Láma láma szelíd és senkit sem bántott.

Ettől függetlenül, kicsi Morzsika, kérlek, ne felejtsd el, hogyan kell az asztalra csapni (mármint az ártatlan láma odavágása nélkül, férfiököllel). Ha nem az almazöld tányér megtöltéséhez szükséges időről, vagyis türelemkérdésről van szó, hanem az élet valóban ki akarna veled tolni, ha akárki emberfia ki akarna téged használni, kérlek, kérlek, ne féltsd a kujakod. Igaz, hogy nem árt az óvatosság, meg többet ésszel, mint erővel, meg minden izé, amit a nagyszülők mondanának, de csak hogy tudd, anyukád a múltjának pont azokra a pillanataira gondol vissza a legbüszkébben, amikor végre összeszedte magát, felállt és rávágott ököllel az asztalra. Meg is lepődtek akkori munkáltatói. És pont azokat az éveit bánja leginkább, amelyeket úgy végigtűrt, hogy nem mert az asztalra csapni. Szóval, ha nem megy ésszel, akkor (először nézd meg, ne üvegből legyen, majd) csapj az asztalra, nehogy évek legyenek egy napnyi átverésből.