Babaszínház

Nem, nem hülyültem meg, gyerekünket nem viszem még színházba, és nem is a bábszínház szót írtam el. Tényleg színház az egész világ (kösz, Shakespeare), különösen a baba világa, főleg ha az ember szép lassan átengedi otthonát egy virgonc minimókus Morzsinak.

A dolog úgy kezdődött, hogy egyik utolsó decemberi munkanapon hazaérek, én, a hős családanya mamó, és fáradtan lecsücsülnék a nappaliban, de ELTŰNT a halványzöld, vesebab alakú kanapé!!!

El kell árulnom, hogy különösebben csak azért lepett meg a dolog, mert méretei szerint ez az átlagban három és félszer másfél méteres amorf kanapé mégiscsak a lakás egyik legtekintélyesebb bútordarabja volt. De igazából nem újdonság a radikális változás, mert Zoli már 2008-ban eljátszotta azt, hogy egy pénteki napon, míg én dolgoztam, száz százalékban szimmetrikusan átrendezte a nappalit, vagyis, ami az északi falnál (hajjaj, hegymászóártalmak, na halljátok, északi fal, mikor is láttam utoljára ilyesmit?!) volt, könyvespolc és rajta pár száz könyv, íróasztal, fiókok, szék, CD-állvány stb. az mind átkerült a délre néző falhoz, pontosan száznyolcvan fokkal megváltoztatva az íróasztalomtól szűkösen látható panorámát. (Azóta is valami távoli autópályaszakaszt látok a belső udvar fái helyett…)

Sőt, nem is olyan régen, egyszer csak arra értem haza, hogy a hálószobában is máshol van minden (azaz majdnem minden, kivéve az egyik ruhásszekrényt és egy odaszegezett falvédőt). Ez már szebb teljesítmény volt, mert ez kisebb szoba, és ebben egyedül elmozgatni egy kétméteres ágyat, úgy, hogy közben a szintén kétméteres kredencek, meg a gyerekágy is bent van, miközben az ember elvileg egy világkíváncsi és rém társaságigényes nyolchónapos ürgére felügyel, elég figyelemre méltó teljesítmény.

Kifakadás: Ó, ha tudnátok, milyen nehéz úgy visszaemlékezni, retroaktív naplóbejegyzést írni most január elején december közepéről, hogy közben hangosan megy valami naggggyon progresszív izlandi zene és Adam Ondra ifjú cseh mászófenomén épp egy kilences utat mászik Zoli előtt a huszonkét inch-es monitoron, miközben néha csehül kommentálják! Mindjárt csehül állok itt a naplóírással! Na, vissza a témára!

A fent említett előzmények után különösebben nem hatott meg a lakás újabb, előzetes megállapodás nélküli átrendezésének megállapítása. Végül is még akadt egy üres szék, a számítógépem előtt, leültem VOLNA hát oda. Persze előbb az ember amúgy is ölbe kapja, és össze-vissza csókolgatja az immáron türelmetlenül ricsajozó Morzsiját, akiben az a jó, hogy most (még) pont annyira örül a mamója látványának, mint a mamó a Morzsijának. Ritka kölcsönös pillanat, és el is múlik nagyon hamar, mert mihelyt Morzsi ölbe kerül, a világ rögtön új perspektívából enged magába bepillantást, és kedvenc gyerekem rögtön meg is ragad minden lehetőséget, hogy megragadjon mindent, ami nem játék és nem neki való. A játékait ugyanis már régen megunta. Az én ölemből azonban milyen könnyű belekapaszkodni a kilincsbe, ami a kedvenc tárgya újabban, és ahonnan én is megtudom, hogy milyen erős gyerekünk van. Ha ez egyszer belekapaszkodott a kilincsbe, nincs más esélyünk, mint szépen, szelíden, helyben topogva megvárni, hogy elengedje!

Szóval, ez LETT VOLNA a hazaérkezés utáni pillanatok átlagos forgatókönyve. Csakhogy megragadta a figyelmem valami hatalmas, a nappalit önmagában elmonopolizáló erődítmény! Hm, ez bazi nagy volt, legalább három és félszer másfél méteres „chateau fort”, legalább huszonöt centi vastag falakkal, amelyeket pokrócok borítanak, meg valami halványzöld támla egyik oldalon. Hosszú, mély, akár lövészárok is lehetne, de azok nem ilyen kényelmesek… Szóval ez volt az ERŐD – ezt a nevet viseli mind a mai napig, merthogy még mindig áll.

Egyetlen hatalmas, vastagon kibástyázott sánc a drága kis kalandozó Morzsikának, aki most aztán biztonságosan bukdácsolhat királyi várában. Csatangol is benne, innen az íróasztal mellől, az egyetlen széknek megmaradt székről nézve olyan, mintha bábszínházat néznék, hol itt, hol ott, hol amott tűnik fel egy helyes kis szőke kobakocska, hadonászó babakéz, néha kiröpül egy játék is belőle a szoba a közepére, aztán ahogyan a bábszínházban a bábok lemerülnek a pult mögé, éppen úgy, csak még hirtelenebbül eltűnik a Morzsátska, mert azért még elég gyakran elesik, vagy úgy, hogy nekivágódik a kipárnázott bástyáknak, vagy hirtelen fenékreülésnek álcázza a dolgot. Már egy hónapja nem láttam a fejecskéjét kék-zöld-piros foltok nélkül, de talán most a kipárnázott főnöki erődítményében nem lesz mibe belevernie. Ez volt gyaníthatóan Zoli célja is.

Csakhogy e hatalmas konstrukció felemésztette a háztartás szinte minden darabját, ami nem volt rögzítve, és nem a konyhában volt előtte. Az erőd falaiba lett beépítve a házban található két „puff” jellegű szék, két kis kerek „guggolószék” (vagy minek nevezzem őket, kis fahengerek), egy pár hálózsák, az összes pokrócunk, több nagyobb, műanyag, IKEÁ-s dobozunk és a paplanok is. Ami persze azt is jelenti, hogy csak akkor fekhetünk le, ha Morzsi már alszik, és az erőd keleti bástyáját le szabad IDEIGLENESEN bontani!

Régebben volt olyan, hogy ledőlhettem kicsit, míg Morzsi Zolival rakoncátlankodott a nappaliban, de most már csak takaró nélkül, spártai módon tehetem…

 Kifakadás 2: Én ugyan sose mondtam, hogy a pénz nem boldogít, nem vagyok egy szerény típus, sem egy aszkéta, de most annyit szórakozunk új lakhatási körülményeinken, hogy néha kénytelen vagyok azt hinni, nem is olyan rossz dolog szegénynek lenni. (Ja, a kolbászkerítés nem tévesszen meg senkit, mi ITT a lecsúszó középosztály aljának számítunk, én a két egyetemi diplomámmal annyit keresek, mint egy érettségizett, de helyi születésű postai alkalmazott, és mi támogatást sem vasalunk fel, se munkanélküli segélyt, se adókedvezményt abszolút semmire, az átlagos helyi lakossággal ellentétben).

Aha, régebben… Régebben volt egy halványzöld nagy kanapénk, ahol az ember meghúzódhatott, hogy olvasgasson. De most mi, kifutó generációs, elavult felnőttek már nem számítunk, Morzsié a terep, aki boldogan csörtet, csatangol, csángál, csúszkál az erődjében, és a régebben még általam olvasott magazinokat csemegézi. Mostanra már megtanulta, hogy nincs jó ízük, de azért rendületlen lelkesedéssel tépegeti őket. Az erőd kb. két hete áll, Morzsi pedig már legalább tíz, vastag, fénylő, offset nyomással készült reklámoldalt szaggatott átlagban háromszor négy centis darabokra… amikor épp nem a bábszínházában szórakoztat minket, hanem eltűnik a falak mögött és ülve marad. Rajtakaptuk, hogy néha belefeledkezik a magazinba, és lapozgatja!!! Nem azt mondom, hogy nem fejjel lefele, de az óriási dolog, hogy nem eszegeti, mint régen, hanem NÉZEGETI! Aztán jön valami kisfiús lendület, és máris meg kell tudnia, hogyan szakadnak a lapok, mi tartja őket össze, mennyi erő kell a felaprózásukhoz stb.

De persze erre is ráun, és nemsokára ismét feláll, az erőd egyik sarkától a másikig rohan a vastag falak mentén, néha kapaszkodva, és hol Molière hősei módjára illegeti magát, hol épp Csehov modellje alapján fakad ki, hogy milyen magányos és meg nem értett babuci is ő, akit már majdnem tizenöt perce nem vettek ölbe egy kis kirándulás kedvéért. Egek, micsoda régen is volt, hogy utoljára belekapaszkodhatott a kilincsbe! Legtöbbször persze csak a nézői visszajelzésekre vadászik, és mikor látja a kis népszerű sztárocska, hogy mosolygunk rá, akkor szintén felderült arccal folytatja a bukdácsolást – minden esetre elég gyakran leellenőrzi, hogy figyeljük-e, és ha nem lenne nézőközönség, akkor jön valami abszolút figyelemfelkeltő, hatásvadász drámai felkiáltás, Ophélia, Antigoné, Cornélia, Mamóóóóó, nem akarok egyedül maradni a színpadon! Vagyis a színpadon igen, de a nézőtér ne legyen üres!