Kolumbusz látta tüzet okádni

Rém hosszú beszámoló - a teljesség kedvéért. De azért rohanj végig rajta.

Kolumbusz látta tüzet okádni

Hajnalban Morzsi gyerek zsörtölődött kicsit álmában a szomjúságtól, de éjjel is meg kellett kétszer itatnom. Aztán napközben minden rendben volt, hanem éjjel egy órakor hirtelen arra riadtam fel álmomból, hogy lefekvés előtt elfelejtettem a gyereknek a vizet odakészíteni, hogy ha inni kér, azonnal kéznél legyen. Nos, mese nincs, ugrás ki az ágyból, rövid mosogatás, gondos törülgetés, palackozott víz előkészítve, álmában megitatom, máris nyugodtabb lesz, nem forgolódik. Minden rendben, alig vagyok fáradt. Csakhogy éppen éjjel egy óra múlt. És ez egy nagyon hosszú nap éjjele. Ugyanis a reggeli mosogatás és ez éjféli mosogatás közt megjártam Spanyolország legtetejét. Szó szerint.

Egyes krónikák szerint, 1492-ben, errefelé hajóztában Kolumbusz látta tüzet okádni. Mi szerencsére nem. Pedig rajta van annak a bizonyos tizenöt vulkánnak a listáján, amelyről (már legalább tizenöt éve) valószínűnek tartják, hogy ötven éven belül kitör. Úgyhogy akár azt is jelenthetném, nagy boldogan: megúsztuk, szerencsénk volt. Lehet, hogy azért, mert nem hajóval jöttünk. Három-négyórás repülőút, majdhogynem háztól házig (vagyis negyedannyi idő és macera, mintha innen Erdélybe szeretnénk légi úton eljutni), és tessék, máris Tenerife szigetén találja magát az ember, kellemes 18-22 fokos, napos télben, sötétkék óceán fekete lávakavicsos partján. Itt található ez az aktív vulkán. Szigete pedig Izland és Hawaii után a harmadik legnagyobb vulkanikus sziget a világon. Kanárit nem láttunk (bár ez egy Kanári sziget is egyben), eltekintve attól a kellemetlen apróságtól, hogy a csapvíz fogyasztása itt erősen ellenjavallott, merthogy kanári betegséget lehet tőle kapni. Hogy ez mivel jár, azt nem tudom, de az igazság az, hogy nem is mertem utánanézni, mert még emlékszem, milyen volt az, amikor hobbiból olvasgattam a SOTÉ-sek belgyógyászat és patológia tankönyveit, és a férfi nemi betegségek kivételével minden más kórt elkaptam rögtön, ahogy a tünetegyüttest végigolvastam… Nem értem, hogy bírják ezek az orvostanhallgatók!

Szóval, se kanári, se lebarnulás, és még az óceánban sem fürödtünk! Ugyanis az időjárás nem volt kegyes (bár a luxemburgi átlagnál kb. százötvenszer jobb volt, és a panorámát sosem zavarta szürke felhő). És ugyanis az indulás előtti este tíz órakor Zoli végre véletlenül rálelt a megfelelő internetes oldalra, ahol az ember csúcsengedélyt kérhet magának, hogy megtehesse a Teide vulkán kráteréhez felvezető utolsó kétszáz métert is. A Pico del Teide 3718 méter magas, de e híres engedély nélkül legfeljebb 3500 méterig lehet eljutni, jó esetben teleferikkel !!!

Namármost, e csúcsengedély nagyon konkrét időpontra szól, gyakorlatilag kétórás időintervallumokra osztják a nappalokat (azaz a munkaidőt, kilenctől ötig), és az embernek előre meg kell mondania, hogy melyik napon pontosan hánytól szeretne a csúcs közelében, vagyis a kráter szélén tartózkodni! Ilyesmi, hogy időjárás, vagy nem hegymászók esetén a teleferik működése, nem érdekli a nemzeti park fenntartóit, és a szorgosan ellenőrző rangereket. Ha az adott két órában nem ér az ellenőrző ponthoz az ember, hogy a két példányban kiállított, névre szóló engedélyét és útlevelét bemutassa egynémely határozott, spanyol fiatalembernek (akinél ott van a lista és az engedélyt kapott kirándulók útlevélszáma is, ezzel hasonlítják össze a kinyomtatott engedélyt), akkor nem is fog más időpontban oda feljutni! Késtél félórát, kifutottál a délután 13-15 óráig tartó időszakból? Fordulhatsz is vissza, nem engednek felmenni. Komoly. Itt aztán könnyű pechesnek lenni, elég egy kis rossz időjárás. Annak ellenére, hogy az engedély ingyenes, (mert tulajdonképpen arról szól a dolog, hogy soha ne tartózkodjon harminc embernél több egyszerre odafent, és a környezetvédelmi szabályokat – az engedély szövegével együtt – végigolvassa az arra kívánkozó), ez máris valami tekintélyt ad a csúcsnak, meg az oda felmenetelnek.

Pedig, pedig… Most mítosztalanítok: fű, fa felmehet. És még hogyan!? Kocsival, aztán kabinnal, aztán meg végre leszűkül az emberáradat: GYALOG.

A sziget autóútjai kétezer méter fölé vezetnek, az ember a bérelt kocsijából bámulja szépen, hogyan ritkul a növényzet, a fenyőfák teteje is eltűnik lassan az út menti szakadékokban, míg egy geológusparadicsomba nem érünk. Ez egyike volt azon helyeknek, amikor megint kifejezetten sajnáltam, hogy nem ezt a szakmát választottam! De ez sem csökkentette a holdbéli táj nyújtotta élvezeteket. Minden elfelejtettem, amit valaha is tudtam a vulkánokról, nem érdekelt, hogy sztratovulkán, hogy tévesen tulajdonítják neki az 1909-es kitörést (merthogy ez utóbbi a nyugatra fekvő Chinero volt, nem a Teide!), semmi sem érdekelt, csak néztem a fennsíkot és milliárdnyi lávaképződményt, az asztenoszféra alól hosszú mormogás után izzó, kőbombázó, lövellő, folyó, háromezer fokos masszaként a felszínre hajított és itt megszilárdult elemi dühöt… Órákig tudtam volna bámulni, szinte minden pillanatban kiszálltam volna a kocsiból, hogy gyalogoljak egy kicsit e földi holdon – ki is szálltunk, persze, de felváltva, mivel sűrű eső zuhogott, és erős szél irányította vízszintesre, és Morzsit kíméltük a vulkáni utóélet tapasztalatától.

Háromezerötszáz méterig lehet feljutni, ugyanis kétezerháromszázról teleferik visz fel. Jó időben. Első napon, mikor ide kirándultunk, ahelyett, hogy Playa de las Americas finom homokos partjain süttettük volna a hasunkat (ha ugyan ott is nem zuhogott), nem volt jó idő. Sebaj, azért nagyon jó kis kirándulás volt, lenyűgözve kanyarogtunk le kétezer méternyi szintkülönbséget szűk hegyi utakon. Los Cristianos – Abona – Vilaflor – Boca de Tauce – nemzeti park útvonalon mentünk fel, és az El Portillo – Aguamansa – Orotava – Santa Ursula útvonalon jöttünk le. De mindkét esetben 2356 méterről tengerszintig (vagy fordítva) tartó szintkülönbséget kellett megtenni.

Másnap viszont… Igen, másnap jó lenne, ha szép idő várna ránk! Ugyanis az én csúcsengedélyem másnap, vagyis szombat délután egy és három közötti időre szól, de jelenlegi testi erőnlétemnél fogva délután egyre csak akkor tudnék háromezerötszáz méteren a rangerek ellenőrzőpontján jelentkezni, ha teleferikkel mennék (vagy éjjel egykor indulnék). Sajnos ez van. Reggel nyolc körül felhívom a teleferikállomást, hogy jár-e a kabin aznap. Hm, ez a spanyol nyelv nagyon gyors tud lenni, különösen, ha nincs hozzá gesztus, hanem egy üzenetrögzítő hadarja. Nem hallom a „cerrado” (zárva) szócskát, de a szöveg végén olyasmit mond az illető, hogy „condiciones meteorologicas adversas”(azaz kedvezőtlen időjárás, bocs a spanyol hejesirásér), és rosszat sejtek. De győz az optimizmus, leszaladok megnézni a honlapjukat is. Az meg azt közli, hogy január 22-én, szombaton, vagyis e bizonyos másnapon, azaz MA a libegő/telekabin „operativo”. Azaz jár! Nosza, kocsiba vágjuk magunk, másfél óra mire felérkezünk az állomáshoz, és ... zárva találjuk. Csalódottan ballagok vissza a kocsihoz, ahol Zoli és Morzsika játszanak, közösen izgulva, hogy összejön-e mamónak a kocaturizmussal kombinált csúcsélmény.

De mielőtt továbbindulnánk, mégiscsak győz az optimizmus, már megint. Miért mond egyet az üzenetrögzítő, és mást a felirat a jegypénztárnál? És miért ólálkodik az a japán (Zoli szerint ugyan spanyol, mert tökéletesen beszéli a nyelvet) férfi folyton ott? Mindenki más lemondóan elmegy, mihelyt a zárt pénztárat megpillantja. (Később kiderül, tényleg japán, a felesége is az, és mindketten anyanyelvi szinten beszélnek spanyolul. De találkoztam én már Peruban született japánokkal korábban is.)

Ki a kocsihoz tanácskozni. Aztán visszamegyek mégis az épületbe. Sikerül éppen kihallgatni a japán férfi és a teleferik/libegő/telekabin egyik üzemeltetőjének a beszélgetését. Mégiscsak van ok az optimizmusra. De azért én is megkérdezem az egyenruhást. Annyit mond, hogy felmegy egy kabin, várjak egy fél, maximum egy órát, addig kiderül, hogy a nagy szél ellenére beindítják-e aznap az utasszállítást. Vagyis remélem, hogy jól értettem, és tényleg ezt mondta spanyolul. Morzsi és Zoli szépen elszórakoztatják egymást, én meg lecövekelek a kabin pénztára elé. És végignézem az emberiséget. Egyetlen – enyhén feszült – óra alatt megfordul itt legalább harminc náció, legalább tíz kategória, kivéve az emberiség azon szegény részét, amelyiknek képviselői nem tudnának kifizetni egy buszjegyet, vagy bérelt autót idáig. Kissé meglep, hogy mennyire felkészületlenül szeretnének egyesek fellibegni háromezerötszáz méterre. Leginkább a skandinávok vannak az alkalomhoz öltözve, ott a helyszínen vedlenek át strandolóból túrázóba, előkerül a széldzseki, bakancs. De a többség, különösen a spanyolok meglehetősen könnyedén állnak a dologhoz, térdig, lábszárközépig érő vékony vászonnadrágok, szoknyák, farmerdzsekik döbbentenek meg…

Közben egyre többen veszik hírét annak, hogy talán mégis… én meg azt veszem észre, hogy egyre hosszabb sor elején állok. Az egy órája felment kabin lefele jövet minden egyes oszlopnál megáll, és a benne levők kiszállnak, valamit leellenőriznek, aztán beszállnak, míg végül, jóval egy óra után leérkeznek.

Ekkor az üzemeltető minden bejelentés nélkül előkerít pár cölöpöt, pár méter piros szalagot, és se szó, se beszéd, elkezdi átterelni a sort, teljesen máshová! És én, aki első voltam (és akinek mindjárt lejár a csúcsengedélye!!!) majdnem utolsó leszek egy afrikai/dél-amerikai/olasz/romániai típusú sorban. A kabinba pedig csak az első harmincnyolc ember fér be (legalábbis a telekabin honlapja szerint, én eredetileg húsz főre saccoltam volna a maximális befogadóképességét)! Ballagok csüggedten az új sorba átterelt tömeggel, amelynek fogalma sincs arról, hogy már elkezdődött a csúcsengedélyem ideje, és ketyeg az órám… Ekkor azonban szerencsém van azzal a középkorú, kedves hölggyel, aki családostul (férjével, felnőtt fiával és annak nőjével) ott állt mögöttem a sorban. Az ő spanyol kiejtését valahogy meg lehet érteni! Ennyit mond, hangosan, a tömeg előtt: „te voltál az első, gyere, állj be elől” – előreengednek, majdnem elsírom magam a meglepetéstől és az örömtől.

Még negyed óra eltelik, ide-oda terelgetéssel, jegyvásárlással, be a labirintusba, ez meg az, és máris a kabinban találom magam, ahová még kb. tizenöt-húszan követnek, aztán záródik az ajtó, és elindulunk felfelé. Kissé elképedve nézek a mellettem álló fiatal lányra, aki zokni nélkül, strandpapucsban (azaz vékony gumilepcsiben), egy szál nadrág-blúzban vacog, és majdnem elhányja magát… Átadom neki a helyem, bár ez rajta nem sokat segít, pláne, hogy tériszonya is lehet, mert nem mer kinézni az ablakon. A kedves nő is ott van, családostul, a menyének épp most szed össze a család magáról egy adag öltözetet, mindenki ad egy pulóvert, és máris téliesítve a kislány. Kiderül, hogy nekik is van csúcsengedélyük. Meg egy orosz kinézetű (később megtudom, litván) fiatal párnak is. Másoknak nincs, de nem is maradnak sokáig odafent. Ugyanis a szél nem kispályás (sőőőőt), és az állomás környékén csontkeménnyé összefagyott méteres hó, félméter vastag jég is elég meggyőző érv.

Felérve máris látható, hogy nem Svájcban vagyunk, ahol az ilyen háromezres libegők felső állomásán minimum egy kávézó és síbutik található. Itt nincs semmilyen infrastruktúra, az ismeretterjesztő térképes táblán, meg a rangerek, a nemzeti park ellenőreinek házacskáján kívül.

A ház előtt találkozom két német hegymászóval, szép Hochdeutsch-ot beszélnek, sárga szíjas hágóvas van a zsákjukra kötözve. Kívül, vagyis gyaníthatóan épp most használták. Hoppá, Zoli, akinek holnap délre szól a csúcsengedélye, nem hozta a hágóvasát! Szóba elegyedek a srácokkal, kiderül, hogy ők valóban gyalog jöttek idáig fel, és a harmadik társuk bizony lent maradt a menedékháznál, vagyis onnan visszafordult, mert hágóvas nélkül nem tudott velük tartani. Kell a szerszám, ugyanis nem csonthó, hanem Steileis, meredek összefüggő jég állja/alkotja az ember útját a menedékház és a felső állomás közötti szakaszon, elég hosszú részen. Nem örülök a hírnek, mert Zoli kizárólag gyalog szeretné megtenni az utat, de ma este nem biztos, hogy valahonnan hágóvasat tudunk neki szerezni. A németek már a csúcsról jönnek, el is tűnnek lefelé. Gyalog.

A ranger köré kisebb tömeg csoportosul, akik számára – bár spanyolok – teljesen újdonság, hogy engedély kellett volna! Az igazság az, hogy nem tudom, hogyan képzelték a hegyet: félcipők, szvetterkék, kivillanó meztelen lábszárak látványa gondolkoztat el. Elmagyarázom az egyik átlagos spanyol néninek, hogy én hogyan szereztem az engedélyem, de aztán búcsút intek neki, mert a ranger már az én útlevelemet ellenőrzi a nála szereplő adatokkal. A kedves nő és családja pont előttem vágnak neki az ösvénynek. Még megkérdezi, honnan vagyok. Az egyszerűség kedvéért Hungríát mondok neki. „Ja, akkor nem vagy hozzászokva a magashegyi körülményekhez?” Gondolom, ezt arra érti, hogy rajtam fülvédő, hegyi napszemüveg, sapka, sál, kesztyű, bakancs van, szóval a társaság többi tagjához képest határozottan túlöltözött vagyok. De nem sértően és nem lekicsinylően mondja, és én sem kezdem bizonygatni, hogy azért jártam már nagyobb magasságokban, nem is mindig teleferikkel.

Szépen ballagok a család után a nagy lávakövekkel határolt kaptatón. Nem egészen a Vezúv kráteréhez tartó séta, itt azért emelkedik az út, és gyakran az átlagos lépcsőknél magasabbra kell az embernek emelnie a lábát, amit bakancs nélkül elég könnyen kificamíthat e terepen. Leginkább a Piz Languard (Svájc, Engadin, 3262 m) megmászását juttatja eszembe, az volt ilyen meredekségű és ilyen stílusban kikövezve. Egy kilátópontnál utolérem, és elhagyom a kedves nő családját. A fiatal pár felajánlja, hogy lefotóz, ha akarom. Mondom nekik, hogy majd a csúcson találkozunk, majd ott fotózgatunk. 

(Mint később kiderül, nem találkozunk a csúcson, mert mikor onnan lefele jövök, még mindig majdnem ugyanott találom őket, ahol elhagytam felfele menet. A mama a magasságtól rosszul érzi magát, a fia támogatja, vezetgeti, a lány és a papa (vagyis após) kissé előbb tartanak, de a széltől ők is nagyon szenvednek (sapka nélkül, hát, el tudom képzelni). Nekik talán sikerül még időben felérni? Sosem találkozom velük többé. Kár, mert szimpatikusan voltak. Kár, mert megkérdeztem volna a mamától, hogy hogyan neveljem Morzsit, hogy ha majd egyszer én is idős leszek és rosszul bírom a hegyen, akkor ő is képes legyen ekkora áldozatra, hogy hátramarad velem… Persze, lehet, hogy olyan helyzetben én inkább lefele mennék, de az alapelv ugyanaz.)

Szóval ballagok szépen, lassan, nem viszem túlzásba a hágást. Mikor egy jó kiadós hányás gondolata először kísért meg, valahonnan mélyebbről, zsigerből, gondolkodás nélkül előveszem a nadrágzsebben lapuló homeopátiás Coca 9 CH-t (igen, ez abból készült, amire gondoltok, dél-amerikai kokacserjéből, ellenben legalizált gyógyszer, amit bármelyik luxemburgi patikában meg lehet rendelni, és másnap 1,86 euróért át lehet venni!). Csodát művel, megint úgy érzem magam, mintha csak ötszáz méterrel járnék tengerszint felett. Pedig már háromezerhétszáz körül lehetek. (Persze újabban olyan lassú vagyok kis hegyekben is, mintha nyolcezer méter felett járnék. Ez már az én hibám, végre valami, amivel nem vádolom a világot.)

Egyszer csak nem lehet tovább menni. Nincs már semmi fennebb, csak lefele van körös-körül rengeteg felhő, egy hatalmas fennsík, aztán a legalacsonyabban vándorló felhők alatt a sötétkék Atlanti óceán. Valahol a felhőrengeteg alatt ott van La Gomera szigete, meg El Hierro, La Palma is, de nem ismerem fel őket. Megérkeztem volna? Ez a negyedik vulkánom, ha jól számoltam. A Merápi, a Fujiyama és a Vezúv után valahogy más elképzelésem volt a kráterekről. Ez egy pici, sekélyke, száraz, sárgás mosdótálnak tűnik az említett előzmények után. Bár a Fuji krátere széléig nem sikerült feljutnom, mert éppen sínbe volt téve a bokám, és Japánba indulásom előtt alig egy héttel hagytam abba a mankózást. A Vezúv, ahol Zolival 2007-ben jártunk (http://mmontivagus.blogspot.com/2009/07/vezuv ), elképesztő krátermélységével és átmérőjével nyűgözött le. A Merápi viszont nagyon kitett magáért, szó szerint tüzet láttam a mélyébe tekintvén. A Merápin nagyon melegem volt, kétezerkilencszáz métere ellenére. Sajnos, ami nekem kuriózum volt, az sok-sok jávai lakosnak tragédia lett két évvel később 2006-ban, majd tavaly októberben ismét, mikor a vulkán kitört és tízezreket tett hajléktalanná (283 halálos áldozatot is követelve)! (Vajon hol vannak ma azok a fiatal tudósok, akik felkísértek az azóta lávafolyam alá került szeizmológiai állomástól?)

„Nem elég, hogy súlyfeleslegestől elfúj a szél, hogy nincs elég levegő, de még ez a sok kéngőz is fojtogat” – morfondírozok magamban, de azért rendületlenül mászom tovább. Igen, itt már kell néha mindkét kéz, hogy az erős szél ellen megfogózzék az ember. Mennék még, most kezdek igazán belejönni, de a kráter szélén egy jéggel összekövesedett lánc zárja az utat, és hát tudtam én már lent is, hogy nem lehet teljesen körbekerülni felül. A legmagasabb pontra persze fel lehet mászni, de jobb, ha az ember nem teszi, mert máris a fellegekbe (vagy a mélységbe) lódítja ez a hihetetlen erejű szél. Az Alpok négyezresein az ember képébe apró hókristályokat vág a szél, itt pedig kemény kénbűzt! Az ösvény mentén némelyik háztartási tölcsér méretű lyuk csak úgy füstölög! Tény, hogy lent porcelánhó alkot sebezhetetlen porcelánmezőket, de itt a kráter közelében és belsejében a földön nincs ám hó, elolvad. Egész jó a padlófűtése ennek a vulkánnak. Ha a szél nem lenne, nem is fáznék, nyugodtan földre ülhetnék, de ugye, a hidegérzésre az is rásegít, hogy már lent megmondta a nemzeti park egyik alkalmazottja: mínusz négy fok van fent háromezerötszázon, DE mínusz huszonhatnak fogjuk érezni, a szél miatt. (A csúcsról nem beszélt.) Ebből egy átlagos tudós elme máris ki tudná számítani a szél sebességét. Én számítgatás nélkül 70-80 km/órára saccoltam útközben.

A legeslegmagasabb pontra éppen ezért nem is tudok úgy felállni, ahogyan illene, inkább mellette állok, majd enyhén föléje emelkedem, szorosan átölelve, hogy a mélybe nem tántorítson valami őrült szélroham. Imádom magam, hogy volt elég ösztönöm dupla kesztyűt húzni, és a fejemről sem kívánkozik le a sapka. A hideg ellenére fotózgatok, élvezem a csúcs magányát. Innen szinte látni lehet, hogy gömb (jó, na, geoid) alakú a Föld! Teljesen egyedül vagyok, szívem szerint leülnék, felhívnám Zolit, megenném a csokit, elmerengnék. De valahogy nem jön, hogy lehúzzam a kesztyűt egy telefonálás erejéig. Szerencsére a fényképezőgépet kesztyűvel is lehet kezelni. Lefotózom a karórámat is, csak úgy emléknek, hogy kb. mikor is értem a csúcsra. Aztán elindulok lefele.

Találkozom a litvánokkal, egy aránylag szélvédett helyen üldögélnek. Pár szót váltunk, kiderül, hogy ők is elhagyták a hazájukat, most Angliában élnek. Összemosolygunk, mint aki közös táborban lakott valamikor. Aztán tűzök lefele, útközben eszegetem a szilvaízzel töltött, Dr Munzinger-féle vitaminos csokit. A másik csokimat a rangernek adom, mikor leérek a házhoz.

Míg a kabinra várok, meglepve veszem észre, hogy odakint egy szoknyás, harisnya nélküli, vörösre pirult szőke kismama szorít magához egy rózsaszín pokrócba csavart kisbabát. Mellette négy-ötéves, szintén szoknyás, de legalább harisnyás kislány topog aranyszínű topánkában, szemmel láthatóan nagyon fázik. De a mama nem befele tart, még nézelődik, a napra állítja a kislányt, és maga is odaáll. Hm, én az előbb azon örvendeztem, hogy Morzsi lent van az apjával, biztonságban, a kocsiban. Lehet, hogy fel kellett volna hoznom? Hááát, az eddigi magashegyi tapasztalataim alapján inkább nemmel szavaznék, és leküldeném ezt a kismamát is, babástul, didergő kislányostul. De nem megyek ki hozzájuk, felnőtt ember, ő tudja. Lehet, hogy „civilben” Limában él, és bírja a dolgot… Ő sem jön be a gyerekeivel, a lefele induló kabinban csak öten vagyunk, rajtam kívül egy német túrázó pár, és egy spanyol hegymászó pár, akik egész lentről gyalog tették meg az utat a csúcsig (én már lefele tartottam, mikor ők felfele, de lám, milyen hamar utolértek). Őket is megkérdezem a gyalogos útviszonyokról, kiderül, hogy náluk nincs hágóvas, viszont éppen ezért nem is gyalog mennek le. Felfele nem lesz probléma hágóvas nélkül sem, mondja a férfi, de lefele LEHETETLEN. Vagyis jobb, ha Zoli csak akkor vág neki gyalog, ha biztosan tudjuk, hogy működik a teleferik, és lesz mivel lejönnie! Hogy ezt én miként fogom egy kos aszcendenssel rendelkező hegymászónak elmondani?

Leérkezvén előreengedem a spanyol mászókat a kabinból kilépni. Kicsit még restellem magam, de lent Morzsika és Zoli olyan örömmel fogadnak, mint valakit, aki épp Amerikát fedezte fel, vagy minimum az Aiguille de Bionassay-t mászta meg az imént. Hogy hiányoztak, míg ott fent jártam!

Utóirat: 

Másnap Zoli sikerrel járt a porcelán hómezőkkel való küzdelemben, és eltévedése, na meg az emberfeletti körülmények, a hétfejű sárkánnyal való találkozás, a lávaszigetről lávaszigetre való ugrálás, a csonthó puszta kézzel és hágóvasatlan bakanccsal való megtámadása jelentette kemény próbatételek ellenére valahogy megtalálta a vulkán csúcsát! (Hálistennek épp ott állt valaki a csúcson, innen ismerte fel, mert különben semmilyen kereszt, tábla nem jelzi a dolgot. Persze van valami kis, antennás izé, szeizmográf, vagy valami mérőműszer, meg sem néztem közelről, mikor én voltam fent, de ez minden.) Lefele pedig járt a libegő kabin, még Zoli számára is! Remélhetőleg a blogjában hamarosan (2012 elején?) megjelenik egy bővebb, és hegymászók számára is használható leírás, bár szegénynek sosincs ideje blogot írni, mert folyton a gyerekre vigyáz, hogy én nyugodtan írhassak. Erre tessék, ma este, míg én gyanútlanul blogoztam, ő meg a gyerekre vigyázott a szemem előtt, valaki ismeretlen visszaélt a nevével és elhelyezett egy beszámolót a blogjában „Hótalpas szilveszter” címmel. Nahát!

Vissza a témához, hogy illő módon zárjuk le:

Egy nappal később a Teidén már olyan rossz idő volt, hogy nem működött a teleferik, negyednap pedig már az alsó állomáshoz, illetve a vulkáni platóhoz vezető utakat is lezárták a hó miatt. Szerencsénk volt, mondom én! Immáron itthonról.