Életre szóló vírus

Nem a hegymászásról lesz szó.  Annál is rosszabb.

Már megint lemaradtam valamiről… Morzsika ugyanis egyre több csínyt követ el, anélkül, hogy tudná, mekkora csínyek is ezek, hanem a legutóbbi kissé elkeserített. Mikes szavaival élve: „Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk”. Hajjaj, és ez életre szól. A csokoládéról van szó!

Akkor lássuk a részleteket:

Zoli napközben több (tucat) körutat is tesz a lakásban, nyakában Morzsival, és mindig beiktatva egy-két megállót az előszobai tükröknél, ahol nagyon helyes, barátságos babák laknak, és olyankor épp az apukáján lovagol mindenik. Sőt, az egyik babát még gyakrabban látják, mert a pelenkázóasztal felé vezető út mentén van az otthonául szolgáló tükör. 

Ma délután a fürdőszobából jövet is meglátogatták ezt a babát, aki éppen megint az apukája nyakában üldögélt, és fél kézzel a papája haját húzta, másikkal meg – ezúttal – felfele nyúlkált.

Aztán Zoli berakta Morzsit az Erődbe, ahol egyensúlygyakorlatokat lehet végezni, de lehet magazinokat tépkedni, pokrócot vagy labdát rágcsálni, az állólámpa szárát csapkodni, a falat kapirgálni, és csatakiáltozni is. Kicsit később Zoli rápillantott a Morzsira, és atyám, hirtelen megértette, mi is volt olyan furcsa a fürdőszobaajtó körül, amikor a másik, szintén az apukáját nyűrő-nyúzó babával találkoztak.  A szimmetria!!! Valami hiányzott az egyik oldalról, ami a másikon ott volt.

Vagyis ez a másik baba ma is kedves volt, de Morzsit ma nem érdekelte, mert Morzsi észrevette a fürdőszobaajtó felé aggatott szaloncukrokat, amelyeket mamó karácsony előtti kétségbeesésében aggatott fel oda, ugyanis nem volt fenyőfa. Mamó szépen kiszámította, hány szaloncukor fér fel és hány centire egymástól kell őket felaggatni, hogy szép egyenletes és szimmetrikus dekorációt alkossanak. Aztán gondolt egy merészet, felragasztott tizenöt egyforma, kék csomagolású szaloncukrot, sorban az ajtó fölé. Egyet a pontos mértani középre, és mindkét oldalra hetet, tökéletesen szimmetrikusan. Kész volt a karácsonyi díszlet (ja, volt még persze piros abrosz, zöld szalvéta, gyertya is, de csak a konyhaablakban, nehogy Morzsi hozzáférjen), pont.

Nos, ez a kiszámított szimmetria billent meg, de Zoli csak most értette meg, mikor jobban szemügyre vette, hogy mit is tart a kezében, meg felváltva a szájában Morzsi. A bal legszélső szaloncukrot! Aha, míg Zoli a másik baba apukájával váltott szót, addig a tükörben lakó baba mintájára Morzsi is felnyúlt magasra, nagyon magasra, és tornamutatványát sikert koronázta. Megszerzett egy értékes Bonbon de craciunt, amit karácsonyra kaptunk otthonról. Aztán az Erődben szépen elkezdte rágcsálni, becsomagolva. Majd rájött a csomagolás nyitjára, és szépen ki is bontotta, és elkezdte a csokis szaloncukrot is rágcsálni. És ezzel meg is történt a baj. Morzsika életre szóló vírusfertőzést kapott el a mai napon.

Morzsi fiunk a tárgyakkal kétféleképpen bánik el: ha talált tárgy, a szájába veszi, megharapdálja. Ha valami olyasmi, amit a mamó vagy apu ad, például babarizspehely, almakocka, tört banán, rágógyűrű, vagy kanál, esetleg babafogkefe, akkor nem veszi a szájába. (Ja, azért van egy kivétel, ha a kanál a mamónál van, és tele van, akkor hatalmas szájat tát neki. De ha a kanál Morzsinál van, nem hajlandó a fejét a szájába venni, csak a rossz végét, mert a feje a nagyobb, azt könnyebb fogni :-) De ez a kivétel csak erősíti a szabályt.)

Namármost, a szaloncukor ugye talált (megszerzett) tárgynak számít, tehát Morzsi szájában végezte. És a drága kis Morzsika sajnos megtudta, milyen finom is tud lenni az a régi klasszikus csokis konzumszaloncukor. Nem is hagyta abba a rágcsálást, szopogatást, amíg Zoli fel nem fedezte a csínyt!

A baj pedig az, hogy mamó – aki notórius szakértője minden édességnek és több neves svájci és belga csokoládégyárat szponzorál, sok-sok módszert kipróbált már sikertelenül a csokoládéról való leszokásra, és tekintélyes szakirodalmat elolvasott a témáról – egy dologról még sosem hallott: olyan emberről, aki először szerette a csokoládét, aztán megutálta.

Valahogy nagyon egyszerűnek tűnik a formula: megkóstolod a csokit, és vagy szereted, vagy nem (ez utóbbi esetben a keserű csokit fogod szeretni). Ez volt életed egyik legirreverzibilisebb választása. Ezzel vége is a dolognak, el van döntve, hogy melyik táborba tartozol, és -ne áltasd magad!- onnan sosem fogsz a másikba átkerülni (hacsak nem ér valami döbbenetes sokk, ami például az ízlelőbimbóid bénulását okozza). Vagyis ez alatt az egyetlen másodperc, az első kóstolás pillanata alatt eldől, hogy életed hátralevő részében mekkora eséllyel tartasz fürdőszobamérleget, futócipőt, netán cross-training kardiogépet, a Shape magazin tíz évfolyamát, fogyókúrás recepteket, fogorvosi számlákat és titkos csokirejtekzugot az íróasztalod fiókjában.

Mamó titokban azt remélte, hogy Morzsinak szebb jövője lesz… Vagy legalább azt, hogy Morzsika majd csak három éves kora fele kezd édességekkel ismerkedni. De ez a többi, gyerekkel rendelkező ismerőse szerint utópia. Való igaz, a legtöbb buta felnőtt úgy képzeli, hogy a gyerek iránti szeretet kimutatásának legmegfelelőbb módja, ha a gyereknek cukrot és csokit ad. Mamó szerint sokkal jobb alternatíva lenne, ha egyszerűen csak játszanának egy kicsit vele, vagy netán ajándékba megvarrnának egy foltocskát a nadrágján, amire az anyukának nincs ideje, mert otthon esténként a csokiért ordibáló, a vacsorát elutasító, fogkefét eldobó kisgyerekkel küzd. Persze mi még nem tartunk ott, Morzsi még nem tud igazán hisztizni, a fogkefét is elfogadja, mert jól lehet rágcsálni, és a vacsorára még SOHASEM mondott nemet. Pont ezt a szellemet akarta volna mamó megőrizni, azaz megelőzni szeretné a csokifüggőség kialakulását, kitolni a fogak rontásának kezdetét…

Csakhogy a drága kis bubec véletlenül átejtette magát e súlyos, életre szóló keresztségen. Most aztán nem áll messze anyukájától, akinek minden íróasztalfiókjában van valami szénhidrát, aki komoly Forbes stílusú százas ranglistát állított fel a civilizált világ csokoládégyárainak letesztelt termékeiről, illetve apukájától, aki alkalomadtán négyzetméterre eszi a csokoládét, és akinek az asztala felett a könyvespolcon olykor-olykor négy-öt Milka című, lila borítójú könyv is lapul szépen függőlegesen bepréselve az angol szótárak közé. Mamó már csak azt tudja remélni, hogy Morzsi abban az apukájához fog közelebb állni, hogy a berágott csokitáblák nem tolják el arányos, izmos testét a gömb felé, mint ez mamónál gyakran előfordul. Ja, a fogorvosi számlák (de csak ezek) szempontjából viszont még jobb lenne, ha Morzsi egy indiai ismerősre ütne…

-------------------        --------------------     -------------------

(Megjegyzés: a kép november 26-án készült, azóta már nagyfiúsabb a főszereplő ;-), viszont most hirtelen nem találtam frissebb képet, amelyen az apja nyakában ülne, olyat meg pláne nem, amelyiken szaloncukrot zabálna :-)) hála az égnek!