Sunday 27 November 2011

Szösszenetek

Ez csak néhány mai elszólás, de Mamó bedobja a köz részére, hátha mást is elszórakoztat. 

A dolgok fontossági sorrendjét ez a párbeszédecske tükrözte ma híven:
Morzsi (tolja, taszítja, ráncigálja, húzza ősét a nappali felé): Jácun, jácsun, jácun, jácunk!

Mamó: Jó, na jó, játszunk. A kulcsosat akarod?

Morzsi: Vísz, vísz. Vísz, vísz.

Mamó: Szomjas lettél? Hozok neked vizet, várj.

Morzsi: Jácsun, jácsun, jácsun! Jácsun!

Mamó: Persze, hogy játszunk, csak hozok neked vizet, megyek töltök a poharadba.

Morzsi: Jácsun, jácsun, jácsun!

Mamó: Vizet már nem is kérsz?

Morzsi: Jácsun, jácun, jácunk!

Mamó azért hoz egy kis vizet. Morzsi követi a konyhába, majd vissza, végig hangosan követelve a jogait: Jácun! Jácun!


Morzsi általában odaáll a könyvespolc elé és mondja, hogy melyik könyvet szeretné olvasni. Ma a rénszarvasosat akarta, amelyiken meg lehet simogatni a rénszarvas bundáját, bársonyos füleit, piros orrát. Már babakorában is imádta az utolsó oldalt, mikor a lüktetőpiros bohócorrszerű rénszarvasorrhoz ér az ember. A tegnap este, mikor ugyanezt a könyvet kérte, sikerült már kimondania valami olyat, hogy rénszavas... Ma délben viszont azt mondta: 
"szénsavas". 
Mamó még nem is gondolt bele, milyen lehet egy szénsavas rénszarvas. Biztos kipróbálta már valahol valami svéd szakács.


Egyik kedvenc játéka a pecsételős rajztábla. Az a mágneses elven működő, amelyiket aztán egy katicabogár alakú kar (?) segítségével letöröl az ember. A macskafej, nyuszifej és kacsafej alakú pecsétek pedig nyilván mágnesből vannak, azok nyomot hagynak, ha az ember pecsétel velük - de csak a táblán. Ugyanígy a madzaggal rögzített toll hegye is mágnesből van. Egész jól lehet vele rajzolni.
Naponta, sőt óránként legalább háromszor elő kell venni, és pecsételni kell. Pecsételjünk, pecsételünk helyett azonban Morzsi így mondja:
"Pecsintünk!"  Legalább annyi kiderül, hogy többes szám első személyben tud már ragozni.


Mamó enni készül, Morzsi már ebédelt, ő már szabadlábon rohangál ki-be a konyhából/-ba. Aztán egyszer csak lábujjhegyre áll, és eléri az asztal szélére tett sótartót. Nagy örömmel utánakap, meg is szerzi, és már el is iszkol vele, miközben boldogan kiabálja: Szotattó, Szotattó (=sótartó)… Mamó mérges, de annyira azért mégsem. Gondolkodik, hogy visszavegye a sótartót, vagy elővegye a másikat a szekrényből, vagy só nélkül egye meg az ebédet… Túl édes ez a kölyök, most inkább nem ordibálok rá - gondolja Mamó, aztán elballag a tartaléksótartóért. Na végre van valami haszna a háztartásban felhalmozódott duplikátumoknak!

Tuesday 22 November 2011

Hangok a hátsó ülésről


Ha valaki nem tudná, hogy milyen az, amikor valami egyszerre beépített és hordozható, akkor Mamó és Apu tud erre egy jó példát. Nemrég kaptak ugyanis egy beépített, hordozható visszhangot. Még nem üzemel egész jól a szoftverje, azaz még nagyon szelektív, nem mindent mond vissza, nem is egész tökéletesen, és nem is mindig az utolsó két szótagot. De visszhangozik rendületlenül. Már megint a Morzsi gyerekről van szó.

Mamó és Zoli apu pedig meglepetten állapították meg, hogy ezentúl már nem is tudnak beszélgetni, és nem is mondhatnak már csak úgy bármit egymásnak.
Ez persze eddig is így volt, például a keksz szót már hónapok óta nem szabadott kiejteni Morzsi jelenlétében, kivéve, ha aznap hajlandó volt rendesen ebédelni. Ugyanis mihelyt meghallotta, elkezdte kiabálni, hogy „Kekke(t), kekkke(t)!”. Nevetséges, de előfordult már, hogy Mamó angolosan biscuitről beszélt Zolival, csakhogy megússza a kekszkövetelést. Persze ez is csak addig fog működni, amíg a gyerek rájön, hogy a biscuit mit takar…

De a helyzet tovább fokozódott, most már teljesen mindegy, hogy miről beszélgetnek, a Morzsi így is, úgy is figyel, és haladéktalanul visszaismétel mindenből valamit.
Kivéve, ha épp „olvas”. Olyankor ugyanis nehéz szóhoz jutni mellette!
A minap Apu és Morzsi Mamó munkahelye előtt várták este a kocsiban, hogy Madame Kényszersztahanov végre letegye a fegyvert és beszálljon a kocsiba. Már sötétedett, de Morzsit ez nem zavarta az olvasásban. Egy nagy képeskönyvet forgatott, és mindennek, amit felismert, elkiáltotta a nevét. Épp egy német kisgyerekes család reggelire megterített asztalát ábrázolta a kép. Ismertetjük az ominózus jelenetet. Úgy kell elképzelni, mint egy modern színdarabot, amelyben általában minimum két szereplő beszél egyszerre.

Mamó (levegő után kapkodva): „Hát szervusztok! Bocsánat, hogy megint később érek le, de utolsó percben még jött egy e-mail, hogy még ezt meg azt csináljuk meg.
Morzsi (lelkesen kiabálva):  Tea! Tea!
Zoli (mintha semmi különös nem történt volna):  Szerussz, Mamó.
Morzsi (Zolival egyidőben):   Kakaó! Kakó!
Mamó:  Hát te, kicsi Mókuska, mit csinálsz? Jó voltál ma?
Morzsi:  Kenyér, kenyér!
Mamó:  Evett ma rendesen?
Morzsi:  Dzseme, dzsembe! Szajt! Szajt!
Zoli (Morzsival egyidőben):  Hogyne, persze, evett sonkát, zöldséget is. Nem volt vele baj.
Morzsi: Fordí! Fordí! Mama. (=fordíts, lapozz, Mama)
Mamó (fordít, bár elég sötét van.):  Ja, a következő lámpa után menj át a másik sávba!
Morzsi:  Másik. Másik. Fordí! Fordí! Mama!
Mamó:  Ha nem enged be, akkor sincs baj, maradj ebben a sávban, majd a reptéri körforgalomnál megfordulsz.
Morzsi:  Fordul, fordul.
Zoli:  Fenét megyünk mi el addig, majd beenged (mármint a másik sávba egy Jeep).
Morzsi (Zolival egyidőben):  Kuka! Kocsi! (ez van a képen, a szemetesek épp kiürítik a német mesebeli család kapuja előtt a kukát)
Mamó: Jól van, ügyes vagy (utolsó pillanatban sikerült a sávváltás, mégsem kell nyolc kilométert kerülni). Képzeld, nem akarják kifizetni az elmaradt pénzt visszamenőleg. És növelni akarják a munkaidőt!
Morzsi: Fordí! Mama, fordí! Cumi! (a képen egy kisbabának cumija van)
Mamó: Nagyon úgy néz ki, megint elmegy egy kollega, és az ő helyére sem vesznek fel senkit.
Morzsi: Kollea. Kollega.
Zoli: Minek fékezel le, te majom, mikor nincs senki előtted?! Megy itt ötvennel az autópályán!!!
Morzsi: Majom. Majom.
Mamó: Hm, ezentúl mindig meg kell gondolnunk, hogy mit is mondunk.
Morzsi (Mamóval egyidőben és utána majdnem egész hazáig, folyamatosan): Majom, majom.
Zoli (mikor épp az Aral kút mellett hajt el a család): Nézd meg, mennyi most a benzin, ment-e fel?
Morzsi: Bezzin, bezzin!
Mamó: Kicsikém, most nem veszünk benzint, tele van a tank.
Morzsi: Bezzin, bezzin! Bezzin, bezzin! Bezzin, bezzin!
Zoli: Nem, gyermönc, most nem veszünk benzint.
Morzsi: Bezzin, bezzin! Bezzin, bezzin!


Így megy ez, már egy ideje. Aztán néha egy-egy kakukktojás is becsúszik.
Mamó egy zenés rajzfilmecske segítségével gyerekdalokra tanítja Morzsit. Azaz, hallgatják őket, és nézik az egyszerű rajzokat. Épp ott tart a dal, hogy
Én elmentem a vásárba félpénzzel. / Récét vettem a vásárban, félpénzzel.”
Morzsi: Kacsa! Kacsa!
Másik dal következik. „Kiskacsa fürdik fekete tóban.” Ez Morzsi abszolút kedvence, ezt szokta kérni, ha Mamó kívánságműsort tart. Sőt, ha valahol vizet lát egy fényképen, akkor máris azt mondja: „tóban, tóban. Fürdi. Kacsa.”
Énekel tehát a csodaszép kislányhang, úszkál a kacsa a rajzolt vízen, a képernyő két széle között.
„Kiskacsa fürdik fekete tóban.”
Erre Morzsi: Háp, háp! Háp, háp!


Ui.:
Hozzáteszem a mai gyöngyszemeket: 

Morzsi ma egy kis édességrepeta reményében próbálta Mamó után ismételni, hogy „sütemény“. Hát, nem jött azonnal össze, először azt mondta: „süpénte". Mamónak annyira tetszik ez a szó, máris kivetette rá a szellemi tulajdonjogot, copyright valid until further notice.

Hazaérkezés után az ajtó előtt meglátta Mamó bakancsát, rámutatott és így szólt: makacs. Így van, az a fekete csizma igazából egy makacs bakancs! 

Vacsora közben pedig egyik percről a másikra letette a banánját, és szalámit kért. Nos, ezt szerinte úgy hívják: szamáni. Úgy hangzik, mint egy hindí szó, nemde? 

Ellenben a kedvenc szórakozását már egész ügyesen követelte, már nem azt mondja: „csácsány", hanem „sárkány". El van ragadtatva attól, hogy az egyik blúzán szimpatikus, sárga pettyes, zöld sárkány van.

Szolgálati közlemény


Nyugi, Drága Családtagok és Olvasók, 
Mamó küzd a blog életben maradásáért, csak éppen arra is nagyon nehéz időt szakítani. Morzsika valahogy nem az a kisfiú, aki mellett, és akiről az ember szabadidejében cikkeket írhat, amikor ezen idő alatt játszani is lehet – vele. Abban már nagyon ügyes, hogy felismerje, mikor nincs a Mamó kezében kimosott ruha, fakanál, jegyzettömb, bevásárlószatyor, hűtőszekrény-alkatrész. Ha eljön egy ilyen pillanat, Morzsi elkiáltja magát: „Jácsun, jácun!” (=Játsszunk, játsszunk!) és máris ül le a nappaliban a szőnyeg közepére. Komoly következményekkel járó súlyos sértés, ha Mamó nem követi. De Mamó a hét három napján alig van otthon, ezért aztán jóvátételként, ha végre este hazaért – krónikaírás helyett – legózik a padlón Morzsival.
De a blog, egy kis szerkezetváltás és némi hanyagolás után ismét feltápászkodik. Íme!

Friday 4 November 2011

Morzsi kombinál

Morzsi kombinál. 
Fogkeféink sanyarú sorsáról

Mamó és Zoli már hónapok óta nem látta Morzsit üres kézzel. Gyakorlatilag azóta, hogy fogni tud. Ezért Mamó eldöntötte, hogy majd a Morzsi kezében megforduló tárgyakról ír. Na, de mi érdekes van abban, hogy „keksz”? Hááát, Morzsinál idősebb egyének számára nem sok.
Ellenben, ha rávilágítunk arra, hogy az ifjú másik kezében ugyanakkor egy ujjizomerősítő készülék, elvétve egy seprű, egy kislapát tartózkodik, akkor már érdemes párhuzamot vonni.

Az sem különösebben vicces, ha az ember gyereke egy porszívócsövet szorongat és hurcol magával egész délelőtt a lakásban, „porszí, porszí” kiáltásokkal. De ha ugyanabban az időben a másik kezében egy lapos húskiemelő szűrőlapát van ugyanazon illetőnél, akkor az illető épp jelenlévő férfi felmenője baljós ómenekre gondol: „szent ég, ez is háztartásbeli alkalmazott lesz, mint az apja!”
Ennél is rosszabb volt a hétfői kombináció, fakanál, és Vileda portörlő. Még lehet a horrort fokozni, Morzsi ugyanis szembeállt az előszobatükörrel, ledobta a portörlőt, és drámai csendben … ütésre emelte a fakanalat. Fél szemmel az ősei egyikére sandítva, mert le akarta tesztelni, hogy megint pánikba esnek-e mint amikor puszta ököllel csap a tükörre. Említett ős akkorát kiáltott, hogy Morzsi kis híján elejtette a fakanalat, és szerencsé(jé)re nem mert lesújtani .

A Morzsi kezében leggyakrabban található tárgyak egyike a távirányító. Ez már az ő monopóliuma, ő kezeli, a család most már akkor sem nézhetne tévét, ha akarna. (Mellesleg nincs is tévé a lakásban. Csak a CD-lejátszókhoz, garázskapuhoz, videokamerához jár távirányító, illetve ha néha szállodában alszik ez a banda, akkor ott igazi televízióhoz.) Ez így rendben is van, de a nyáron Svájcban a távirányító mellett egyszer csak egy jégcsákány jelent meg Morzsi kezében (ez utóbbi valamiért elég rövid időre). A Pruszik-zsinórhoz azonban egy közepes méretű lábos fedelét asszociálta. Aztán a család kevésbé találékony (felnőtt fedőnevű) tagjai rátaláltak a sárga Pruszikra a konyhaasztal alatt, a fedőre pedig Morzsi hálószobájában.

Egyik legjobb kombináció a fogkefe és csokis keksz volt, az „azonnali hatástalanítás” jegyében. Fogorvos olvasóim most szörfözzenek át más oldalakra, mert rettentő igazságokra fogok fényt deríteni. Ugyanis kedvenc gyerekünk nem a saját fogkeféjét szorongatta és rágcsálta akkora lelkesedéssel, minden második kekszdarab után, hanem gyanútlanul mosogató anyjáét. Azokban a napokban egyébként a fogkefe afféle állandó tárgy volt Morzsi egyik kezében, egyfolytában azt rágta. Csakhogy a saját cuki, piros-zöld, kis gyerekkézmintás fluoreszkáló jelekkel díszített ergonomikus fogkeféje nem tetszett neki annyira, mint apja sima szürkéskék, használt fogkeféje, amit azért néha az előszoba padlóján hagyott. Sebaj, Mamó már egy nap elteltével megelégelte a dolgot, új fogkefét vett apunak. Este fél hét (vagyis a bolti záróra) után azonban Morzsika egy kézmosás alkalmával megkaparintotta a Mamó sötétkék-rózsaszín fogkeféjét. Ez nem is lett volna baj, ha Mamó és apu a dolog felett nem siklik el valahogyan, véletlenül. Csakhogy nem tűnt fel nekik a dolog, egészen addig, amíg Morzsi a vacsorára kapott spagetti bolognai szószába bele nem mártotta fejével előre az említett fogkefét.

Na, de menjünk tovább, valaki visszacsalogathatja az imént elüldözött fogorvos blogkövetőket. Morzsi ugyanis nem állt le a kombinálással, és a mamája golyóstolla után megszerezte a másik kezébe az apukája „climbing” stb. fedőnevű, bájitalreceptes, varázsigés, edzésterves könyveinek egyikét. Mielőtt Zoli a dolgot megsejthette volna, szerencsére Mamó kihasználta azt a másodpercet, míg Morzsi a filctoll kupakjának levétele miatt egyik kezéből a földre ejtette a könyvet. Így Zoli csak most értesül a dologról, ha olvassa ezt a blogot.

Másik ismerősünk, J. bácsi, szerencséjére, nem olvas magyarul, ezért – hacsak valaki el nem árulja neki – szintén nem fogja megtudni, hogy a ma Zolinak kísérletezés céljára kölcsönadott drága gps-készüléke ugyancsak megfordult Morzsi kezében. Eddig még nincs is semmi baj, csak Morzsi másik kezében ezidőtájt éppen egy utcai cipő tartózkodott. Tudni kell, hogy Zoli háromszor telefonált aznap délelőtt Mamónak, hogy a Vesebab Alakú Almazöld Kanapén felejtette Jé bácsi navigátorát, és Mamó azt rejtse el, mielőtt Morzsi rálelne. Csakhogy Mamó a déli vásárlásból hazatérve először Morzsi bakancsát húzta le, még mielőtt a gyerek berohanna a nappaliba. Namármost, míg Mamó a saját cipőjéből kibújt, addigra Morzsi berohant már a nappaliba. Egyik kezében az egyik bakancsával, a másikban meg az éppen eszegetett kalácsdarabbal. És felcsillant a szeme. Ott volt a kanapén álmainak netovábbja, a tiltott, a csaknem elérhetetlen, megszerezhetetlen, nagy képernyős, pittyegő, dumáló masinácska (az, amelyik mindig azt mondja „újratervezem az útvonalat”) – elérhető közelségben, babakarnyújtásnyira!

Bingó! Morzsi felvillanyozódását még egy érzéketlen, lemerült elemű mérőkészülék is kimutatta volna. Azonmód elengedte egyik kezéből a kalácsdarabot, és nyúlt is a gps után. Csakhogy Mamó húsz kilóval és tíz évvel korábban mégiscsak futó volt! Morzsi álla leesett az elképedéstől. 0,02 századmásodperccel azután, hogy egy csúcskategóriás gps boldog felhasználója-fogyasztója lett volna, Mamó egyszerűen és brutális módon kikapta a zsákmányt a fia kezéből! Mielőtt Morzsi felocsúdhatott volna, a készülék Zoli apu legmagasabbik polcán landolt, kb. három baba összeadott magasságában. Morzsi csak azért nem ordított kétségbeesett frusztráltságéban, mert az előkészületi hatalmas levegővétel után hirtelen ő is a levegőbe emelkedett, és a szó szerint röhögő Mamó ölében máris a fürdőszobába került. Mamónál ugyanis egyetlen rituálé sem olyan fontos talán, mint a hazaérkezés utáni kézmosás – komoly fekete pontokat lehet nála szerezni azzal, ha valaki ezt elmulasztja, pláne, ha az illető tömegközlekedéssel érkezik.

De Morzsi mást is kombinál, mint cipőt és navigátort, vagy cipőt és kekszet. Például könyvlapokat. A mezőgazdasági alapismeretekről (mármint tehén, ló, kacsa, pulyka, tyúk) szóló gyerekkönyv egy-egy oldala például kizárólag a békákról szóló puha pancsolókönyv mellett érdekes. A sipogó bárányos babakönyvből kitépett oldal a bal kézben, a kidobott magazinból kitépett lap a jobb kézben. De ez annyira nem is klassz. E sorok írásának pillanatában ugyanis Morzsi elővette a régi klasszikus gyerekképletet: toll, és szőnyeg. Igaz ugyan, hogy a nagy szőnyeget nem tudja elmozdítani, de már a sarkát feltekerte, a tollról már le is vette a kupakot, na sziasztok olvasók, mennem kell!



Sunday 9 October 2011

Koppintoka, pötyüm és bide


Ha az ember gyereke komolyabban rászánja magát a beszédtanulásra, egyszer csak tele lesz a lakás szótagokkal! Ott lóg, lebeg, toporog, zsibong a sok mi, ma, mó, da, ba, bó, bu, pü, fü, vű, di, dü, gű, ge de, te, bi, pi… Legalább ötven szolfézskönyvre való van belőlük, és még az összes fiókba és polcra is jutna, és akkor sem fogyna ki belőlük a család. 

A csemete azonban megunja őket termelni, és elkezdi a meglévő anyagot kombinálni, ide-oda rakosgatja a szótagokat, és azzal szórakozik, hogy hallás után leutánoz mindent. Morzsi gyerek egy székely tájszólással beszélő apukát, meg egy átlagmagyarul tépelődő értelmiségi anyukát hall leggyakrabban, de néha beleszólnak (most épp) a stájerországi rádió hírei, a svíccertüccs tévériport, meg a luxemburgi boltban francául kéri a kenyeret a mama, ellenben, ha fel kell hívnia az autószervizt, akkor hochdeutsch németül beszél velük, a szomszédasszonyok a folyosón löccöbürges nyelven fecsegnek (vagyis a németnek a moselfrankisch nevű nyelvjárásában, de ezt a helyi lakosság saját különálló nyelvnek tekinti, és tagadja, hogy a némethez sok köze lenne). Namármost, ha mindebből elcsíp ezt-azt az ifjú, aztán leutánozza a maga hangkészletével, akkor a végeredményt el lehet képzelni – ugyancsak nevettető. De a Mamó legnagyobb örömére mégis áthallatszik már mindezen valami magyar sajátosság. 

Egyszóval poliszillabikus lett a gyerek – ahogyan Mamó egyik professzora mondta annak idején Mamó hat hónapos amerikai tartózkodása után, arra utalva, hogy az elején a Mamó ugyancsak szűken mérte az angol szavakat és mondatokat. Még mindig vannak persze olyan szavak, amelyekből Morzsi csak egyetlen szótagot hajlandó mondani (például a cipő az pő, a bicikli „bi“, a lába az „ba“), de azért egész szavakat is képes kimondani. Leginkább azt, hogy „autó“, és mindezt olyan hangsúllyal, ahogy a Sanyi beszél az Üvegtigris filmekben. Még nem az igazi, de szórakozni már jól lehet rajta.

Egyik délutánon Zoli épp elmagyarázta, hogy az általa újonnan kifejlesztett didaktikus módszer lényege, hogy amikor az ember már nem tudja szép szóval megakadályozni, hogy kedvenc egy szem gyermeke azt tegye, amit nagyon nem kéne, akkor verés és kiabálás helyett rá kell körömmel a kezecskéjére koppintani. Mert az egy hirtelen jövő, és mégsem kellemes figyelmeztetés, ha Morzsi egy koppintást kap. Nocsak, ezt meghallotta a szóban forgó illető, el is kezdte ismételgetni nagy ártatlanul: „káppintáká, kappintaka, kippantoka, koppintóka“, ez az, ráérzett a csemete, „koppintóka“! Tehát, ha ilyet hall valaki nálunk, akkor az nem egy finn szó, hanem Morzsi egyik alkotása. 

Van még pár szó, amit ő gyártott, és a mamájának fogalma sincs, mit is jelentenek: pötyü (talán a cipő az), pityom (talán pizsama), bide (újabban így hívják morzsiul a békát), kuku (ez a kuka), de van böri, tótya, pata és tenge is, na ezekről tényleg nem sejtik az ősök, hogy mi a csodát takarnak. A csepüről ellenben most már tudják, hogy seprű akar lenni, miután Morzsi a heti nagybevásárlás alkalmával megpillantotta a boltban a seprűt és a lekváros pultoktól kezdve a pénztártól való távozásig egész idő alatt folyamatos, hangos CSEPÜ, CSEPÜ, CSEPÜ kiabálással követelte, hogy vegyenek neki most azonnal egy seprüt. (Valamiért imád takarítani – most még.) A pénztárosnő szórakozott a dolgon, pláne, mikor észrevette, hogy a legtöbb általunk vásárolt élelmiszeren apró fogsornyomok vannak – szerintem arra gondolt, hogy ez a gyerek a seprűt is megrágcsálná. Igazi csepürágócsemete, nicht wahr? De nem kapott seprűt, most az egyszer Mamó a sarkára állt.

A boltból hazaérve újabb megpróbáltatás elé állította Zoli aput és Mamót a gyerek, mert mostanában folyamatosan megtagadja az evést. Mondjuk aznap megkegyelmezett ősein, és végül elkezdett húst enni, és követelte is, ha elfogyott előle: hutyu, hutyu, husu! Mamó megjegyezte, hogy aki húst akar, akarjon tojást is, erre Morzsi elkezdte ismételgetni, hogy toásu, toásu! Egész ősmagyar hangulatú beszélgetés bontakozott ki, de aztán Morzsi valamiért mégis eltért a tervtől és egy fél citromot kaparintott meg. Apu és Mamó gondolta, hogy majd a „zzizom“ elfacsarintja kissé Morzsi képét, de nagy elképedésükre a verhetetlen, legyőzhetetlen Morzsi egykedvűen kiharapott a citrom húsából egy jó darabot és szemrebbenés nélkül megette. Utána evett egy kis „totyát“ (azaz sonkát is), néha-néha mellé egy kis citromrostot, de minden kertelés és körítés nélkül. Azért a szülőknek is volt sikerélménye, végre nem „ee-peee!!!“ volt a menü, azaz nem eperjoghurt eperjoghurttal, ahogyan Morzsi a nap tizenkét órájában szívesen venné.

Thursday 29 September 2011

Vészfék, gázolás, frontális ütközés hét órán keresztül

Vészfék, gázolás, frontális ütközés hét órán keresztül. Egy hasznos nap mérlege

Vészfék, gázolás, frontális ütközés nyolc órán keresztül… Avagy milyen nyomot hagy egy koponya mikor belülről nekicsapódik a szélvédőnek (amely csapás 26 törést-repedést okoz. A koponyán.)…
Ez a cikk nem a gyerekemről szól, ahogyan a blog többi cikke, és nagyon hosszú, de úgy érzem, el kell mesélnem. Ha csak egyetlen balesetet is sikerül vele megelőzni, már megérte, hogy e napfényes vasárnap délelőttöt a képernyő és billentyűzet előtt töltöm. Már ameddig a gyerek alszik.


Hogy a teljesen vadidegen olvasó is könnyebben csatlakozhasson, elárulom, hogy az ország, amelyben jelenleg tartózkodom, Luxemburg. Itt pedig a jogosítványom meghosszabbítása érdekében kötelezően részt vettem egy ún. autós „továbbképző tanfolyamon”. Ennek a mérlege volt nagyon rövidre fogva az, hogy tizenhárom résztvevő hét óra alatt összesen kb. 270 balesetet okozott. Úgy, hogy közben egyszer sem mentünk 50 km/óra fölé!!!

Arról van szó, hogy a végleges jogosítvány megszerzéséért az embernek meg kell jelennie az ország legjobb, két közepes repülőtérnek megfelelő nagyságú, változatos terepet kínáló gyakorlópályájánál, a saját autójában ülve. Aztán a legrafináltabb terepen különféle gyakorlatok követik egymást, néha elméleti oktatással, kisfilmekkel és értelmezéssel vagy vitával fűszerezve. Az ország „anyanyelve”, a luxemburgi mellett franciául, angolul, németül, olaszul, hollandul és portugálul is elvégezhető a képzés (hogy nyelvi okokra ne hivatkozzék senki), és ha az ember nem kezdő sofőr, akkor is nagyon javallott. Létezik 4X4-es terepjárókra, kisbuszokra, emeletes vagy hosszú buszokra és kamionokra adaptált változat is.

Ami pedig a gyakorlatokat illeti, nos, nem parkolásról, kanyarban tolatásról vagy lassított szlalomról van szó, hanem egy hihetetlenül jó infrastruktúra áll itt rendelkezésre, hogy az életben előforduló autós nehézségeket szimulálják. Van itt jeges-havas kanyar, vizes út, meredeken (9%) lejtő szűk, (kétirányú) utca kanyarral, amelybe még lelépő gyalogost is odaszimulálnak… és van ütközési sokk érzékeltetésére feláldozott Mercedes E220-as is. A nap végére garantáltan másként gondolkozik az ember. Még én is, a világ egyik „leggyávább” (keleti autós nyelven értsd: gyorshajtással nem vádolható, fölöslegesen nem előzgető, gyalogosbarát és szabálytartó) nőnemű (egyesek most talán felsóhajtanak, legyintenek, átkapcsolnak más blogra, akkor good-bye) személye is.

Úgy kezdődik, hogy kap az ember egy szerény reggelit, nehogy a lemenő vércukorszint akadályozza a koncentrálásban. Majd megjelöli egy táblázatban, hogy később az ebédre a felajánlott négy lehetőségből (ebből kettő is vegetáriánus, hogy ezek mindenre gondolnak!) melyik menüt választja. Aztán egy kis osztályterem. Rövid, de jól szervezett beszélgetés arról, hogy kinek mit is jelent volánnál ülni, mi minden fordul meg az ember fejében olyankor, és mi okoz aggodalmat az embernek, azaz mi okozhat problémát, balesetet az utakon. Elsők között szerepel a hátulról ránk tapadó, meggondolatlanul közel jövő, siető, agresszív másik, az ittas gyorshajtó, az elsőbbséget magának elbitorló bősze stb. De a végső osztályozás során úgy vesszük, hogy ez akár mi is lehetnénk, vagyis az emberi tényezők kategóriájába soroljuk, akárcsak a fáradságot, módosult tudatállapotokat (alkohol, kábítószer stb.), rosszul megítélt sebességet, meg egyáltalán mindent, ami az embertől függ. A másik kategória az időjárásnak, látótávolságnak, útminőségnek és egyéb külső tényezőnek van fenntartva, mindannak, amiért emberként nem lehetünk felelősek. Ettől fogva pedig ez a nap kulcsszava: felelősség. Egyébként mindenki őszintén beszélhet, meghallgatják, engedik szóhoz jutni.

Ezek után végignéz az ember egy autópálya térfigyelő kamerájával készült valós felvételt, amelyen egy ártalmatlan, de hirtelen kialakult autópályadugóba túl gyorsan érkező személygépkocsi másodpercek alatt tizenöt-húsz autót (súlyosan) érintő, többszörös halálos balesetet okoz. Első látásra nem könnyen érthető, de aztán visszapörgetik, mindaddig, amíg szépen ki nem vehető az az egy, amelyik nem tudott időben lassítani, majd hogy bele ne rohanjon az előtte menőbe, a másik sávba robban át, de ott persze ugyancsak áll a sor, tehát így is belerohan valakibe, nem is egybe, nem is kevéssé, előretol egymásnak még három álló autót, oldalt is nekicsapódik kettőnek stb. Közben hátulról még mindig érkeznek az autók, köztük egy fáradt (vagy kávézgató?) sofőr vezette kamion is, amely olyannyira utolsó pillanatban fékez, hogy a másik sávba áttaszítva, egy harmadiknak nekipréselve csaknem kettészeli az előtte álló személyautót – na innen tovább már nem bírom nézni.
De egészen addig kell újra és újra megnéznünk, amíg összhangban le nem vonjuk a következtetést: a követési távolság nem tartása, és a rosszul megválasztott sebesség okozott többszörös halálesetet és hatalmas egészségi és anyagi károkat okozott. Sajnos nem előre megrendezett felvételen.

Fűszerezésként kipróbálhatjuk, hogy milyen 1 ezrelék alkohollal a vérünkben látni és gyalog közlekedni – persze nem az igazi, mindössze egy kellőképpen torzító, homályosító és csőlátásra korlátozó szemüveget viselve kell eltalálnunk egymás kezét, végigmennünk egy vonal mentén stb. De gondolkodásunk és reakcióidőnk nem változik, mert valójában nyilván nincs alkohol a vérünkben. Már a tanfolyambehívón is színessel aláhúzták azt, hogy az ember nehogy igyon, kábítószerezzen a tanfolyam előtt. Kisfilmen megnézünk egy körforgalmat és a mögötte folytatódó utcát, majd ebből ugyanazt, amennyit két pohár bor elfogyasztása után látna az ember – higgyétek el, tényleg KEVESEBB, a biciklist az út szélén már észre sem vesszük.



Sok idő azért nincs a lehangolódásra, máris siethet mindenki az autójához. Kapunk egy walkie-talkie-t is, amelyben az előttünk kis ezüstszínű autóval furikázó oktató hangja szól, ő irányít az egyik pályához. Ő innentől fogva egy toronyból figyel minket, mi pedig egyesével hajtunk rá a pályára, és követjük az utasításait. Mivel legutolsó vagyok a konvojban, és még ki kell tolatnom a parkolóból, mindenki másnak is elsőbbséget adva, jócskán lemaradok, és alig találok oda pályához, akkora a köd. De aztán szépen felsorakozunk a kiindulópont mögé, a feladat pedig: abszolút szabadon, teljesen magunk által megválasztott sebességgel belemenni az előttünk álló, folyamatosan hűtött és vizezett, zúzmarás-jeges kanyarba, és azt szépen, a saját sávunkban maradva bevenni, majd onnan a még mindig vizes-jeges terepen kijönni. Utolsó vagyok a sorban, hallom, ahogy az oktató néha rákiált egy-egy résztvevőre, hallom a fékcsikorgások hangját is, és ahogy közeledem a kezdőponthoz, látom is, ahogyan egy-egy „kollega” autója kifarol, kipenderül, elhagyja a kanyart. Persze elég hely van tervezve e célra is, és a pályán túl füves-bokros terep, szóval olyan nagyon nem bíznak ez emberekben – és jól is teszik.

Én viszont nagyon bízom az autómban. Hát persze, elől a két kis Peugeot meg VW Golf kicsúszott, de az enyém négykerék-meghajtású, az előbb felsorolt, résztvevő autóknál valamivel nagyobb és szélesebb, jobb talajfogású Subaru, menni fog ez – gondolom. Megy is, de első körben nem merem túladagolni a gázt, kettesben kb. 25-tel megyek, ahogy érzésből egy ilyen helyen tenném a városban. Tökéletes, na, végre nem röhögtetem magam. Még a lassúságért, óvatoskodásért sem. Aha. Csakhogy a második körben azt kéri az oktató, hogy akkor az eddig szép lassan kanyarodók picit növeljék a sebességet, lássuk, mi történik. Ó, az én autómmal semmi – gondolom, aztán gáz. A vége ugyancsak „gáz”, mert alig harminc-harmincöt km/óra közt lehetek, mikor metálpiros Subarum elindul kifele a kanyarból, száguld neki a pázsitnak. És alig engedi magát ellenkormányozni! Nem merek padlóféket nyomni, csak amikor az oktató újra szól: fékezz, fékezz, méég! Valahogy sikerül visszatápászkodni a pályára és a kanyart elhagyni, méghozzá a kijárat irányában, de most már világos: az öt sovány kilométerke, amivel megnöveltem a sebességet, komoly következményekkel járhatott volna – máshol, hasonló terepen. És még nincs vége, még párszor meg kell ismételni a gyakorlatot, míg mindenkibe beívódik, hogy mekkora sebességnél tud egy ilyen kanyart még biztonságosan bevenni.

A végére már világos: attól, hogy nem tizenöt éves Golfot vezet az ember, hanem egy kicsivel fiatalabb Imprezát, még ugyanúgy kettesben-hármasban, harminc km/óra körül marad a pályán az autó – amit ezek szerint … túlértékeltem. A sok Peugeot és VW mellett résztvevő egyetlen Opel és a vadiúj, körömlakkpiros Citroen C4-es gazdája ugyanezt vallja be. Az oktató pedig lebeszél minket egy babonáról: a fékezés nem rossz, sőt. Szerencsénkre lebeszéli az egyik fiút is arról az ötletéről, hogy ilyenkor gázt kell adni.



Első tanulság levonva, mehetünk a következő pályára, padlófékezést és hirtelen akadály kikerülését gyakorolni.
Hogy az embernek ne kelljen a tízszer ismételt gyakorlat végén egyből gumicserére mennie, a mindenre gondoló szervezők folyamatosan vizezik a pályát. Itt egy darabig állandó, rögzített akadályok kerülgetése a feladat, az eredmény egyébként egy kiadós, többszörös alvázmosás, meg ablakmosás, és annak megtapasztalása, hogy milyen az, ha hirtelen az ember semmit sem lát – mert olyan szögből „támad rá” egy-egy széles vízsugár. De komolyítanak a dolgon. Vészfékezés következik, mindenki szépen sorban egyesével hajt rá a pályára, majd megindul, mikor az előtte levő már elkotródott, és mikor az oktató hangja a rádiótelefonba beleszól, hogy STOP, az embernek padlóféket kell nyomnia. Meg kell tapasztalni, hogy milyen érzés, mikor bekapcsol az ABS, milyen az, amikor az ember nyomja a kuplungot és féket, de az autó mégis araszol tovább előre. Akinek nem volt ABS az autóján, annak azt kellett gyakorolnia, hogy erősen fékez, majd felengedi, aztán újra ráfékez, újra visszavesz belőle, és ezt ismételgetve maga játssza el az ABS szerepét. Először azt kérik, hogy kb. 25 km/órával menjünk. Fejenként két kör után mindenki leparkol, kiszáll, az oktató megmutatja, hogy hol is álltak meg általában a gyakorlat során a lefékező autók.

Aztán ad mindenkinek egy bóját, és azt a feladatot, hogy oda tegyük le a bóját, ahol úgy gondoljuk, hogy 50 km/órás sebességnél ugyanígy fékezve megáll majd az autónk orra. Egyik résztvevő egy afrikai országban szerezte a jogosítványát, nos ez az Abu teszi le elsőként a bóját, 25 méterre attól a ponttól, ahol először szólt bele az oktató (tehát ahol elvileg tartottunk, amikor megpillantottuk „az akadályt”). Én rosszat sejtve elhagyom a csoportot és kicsit túlmegyek az ötven méteres ponton, de mikor látom, hogy teljesen egyedül vagyok, nem megyek tovább, hatvan méternél leteszem a bójámat. Egy fickó utolér, ő mer csak túlszárnyalni, de száz méterig ő sem megy el, hetvennél övé a legtávolabb levő bója. A többi tíz autós 50 méter körül egymás mellé rakja a bójákat.

Az oktató pedig elmondja, hogy ezzel már valamennyien elütöttük volna a piros lámpa magasságában megpillantott, távolabb lelépő gyalogost (mármint a vízoszlopot), ugyanis illett volna arra emlékezni a KRESZ-ből, hogy a féktávolság a sebesség növekedésével exponenciálisan=hatványozottan növekszik. Ha a sebességet 25 km/óráról 50 km/órára emelem, a féktávolságom nem kétszer akkora (pl. 50 m) lesz, hanem kettőnek a négyzetével szorzandó (kettő a második hatványon, vagyis négyzeten az ugye négy), tehát 4X25 = 100 méterre kellett volna letenni a bóját, várhatóan ott állna meg végleg az autónk. Ha minden igaz. De ne higgyünk el semmit, üljünk vissza a kocsiba, most jön a vészfékezős, gyalogosimitátoros gyakorlat.

Azt, hogy a gyalogost vagy elénk befutó szarvasbikát, lovat, motorost, akármit jelentő, a földből hirtelen feltörő és csíkban kiterjedő vízsugarak hol ugranak elő, nem lehet előre kiszámítani, többféle magasságú van, és más-más résztvevőnél máshol lépnek fel, de mindig hirtelen. Ez a gyakorlat több mint egy óráig tart, és az ember mást sem hall, csak, hogy XY épp elgázolta a gyalogost, vagy ha az utcára lelépőt nem, akkor a járdán tartózkodót… És az Önök világóvatos bloggere is legalább kétszer elütötte az előtte 25 méterrel belépő akadályt – pedig alig ment 38 km/órával. Ja igen, a pálya végén egy kijelző mutatja az ember sebességét, mármint azt, hogy az akadály felbukkanása pillanatában, a vészfékezés előtti századmásodpercben épp mennyivel vezetett. Egyetlen egyszer sem mentem 42 km/óra fölé! És más sem, a többiek sebességét is bemondta az irányító. Ennek ellenére hatalmas tömegmészárlás zajlott. Tetszett, nem tetszett, el kellett fogadnunk, hogy vizes terepen, ha ez ember előtt 25-50 méterrel átszalad egy gyalogos/állat, 33-35 km/órás sebességnél még pont előtte áll meg padlófékkel az ember, de ennél nagyobb sebességnél már sajnos vagy elüti, vagy kikerüli, például a szembejövő sávba térve, vagy a járdára felfutva.



Nos ez a két utóbbi kerülés is fatális lehet, ha éppen jönnek szembe, vagy tartózkodnak a járdán. A nap végén levezető gyakorlatként ugyanis megnézhettük, hogy milyen egy frontális ütközés 50 km/órával, ha két autó ütközik (nagyjából azonos sebességgel), illetve ha autó ütközik fával/betonfallal, ugyancsak 50 km/óra mellett. Nagyon jól megnézhettük, többször is, lassított felvételen, majd a „Hall of consequences” nevű teremben odavittek magukhoz az autóroncsokhoz is! Ugyanis szerencsére ezek tesztautós balesetek voltak, két darab 70 kg-os, 170 cm-es, felöltöztetett bábuval. Az egyik bábura feltették előtte a biztonság övet, a másikra nem. A balesetet távirányítással végezték, egymással szembe irányították a két autót 50-nel, és sok-sok szögből lefilmezték a látványos összecsapást (mindkét autó a levegőbe ugrott az ütközés sokkjától!), még a kocsiban is volt kamera, hogy jól megnézhesse az ember, hogyan csapódik, vetődik, zúzódik a be nem kötött utas. Az élethűre sikeredett bábu koponyája figyelemre méltó nyomot hagyott a plexiüvegben, amely szó szerint elhajlott, kifele domborodva és felvette az arc és homlok alakját (egy darabban maradt, csak átláthatatlan lett). A koponyán állítólag 26 törés-repedés keletkezett. Közben pedig megsebezte a bekötött, biztonsági övet viselő utast is, mert iszonyatos erővel nekicsapódott. Mellesleg a tesztautók Peugeot-k, Renault-k, Opelek és Mercedesek voltak, mindenikben mindenik légzsák kinyílt, ki szabadott nyitni, meg lehetett őket tapogatni, már akinek kedve volt ilyen látványos roncsokat simogatni, de valahogy a fiúknak sem volt ehhez több hangulata, mint a lányoknak. Bevallom, a többiek már az első roncs láttán helyesen megtippelték a sebességet, amelynél a baleset történt (50 km/óra), én azt hittem, minimum 70-nel kell ahhoz menni, hogy ennyire összetörjön az autó és garantáltan meghaljon a benne ülő (be nem kötött) utas. Nos, nem.

Ezt fokozandó szimuláltak és filmeztek baleseteket teljesen hasonló körülmények között, de 70 km/órával, és 90 km/órával is, két autó, illetve autó és fal „részvételével.” A fal szó szerint hosszában kettéhasítja és széltében összelapítja a belerohanó autót és utast egyaránt. Tudva tudtuk, hogy csak felnőtt méretű próbababák ültek bennük, de így is sokkoló volt végignézni. Az oktatónk szerint azonban a legsokkolóbb az, ha az ember netán mégis túlél egy ilyen, maga által okozott balesetet és utána nap mint nap tükörbe kell néznie.

Pár rövidfilmmel is megtetézték, csodaszép autók törtek össze a biztonsági öv reklámozása érdekében, és izmos, daliás fiatalemberek és csinibaba barátnőjük koporsóját kísérte utolsó útjára a kamera. Nem tudom, Magyarhonban, Romániában stb. készítenek-e, mutogatnak-e ilyen filmecskéket, de szerintem nagyon hatásosak lennének. Az oktató ugyanis mesélte, hogy az idősebb generációba tartozó, „régi sofőr” ügyfelei, akik még a biztonsági öv (35 éves a drága) feltalálása előtt szereztek jogsit (meg a nagyon szabadelvűek) szoktak neki olyasmit mondani, hogy „inkább kirepülök a kocsimból, mintsem, hogy bekössem magam ebbe a korlátozó övbe”. Mi ugyan mind a fiatal, újabb jogsis kategóriába tartoztunk, amelyiknek már semmi baja az övvel, de nekünk is megmutatta azt, hogy milyen is egy ilyen autóból kirepülés. Persze megint „csak” a 70 kg-os 170 centis bábukkal, amelyekből minden totálkárra szánt tesztautóba tettek legalább egyet, amelyik nem volt bekötve, és az autóban is elhelyeztek kamerát, meg kívülről is filmezték. Senkinek nem kívánok ilyen többfordulós széttépetést és autóból kiesést (például: http://www.youtube.com/watch?v=SiNgv53CxOU&feature=player_embedded) . ÉS: senkinek nem kívánok olyan utast, aki nem köti be magát. Ugyanis, ha valaki túl is élné a balesetet, mert ő maga be van kötve, de egy másik, fegyelmezetlen útitárs nincs, ez utóbbi össze-vissza vetődő teste és koponyája össze tudja törni a mellette ülő, szabályosan bekötött utasét. Nemcsak akkor, ha 70 kilós bakelitbáburól van szó. Megtekinthettük, milyen ütés éri hátulról a sofőrt, ha mögötte, a hátsó ülésen elfelejtik bekötni a biztonsági övet. Egy biztos, az én autómban senki nem fog többé utazni, ha nem akarja az övet bekapcsolni. Ez nem saját lelkiismeret és egyéni választás dolga, a többi utas érdekében igenis beköti magát, vagy … megy vonattal.

 (a film YouTube-os linkje fennebb található, az működik, ez a nyíl itt a képen NEM aktív)


A napnak még mindig nem volt vége. Megint a vizes aszfalton voltunk. Még volt szabadon választható gyakorlat is, a teljes kontrollvesztés szimulálása. Az ember 35-40 km/órával megy, ez az előírt sebesség, aztán egyszer csak megmozdul alatta az út, szinte kidobódik az autó. Előtte persze negyedórás elméleti tanácsadás: kuplung, fék, ellenkormányzás, hogyan mentse az ember a menthetőt. Aki akarta, most belekóstolhatott abba, hogy milyen, amikor hirtelen erők hirtelen beavatkozása következtében teljesen elveszíti uralmát az autója felett. Elmondták, hogy a gyakorlat teljesen biztonságos, de azért valamennyien tudtuk: egy biztosítás ára mégis benne volt a részvételi díjban. Megkérdeztem, hogy előfordult-e már olyan, hogy valaki a nézők védelmére odatett szalagkorlátnak csapódott. Az oktató, egy végtelenül szimpatikus, sok nyelven beszélő, egyáltalán nem arrogáns és nem kioktató típusú harmincas férfi rám nézett és azt mondta, nem fog hazudni, egy ilyen eset már volt. Azért fordulhatott elő, mert az illető, aki vezette (mellesleg, nem nő volt, ahogyan hittem volna), nem ment elég gyorsan!!! Harminc alatt volt a sebessége, és ilyenkor, ha a szimulátor, a kimozduló „aszfaltlemez”, amire az ember ráhajt, kifele elmozdul, oldalra ki tudja dobni az autót.
Tudva, hogy ez a gyakorlat nem kötelező, úgy döntöttem, nem szeretnék a második lenni, akivel ez előfordul. Akkor sem, ha hétezer euró értékig hivatalból bebiztosították erre a napra az autóm. Példámat látva négy lány döntött úgy, hogy akkor ők sem. Meg Abu, a szenegáli fiú. Mert ő nem a saját autójával jött. Mielőtt a többi férfirésztvevő kiröhögte volna, dobtam neki egy mentőövet: „Látjátok, az előbb beszéltünk a felelősségről. Ez is felelősségteljes viselkedés. Nem a saját autója, nem kockáztat.”
Abu kapott egy jó pontot, nem bántották ezek után.

A nyolc önkéntes egymás után 4–5-ször is ráhajtott sorra a „gonosz” autópályaszakaszra, látványosnál látványosabb kipörgéseket, megfordulásokat produkálva. Senki autója sem sérült, de senki nem maradt az eredeti haladási irányban, és a saját sávjában. Egyszerűen lehetetlen. Teljes kontrollvesztés – tényleg az. Mindenki pontosan és engedelmesen végrehajtotta azt, amit tanult, de attól még mindenki ripityára tört volna, ha a járda közel van, jönnek a szembejövő sávban stb.
A legvégén még adtak egy esélyt azoknak is, akik eddig nem merték. Újra nemet mondtam. Én ezt sajnos már életben, valósan megtapasztaltam – még ha nem is én vezettem. Nem olyan frenetikus élmény, mikor forogva csúszik ez emberrel az autó…

De menekvés nem volt, meg kellett tapasztalnunk az ütközési sokkot is. Négyesével beültünk sorba egy szép, ezüst színű, távvezérlésű, bőrüléses, faberakásos műszerfalas Mercedes limuzinba (felső kategóriás, puhított autó volt), amit egy fogaskerék-csapágy-lánc csodaszerkezet felhúzott egy lejtőn, majd ott elengedett. Mi pedig szépen lecsúsztunk, és orral (mármint az autó orrával) nekivágódtunk egy alacsony fémtömbnek. Ami a szerkezet része volt, tehát a Mercinek nem esett semmi baja. Nekünk is csak annyi, hogy megértettük, már egy 7-10 km/órával haladó, valami szilárd, rögzített testnek csapódó autóban is jól érezhető ütés, rázkódás éri a bennülőt. Még egy bőrüléses Merciben is. Azt persze csak utólag tudtuk meg, hogy 10 kilométer / óránál lassabban csúszott le a Merci a rövid „vágányon”. Amikor benne ültünk, az volt az utasítás, hogy ne fogózzunk semmibe, és hunyjuk be a szemünk. Nyitott szemmel az ember reflexből megkapaszkodott volna ugyanis, csökkentve ezzel a rá ható erőket.

A nem kötelező részben a minden mozgó, veszélyes, esetleg elrepülő tárgytól, kézitáskától stb. arra az időre „megfosztott” jelentkezők pördüléses, autófelfordulásos, többszörös felborulós, bukfencezős balesetszimulálásra ülhettek be egy másik limuzinba, amit szép lassan többször is felfordított, két irányban oldalra megbukfenceztetett egy szerkezet. Lassan, nem úgy, ahogy az igazi baleseteknél. De ahhoz elég gyorsan, hogy elhiggyük, nem jó ez az embernek.



Egy másik gyakorlat következett, meredek kétsávos lejtőn kellett lemenni általunk helyesnek ítélt sebességgel. Csakhogy a lejtő kanyarodott, ömlött rajta a tavaszi hólé (azaz vizezték rendesen), és nem volt egyirányú. Lassan ereszkedtem, mégis sikerült meglepniük engem egy hirtelen beugró gyalogossal (függőleges vízsugárral), el is veszítettem uralmam, egy ponton már csak egy gyönyörű szivárványt láttam a vízsugár és a nap jóvoltából, meg azt, hogy a lejtő alján, körülöttem köd van. Az oktató hangja pedig közölte velem, hogy sajnos az ellenkező sávban vagyok, lehet, hogy már frontálisan ütköztem is valakivel… Ha pedig a vízsugárbábu élő ember lett volna, akkor ma bíróság előtt lenne a helyem, gázolás miatt.

A következő ismétlésnél még óvatosabb vagyok. De most a gyalogost máshonnan lőtték ki elém. 22 km/órával menve sikerült volna még előtte lefékezni, 30 kilométerrel már nem, hát áttértem a másik sávba. Harmadszorra picit távolabb léptették be a vízsugárgyalogost, na az életben maradt, én meg a saját sávomban, és még egy dicséretet is kaptam. A gyakorlatot addig kellett ismételnünk, míg senki sem kapott „szidást” gázolásért és ellenkező irányú sávba áttérésért.

Egy kis parkolás, osztályterem megint. Elő kellett venni a jogosítvány meghosszabbítását kérő nyomtatványt. A fiúk közül páran keresgélni kezdték, bevallották, hogy nem is tudnak róla, „ők nem kapták meg postán” stb. Szerencsére az oktatónál volt néhány üres másolat, tehát mindenki jól járt. Az oktató ennél a pontnál megjegyezte, hogy a nők szervezettebbek, meg nem is kockáztatnak fölöslegesen. Ezt illusztrálta néhány statisztikával is, ebből csak a szőke nős vicceket gyártóknak érdekes részt idézném. Luxemburgban 2002 és 2005 között 189 halálos autóbaleset történt. Ebből 24,9 %-ot okoztak nők (szőkék és barnák, vörösek, feketék, fehérek). 141-et férfiak (szőkék, barnák, vörösek, feketék, fehérek) idéztek elő. (http://www.statistiques.public.lu/stat/TableViewer/chartView.aspx - ez egy még több évet összesítő táblázat, de érdemes egy pillantást vetni rá, a kék oszlopok a férfiak, a sárgák a nők.)

Még mindig nem volt vége, még összegző beszélgetés, még egy-két rövid videó, végül pedig névtelenül ugyan, de ki kellett töltenünk egy kérdőívet. Megkérdezték a véleményünket a tanfolyamról, kritikát és/vagy dicséretet kértek. Az is szerepelt rajta, hogy volt-e már autóbalesetünk, ha igen, mi okozta, és elkerülhető lett volna-e, miként. Megkérdezték, hogy szerintünk mi volt a legfőbb üzenet, tanulság. Több válaszból kellett egyet bejelölni. Ilyenek álltak ott, mint például: legyen ABS az ember autóján, tudja az ember uralni a kocsiját (persze már előtte láttuk, hogy előfordulhat, hogy ez nem megy), vagy hogy ne szégyellje a sebességet a körülményekhez igazítani. Ez utóbbi volt a lényeg, megérteni, hogy egyáltalán nem ciki lassabban menni a megengedett legnagyobb sebességnél. Hogy a pirossal bekarikázott ötvenest ábrázoló tábla után nem kell feltétlenül 50-nel menni, ha úgy ítéljük meg, hogy az nem biztonságos. A nap végére már tudtuk valamennyien, hogy ez is lehet nem-biztonságos, hóolvadáskor, ködben, esőben, éjszaka, erdőben, szűk kanyarban, meredek lejtőn, iskola közelében, vagy ha az ember ivott, fáradt, épp konfliktust kezel … és a lista nem ér itt véget.

A legutolsó kérdés az volt, hogy e tanfolyam után változtatok-e valamit a saját vezetési szokásaimon. Igennel válaszoltam. Mivel autózás előtt sosem iszom, nem dohányzom és nem élek kábítószerrel, betartom a táblákon szereplő korlátozásokat, sokat már nem tudok változtatni. Egy valamit azonban igen. Eddig, ha hátulról túl közel jöttek, nem tartották a követési távolságot, mindig megijedtem, azt hittem, már megint én vagyok a gyáva, a lajhár, a sánta kisnyuszi, ezért aztán ráléptem a gázra, nehogy belémjöjjenek egy hirtelen fékezésnél, vagy nehogy azt gondolják, micsoda kezdő tyúk ül ott elől, hogy merészel az ilyen egy metálpiros sportkocsit vezetni… Nos, ezentúl nem fogok gázt adni. Nem az ideális végkifejlet, de inkább törjék össze a csomagtartóm és a hátsó lámpáim a rövid, nem tartott követési távolság miatt, mintsem, hogy elgázoljak egy gyalogost, biciklist, vagy mintsem, hogy frontálisan ütközzek az ellenkező sávba áttérve. Szóval – mindaddig, amíg én nem vezetek arcátlanul lassan – nem fog érdekelni a hátsó autós véleménye. Majd egyszer megelőz, ha akar, kockáztasson inkább ő, közben felmutatja a középső ujját, ahogy német nyelvterületen elő-előfordul, és ezentúl nem fogok ettől napokra elbátortalanodni. Nem fog érdekelni az agresszív ürge, lehet, hogy az élet egyszer megtanítja majd átlépni a középső pedálra (a fék nevűre) is…



Ui: 
Tények és tudnivalók

- hol és ki szervezi e képzést: http://www.cfc.lu/ Colmar-Berg határánál, a nagyhercegi palotától alig pár kilométerre, az autópálya és a Goodyear autógumi-tesztelő pálya közötti tanpályákon

- ki vehet részt rajta: mindenki, akinek már van jogosítványa, olyanok, akik speciális járműveket vezetnek (pl. van 4X4-esekre, off-road terepre, buszokra, illetve VIP-személyeket szállító sofőrökre külön adaptált képzés); van azonban ismertető figyelemfelhívó nap iskolai csoportoknak is, 6-7 éves kicsiknek, ugyanis leggyakrabban 14 éven aluliakat ütnek el, az itteni statisztikák szerint. Gimnáziumi tanulóknak szintén szerveznek hasonlót. Ebben az országban egyébként általában 17-18 év körül szerez jogosítványt az ember (a szülei vesznek is neki egyből egy vadiúj fényes kocsit), de a balesetek 25 %-a is 25 év alattiakkal történik, tehát indokolt a kampány. A gimis tanfolyamra még az autósiskolába való beiratkozás előtt javallott menni.

- kinek kötelező részt venni:
a) mindenkinek, aki bármilyen motorra, szgk-ra, 3,5 tonnásnál nagyobb közúti járműre érvényes jogosítványt szerzett és két év elteltével meg szeretné hosszabbítani; legkorábban három hónapos jogsival lehet benevezni, két év eltelte után viszont már késő – lejár ugyanis az ember jogsija, és még a garázsból sem hajthat ki többé! Azt javasolják, hogy ez embernek már legyen háromezer kilométernyi vezetési tapasztalata, mikor ott megjelenik. 

b) mindenkinek, aki három vagy annál több pontot már elveszített a 12-ből (van önkéntes kurzus külön azoknak, aki három pontot vissza szeretnének szerezni, és van külön azoknak, akik újra nulláról fognak indulni az összes pontjuk levonása után)

c) mindenkinek, akinek valamiért visszavonták a jogosítványát, ez általában a 12 pont elvesztésével magától megtörténik (az, hogy miért hány pontot veszít az ember, ott szerepel a kezdő jogosítványhoz adott kis zöld könyvben, ahová az első két évben elkövetett szabálysértéseket jegyzik a rendőrök)

d) mindenkinek, aki autósiskolai oktatóként dolgozik az országban, és minden sofőrnek, akit a munkahelye (például a luxemburgi minisztériumok és utazási irodák nagy része) erre kötelez

- mennyivel korábban kell jelentkezni: több hónappal! Legkésőbb fél évvel a jogosítványunk lejárta előtt feltétlenül hívjuk fel őket!

- mennyibe kerül egy ilyen, egész munkanapos, kötelező móka:  
(reggeli, ebéd és biztosítás belefoglalva): 175,50 € (hétvégén is rendeznek ilyet, de akkor 194 €-ba kerül). Igazából ennél 40 euróval több a nap ránk eső költsége, de az állam ennyivel beszáll. Ja, a benzint nem említettem, de ebben a kis Nagyhercegségben az üzemanyag valamivel mindig olcsóbb, mint az összes szomszédnál, és nagy távolságok sincsenek, így egy kifli és kávé árából kijön az oda-vissza út.

Vigyázat, ha valaki már mind a 12 pontját elveszítette, és ezáltal gyakorlatilag kitiltatott a közutakról, annak viszont bizony 560,- eurót kell kipengetnie – igaz, hogy nem egy, hanem hét (7) napig tartó gyakorlati tanfolyamon fogják átnevelni az utak barbárjából kevésbé veszélyes közlekedővé! Mellesleg az ilyenek nem is jöhetnek valaki más nélkül, ugyanis nem vezethetnek saját maguk, ide pedig csak autóval jut el az ember. A kísérő személy ingyen vesz részt és szépen hallgat a sarokban. Ebéd és reggeli itt azonban külön fizetendő, nincs benne az árban.

Ha valaki három pont visszaszerzéséért egynapos tanfolyamra jelentkezik önként, annak 266 €-ra mérsékelik az összeget, és a végén minisztérium bácsi tényleg visszaad neki három pontot. Ebben az összegben viszont szintén nincs benne az ebéd. A „tananyag” tartalma sem ugyanaz, a pontvesztőknek hibaelemzős hittérítés jár ki, megpróbálják őket rávenni a megbánásra és a következmények helyes értékelésére. Nekik külön óra van csak arról, hogy mit tegyenek, ha a lámpa sárgára vált, külön órát szánnak az alkoholos és kábítószeres befolyásoltság miatti képességcsökkenés elmagyarázására, és külön órát arra, hogy a sebességkorlátozások okait megindokolják nekik. Nehogy azt higgyék például, hogy itt az országúton szeszélyből kilencven a maximum.
Minden esetre a „visszaesők” és „újrakezdők” átnevelésében direkt közlekedési pszichológusok is segítenek az oktatóknak, és pszichiáter is rendelkezésre áll itt a központnál.


- egyéb tudnivalók: a luxemburgi KRESZ és összes módosítása itt olvasható franciául:
megengedett maximális alkoholtartalom a vérben, Európa különböző országaiban: http://www.acl.lu/fr/Tour-info/Avant-de-partir/Limitations-de-vitesse-et-taux-d-alcool-en-Europe/Taux-d-alcool-en-Europe (hasonlítsuk csak össze Magyarországot és Máltát, vagy Romániát és Nagy-Britanniát J .
például az intézmény és a képzés hatékonyságát illusztrálja az alábbi megállapítás is:
1991-ben ebben a megyényi országocskában 1129 baleset történt, 2010-ben azonban „csak” 787, ami 31%-os csökkenést jelent, miközben a személygépkocsik száma megkétszereződött az országban.


Búcsú:
ha végigolvastad eddigi legesleghosszabb bejegyzésem, és idáig eljutottál, köszönöm. Megtiszteltél a figyelmeddel, és már nem bánom, hogy ilyen sok ideig pötyögtem a gépen. Balesetmentes autózást/motorozást kívánok neked is, szeretteidnek is!