Saturday, 25 September 2010

Songs to September

If you are a Hungarian reader, before you launch yourself into this short story, please take the trouble reading the previous note (published the same day): Szeptemberi áhítat. You will understand why.

Year after year there comes the time of a ritual, perhaps the only fix ritual I perform in September. On this birthday month of self-questioning I do another deeply inveterate thing as well: I read one particular poem, the one entitled ’Pieties for September’ by Hungarian poet Dezső Kosztolányi (1885-1936). It is one of my favourites, I commend it to all who have a moment to click here (hopefully you won’t forget to turn back to me afterwards)


If there is a hauntingly beautiful ode to this month, I firmly believe, it is this poem.

Instead of publishing it here now, I would like to show you a short story of mine written some years ago as a Swan-song. Is is an independent story, an imagined afternoon of some really old archetypal September... Enjoy!

The Eighth Day

He wanted the eighth day to be just like the seventh. And then just like the ninth, tenth, ten millionth. To lean back, put his hands on the back of his head and watch and wonder silently. Without interfering. By then the skylarks and vultures have tried out their wings, the wind knew how speedily or skulking he has to move in order to slightly stir oak tree branches or to sweep away all the golden leaves from the ground.

While having a cup of milk he watched the sun pushing up his orange-red head on the east horizon, and thought of the evening when he would be watching it sinking down on the west. But around noon he had a strange feeling. Still there was something that wasn’t there. Around 4 p.m. he had to admit clearly: something was indeed missing. The job is not yet done. In fact everything was as good as he had wanted, even his own little unplanned surprises came out very well, but somehow the soup needed salt. He needed someone to confirm that things went well so far, that the lush green of the nearby forest was the shade exactly suitable for whispering secrets and that the vine grapes turned the right hues of purple.

He stood up with a sigh and clapped. There came the nicely combed boys, clearing their throats, adjusting lutes and guitars. It was clear that the sunrise and the lush green of the bush had efficiently inspired them. They could flawlessly, tangibly reproduce it. One could feel the air draft created by the wing of a hawk, one could shoot his eyes and yet see the perfect bright orange blaze of that morning... Yet he sighed. He made a dismissive hand movement and let them go back to the garden. It wasn’t their fault. He couldn’t explain to himself either what was not to his liking. After all, they perfectly depicted all he had done and seen.

He lay back again and concentrated. First with a question mark (what exactly do I miss?), then with a growing certainty (Yes, I want them not to faithfully describe my deeds. I want them to add that salt in the soup!). So, he created poets.

Soon he found himself in an old armchair on his terrace, amidst dozens of them, and the dozen dozens of their vine flasks, fulfilled and shattered dreams, dry and fresh cut flowers and pens and knives and blades and photographs and magnificent or senseless life stories, agreements and arguments, lost and won battles, lost and won women... He had a great time. They all spoke differently, they seemed to agree, although never really listened to what the other speaker had uttered, then they seemed unable to find a common point until one of them pointed out that it was all about war, vine and women. They all seemed to have something to say to him, even the one who notoriously shun his eyes and tried to escape his view. Some wanted to ask for little or big favours, some just complained, some just explored his terrace and house and the female invitees. He was actually quite pleased to imagine the dozen dozens of different versions of the same sunrise he had watched the same day, interminably long hours before they gathered at his place.

Nevertheless, by 6.30 p.m. on this late September day (the Eighth day) he knew again, that he was still unsatisfied. The soup tasted salty enough, but it was a heavy feeling he had. So many things taste salty, things like blood, sweat and tears. He had wanted that salt in its pure form. Lightly, without the feeling of guilt or approval, without the blood, sweat and tears that accompany the great things of life. He wanted the essence from beyond all these.

He didn’t mind the guests praising, complaining, swearing, cursing, wanting, yearning, longing, adoring or hating any of the things and beings they wanted. But he had an increasing uneasiness at the bottom of his stomach. ‘It looks like they don’t get the point’, he thought, but didn’t say a word. Somewhere deep beyond his gaping sense of void he liked them. But in an unnoticed moment he managed to retire from the terrace, on tip-toe he moved across the salon, went down the stairways, silently opened the back door and escaped out in the never ending garden that ended however in a never ending forest. And there, already close enough to his natural bush fence he saw the unhurriedly moving fellow in dark grey suit, almost camouflaged by the descending twilight. There came Kosztolányi. Dezső Kosztolányi from Szabadka or Tátraszéplak or Budapest or maybe even Vienna. He leisurely wandered across the September afternoon and the garden-cum-forest. Their eyes met and they both felt a surge of happiness welling up from deep. He now knew what he had been missing earlier that afternoon.

‘Where have you been? You missed most of the discussions.’ He asked Kosztolányi. The poet replied:

“Drinking the cellar dry is not for me,

no dinner tempts me, nor patisserie.

I’d sooner raid that storehouse of belief

eternity has hoarded and defy

the void with never ending signs of life.

You bring on the ripe clusters of the vine,

my patron and protector, hand of fate;

bring me on too, I tremble on your line,

but look my spirit and my spine are straight.

My arm still has the power to command;

another draught, another, ever fill

and ever gild, immeasurable hand;

my head’s unbowed, no autumn shows there still.

The melon yields her ripeness; white as milk

her baby teeth are sparkling in the gum;

exhausted wasps find shelter in the silk-

soft garages of flowers in full bloom;

the grapes are almost splitting with their sweetness;

struck dumb with joy, the mouth is rendered speechless.”

‘I see, he said, continue my son, just go on. What else do you want to tell me?’

“The earth has never been so richly tinged

with madness and enchantment, the trees prattle,

the sky drops loops of crazy colour, fringed

with bright vermilion flaming into purple,

the dusk blows kisses to the mist and sinks

with her in one enormous wave of pink.

Tell me, if you can, what place this is,

What lost domain of childhood fantasies?”

For the first time on this eight day, while facing this fellow, he finally felt sincerely happy. He looked at the poet and wondered whether it was the right thing he had done to Kosztolányi. But in the poet’s eyes there was no reproach. Two years have passed since he became aware of his mortal disease, thirteen years have passed since he lost a friend but managed to make a great novel out of it, seventeen years since he lost his homeland annexed to another country with his relatives still living there, and only days and hours since the continuous little losses of his everyday life. Nevertheless, Kosztolányi was smiling. He had that little mysterious smile that strikes through his portrait pictures.

He smiled too. He was one step ahead and knew what was next and after next, but then something came to his mind. ‘Actually, one more year, why not? Let’s give him enough time to write it down. Otherwise I will be the only one who has heard all this.’ But he didn’t say a word.

For some time they looked at each other. He knew that the poet was temporarily feeling better, out of hospital, able to do this long walk across the fields and meadows and orchards and vineyards and bushes and village pathways... The poet knew it too that this was TEMPORARY.

At this thought a big realisation dawned on him. He almost turned pale when he suddenly understood that Kosztolányi knew something more than he did. Yes, Kosztolányi knew indeed the meaning of TEMPORARILY, even the stem, the root of the word: TEMP.

‘Yes, he knows TIME. And that’s what I don’t. To me it’s the same whether the seventh day or the eight or the ninth or the eighteen thousandth... Now that I got what I wanted... But this poet does know the difference between day seven and twenty seven of this September. And surely does he know the difference between 1917 and 1927. He just doesn’t know 1937 and he won’t know it ever’, he thought and smiled back to Kosztolányi.

‘You may want to ask something, if you have covered such a long journey. You have some question, haven’t you?’

‘No, thanks. Oh, still, yes, actually there’s so much to ask’, said the poet.

“So tall a sky, such wonder beyond reason.

Why are the stars so huge today, of all days?

Each afternoon the kitchen is ablaze

with crockery delightful to the senses.

What is one to do with confidences

of this nature? Whose epiphanies

are these? Who buffs the hills and scours the sky?

What pantheistic store of memories

invites me to relive the centuries?

Orion’s helmet – is it sparkling still?

Why are all things laundered in this thick

celestial vapour? Whose responsible?

Why stare, enchanting one? It’s only magic.

Sweet flame of being, may your fire be drawn

however aimlessly, through dusk and dawn,

arrest the clock and calendar, destroy

this rotting intellectual granary,

and raise my flag of youth, in attitudes,

of grace, above the festive altitudes.”

(Szeptemberi áhítat, Pieties for September)

‘Fine, you don’t need to come in, but before you go back, at least quench your thirst here by the spring. And as long as you can, be my guest at 3 a.m. in your Budapest window. I like your “Dawn drunkenness”, he said loudly.

‘Oh you mean that poem?’, replied Kosztolányi, sure I can still quote it, I still feel so. He began reciting his own poem written on an early dawn...

“I also realise there is time for leaving,

but in my racing heart one string held firm and bent

to song, and I began to sing the firmament,

that unlocated Unlocatable,

out of reach and unobtainable

in life or death. My muscles slacken,

already, my friend, intimate

with much more dust and clay than I can reckon,

yet I was a guest at the party of a great anonymous potentate.’

(Dawn Drunkenness, Hajnali részegség)

They both smiled and nodded. It was late, the dusk turned on chilly breezes on this eighth day of creation.


(The quoted translations are from one of the rare geniuses able to transliterate our sophisticated language, George Szirtes. They were originally published in the bilingual anthology of Hungarian poetry entitled: The Lost Rider, published in 1997 by Corvina Books Ltd., Budapest)

Szeptemberi áhítat

„Szeptemberi áhítat”

Évről évre ez a két őszi bizonyosság kísér, követ, zarándokol velem együtt végig a nekem kirótt életdarabon: ha eljön szeptember, hozza magával az önértékelés egyik újabb alkalmát és mérföldkövét: a születésnapom, VALAMINT eljön annak a versnek az ideje is. Igen, annak a versnek, amelynek címét most elloptam világhálós naplójegyzetcímnek. „Szeptemberi áhítat” – szerzője egyik nagy kedvencem, Kosztolányi.

Semmi sem biztos sehol, soha köröttem. Ezelőtt két évvel nem tudtam, hogy ma hol leszek, mit teszek, kik vesznek körül. Most sem tudom, hogy két-három év múlva merre tartok majd épp és milyen járművekben… De az egészen biztos, ha eljön szeptember, előveszem a fehér verseskönyvet a polcról, vagy előbányászom a netről, mindegy, hogy épp hol vagyok, hogyan, de el és fel fogom olvasni ezt a verset.

Az igazság az, hogy magyar szakot végeztem, de ehhez képest vajmi keveset olvasok, nem vagyok sem a magyar, sem a világirodalom bennfentes ismerője, és be sem merem vallani rengeteg hiányosságom. Fel sem tudom fogni, hogyan szereztem meg ezt a diplomám, úgy, hogy csak én tudom, milyen végtelenül jelentős irodalmi remekeket nem olvastam el még.

Ez a vers, és a szokásos szeptemberi rituálé éppen erről szól: a hitről, amit nem adtam fel, hogy egy napon majd megint sok közöm lesz az igazi irodalomhoz, megint fogok verseket olvasni. A hitről, hogy szívem legmélyén az elmúlt tíz évben szakmai okokból elolvasott közéleti és politikai szenny, illetve jogi bonyolat-bizonylat sem tudta eltompítani azt a titkos érzékszervet, amely mindig felvilágol és felsikolt az örömtől, ha valami ilyen ritka gyöngyre futja időmből. Ez egy ritka gyöngyszem, világirodalmi szempontból is, számomra legalábbis afféle rejtett húrokat megpengető, halhatatlanul finom, szubtilis kis hang ez a vers. Óda a szépséghez, amit olyannyira vadászok az életben, de aminek kedvéért mégsem bírtam még itthagyni Európa egyik legunalmasabb városkáját, a biztos (de kétségtelenül nem költői) szakmámat és a nem annyira biztos és költészethez még kevésbé kötődő pénzecskémet…

Ez a vers arról szól, hogy fent akarom tartani magamban az olvasó embert (nemcsak azt, aki havi háromezer oldal jogszabály-módosításon rohan át határidőre). Nagyon nagy reményem, hogy nem járok úgy, mint egyik kedvenc hadvezérem (egyáltalán nem vagyok háborúpárti, de ha mégis hadakozni kell, hát vannak általam csodált egyéniségek, akik zsenialitása népeket mentett/menthetett volna meg). A kabuli egyetem egykori mérnökhallgatója, az egyébként tádzsik származású Áhmad Sáh Maszúd, miközben a tálibok elleni harc parancsnokaként éveken át egy sátorban lakott, szó szerint a lövészárkok között – és nap mint nap átélte a frusztráló helyzetet, hogy emberei nem tudják követni gondolkodását, mert ő túlságosan előre látott és jó sakkozóként sokkal jobban ki tudta következtetni az ellenfél mozgását, mint partizánjai, akik sokszor azért kerültek szorítóba, mert nem értették, hogy mit miért akart, és ha improvizálni kellett, nem megfelelően tették – a sátrában egy hatalmas ládát is tárolt. Egy nyugati író-újságírónak (Sebastian Junger, ő is kedvencem) 2001 elején adott interjújában elmondta, és meg is mutatta, mi van a ládában: KÖNYVEK. Nem hadtörténet, hanem regények, versek, szépirodalom!

És mi volt a tábornok szívében: remény, hogy mielőbb véget ér a lövészárkok ideje, és végre visszatérhet a könyveihez. Értitek? Ez az ember a golyószórók tüzében sem dobta ki az ott épp csak fölösleges kacatnak, nehezéknek, tűzgyújtónak jó, helyet foglaló, semmire sem használható könyveit. A huszadik század utolsó évtizedének legkegyetlenebb háborújában a saját szerény sátrában a harctéren egy láda irodalommal várta az időt, amikor olvashat ismét, mást is, mint a tudósítók jelentéseit.

Mint mondtam, nem akarok úgy járni, mint ő: Maszúdnak sosem jött el az olvasás ideje. Könyveit öt 1992-1998 között született gyermeke örökölte. Ugyanis az afghán ellenállás első emberét 2001. szeptember 9-én két riporternek álcázott alkaloid (értitek, a keresőprogik miatt jobb így írnom) merénylő meggyilkolta.

Ami engem illet, kicsit én is úgy érzem magam, mintha sátorban, poros ládában őrizgetném drága kincseim, várva a luxust, amikor majd hátradőlhetek és lapozgathatok, olyan lassan, amilyen lassan csak kedvem tartja, minden szót megízlelve. De most jön az amúgy annyira nem várt szeptember, és jön a kivétel napja: amikor nem várok, hanem olvasok. Nem akarom tovább részletezni, hogy miért ünnep számomra ez a rituálé. Olvassátok el a verset, remélem, ismeritek, remélem, tetszik nektek is.

Ha nincs időtök a linkre kattintani, csak pár szakaszt idézek, csak egy kis zoom, hátha elég azt elmagyarázni, hogy miért rajongok ennyire érte:

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszu út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.


Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.


Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatatlan suttogás,
a fák fölött szallag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajit a ködnek
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt menyország?


A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisíkált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?


Nemcsak, hogy a kedvenc verseim listáján az első tíz közt van, de valahol a személyes történeteim közt is kiemelkedő szerepet kapott ez a vers. Aki olvas angolul és nem unná még, kattintson a Songs to September: The Eight Day c. bejegyzésre. Ezelőtt négy évvel felkértek egyik NY-i szerkesztésű online kiadvány részéről, hogy az akkori szám témájához (könyvek, irodalom) illő cikkel járuljak hozzá az épp aktuális kiadáshoz. Ez az Eight day c. novella lett az én hozzájárulásom, egy kitalált, elképzelt történet Kosztolányi és a Teremtő találkozásáról. Valahogyan élni akartam az alkalommal, hogy angolszász olvasókat toborozhatok a magyar irodalom egyik mozaikkockájának. Ez lett belőle, nekik tetszett, és szerencsére a Szeptemberi áhitatot angolul is fellelni a Neten (például itt: ) .

Számomra azonban már csak azért is emlékezetes ez a cikk, mert a hattyúdalom is volt egyben. Aki elolvassa az angol novellát, talán rájön, hogy miért… Minden esetre lélekben ez volt az elköszönő levél arról a fórumról. Egyszer, majd később erről is fogok írni, és nem blogbejegyzést. Egyszer elmesélem majd, hogy mi történt, mikor meguntam a cukrot és a sóról szerettem volna írni… Egyszer elmagyarázom majd azt a történetet is…

Addig is fogadjátok szeretettel angolul a Nyolcadik napot (következő bejegyzés), illetve magyarul azt, aki nem szorul az én reklámomra: Kosztolányit.

Sunday, 19 September 2010

Négy lába van, nem evőeszköz - Morzsi mesél megint

2010. szeptember 12. Saas-Grund

Négy lába van, nem evőeszköz… Mi az? Tudom, hülye egy találós kérdés, de nem tehetek róla, nekem az alpaka szóról mindig kés-villa-kanál jut eszembe, (pedig azt az alpakkát két k-val írják jobb helyeken). Nos, ezúttal NEM a fehér fémről van szó, hanem Morzsink első élő állatairól. Morzsi alább elmeséli, hogy mi is lapul e hülye (de valljuk be, eléggé figyelemfelkeltő) cím mögött.

A mamám egyszer össze akart már egy fotósorozatot állítani rólam „Családom és egyéb állatfajták” címmel. De nem hagytam rá időt, és azóta annyit nőttem, hogy most már nem lenne értelme régi (két-öt hónapos kori) képekkel terhelni a világhálót. A mamám különben sem bírja azt, mikor valaki nem tud háromszáz (nagyjából azonos tartalmú) képből kiválasztani 50 jót (ami különbözik is egymástól, és nemcsak abban, hogy hol jobbról-hol balról lógnak be az ágak) és inkább felteszi mind a háromszázat.

Szóval, régi képekről szó se lehet, pedig nagyon sok állatom van! Lett volna miből válogatni. Persze ezek olyan játékállatok, emberi ruhát viselnek, de még mennyire, pl. a vízilovam kabátja tépőzáras, lila, az egerem viszont világoskék gallért hord. Ezek a türkiz és fluoreszkáló színű játszótársak akkor özönlöttek el bennünket, amikor még a mamám hasában vártam, hogy végre egyszerű, sima, szürkésbarna zergéket láthassak… De hát nem így alakult. A zergékhez még mindig nem vittek fel…

Igazi állatot valahogy nem sikerült látnom egy-két kósza madáron kívül. Igen, a tengernél láttam már sirályt, de nagyon hamar elrepült, én meg akkor nem érdeklődtem semmi iránt, ami nem azonnal iható. Ahol lakunk, ott valahogy nem nagyon vannak emlősállatok, sőt a mamám még egy tyúkot sem bírt összehajkurászni, így aztán öt hónapos korom elmúltáig kellett várnunk, hogy végre igazi (és nagy) állatot láthassak. De szeptember 12-én vasárnap ez a vágyam teljesült, mert apám belésuvasztott a piros bubahordozóba, s azzal ki az utcára Dél-Svájcban! Anyám alig bírt utána kocogni a fényképezőgéppel. Az ám! Itt Svájcban nagyon jó engem ide-oda hurcolni a hasukon, mert a látványomtól máris jókedvre derülnek általában az emberek. Egyik nap apuval együtt mentünk gyógyszertárba kettesben, mert anyu valami gleccsernél ólálkodott, hátha elkap valami lavinát, persze csak fényképen, tisztes távolságból. Az apum viszont hallatlan népszerűségre tett szert nekem köszönhetően, még az út túloldaláról is átintegettek neki ismeretlen emberek, mikor engem a mellkasára kötözve megláttak. Én viszont addig nyürrögtem, míg végül haza kellett vinnie, a gyógyszertár utánra betervezett kenyérvásárlásból csak egy sms lett, amit a mamám valahol 2800 méteren kapott meg: „vegyél kenyeret, mikor jössz!” Hm, a mamó szerint ott az Allalinhorn és Alphubel csúcsokról leszakadó gleccserek találkozásánál épp nem volt se pékség, se bolt. De azért este mégsem haltak éhen.

Szóval most vasárnap is belekerültem a piros babahordozóba, és elmentünk lámát nézni. Itt, a négyezreseiről híres Saas völgyben több, Peruba járó hegyivezető is rájött a hasonló éghajlati tényezőkre és valahogyan átrepített pár lámát Oberwallis kantonba, ahol e négylábúak remekül megvannak, köszönik szépen, sőt – az Alpamayo és Huascarán vidékével ellentétben – itt még kuriózumnak is számítanak, akárcsak az apukájuk mellkasán élénkpiros kendőben ücsörgő, napszemüveges, öthónapos, székely minihegymászók.

A mamám direkt örült, hogy első igazi állataim exotikus lámák lesznek, nem holmi kendermagos tyúkok, netán cirmoscicák. Bár itt, ahol élünk ez utóbbiak is exotikusnak számítanának, a mama pont azon filózik, hogy tojást ugyan ezrével lehet kapni minden boltban, de amióta nyugatra költözött, azóta nem látott egy árva tyúkot sem! Cirmoscica helyett is inkább sziámik, Man szigeti manxok kóricálnak errefelé…

De amikor odaértünk a lámás kerthez, az apukám elkezdett töprengeni, hogy ezek most vikúnyák vagy guanakók lehetnek-e, mert azt még a mamám is meg tudta állapítani, hogy az épp legelészgető, sok, helyes, csikónyi méretű, pihe-puha kinézetű, hosszú és selymes szőrű kisded minden csak épp nem láma. (Nem volt sötétkék a szemük, ugyanis :-) Az őket megitató hölgy a kérdésre készségesen válaszolt: „Ó, nem, ezek se nem vikúnyák, se nem lámák, se nem guanakók, hanem alpakák.” Minden esetre szimpatikusak voltak, de csikóként is elég nagyok.

Hanem pár házzal tovább folytatódott a lámapárti hegyivezető farmja, mert a síszezonban albérletbe kiadott otthonok közt itt-ott eldugva volt még jó pár zsebkendőnyi hegyi legelőcske, ahol dél-amerikai négylábúak legelésztek. A lámákra a második helyen bukkantunk rá, lustálkodtak a fűben, egyet lehetett volna jól fotózni, de a nagy fotográfus apukám és anyukám még azért el-elmélkedett azon, hogy ez vajon köp-e (mielőtt közelebb vittek hozzá). Aha, akkor már annyit tudok az állatokról, hogy az alpaka mégsem valami fémötvözet, és hogy a láma szeme sötétkék, illetve a láma köpköd.

A teniszpálya mellett is legelészett egy másik kis téren egy jó nagy csapat valami, először apukám azt mondta, hogy távolból rénszarvasokra hasonlítanak, na de azért ne túlozzunk, ezek is kecsuák voltak… Mindent összevetve lehet legalább két tucatnyi dél-amerikai bevándorló itt Saas-Grund faluban. Ami a vikúnyákat és guanakókat illeti, azt azonban csak a Fehér Cordillerák megmászói által készített fotókon fogok egyelőre látni, merthogy ezek a lámák és alpakák nem háziasított távoli rokonai, ezért a svájciak inkább nem őket honosították meg. Az állattani séta e részénél azonban én elaludtam a papámra kötözve, de azt a mamám kérésére most utólag hozzáteszem, hogy ha valaki kisgyerekkel épp arra jár, szervezett lámafarm-látogatásra is lehetősége van, és akkor még sok érdekeset is mesélnek neki az én alpakáim tulajdonosai. Remélem, engem is visszavisznek még oda a szüleim, ha nagyobb leszek. Vagyis ők remélik, hogy én majd vissza akarok oda menni, ha például ötéves leszek.

Azért megjegyzem, elég érdekes az, hogy az ember elindul bevásárolni, és a mamája úgy navigálja a papáját, hogy: „ott a lámánál parkolj le, balra!” – ez szó szerint elhangzott a kocsinkban.