A csontkopáncsnál

A mamám mérges! Ezért most megint én írok, Morzsi.

Mamó azért mérges, mert az erkélyünk még mindig nem készült el, a munkás bácsik ott hagyták kátrányréteggel beterítve, ez meg a hőségben rettenetesen kellemetlen, száraz szagot áraszt, vagyis nem lehet szellőztetni miatta. Meg a nagy meleg… egész nap ülünk a lefüggönyözött lakásban, bent is harminc fölött van a hőmérséklet, de nem lehet kinyitni az ablakokat (hogyisne, hogy bejöjjön a forróság?!) ÉS nem mehetünk el !!!!

Emiatt én is mérges vagyok, mert én alapjában véve folyton valami akcióban szeretek lenni, nekem a fekvés igazi szenvedés. Állítólag van egy gomb a hátamon, és apukám szerint, ha lefektetnek, akkor ugye ez a gomb bekapcsol, és egyből elindítja a sírás nevű folyamatot. Én pedig tényleg csak akkor érzem jól magam, hogyha valaki ölében vagy nyakában lóghatok, lehetőleg a vízszintestől nagyon eltérő helyzetben, és visznek ide-oda. De most nem visznek sehová, mert azt mondják, hogy az ezer fokban ott kint csak összeragadnék a mamával. Ez borzasztó! Így aztán gyorsan megtanultam hasra fordulni és ezt már olyan tökélyre fejlesztettem, hogy három másodperc alatt sikerül. Most is halálosan kimerült vagyok, mert egész nap a hasamon fekve próbáltam elképesztő pozíciókat, párnára felfele hátrafordulni, a fejemet órákon át tartani, majd hátraszegve elaludni, aztán megint a fejem körül 180 fokban körbejárni az ágyat, a lábammal lelökni magam a takaróról, meg mindent, utána pedig még egyszer és még sokszor ugyanazt…


A baj viszont tényleg az, hogy nem jó itthon lenni a lefüggönyözött fülledt lakásban, ahonnan még a kertbe sem mehetünk ki (pedig már a betonkeverő, meg az építőmunkások barakkjai látványának is örülnék, csak lenne valami vizuális élmény!), és nem hagyhatjuk el az országot. A mamám most tudta meg, hogy hiába volt már kétszer is az egyik nagykövetségen, egyelőre nem adhatnak nekem útlevelet, sem ideiglenest, sem véglegeset, a másik nagykövetség pedig Brüsszelben van, oda nem nagyon sietnek e hőségben. De most majd kénytelenek lesznek.

Ugyanis amíg nekem nincs útlevelem, addig nem vihetnek ki az országból. Mamóék Svájcba vittek volna, elvégre én azért jelentkeztem e hegymászócsaládba, hogy kihasználjam az apukám hegymászó képességeit (ő nemcsak olyan négyezreseket tud megmászni, amelyekről mindenki hallott, hanem azokat is, amelyek sokkal nehezebbek, de kevéssé ismertek), meg a mamám utazásszervező zsenialitását (tényleg az, higgyétek el, egyszer azt mondták neki, hogy három nap múlva, karácsony másodnapján legyen Jáva szigetén a Merapi vulkán oldalában, a szeizmológiai állomásnál, és ott volt a kellő időben!). De mégsem vihetnek Svájcba, mert papír nélkül, még ha be is tudnának engem oda csempészni, nem biztos, hogy hazafele jövet kiengednek az országból, ha nem tudjuk bebizonyítani, hogy nem loptak engem! Én még nem tudok beszélni, hogy tanúsítsam, teljesen önszántamból szegődtem hozzájuk.


Ezért aztán most a titkos B terven dolgoznak bánatukban, én meg addig elmesélem, hogy milyen volt a találkozás a csontkopánccsal. Igaz ugyan, hogy Olivier bácsi ajtaján azt írta, hogy ’ostéopathe’, a mamó szerint is csontkovácsnak kell nevezni őt, de nekem a csontkopáncs jobban tetszik, ezért így szólítom.

Azért vittek el hozzá, mert mint mondtam, van az a gomb a hátamon, ami bekapcsolja a sírógépet, ha lefektetnek… És a mamám a nagyon nehéz születésemre gondolva attól tartott, hogy valahol valami elnyomódhatott bennem, vagy fájdalmaim lehetnek… A papám szerint hisztizem, de a mamám ilyen rosszat nem feltételez rólam, sőt, minden köhintésemre attól tart, hogy lebetegedtem.

Így aztán elvittek, hogy a csontkopáncs bácsi nézze meg a koponyám és gerincem, és rakja helyre azt, ami nem a helyén van.
Negyvenöt percig tartott és NEM fájt egyáltalán! A csontkopáncs bácsi nagyon kedves volt, és mivel előtte jól megetettek, velem bármit lehetett csinálni, kezes bárány voltam! Sok bajt szerencsére nem talált a bácsi, kicsit a koponyámat megigazgatta, de csak nagyon finoman, mert már így is kezdett szép kerek lenni a fejem. Annyira, hogy néha a szüleim Gömbecfejűnek becéznek. A gerincoszlopommal minden rendben volt. Pedig a csontkopáncs bácsi sokat nézte, és minden egyes csigolyát leellenőrzött.

Egy adott ponton azt mondtam neki, hogy „hrghhh”, meg hogy „eöehhh”. A mamám eredeti szakmája tolmács, és időközben megtanulta a legújabb idegen nyelvét is, szóval már egész jól ért morzsibabóul, így aztán azonnal le tudta fordítani a csontkopáncs bácsinak, hogy ez nálam annyit jelent: „szimpatikus vagy”. Tényleg nagyon helyes volt a bácsi, és ő is azt mondta, hogy én egy egész ’cool’ babó vagyok. Még egy hónap múlva kell egy icipicit igazítania rajtam, de egyébként topformában vagyok, szerinte. (Na látjátok, mondtam én, hogy semmi bajom. És ezek után mégsem mehetek a hegyekbe!)

Jól összebarátkoztunk a csontkopánccsal, de aztán hazavittek. Este jól kibömböltem magam, hasfájás alibivel, de a mamám már átlátott a szitán, és gyorsan belémtömött egy kis homeopátiás Chamomillát, amitől aztán azóta sem volt kólikám. Pedig valami ok mégiscsak kéne, hogy zsörtölődhessek egy kicsit. Ezért nekem ez a meleg egész kapóra jön. A mamó már szükségállapotot rendelt el otthon, most bármikor bármennyit kérnék enni, azonnal kaphatok, sőt, ha nem kérnék, akkor is felajánlja nekem a folyadékbevitel nevében. Ezt persze ki is használom, gyakran kérek enni. Ma mértek meg, már 6840 g vagyok!!!


Na, szevasztok, sietek gratulálni a mamónak, mert most telt le a hosszabbítás a spanyol-holland döntőn, és a mamám már három hete megmondta, hogy a spanyolok nyerik a VB-t. Pedig semmit sem ért a focihoz, és szíve szerint a portugáloknak, a németeknek és a hollandoknak drukkolt volna. De akkor már tizenöt pusziban fogadott apukámmal, hogy a spanyolok lesznek a világbajnokok. Most nagyon büszke vagyok rá.

Nyelvészeti eszmefuttatás

amelyben eláruljuk, hogy Morzsi babó nagy dumás.

Úgy kezdődött, hogy földönkívüli, meglehetősen irreális élmény volt nézni a saját félklónomat, amint hajnali ötkor kitörő lelkesedéssel, vigyorogva (!) azt mondja, hogy „heö, ehhh!”. Ezt a másik klónozott fél anyagából merítette, mivel rólam, aki csak ismer, tudja, hogy hajnali ötkor nem szoktam létezni, és egyáltalán, tízig nem is érdemes velem próbálkozni. Aki meg naggyon jól ismer, az tudja, hogy régebben egyetlen módszer létezett, amivel az ágyból ki lehetett engem csalogatni: a fülembe kellett suttogni, hogy ma reggel gleccserátkelés lesz, és máris ugrottam a hátizsákomért. Nem azért, mert annyira rajongtam a gleccserátkelésekért, hanem mert azt jó addig letudni, amíg a nap nem tombol és el nem olvasztja a hóhidakat.

Hanem e reggeli használhatatlanságról kénytelen voltam lemondani e kis klón kedvéért, aki hat hetesen már elkezdett beszédet imitálva tátogni. Aztán két hónapos korában rajtakaptuk, hogy a feje fölött lógó macikáknak magyaráz.

Ez most is megy, ellenben most már minden összehasonlító nyelvészeti tanulmányomat latba tudom vetni a jelenség értelmezésénél. Világosan felismerhető magyar billabiális mmmm-ekkel mondja, hogy mmme (az e itt viszont dán ae, vagy néha székely e, mint például az ámber, gyármek, támplom szavakban). Ismeri és tökéletesen kiejti a héber r-et, remekül utánoz arab torokhangokat, megy neki egyes dél-afrikai nyelvek csattintós nazális g-je puhább, túlzöngésített változatban, majdnem úgy, mint a nganaszán nyelv ng-je, és a japán mérgelődős „hgrrr” levegővisszaszívós hang is bejön, ha hideg levegő éri hirtelen.

Többnyire torokhangokban jeleskedik, mert a nyelv forgatása és ide-oda helyezése igazán nehéz, azt még nem übereli. Ezért nem megy még neki sok palatális hang a szanszkritból származó nyelvek Ṭavarg hangszériájából. Az intonációra sem sokat ad, vagyis a mandarinnal sem most fog még próbálkozni, bár én úgy vettem észre, ott érvényesülne a Morzsis tendencia: tulajdonképpen mindegy, hogy melyik mássalhangzó, ha egyszer billabiális, mert a hanglejtés a lényeg. Morzsika viszont még nem tud négyféle mandarin, sőőőt hatféle taipei intonációt megkülönböztetni, számára jelenleg az egyenletes crescendo létezik, olyan értelemben, hogy minden beszéd sírásba, majd ordításba torkoll, ha kellő időben nem jön a képbe egy kis tej is (esetleg egy elalvás). Vagy az apuka féle turbósított megoldás: cumi, mert attól elhallgat. Persze Morzsika olyan mint egy jó számítógépvírus, túljár a megoldás eszén, ha nincs kedve, egyszerűen kiköpi a cumit (csuszlit, erdélyiül).

Most éppen három új technológia kidolgozásán fáradozik rendületlenül. Az első a mássalhangzók nélküli mondat. De már mondat, több szóösszetételnyi, például: „eeeöeeeöee eeeeeöeeeee öeeeeeeöeee!” (ezt hosszas megfigyelés után írom át így fonetikusan, tényleg ezt mondja). Először azt hittük, panaszkodik, és odarohantunk hozzá, de most már tudjuk, e kombináció jelentése: „zörögjél macika, ha mondom!”.

Ellenben az „eöeee, ööö, eeh, eh, ööööh, öööööööööööööööööööö, öööööööööööööööööööööööööööe „ kombináció azt akarja mondani: „Hogy ezzel a szegény kisgyerekkel senki sem akar törődni!!!” Ha ehhez még egy elnyújtott, székelyes kiejtésű „aeeeeeeeeeeeh” is társul, akkor az a „vegyetek már fel!” jelentésű mondatot eredményezi. Amikor azt is hozzáteszi, hogy „oááááááááááááááááááááááááááááá”, akkor ez a „vegyetek fel, de nagyon most azonnal tüstént rögvest, irgum-burgum” szemantikával bír.

A másik új technológia alkalmankénti kísérlet úgy beszélni, hogy az ember nem nyitja ki a száját! Próbáltátok már? Morzsinak egész jól összejön, de mikor ugyanígy visszaválaszolok neki megijed a morgástól, és abbahagyja.

Erre jön a harmadik morzsitechnológia, a B-terv, ha a szájkinyitós beszéd befuccsol, akkor meg kell próbálni a könnyített verziót: beszéd ököllel a szánkban. Namármost ez a mini férfiöklöcske nem fér még egész jól be a Morzsi szájába, ergo, kidolgozott egy könnyített, gyorsított, nem hagyományos, 6.0-ás rendszert, ami azt jelenti: csak három ujj, lehetőleg a kisujj legyen köztük. Ha a menürendszerben nincs ott az „épp van egy zsebkendő is a kezünkben” pont (amire azért eléggé vigyázunk, nehogy megfullassza magát), akkor teljesen összejön a tökéletes bababeszéd. Még ennek is van tuningolt verziója, amikor két ujj, meg egy tenyérél van a szájában a mozgó nyelvecske mellett…

Már körvonalazódik a következő projekt is: a gátlásosság leküzdése! Vagyis a macikák, meg apa-anya mellett MÁSOKHOZ is beszélni merni. Már egyértelmű, hogy a tükörben lakó másik baba rettentően szimpatikus, de még nem meri megszólítani, csak rámosolyog, majd gyorsan, szégyenlősen elkapja a tekintetét. Meg ha az ismerőseim beszélnek hozzá, akkor is csak hangtalanul válaszol, csak tátogással. Az új projekt tán épp az, hogy mire mesteri szinten végrehajtja a hasáról a hátára fordulást, másokhoz is merjen hangokat intézni.

Akármi is legyen, attól nem félek, hogy néma, sőt mintha körvonalazódna a jövő, amikor be nem áll majd a szája. Elvégre beszéd a lelke mindennek.

Azúrkóta. Hurrá, nyaralunk!!! - Morzsi elmeséli

Úgy kezdődött, hogy: Segítség! A szüleim megőrültek. Már lassan hathetes vagyok és még nem jártam hegyen, a mamám pedig hirtelen elkezdett arról beszélni, hogy Hollandiába kéne autózni. Na nem, ezt azért mégse tegyék velem!
Hogy máris csupa csalódás legyen az élet! Én mindenképp egy hegymászócsaládba akartam születni, erre már ahhoz, hogy megszülethessek az anyukámnak abba kellett hagyni a mászkálást (meg az utazást), most meg egy lapos országot néz ki elsőként nekem! Borzasztó!
Körülbelül ez volt róluk a véleményem, de aztán egyszer csak változott a terv, hála a portugál munkás bácsiknak, akik születésem előtt két nappal felállványozták a társasházat, eltulajdonították az erkélyünket és a napfényt ÉS még mindig nem végeztek vele (ezt most június 20-án írom)! Ez túl sok volt a mamámnak, és az én D-vitaminhiányomra hivatkozva 24 óra alatt mérgében megszervezett egy előrehozott nyaralást egy NEM lapos helyre, lehetőleg jó messze Luxemburgtól !!!

Hurrá! Nyaralunk, sőt már május végén elkezdjük, mielőtt a rosszul fizetett szülői szabadság hét szűk hónapja végleg elveszi a lehetőséget. Sajnos az Alpok még nem jön össze, mert a mamám még nincs formában és engem még három-négy óránként kell szoptatni, de akkor legalább valami szép, panorámás helyet nézzenek ki – gondoltam.
Így történt, hogy három napos, kimerítő autózás után Marseille és Toulon közt találtuk magunkat, a híres Calanques-vidéken. Vagyis a sziklás magas leszakadó partok és éles öblök hazájában. A házunktól egy kilométernyire volt a legközelebbi! A tenger meg látható volt a teraszról. Igaz, nem mertem a szemem sem kinyitni, ha kivittek, mert olyan erős volt a napfény, amit én Luxemburgban még alig láttam!
A szüleim utazás előtt a térképen és a műholdas fotókon megnézték, hogy hol is van és milyen hely is, ahol három hétig lakni fogunk, megállapították, hogy jó, egyszerűen elérhető, egyenes út vezet oda, autóval járható. Igaz, hogy nem közvetlenül a tenger partján van, ahogyan hirdették, de egy kilométernyi kajtatás még belefér – gondolták.
Aztán három nappal később felébredtünk egy tipikus provanszi kisvárosban, ahol az utcák átlagos szélessége három méternél keskenyebb, a kerítések tulajdonképpen kanyargó kőfalak és nem létezik a vízszintes, mint olyan. Az egyenes utat a Google maps elnézte, és ötszáz méteres zsákutcánkban legalább nyolc kanyar volt a kőfalak közt szűkre szabott, egyautónyi szélességű kapaszkodón, amit két irányban használtak száguldozó, itt-ott behorpasztott tipikus francia kisautók (azért tipikus francia, mert nincs bennük irányjelző , magyarul index, úgysem használnák őket a tulajdonosok). Ezen a ponton az anyukám feladta álmát, hogy itt ő vezetni fog, mi meg ennek köszönhetően még mindig élünk. Sőt ez meglehetősen jót tett az apukám iránti megbecsülésének, mert a mamám hallatlanul nagy teljesítménynek tartja, hogy az autónk egyetlen karcolás nélkül túlélte e három hetet és vissza is jutott hozzánk. Plusz a papám egy új szenvedélynek kezdett hódolni, átlag háromnaponta lemosta a kocsinkat, hogy az gyönyörűen ragyogott, míg az éjszakai szél a misztrál egyszerűen be nem terítette megint virágpollennel.
E nehézségtől eltekintve valóban kellemes provanszál nyarat töltöttünk ott, anélkül, hogy a csillagászati nyár elkezdődött volna.

Én is mérföldköveket értem el, legalábbis így értékelik azt, hogy elkezdtek érdekelni a játékok, vagyis egyéb is, mint emberi arcok, és bebizonyítottam, hogy nem vagyok autista, mert ha jó kedvem van (azaz nem vagyok éhes), mesélek a szüleimnek. Sőt, amikor azt hiszem, hogy nem figyelnek, a fejem fölött lógó macikákhoz is beszélek, de azok sosem utánozzák le, amit mondok (többnyire azt, hogy „ngh”, „ehh”, „hőőő”).

Voltunk kirándulni a gerincek útján (Route des Cretes), ami valóban sziklás gerincekre utal, amelyekről az ember messze, messze látja az azúrkék tengerbe hasító sziklás nyelveket, a távoli szigetkék világítótornyait. Nagyon szép mészkőfalak alkotják legtöbb helyen a partot, csak ott volt keményre összefagyott konglomerát, ahol mi laktunk.


Annak ellenére, hogy maga a városka elég szemetes volt (lakosságát illetően is, mert a mamám fundamentalistákat is látott, mikor betévedt a város bizonyos sötét utcáiba, de gyorsan kimenekült, mikor minden férfi Mensallahot kiáltott, nehogy a fehér kurva megigézze őket a kilógó csuklójával és kilátszó bokájával, kifestett körmeivel), a tenger vize meglehetősen szép tiszta volt.

Sajnos a nyílt tengerre engem nem vittek ki a nagy szél és erős nap miatt, hanem külön-külön mentek el hajókirándulásra, egyszer a mamám, egyszer az apukám. De ezt megbocsátom nekik, mert a mamám látott a turistahajón egy egyéves korú kisfiút, és az végigbömbölte az egész utat, tehát lehet, hogy mégsem babáknak való hely a nyílt tenger. Bár én szerintem csak akkor bömbölök, ha éhes vagyok, vagy ha fáj a hasam, és akkor sem három órát (ennyi ideig tartott ez a hajóút).
A túraszerű sétákra is külön kellett menniük, mert valakinek velem kellett maradni otthon. Így aztán a mamám csak a környéken sétálgatott, míg az apukám minden legalább negyven fokos lejtőre felment, és minden sziklakiszögellést legalább négy szögből lefotózott és este mindig pontosan el tudta mondani, hogy hány mászóút standja és ereszkedőhelye esett útjába. Sajnos, ennyivel maradt, mert mászópartner nem akadt, és ezt a mamám is borzasztóan sajnálja. Hát még én! Azért egy kis öröm az ürömben, hogy egyik ilyen magányos kalandozás során apukám összefutott a (romániai) magyar hegy- és sziklamászók nemzetközi szinten legismertebb figurájával, Fucskó Lászlóval (nyugaton Leslie néven fut, sok mindent letett már a kőasztalra, Patagónia nagy falaitól a Himalájáig). Kár, hogy a mamám és én nem lehettünk ott akkor. De én aznap pont különösen nyűgös kedvemben voltam, annyira, hogy egész nap mellettem kellett lenni az anyukámnak, és ettől késő délutánra már egész ideges lett, amit az apukám nem értett, mikor hazajött. De aztán ez is megoldódott, mert néhány perccel később magamtól elaludtam, majdnem éjfélig.

Szóval szép kis nyaralás volt, de aztán elfogyott a házbérlésre szánt pénz, és haza kellett jönni. Három napig autózgattunk, először kanyargósnál kanyargósabb utakon, mert meg akartuk nézni a legdélibb alpesi négyezrest az Écrins csoportot, meg a Gap körüli kétezreseket. Csakhogy jött az eső, vihar, szél, komor idő, és átváltottunk autópályára, amin legalább lehetett haladni. Grenoble elhagyása után már egész unalmas volt, sőt Nancytól Bettembourgig végigüvöltöttem az utat, már annyira untam.

De hazaérkezés után már csak a jóra emlékezem, arra is csak addig, amíg el nem meséltem.
Ha valaki az apukám féle verzióra is kiváncsi (netán hegymászószemmel nézi a világot :-) ), akkor az elolvashatja ugyanezt zöldben itt:
http://mmontivagus.blogspot.com/2010/06/szokasos-reggeli-ebredes-kabulataba-az.html

Üdv:
Áron (Morzsi)

Altatódal

Áron Babó, avagy Morzsi, avagy Bubec, Bubó stb. már május 15. óta mosolyog, és örömteli meglepetéseket okoz azzal, hogy szemmel láthatóan kommunikálni próbál, tágra nyílt szájjal, de hangtalanul kacarászva, vagy azzal, amikor azt mondja „heö” és később néma nevetést produkál.
És néha nemcsak nekem, vagy az apukájának örül ennyire, hanem pl. akkor is, ha felismer valamit.

Tegnap el akartam altatni, mert fáradt volt, de szemmel láthatóan nyűgös is, egyszerűen nem tudja még, hogyan kell ilyenkor elaludni. Ringatni kezdtem, és egy olyan dalt kezdtem énekelni, amit még terhes koromban tanultam, direkt ilyen célokra. Ajjaj, alighogy elkezdtem, ping!, felderült a szeme, felismerte, és kitörő örömmel jutalmazta. Hirtelen csupa éberség lett! Hm, ez most sikernek, vagy csődnek könyvelhető el?

Na, inkább dallamot váltok, gondoltam. De mit ád az ég, a második dallamnak is annyira megörült, hogy felragyogott az arca, teljesen felderült, és felélénkült. A harmadik kísérletnél egy komplett éber, aludni egyáltalán nem akaró babóval az ölemben abbahagytam az altatódal projektet. A nagy látványos örülés után nem alvás következett, hanem a rutinszerű kólika program, amibe egyórás ordítás után amúgy is belealszik a gyerek –a kimerültségtől. Nálunk még semmi sem vált be, amit a könyvek írtak.

Most csütörtök este van, ma éjfélkor lesz nyolc hetes ez a gyerek. Az igazat bevallva ez a nyolc hét még nem volt elég a kiismerésére. Nem volt még két egyforma nap, nem alakult még ki semmilyen szokás. Mindennap máskor kér enni, más mennyiséggel lakik jól, máskor ürít más színű, más állagú dolgokat, másként sír ugyanazért, vagy más dolgokért sír ugyanúgy... szóval a babaszótárak (pl. hosszan elnyújtott egyre erősödő sírás ezt jelenti, orrhangú sírás azt, stb.) nálunk nem alkalmazhatóak. Az igazság az, hogy nyolc hét távlatából két következtetést tudtam kikristályosítani a saját gyerekemmel kapcsolatosan:
az egyik egy NAGYON NAGY ALAPSZABÁLY: ha az éhség első jeleit nem követi nagggyon rohamos ütemben a tejes cumisüveg vagy tejtől feszülő mell érkezése, akkor pillanatokon belül haragos, kétségbeesett bömbölésnek nézünk elébe, és amikor végre felmelegedik a lefejt tejecske, vagy szoptatópozícióban elhelyezkedik a mamó, már nem egy édes kisbabát, hanem egy kiéhezett hadifogolyra emlékeztető, gyilkos ínyekkel vehemensen támadó, szájával vakon kereső, felhergelt kis vámpírkát kap ölébe, aki a szopizás első húsz percét ökölbe szorított kezekkel tölti, nehogy elvegyék tőle a nehéz ordítás árán megszerzett kaját! Úgy kb. 100 ml tej mohó benyakalása után kezd annyira ellazulni, hogy ökleihez egyáltalán hozzá lehessen érni...

A másik megfigyelés már egyéni jellegű, de empirikusan igazoltnak látszik: ha olyan kezeslábast, vagy rugdalózót adunk a bubecre, amelyen madárkák vagy mókusok vannak, akkor azt három órán belül ellátja kadmiumsárga folttal, hogy át kelljen öltöztetni! Ez lett a mókusos-madárkás meg a baglyos babaruha sorsa is. A többi rugdalózó valahogy nem annyira ellenszenves a babónak, azokat sokszor nem csinálja le, vagy nem ereszt alattuk a pelenka . Pedig a mama kedvence éppen a Boritól örökölt baglyos kezeslábas, ami ugye mindig csak rövid ideig maradhat a gyerkőcön .

A tej visszaköpése viszont minden egyes étkezésre, és minden egyes ruhadarabjára érvényes axióma. Egyszerűen vissza kell valamennyi tejnek jönni, minden alkalommal!

It was good to be part of it

Yes, it was good to be part of it. It still feels good, I still feel very, very, very good about it. But let me tell you, at that time it was not a good happening, either an easy process. It was fearsome, with a continuous shadow of intimidation, hindered by a never ending rightful suspicion of betrayal, horrified by terror and the very real (although denied, unofficially whispered) news about all those who disappeared and never made it through to live the day on which the regime fell. Nevertheless, my soul rejoices today about being part of RESISTANCE, and my dreams are easier.


I am reading today about the Cuban Women in White, the wives and mothers of political prisoners. Yesterday I read about the May Mothers, the Madres de Mayo, the women of political resistance in Argentina. I read also about Aung San Suu Kyi, and I could have read about many other known and less known movements and people who ARE, feel, do against unjust regimes, violence, fundamentalism, repression of their rights and political oppression, all over the world from Central America to Iran, from China to Belorussia, from Ukraine to Myanmar and from Pakistan to Sudan...


The people, the women I read and think about don’t read this blog, they don’t read any blog as they have no Internet access, no computers, they speak no English and some of them cannot even read. They don’t have the means, the time, the interest and the motivation to read blogs of European white Christian female self-designed authors. However,
I am asking you, who may read me one day: if you have a friend’s friend, or any acquaintance who has a connection to THEM through the human web of friendship, travellers , dissidents and their relatives staying at home, please, let them know this little message. It is good to be part of it. Even if it may take twenty years to realise how good it is to have been part of the movement. It is a gift to your soul to remember that you were on the side of those who opposed to injustice, dictatorship and the entire vile apparatus of any political or fundamentalist force.


Oh yes, it may take twenty, thirty, fifty years, God alone knows how many. You may die before it ends. But your children and their children will one day be remembering you as an avant-garde establishing their state of freedom and human rights. It is then, that it feels really great to have a clean consciousness. And an ‘unhappy past’ :-), which will be the name of your present days.


My country’s dictatorship lasted from the end of the Second World War till the end of 1989. Then it ended in six days. After four decades of secret resistance we got six days of open courage, violence, union, brotherhood, blood-shedding, mass revolts, media manipulation – all you want for a moving eighteenth life-year of a student. I was eighteen and I had already faced the quite well-based fear of the state security forces who had a file on me, had my schoolmates report about me secretly and waited perhaps only for the moment I make a mistake and can be easily caught. Some of my schoolmates did indeed report regularly, but there was one who actually reported this to me, to warn me. I bet, she also feels good about it now, twenty years after our ordeal in Romania, in Transsylvania had ended. Oh yes, the point is that every rule ends one day. Every, I repeat EVERY dictatorship has an END, just like every winter ends one day. If you forget the rest of my message (“it feels good about being part of it – you will know this in your older days”), this is enough to transmit my silent support and encouragement: 'it will come to an end. For sure'.

My fight, our fight was no big resistance, it involved no proper fight until finally –after years of silently suffering under the communist Ceausescu’s dictatorship – a manifestation broke out 500 kilometres away and its winds hit my provincial minority town. It involved not much from people, everybody was too much afraid and we were ALWAYS surrounded by watchful traitors who spoke our language and reported our unfavourable statements any moment. You could have the secret armed police by your door, oh no, actually inside your house next day. It rather involved articles I could almost never publish, participation to secret meetings, information-gleaning from abroad, behind the closed borders, whispers to the few trustful neighbours and friends, photographs taken on the last day of manifestation, and conscious keeping of memories still waiting to be told. It involved not fighting openly, it rather involved refusing to collaborate. Refusing to report, to spy on those who dared a little more. Refusing to sell – out of fear – my soul, my conscience and the calm nights of twenty years later. It was not much then, but it was the maximum I could do with my eighteen years. You cannot imagine how grateful I am now to that teenager I was then. Having stayed pure only added to the release I could feel, when the regime collapsed. You will also know this feeling, be sure. I am with you, all and I wish you courage to stay honest to your purpose regardless of how few means you may be left with. It will be a great feeling in the decades to come.

Sahasranamavali - The thousand names of our son

Sorry, this is again in Hungarian - at a point of time I will make an English summary of it.

Sahasránámavalí – Babónk ezer nevének megéneklése

Ne ijedj meg a hosszú idegen szavaktól. Főleg, ha magyar vagy.

Sahasrá ezret jelent, náma nevet, valí pedig verssort, sort, illetve urat, mestert is. A szanszkrit költészet és epika egyik különleges műfaja az istenek ezer nevének felsorolása, óra hosszan tartó ismétlése. Attól függően, hogy Siva vagy Visnu híve-e az áhitatos bráhmana, a Siva, illetve a Visnu Sahasranamavali felsorolja az illető istenségek, vagy éppenséggel feleségeik Durgá, illetve Lakshmi díszítő jelzőit. Olyan ez, mint a görög eposzok epithetum ornens-ei, ahol Héra istennő neve mellett legtöbbször ott egy állandó jelző (pl. „a tehénszemű Héra”), csak itt éppen végtelenül sok attribútum jellemzi a hindu pantheon csúcsán ülőket. Sose számoltam végig, de valahányszor meghallgattam egy ilyen Sahasránámavalít, mindig elhittem, hogy valóban ezer jellemzőt hallok felsorolni, úgy mint „lótuszon ülő”, „óceánból kiemelkedő”, „örökké könyörületes” stb.

Elég az, hogy rájöttem, ha sokáig folytatjuk még alig három hetes Áron kisfiunk becézgetését, attól függően, hogy épp milyen és mire emlékeztet, akkor bizony ennyi erővel írhatnék is neki egy ilyen Sahasránámavalít. Pedig nem így indult a dolog.

Először két keresztnevet akartunk neki adni, és pusztán az apukája vezetéknevét. Lett volna tehát B. Áron Előd. Vagy B. Áron Magor. Vagy valami hasonló, egy összeurópai hangzású (ótestamentumi) plusz egy más nyelvre lefordíthatatlan, magyar jellegzetesség keresztnévvel és egy buta hivatalnokok által is könnyen leírható vezetéknévvel. Csakhogy egy héttel születése előtt szegény gyerekünk anyukája a fészekrakási és nagytakarítási láz egyik szakaszában rábukkant a saját családfájára. Meglepetéssel emlékezett vissza kamaszkori nagy büszkeségére, erre az igencsak terebélyes családfára és büszkeséggel töltötte el, hogy apai ágon 1787-ig visszamenőleg ismertek ősei, sőt az akkor elhalálozott Gy...b János elődeiről is lehetett tudni, hogy 1650-ben kaptak nemesi rangot II. Rákóczi György erdélyi fejedelemtől. Anyai Ágon még jobb volt a helyzet, az uzoni Kuthi család 1596 óta ismert ősi székely primor család (lófők, haha), ami a Mária Terézia által bevezetett kötelező népszámlálást ugyancsak megelőzi (a Habsburg császárnő előtti időkben a szabad határvédő székelyeket senki sem számlálta, és főleg nem kényszerítette semmire, életüket és vérüket maguk adták önszántukból a királyság, majd az erdélyi végek védelméért hol tatárnak, hol töröknek, hol kozáknak, hol …).

Nos, e történelmi felbuzdulás mellé járult a tény, hogy a személyek szabad mozgásának Európájában ma azért nem olyan könnyű egy bébivel ide-oda utazni, főleg, ha az ifjú illetőnek nincs még útlevele (erre min. 90 napot kell várni itt, s még be sem adtuk a kérvényt, mert emiatt is Brüsszelbe kell menni), ezért aztán szegény gyermekecske anyja úgy döntött, hogy akkor bizony az ő hosszú, nem egészen szokványos vezetéknevét IS viselni kell a csemetének. Ezt pedig 1755 óta egybeírják, hogy nehezebb legyen még a magyar hivatalnokoknak is. Csakhogy ezzel már olyan sok és hosszú lesz az egész név, hogy két keresztnév helyett csak egyet kapjon a kis ártatlan. Aztán ha nem tetszik majd neki, hát akkor nem tehet mást, mint felvesz még egyet, ahogyan az anyja tette azt 30 éves korában. Így lett az ifjú titán teljes neve B. Gy. Á. Itt nyugaton, leginkább Aaron, de óriási meglepetésünkre a luxemburgi anyakönyvi hivatal gond nélkül leírta az ékezetes Á-t és a pontos ö-t is, csak a hosszú ő-t nem tudták reprodukálni.

A boldog szülők rettenetesen ragaszkodtak a magyaros, ékezetes egy darab Á betűs változathoz, mert az Áron név mögött a háromszéki székely 1848-as ágyúöntő nemzeti hős, Gábor Áron, a székelység egyik legnagyobb írója a farkaslaki Tamási Áron, továbbá a hit melletti kitartás és helytállás mártírsorsú erdélyi püspöke, Márton Áron állt. Na meg a kitartásáról ismert és általuk csodált magyar föld körüli hajós, Méder Áron neve is jól jött ihlető példaként. Továbbá jó pont volt az, hogy egyetlen rossz emlékű magyar miniszterelnököt sem hívtak e néven, és a szülők ellenségei közt sem akadt Áron, haha.

És Áron gyereknek ezzel annyi is volt, mert már a kórházban elkezdett beceneveket kapni. Vagyis elindult a Sahasránámavalí lavinája. Első napjaiban szegény sárgásbarna bőrszíne és anyjához hasonló keleti vágású szeme miatt a Lao-Ce nevet kapta mamájától, apja komoly megrökönyödésére. De mikor a keleties plusz napbarnította vonásokat a mama egy igazi nepáli serpához hasonlította, akkor fellélegzett a hegymászó lelkületű apuka, így Áronka újabb neve a Serpa lett. Időközben azonban leküzdötte napbarnította egészséges színét, mire rájöttünk, hogy tulajdonképpen be volt sárgulva az első napokban, attól volt ilyen színe, de valahogy senki sem vette észre, ezért aztán kék fényes inkubátor nélkül, „két lábon” kihordta az egészet, és önmagától megszabadult a sok bilirubintól. Hiába, stramm kis fickó. Sajnos olyan is volt a szolgálatos bábasszonyok közt, akinek a mama nem volt túl szimpatikus, ezért a kis srácot is Dickchennek szólította, ami kövérkét jelent, és luxemburgiul nem túl kedves becézés, pedig Áronka nem volt (akkor még) kövérke, csak épp egy kilóval többet nyomott az átlagnál. A dolgot tovább rontotta az, hogy az illető bábasszony nagyon tehetségtelenül vett vért a babótól, és azon még most, 28 napos korában is lila hematóma és lyuk árulkodik e vérvételről.

Hálistennek a kórház epizód egyre inkább halványul. Anyja még egy-két napig „kis kínai embernek” becézte a főhőst, de mire a kórházból hazavitték, már csak a terheskori nevecskéje, a „Cukipajtás”, meg a „Kicsi Cukika”, illetve „Kicsi Cuki Bogaram” volt használatban.

Egy-két nap elteltével viszont az ifjú titán apukája valami olyan cikket olvasott, amely szerint egy ekkora gyereknek tulajdonképpen tökmindegy, hogy hogyan szólítod, hívhatod akár Morzsinak is (ami ugye, inkább a Morzsi kutyás viccet juttatja az ember eszébe), a lényeg az, hogy meglegyen a szeretetteli hanglejtés és az érzelmi töltés, vagyis beszélj a gyerekhez.

Hát a Morzsika név bizony kitart, már három hete így becézgetjük a babót. Ja igen, Babó. Ezt a mama barátnői mondták a kicsire, még amikor másállapotban volt, és senkinek, de tényleg senkinek nem voltak hajlandók elárulni a gyerek nevét. A babó tehát Babó is volt, és még most a negyedik hétben is előfordul, hogy apja így szólítja, vagy anyja így emlegeti mások előtt. Aztán ebből deformálódott a Bubó, azaz Bubó-Babó, amit a szegény Morzsi gyerek apukája mond, kizárólag olyankor, amikor ölbe veszi a Babót. A mama ilyenkor sosem Doktor Bubóra gondol, hanem a bubópestis jut eszébe, ezért ezt a nevet érthetően nem vette át. Az Izidor nevet sem, amit szintén Áron gyerek apja vezetett be, még a terhesség idején, mikor még fogalmuk sem volt, milyen lesz az új jövevény.

Még van egy név, ezen az apja szokta Morzsikát szólítani: "Kicsi Ember". Például: Na, mi van Kicsi Ember miért sírsz ? vagy: Na gyere ide az ölembe, Kicsi Ember! Igazából a Kicsi Emberről nem tudni, hogy szereti-e ezt a nevét, de az anyukája leginkább ezt kedveli!

Aztán Áronka tíz napos kora körül eljött a nem várt hasfájás. És még mindig tart! És naponta háromszor jön! Szegény vergődő, görcsbe rándult, magát rekedtre üvöltő babácska új neve ezennel anyja emlékei közt a Bömböle lett. De még nem meri nyíltan így hívni, hátha elmúlik hamar a kólikás időszak! Arra is emlékszik, hogy hasonlóan zsörtölődő babával megáldott gyerekkori barátnője kisfiát annak idején Zsömbinek nevezték el, az apja által a zsémbes sírdogálás miatt Zsömbötének kimondott becenév alapján. Nos Áronka titkos neve ennek alapján Bömbike lett, a sírást kevésbé jól viselő mama elméjében.

Ekkor azonban megjelent a színen a Jótündér, és puszta megjelenésének köszönhetően a Bömbike másfél óráról kb. negyedórára rövidítette az elalvás előtti bőgős műsorszámot, hurrá, vagyis kösz, Ildi! És a Jótündér is adott egy nevet a gyerkőcnek, méghozzá a „Selyemhajú Morzsi” díszítő jelzőset, mivel Morzsikánk újszülöttkori frizurája még ott díszeleg, majd négycentis barna finom kis sörényke formájában, belóg a nyakába. A megboldogult komcsi időkben, iskolás korunkban a fiúkat ekkora hajért már megfenyítették, sőt, visszaesés okán ki is zárták volna az iskolából! Morzsika azonban szabadnak született, közelítve ezzel a négyszáz éve elhalt ősök státuszához.

Hm, ma tölti 28. napját, és már összegyűlt pár neve. Ki tudja mit hoz majd a jövő? Anyjaként én csak azt az egyet szeretném, hogy iskolai csúfnevet ne kapjon – de erről ő maga tud majd leginkább tenni!

Open letter to Aunt Orsi

This is my new-born sons's letter to my friend and colleague Orsi, hence it can only be in my baby's mother-tongue: Hungarian. It is about an 18 day old boy's hardships with his beginner parents :-).

Nyílt levél Orsi néninek

Szia Orsi Néni!

Neked írok, mert te vagy az egyetlen, aki nekem írt. Mindenki más a szüleimnek írt mindenfélét, hogy én ilyen meg olyan csodaklassz bébi vagyok, de nekem bezzeg senki sem kívánt kitartást meg pihenést, mint a mamámnak. Pedig nekem is kitartásra van szükségem, amíg ezek a szüleim itt végre megértik, hogy mit is akarok nekik mondani.

Például: azt hiszik, sokat sírok, pedig egész napra elosztva csak úgy 3-4 óra, ők ennél többet beszélnek! És én tényleg csak akkor sírok, ha fáj a hasam, vagy ha késik az ebéd.

De most a családban felbukkanó új szavakról akarok írni. Valamelyik nap például anyu arra figyelt fel, hogy apu tiszta „rugódókát” keres nekem. Aztán rájött, hogy apa elfelejtette, hogy az a kezeslábas izé, amibe valahogy belegyömöszöli mind a hat kapálózó lábam és nyolc kezem, vagyis a rugdalózó a keresett tárgy, de apu székelyül beszél! Apunak az is nehéz, hogy valahányszor öltöztet, mindig elveszik egy-két ujjam a rugódókák ujjában, és állandóan számolgatnia kell, hogy átjutott-e mindenik ujjam a lyukon, nehogy visszatörjön valamelyik. Egyik nap apa végül kifakadt, s azt mondta nekem: „na, add ide a kujakod!”, vagyis székelyül egy ökölbe szorított kezet kért. Erre nem tehettem mást, csak szétnyitottam a tenyerem :-), de valahogy azért mégiscsak felöltöztetett.

A másik dolog, amit anyu nehezményez, hogy alig van már a lakásban olyan textília, párnahuzat, pokróc, lepedő, blúz, apu felsője stb., amin ne lenne tejfolt, mert én a legrejtettebb pillanatokban imádok visszaköpni egy kis (hm, félpohárnyi) tejet minden tiszta ruhára. De nem érzem magam hibásnak (mondjuk, nem is szidtak meg ezért), mert itt aztán tejben-vajban nem, de tejben igenis fürösztenek! Van úgy, hogy éjszaka olyan vehemenciával szopok, hogy az orromon is tej jön vissza! Anya meg tocsog a tejben, és akkor csodálkozik, hogy mindenhová jut. Múltkor a fülemben is volt :-).

És persze egyebek is kikerülnek a ruhácskákra… Például a mókuskás-madaras rugdalózóm eddig még a leghosszabb ideig is mindössze negyedóráig maradt rajtam, máris tehettek tisztába. A narancssárga zsiráfosat, a halványzöld báránykásat, a bleu marin-kék macisat , a világoskék tehénkéset, meg a zebracsíkosat azért valamivel hosszabb ideig viselhettem. Apa kifejezetten megtiltotta anyának, hogy nem előlgombolósba öltöztessen, mert mindig belegabalyodik. Úgyhogy egy csomó ruhácskámat majd csak akkor viselhetem, ha anya egyedül marad velem és ő fog öltöztetni! De lehet, hogy a türkiz kiskutyásat addigra kinövöm, anélkül, hogy felvehettem volna. Ilyen ez az élet, ha az ember majdnem három hetes!

A szüleim véleménye mostanra egyébként az, hogy a gyereknevelésről szóló, meg pszichológia-könyveket olyanok írták, akik önhibájukon kívül nem találkoztak velem. Merthogy rám valahogy sehogy nem illik egyetlen könyv módszere sem, a happy end („és a baba elhallgat”) nem jön be! Én nem követem a gyereknevelő tanácsadó modelleket, nem érdekel, hogy azonnal odajönnek, ha sírok, hogy felvesznek, nem kell engem szorosan bebugyolálni, nem vigasztal a szoptatás, inkább belealszom, ha nem vagyok farkaséhes, nem idegesít, ha nem vagyok frissen tisztába téve, nem zavar a zaj, egyáltalán nem szeretem szopni az ujjamat, nem segít rajtam, ha veregetik a hátam, ha masszírozzák a hasam, és ha egyszer nem akarok böfizni, nem böfizek… Nem alszom el az altatódalokra, nem érdekel, ha anyu gyerekverseket mond nekem, felébredek, ha az altató felhúzható bárányomat bekapcsolják, de elalszom, ha babakocsival a leggöröngyösebb utakra visznek, és ott még építkezés is van, meg kamionok húznak el (szóval nem zavar, hogy nem lakunk gyerekbarát helyen), nincs kedvenc játékom, plüssállatkám, nem lehet velem semmiről beszélgetni, nem érdekel, ha masszíroznak (pedig a szakkönyvek nagyon népszerűsítik a babamasszázst), egészen élvezem az anya szerint borzalmas ízű ánizsteát, amit hasfájásra kapok, meg a D-vitamint is, és különben sem hasonlítok semmilyen babatípusra, amiről a könyvek okos tanácsokat adnak.

Képzeld, még nem volt két egyforma nap, a szüleim még nem tudták eldönteni, hogy sírós gyerek vagyok vagy sem, fogalmuk sincs, hogy hányszor eszem egy nap (mindig kapok, amikor kérek, és mindig valami más órában kérek), és sokszor még azt sem tudják, hogy miért is sírok…
Na, ezek után el tudod képzelni, hogy inkább nekem van szükségem kitartásra, nem pedig nekik! Persze megértem őket is, anya sok vért veszített és még mindig cérnával van összevarrva, és nem tud emelni, én meg már négy és fél kiló vagyok, apa meg nem tud elmenni dolgozni, mert otthon segít és engem kell vigasztalnia napi két-háromszor másfél órában, mikor görcsöl a hasam, és semmire sem reagálok, csak ordítok. De akkor is én szenvedek, úgyhogy látod, inkább nekem kellett volna minden jókat kívánni, nem a szüleimnek. Ők sosem költöztek el, de én egy teljesen más világba kerültem!

Na, most hogy jól elmeséltem neked, ami a szívemet nyomja, megkérem anyát, tegye fel a blogjába, hogy a család otthon Erdélyben is elolvashassa :-). Téged, Orsi néni meg üdvözöllek, és bármikor megnézhetsz, csak előtte hívd fel anyut, mert ha egyedül van, akkor nem tud fogadni, hiszen sokszor fogat mosni és enni is alig hagyok neki időt :-).

Puszi:
Áronka
(a többi nevemen: Morzsika, „kicsi ember”, „Cukipajtás” – így szólítgatnak itthon)

My New Job

The other title of this article could also be ’Journey into the absolute unknown’… Or ’How to Lose 10 Kgs in 10 Days’. Or it would make a ’Birth Story’ in any small childhood online forum.

Anyway, the point is that all these estimations are true and fitting. I have just taken up a new job: motherhood. Without knowing what the future brings. Writing a story of a new life’s beginning. And I’ve lost 10 kgs with and after my baby’s birth by the time he is 10 days old.

On March 29, 2010 we started one of the most arduous roads I ever walked down in this life (believe me, I had walked quite a few dusty paths, tough roads of surrender and icy ways of high altitude). Once upon a time, when I used to run marathon races I saw a Nike advertisement: ’if you find the limits of human endurance, call us’. I guess I can give a call now to the sport equipment company. In my case these limits stretch at approximately 74 hours plus a lot more (at least 16 more until delivery and there come the week long afterpains), as physical ‘unease’ and hard work didn’t stop there. My child’s fantastic father started timing and writing labour contractions at 5.35 a.m. on that Monday, March 29. Our baby boy saw the dim lights of a surgery room shortly before midnight of the 1^st of April, Thursday.

With the onset of rushes I cried of happiness at first: finally our son is about to come. Little did I know then that three days later I would still be writhing in pain and slowly losing control over breathing and imagination exercises versus painful mountains of rushes. Wednesday at dawn I still refused synthetic intravenous oxytocin and breaking the membrane, as I still believed in being able to perform an all-natural birth with as little medical or surgery intervention as possible. By Thursday dawn I was however finished, utterly tired and I gave in. I accepted all I had wanted to avoid: epidural anaesthesia, intravenous glucose, membrane breaking, IV antibiotics and the thing I had dreaded and refuted most, episiotomy and use of vacuum. I had read a heap of midwifery literature plus gynaecology-obstetrics studies and I quite knew what each interventions entails, hence the more I suffered consciously receiving all of it.

I was prepared as much as I could be. I practised pain coping techniques, visualisation, perineum massage, I had a complete set of homeopathic remedies (inclusive the knowledge on how to use them), I drank herbal teas and mixed special massage oils, I attended birth preparation courses, I read everything that Michel Odent, Grantly Dick-Read and Ina May Gaskin wrote on childbirth, plus hundreds of birth stories written on various fora. I watched birth videos of every kind, those of home birth pioneers bringing their child to this world in plastic bath tubes in the middle of their salon, without any medical aid and also those who were put from wheel chairs onto horizontal beds, numbed from waist down and told to push when a screen indicated a new contraction... And I knew how and what kind of birth I wanted. I was prepared to make it happen even in our bath tub or at the private Clinique, doesn’t matter as long as I have the freedom to move around, to choose position and to say no to scissors and timing.

In the end it turned out totally the way I didn’t want it and me, the “anti-medicalist” turned out to be grateful to the friendly obstetricians who finally helped my baby out to this world, as around the 88^th hour I was on the verge of losing all my strength. I will never analyse what and why went wrong if anything went wrong at all. Anyone is free to take any conclusion. Maybe it was karma. Maybe having Mars (ruler of blood, sharp instruments among others) in my 12^th house of hospitals and confinement, having Uranus, ruler of sudden developments, high-technology in my 8^th house of death and rebirth AND having the hard and slow planet of compelled change Pluto in my 5^th house of childbirth and creation wasn’t a very fortunate chart. Maybe it had to happen this way, regardless of my plans and hard preparation efforts. Maybe I am a poltroon body that gave up too early – some would certainly say so. My dear ‘husband’ Zoli who was with me throughout this time rather says he is very proud of me, knowing I had a tough share and I put up a long fight. Now it’s over, I wrote it down and I will forget the horrendous details.

I had a few tearful days of baby blues, but that is gone too. I don’t care anymore about views and judgments of childbirth styles. With this new, quite sleep-depriving job the only thing I can now care about is to make my son’s babyhood and childhood nicely happen... This is really a journey into the unknown, therefore I love it even more.

March Story - My Grandfather's Mysterious Visitors

I haven't been writing much lately. Not without a reason. Anyway, now that we stepped in March a story comes to my mind about another March, in another age, another country, another era. A little long, but definitely a true story. (Originally it was published on another website) Enjoy!

My Grandfather’s Mysterious Visitors

Who were they and why did they come?
I was about to write a winter story with lots of snow and even more ice when the message came: our editor-in-chief would like some essay on art. OK, I will try. But it is so hard to get rid of this winter, not only the topic of my would-be story (postponed till...), but also of the real one outside. March began with an abundant snowfall. That Friday afternoon I stumbled in knee-deep fresh snow on my two miles long way home from the place where the bus-driver dropped me off saying he simply couldn’t drive any further across this all-white hilly landscape. Two weeks later the waking spring still clenches its teeth and freely allows the wildest winds to ravage all over the villages and fields. The thick overcoats and completely windproof, waterproof jackets are still on us as the days grow longer and the nights become shorter.
It was a similar enduring hopelessness that enveloped us about twenty years ago, too. When will it end finally? And how? Will it end at all? These were the questions we silently asked ourselves day after day back in the communist era in Transylvania. But now, at least I know what I didn’t know at that time: every winter ends. It is a law that cannot be overruled or changed. Not even by the harshest, coarsest, rudest dictators. Neither by their armies, security apparatus, whistle-blowers, squeakers and bootlickers... Every winter ends one day, even the intellects’ and souls’ darkest frozen encagement - time...
Many questions of mine have been answered since those black days in Romania. Except the ones I asked on that winter day: who were those three and how did they come? I am afraid I will never get to know this. If my grandfather was still alive, I could ask him. But chances are high that he wouldn’t know it either. My grandfather was a man of lands, of grains and fields and forests and horses, he hadn’t read too many books until he grew too old to make hay.
He knew however more things than I could find in the books available in our mother tongue at that time. He was already an adolescent when the First World War broke out. Seventy years later, after a mug of beer he would still remember some of the songs sung in another age, in another country, yet in the same village. He grew into a man and he grew old in the same town, but around him the borders changed two times, so he changed passport and nationality, but not mother tongue, neither conscience nor religion. He knew every tree in the forest, every road around the town. He knew every river and brook, every forest pathway. He showed me the places where battles were fought, today’s potato fields watered once upon a time with our forefathers’ blood when Tatars invaded and scorched up our villages, when my ancestors refused the Habsburg rule, when they boldly went against the Austrian-invited allies from the Russian tsar’s army... when they lost all they could lose: their horses, cattle, sons and freedom.
My grandfather remembered the times BEFORE, before the big red revolution sequestrated his hardly earned properties, before his forests became the state-owned hunting grounds of the dictator and the bosom-friends of the latter one, before the “Comrades” forbade our language, before artists emigrated because they no longer could speak up, before food and fuel was rationalised to monthly portions distributed after night-long queues in front of the almost empty shops...
And he spoke to me. That was the root of all problems. He told me the truth. Thus he made me dangerous. By telling me, who he and my other forefathers were, he told me also who I was. That made very clear to me, who and what I was NOT. It was good and also perilous to know this at a time our dictator decided to eradicate 3000 Transylvanian villages for they were useless, obsolete and above all, proved a past that should be erased from history books. By God’s Grace this project could never be realised, but for some years the sword of Damocles kept hanging above our heads.
But long before that, when I was really still a child, we had that long and heavy winter. Towards the end of it, it still looked as if it had just started. In those days, cars were not allowed to circulate at all between November and March, for there was no gasoline. For us kids, this annoyance of our parents meant rather an unbothered roaming in neck-deep snow on the roads themselves after each abundant night-long snowfall. In a March or late February morning like this I ventured on the long and really arduous road to school. One kilometre of stumbling and raising my feet high all the time, covering the last section with totally wet boots and socks. Before leaving I asked my granddad to make me a snowman by the time I got back home. Apart from asking him once to buy me a toy – a painted bird that one could wind up like a clock and that would move around then – I don’t remember asking him anything ever.
I didn’t ask, because although we were sharing the same family house with my father’s parents, my mother was terribly upset with my paternal grandparents. My ever-open compassion-hearted mother, who would always send much-treasured food and delicacies to my poorer schoolmates or to needy neighbours, was very unforgiving whenever it came to her father-in-law. The reason of her staunch, inveterate and unceasing reproachful attitude was that my grandfather had had a hidden amount of money, and when the time came in 1977 he had given it away for a good cause forgetting to allocate a single penny to my parents. Ten thousand Romanian “Lei”-s were a significant sum in the nineteen seventies, more than a yearly salary of an average state-employed accountant like my mother. My parents didn’t have a home of their own. My mother’s parents gave everything they had to my mum, this is how my parents could buy a car. My paternal grandparents gave nothing, but at least they allowed my parents to have two rooms in their house. My mum would have loved to move away from there and live her own life and the mentioned money would have helped my young parents considerably. However, fate compelled my mother to sacrifice her dream of independence. The entire amount went away in an unexpected manner and thus my grandfather bought himself a place fifteen years later on the wall of my room in Budapest. He was the only family member of mine who managed to secure himself (or rather for his photo) a fix spot on a wall decorated by pictures of lotuses, snow-capped mountains, cosmic gods and famous rock climbers. Until the day I moved away from Budapest and stashed all my things in boxes he was hanging there on a framed black and white picture, on horse-back, proud, straight-backed, smiling, as a young father of two small children looking into a brighter future. Little had he known then on September 13, 1940 about what was yet to come. With a radiant face he looked as if he had thought, that yet there was a shortcut to the future.
How did he manage to gain my appreciation? In March 1977 a severe earthquake left the country in rubble. The capital, Bucharest was the most affected, but our town wasn’t spared either. The reconstruction lasted for years. Day after day I would be seeing the ruins of an already run-down fortress and the collapsed dome of our community church, the focal point of the lives of my fellows, the ethnic minority Hungarians of Transylvania. This church was built in the times of the Renaissance, at a place of a yet earlier smaller chapel. The first mention of the settlement dated back to 1321 A.D. and since those early days, whenever an enemy approached the place it was behind the walls of this small fortress that the local population, above all women and children could find shelter. Inside the walls the white church was first a Catholic church and when the waves of Protestantism invaded Transylvania, it was converted for ever. Its gothic shape, pure, ascetically plain white walls are my first memories of talking to God and also, of learning the history of man’s quest for a religion closer to God. These memories include also a hidden side-wall relief work representing the head of some big-eyed humanlike-being with Latin inscriptions underneath, some text from the fifteenth century of which at that time I only understood one single word “Daczo”, a still occurring Hungarian surname, probably that of a noble person or some leader of those bygone times.
After that dream- and wall-shaking, howling night in March 1977 only heaps of broken stones cried into the wind. Obviously, there was no money to start it all over again. The communist state would definitely not afford to sponsor the reconstruction of a minority, state-alien, irredentist, separatist, what worse, RELIGIOUS community building in the middle of the most feared Hungarian enclave of Romania. Out of question. It was German and Dutch volunteers and village communities that came with their big hearts and donations to enable the local priest and my irredentist, grandfather to buy and mix cement and to lay stone upon stone. Over seventy years old, my regime-fiend grandfather would put up his helmet day after day and go along with other volunteers to build the fortress and church back. In addition to that, he dug out that secret money and donated it in its totality for the reconstruction costs.
More than twenty years later, each time I visit my hometown and light-heartedly spend probably much more money there than those long-inflated ten thousand Leis, I walk home over the hill and I see the fortress, the tower of the church and the graveyard nearby. And I know that the earthly rests of my grandfather have a calm, unharassed sleep there. Regardless of my poor mum’s sacrificed freedom, he did the right thing. The church-tower is still standing erect there and can be seen from far.
So, it was this grandfather of mine to whom I said that winter morning: “Please, build a snowman for me by the afternoon.” I thought, I could ask him this favour, after all he had both time and snow beyond measure. Off I went along the almost tunnel-looking pathway to school and then to a school-theatre rehearsal. I reached home sometimes in the late afternoon, but still in daylight, since it was March already. The moment one enters our yard-gate one has an encompassing view of our entire yard, the two flower-gardens on its two sides, the backyard with hens and our dog as well as the barn at the end of it. So, basically I could see in the first second whether my snowman was there or not.
Well, it wasn’t there. What I saw made me run closer. Instead of a snowman, consisting of a huge snowball upon which there would be another, somewhat smaller snowball topped by a yet smaller snowball decorated with coal eyes and carrot nose, as one can expect from any decent snowman, I found there three statues. Aristotle, Socrates and Plato. Or Demosthenes, Cicero and Seneca. Or they could have been Marcus Aurelius, Julius Caesar and Octavian, or Martin Luther, Jean Calvin and Zwingli Ulrich, or why not, Michelangelo, Leonardo da Vinci and Rafael? Maybe Transylvania’s great governors from the hoary past, Gabor Bethlen, Istvan Bocskai and Ferenc Rakoczi? Or Goethe, Schiller and Rilke, perhaps George Mallory, Edmund Hillary and Tenzing Norgay, mayhap even Robert Frost, Norman Mailer and Allen Ginsberg... whoever. But definitely not some ordinary people. Three men, three busts on completely smoothed surface, perfect flat pedestals, three noble visages, far-penetrating eyes, bold cheekbones dashing against an unknown medium, all three of them looking into the same direction as they were lining up one next to another.
Who were they and how did they come? What message did they bring along for the ephemeral time between a heavy snowfall and the first spring sunbites? They were there mute, nobly raising their heads, not searching my regard, but rather looking somewhere far behind and above my head, and my grandfather next to them, just finishing with the last touches of his smoothing board. He had been working on my snowmen, his statues since I left in the morning. He used no carrot, no coal, no coloured material, only snow, water and smoothing or plastering tools. He wiped his front and with a smile inaugurated and gave over his artwork to me. Then he went into the house for he had cold. I was staring at the three visitors flabbergasted. Me, the ten year old proud owner of three white Carrara marble statues in the backyard standing with my feet growing roots into the snow beneath...
Then I had to go inside too, the dusk came with chillier breezes. I don’t remember much of that evening. One thing I find still strange though. Although my grandfather had never ever even drawn a sketch, neither my father, nor my mother seemed to be surprised at all, they left the wonder unmarked. Just as if it were so normal that we have three busts of three exceptional fellows in our backyard. Just as if my grandfather was a Rodin in disguise. Well, he wasn’t. He was a man of truth, of lands and forests, of arable fields and hard work, a man of horses and bicycles and also of a good beer sometimes. A man of stonesolid faith. A servant of the church, an expert of grains and herbs and cows... But he was definitely not an artist.
Just two days after that deep snow session my wonderful statues were reduced to small forsaken stubs soaking in icy water. I am the only one to know that on a late winter afternoon Aristotle, Socrates and Plato paid a voluntary visit to my grandfather, or were summoned by him there for my sake. Of course, they could have been Marcus Aurelius, Julius Caesar and Octavian, or Martin Luther, Jean Calvin and Zwingli Ulrich, or why not, Michelangelo, Leonardo da Vinci and Rafael as well. I don’t remember their faces well enough to compare them now to illustrations representing famous people of the past. But I do remember the smoothness and white nobleness of their faces. They definitely were there, maybe all simply to tell through their short-term snowstatue-carrier that every winter ends one day. That this is a decree which cannot be overruled by dictators and superpowers.
Oh yes, maybe that’s what they had to convey. Or, otherwise, who were they, and why did they come? Who will they visit next?