Altatódal

Áron Babó, avagy Morzsi, avagy Bubec, Bubó stb. már május 15. óta mosolyog, és örömteli meglepetéseket okoz azzal, hogy szemmel láthatóan kommunikálni próbál, tágra nyílt szájjal, de hangtalanul kacarászva, vagy azzal, amikor azt mondja „heö” és később néma nevetést produkál.
És néha nemcsak nekem, vagy az apukájának örül ennyire, hanem pl. akkor is, ha felismer valamit.

Tegnap el akartam altatni, mert fáradt volt, de szemmel láthatóan nyűgös is, egyszerűen nem tudja még, hogyan kell ilyenkor elaludni. Ringatni kezdtem, és egy olyan dalt kezdtem énekelni, amit még terhes koromban tanultam, direkt ilyen célokra. Ajjaj, alighogy elkezdtem, ping!, felderült a szeme, felismerte, és kitörő örömmel jutalmazta. Hirtelen csupa éberség lett! Hm, ez most sikernek, vagy csődnek könyvelhető el?

Na, inkább dallamot váltok, gondoltam. De mit ád az ég, a második dallamnak is annyira megörült, hogy felragyogott az arca, teljesen felderült, és felélénkült. A harmadik kísérletnél egy komplett éber, aludni egyáltalán nem akaró babóval az ölemben abbahagytam az altatódal projektet. A nagy látványos örülés után nem alvás következett, hanem a rutinszerű kólika program, amibe egyórás ordítás után amúgy is belealszik a gyerek –a kimerültségtől. Nálunk még semmi sem vált be, amit a könyvek írtak.

Most csütörtök este van, ma éjfélkor lesz nyolc hetes ez a gyerek. Az igazat bevallva ez a nyolc hét még nem volt elég a kiismerésére. Nem volt még két egyforma nap, nem alakult még ki semmilyen szokás. Mindennap máskor kér enni, más mennyiséggel lakik jól, máskor ürít más színű, más állagú dolgokat, másként sír ugyanazért, vagy más dolgokért sír ugyanúgy... szóval a babaszótárak (pl. hosszan elnyújtott egyre erősödő sírás ezt jelenti, orrhangú sírás azt, stb.) nálunk nem alkalmazhatóak. Az igazság az, hogy nyolc hét távlatából két következtetést tudtam kikristályosítani a saját gyerekemmel kapcsolatosan:
az egyik egy NAGYON NAGY ALAPSZABÁLY: ha az éhség első jeleit nem követi nagggyon rohamos ütemben a tejes cumisüveg vagy tejtől feszülő mell érkezése, akkor pillanatokon belül haragos, kétségbeesett bömbölésnek nézünk elébe, és amikor végre felmelegedik a lefejt tejecske, vagy szoptatópozícióban elhelyezkedik a mamó, már nem egy édes kisbabát, hanem egy kiéhezett hadifogolyra emlékeztető, gyilkos ínyekkel vehemensen támadó, szájával vakon kereső, felhergelt kis vámpírkát kap ölébe, aki a szopizás első húsz percét ökölbe szorított kezekkel tölti, nehogy elvegyék tőle a nehéz ordítás árán megszerzett kaját! Úgy kb. 100 ml tej mohó benyakalása után kezd annyira ellazulni, hogy ökleihez egyáltalán hozzá lehessen érni...

A másik megfigyelés már egyéni jellegű, de empirikusan igazoltnak látszik: ha olyan kezeslábast, vagy rugdalózót adunk a bubecre, amelyen madárkák vagy mókusok vannak, akkor azt három órán belül ellátja kadmiumsárga folttal, hogy át kelljen öltöztetni! Ez lett a mókusos-madárkás meg a baglyos babaruha sorsa is. A többi rugdalózó valahogy nem annyira ellenszenves a babónak, azokat sokszor nem csinálja le, vagy nem ereszt alattuk a pelenka . Pedig a mama kedvence éppen a Boritól örökölt baglyos kezeslábas, ami ugye mindig csak rövid ideig maradhat a gyerkőcön .

A tej visszaköpése viszont minden egyes étkezésre, és minden egyes ruhadarabjára érvényes axióma. Egyszerűen vissza kell valamennyi tejnek jönni, minden alkalommal!