A csontkopáncsnál

A mamám mérges! Ezért most megint én írok, Morzsi.

Mamó azért mérges, mert az erkélyünk még mindig nem készült el, a munkás bácsik ott hagyták kátrányréteggel beterítve, ez meg a hőségben rettenetesen kellemetlen, száraz szagot áraszt, vagyis nem lehet szellőztetni miatta. Meg a nagy meleg… egész nap ülünk a lefüggönyözött lakásban, bent is harminc fölött van a hőmérséklet, de nem lehet kinyitni az ablakokat (hogyisne, hogy bejöjjön a forróság?!) ÉS nem mehetünk el !!!!

Emiatt én is mérges vagyok, mert én alapjában véve folyton valami akcióban szeretek lenni, nekem a fekvés igazi szenvedés. Állítólag van egy gomb a hátamon, és apukám szerint, ha lefektetnek, akkor ugye ez a gomb bekapcsol, és egyből elindítja a sírás nevű folyamatot. Én pedig tényleg csak akkor érzem jól magam, hogyha valaki ölében vagy nyakában lóghatok, lehetőleg a vízszintestől nagyon eltérő helyzetben, és visznek ide-oda. De most nem visznek sehová, mert azt mondják, hogy az ezer fokban ott kint csak összeragadnék a mamával. Ez borzasztó! Így aztán gyorsan megtanultam hasra fordulni és ezt már olyan tökélyre fejlesztettem, hogy három másodperc alatt sikerül. Most is halálosan kimerült vagyok, mert egész nap a hasamon fekve próbáltam elképesztő pozíciókat, párnára felfele hátrafordulni, a fejemet órákon át tartani, majd hátraszegve elaludni, aztán megint a fejem körül 180 fokban körbejárni az ágyat, a lábammal lelökni magam a takaróról, meg mindent, utána pedig még egyszer és még sokszor ugyanazt…


A baj viszont tényleg az, hogy nem jó itthon lenni a lefüggönyözött fülledt lakásban, ahonnan még a kertbe sem mehetünk ki (pedig már a betonkeverő, meg az építőmunkások barakkjai látványának is örülnék, csak lenne valami vizuális élmény!), és nem hagyhatjuk el az országot. A mamám most tudta meg, hogy hiába volt már kétszer is az egyik nagykövetségen, egyelőre nem adhatnak nekem útlevelet, sem ideiglenest, sem véglegeset, a másik nagykövetség pedig Brüsszelben van, oda nem nagyon sietnek e hőségben. De most majd kénytelenek lesznek.

Ugyanis amíg nekem nincs útlevelem, addig nem vihetnek ki az országból. Mamóék Svájcba vittek volna, elvégre én azért jelentkeztem e hegymászócsaládba, hogy kihasználjam az apukám hegymászó képességeit (ő nemcsak olyan négyezreseket tud megmászni, amelyekről mindenki hallott, hanem azokat is, amelyek sokkal nehezebbek, de kevéssé ismertek), meg a mamám utazásszervező zsenialitását (tényleg az, higgyétek el, egyszer azt mondták neki, hogy három nap múlva, karácsony másodnapján legyen Jáva szigetén a Merapi vulkán oldalában, a szeizmológiai állomásnál, és ott volt a kellő időben!). De mégsem vihetnek Svájcba, mert papír nélkül, még ha be is tudnának engem oda csempészni, nem biztos, hogy hazafele jövet kiengednek az országból, ha nem tudjuk bebizonyítani, hogy nem loptak engem! Én még nem tudok beszélni, hogy tanúsítsam, teljesen önszántamból szegődtem hozzájuk.


Ezért aztán most a titkos B terven dolgoznak bánatukban, én meg addig elmesélem, hogy milyen volt a találkozás a csontkopánccsal. Igaz ugyan, hogy Olivier bácsi ajtaján azt írta, hogy ’ostéopathe’, a mamó szerint is csontkovácsnak kell nevezni őt, de nekem a csontkopáncs jobban tetszik, ezért így szólítom.

Azért vittek el hozzá, mert mint mondtam, van az a gomb a hátamon, ami bekapcsolja a sírógépet, ha lefektetnek… És a mamám a nagyon nehéz születésemre gondolva attól tartott, hogy valahol valami elnyomódhatott bennem, vagy fájdalmaim lehetnek… A papám szerint hisztizem, de a mamám ilyen rosszat nem feltételez rólam, sőt, minden köhintésemre attól tart, hogy lebetegedtem.

Így aztán elvittek, hogy a csontkopáncs bácsi nézze meg a koponyám és gerincem, és rakja helyre azt, ami nem a helyén van.
Negyvenöt percig tartott és NEM fájt egyáltalán! A csontkopáncs bácsi nagyon kedves volt, és mivel előtte jól megetettek, velem bármit lehetett csinálni, kezes bárány voltam! Sok bajt szerencsére nem talált a bácsi, kicsit a koponyámat megigazgatta, de csak nagyon finoman, mert már így is kezdett szép kerek lenni a fejem. Annyira, hogy néha a szüleim Gömbecfejűnek becéznek. A gerincoszlopommal minden rendben volt. Pedig a csontkopáncs bácsi sokat nézte, és minden egyes csigolyát leellenőrzött.

Egy adott ponton azt mondtam neki, hogy „hrghhh”, meg hogy „eöehhh”. A mamám eredeti szakmája tolmács, és időközben megtanulta a legújabb idegen nyelvét is, szóval már egész jól ért morzsibabóul, így aztán azonnal le tudta fordítani a csontkopáncs bácsinak, hogy ez nálam annyit jelent: „szimpatikus vagy”. Tényleg nagyon helyes volt a bácsi, és ő is azt mondta, hogy én egy egész ’cool’ babó vagyok. Még egy hónap múlva kell egy icipicit igazítania rajtam, de egyébként topformában vagyok, szerinte. (Na látjátok, mondtam én, hogy semmi bajom. És ezek után mégsem mehetek a hegyekbe!)

Jól összebarátkoztunk a csontkopánccsal, de aztán hazavittek. Este jól kibömböltem magam, hasfájás alibivel, de a mamám már átlátott a szitán, és gyorsan belémtömött egy kis homeopátiás Chamomillát, amitől aztán azóta sem volt kólikám. Pedig valami ok mégiscsak kéne, hogy zsörtölődhessek egy kicsit. Ezért nekem ez a meleg egész kapóra jön. A mamó már szükségállapotot rendelt el otthon, most bármikor bármennyit kérnék enni, azonnal kaphatok, sőt, ha nem kérnék, akkor is felajánlja nekem a folyadékbevitel nevében. Ezt persze ki is használom, gyakran kérek enni. Ma mértek meg, már 6840 g vagyok!!!


Na, szevasztok, sietek gratulálni a mamónak, mert most telt le a hosszabbítás a spanyol-holland döntőn, és a mamám már három hete megmondta, hogy a spanyolok nyerik a VB-t. Pedig semmit sem ért a focihoz, és szíve szerint a portugáloknak, a németeknek és a hollandoknak drukkolt volna. De akkor már tizenöt pusziban fogadott apukámmal, hogy a spanyolok lesznek a világbajnokok. Most nagyon büszke vagyok rá.