Azúrkóta. Hurrá, nyaralunk!!! - Morzsi elmeséli

Úgy kezdődött, hogy: Segítség! A szüleim megőrültek. Már lassan hathetes vagyok és még nem jártam hegyen, a mamám pedig hirtelen elkezdett arról beszélni, hogy Hollandiába kéne autózni. Na nem, ezt azért mégse tegyék velem!
Hogy máris csupa csalódás legyen az élet! Én mindenképp egy hegymászócsaládba akartam születni, erre már ahhoz, hogy megszülethessek az anyukámnak abba kellett hagyni a mászkálást (meg az utazást), most meg egy lapos országot néz ki elsőként nekem! Borzasztó!
Körülbelül ez volt róluk a véleményem, de aztán egyszer csak változott a terv, hála a portugál munkás bácsiknak, akik születésem előtt két nappal felállványozták a társasházat, eltulajdonították az erkélyünket és a napfényt ÉS még mindig nem végeztek vele (ezt most június 20-án írom)! Ez túl sok volt a mamámnak, és az én D-vitaminhiányomra hivatkozva 24 óra alatt mérgében megszervezett egy előrehozott nyaralást egy NEM lapos helyre, lehetőleg jó messze Luxemburgtól !!!

Hurrá! Nyaralunk, sőt már május végén elkezdjük, mielőtt a rosszul fizetett szülői szabadság hét szűk hónapja végleg elveszi a lehetőséget. Sajnos az Alpok még nem jön össze, mert a mamám még nincs formában és engem még három-négy óránként kell szoptatni, de akkor legalább valami szép, panorámás helyet nézzenek ki – gondoltam.
Így történt, hogy három napos, kimerítő autózás után Marseille és Toulon közt találtuk magunkat, a híres Calanques-vidéken. Vagyis a sziklás magas leszakadó partok és éles öblök hazájában. A házunktól egy kilométernyire volt a legközelebbi! A tenger meg látható volt a teraszról. Igaz, nem mertem a szemem sem kinyitni, ha kivittek, mert olyan erős volt a napfény, amit én Luxemburgban még alig láttam!
A szüleim utazás előtt a térképen és a műholdas fotókon megnézték, hogy hol is van és milyen hely is, ahol három hétig lakni fogunk, megállapították, hogy jó, egyszerűen elérhető, egyenes út vezet oda, autóval járható. Igaz, hogy nem közvetlenül a tenger partján van, ahogyan hirdették, de egy kilométernyi kajtatás még belefér – gondolták.
Aztán három nappal később felébredtünk egy tipikus provanszi kisvárosban, ahol az utcák átlagos szélessége három méternél keskenyebb, a kerítések tulajdonképpen kanyargó kőfalak és nem létezik a vízszintes, mint olyan. Az egyenes utat a Google maps elnézte, és ötszáz méteres zsákutcánkban legalább nyolc kanyar volt a kőfalak közt szűkre szabott, egyautónyi szélességű kapaszkodón, amit két irányban használtak száguldozó, itt-ott behorpasztott tipikus francia kisautók (azért tipikus francia, mert nincs bennük irányjelző , magyarul index, úgysem használnák őket a tulajdonosok). Ezen a ponton az anyukám feladta álmát, hogy itt ő vezetni fog, mi meg ennek köszönhetően még mindig élünk. Sőt ez meglehetősen jót tett az apukám iránti megbecsülésének, mert a mamám hallatlanul nagy teljesítménynek tartja, hogy az autónk egyetlen karcolás nélkül túlélte e három hetet és vissza is jutott hozzánk. Plusz a papám egy új szenvedélynek kezdett hódolni, átlag háromnaponta lemosta a kocsinkat, hogy az gyönyörűen ragyogott, míg az éjszakai szél a misztrál egyszerűen be nem terítette megint virágpollennel.
E nehézségtől eltekintve valóban kellemes provanszál nyarat töltöttünk ott, anélkül, hogy a csillagászati nyár elkezdődött volna.

Én is mérföldköveket értem el, legalábbis így értékelik azt, hogy elkezdtek érdekelni a játékok, vagyis egyéb is, mint emberi arcok, és bebizonyítottam, hogy nem vagyok autista, mert ha jó kedvem van (azaz nem vagyok éhes), mesélek a szüleimnek. Sőt, amikor azt hiszem, hogy nem figyelnek, a fejem fölött lógó macikákhoz is beszélek, de azok sosem utánozzák le, amit mondok (többnyire azt, hogy „ngh”, „ehh”, „hőőő”).

Voltunk kirándulni a gerincek útján (Route des Cretes), ami valóban sziklás gerincekre utal, amelyekről az ember messze, messze látja az azúrkék tengerbe hasító sziklás nyelveket, a távoli szigetkék világítótornyait. Nagyon szép mészkőfalak alkotják legtöbb helyen a partot, csak ott volt keményre összefagyott konglomerát, ahol mi laktunk.


Annak ellenére, hogy maga a városka elég szemetes volt (lakosságát illetően is, mert a mamám fundamentalistákat is látott, mikor betévedt a város bizonyos sötét utcáiba, de gyorsan kimenekült, mikor minden férfi Mensallahot kiáltott, nehogy a fehér kurva megigézze őket a kilógó csuklójával és kilátszó bokájával, kifestett körmeivel), a tenger vize meglehetősen szép tiszta volt.

Sajnos a nyílt tengerre engem nem vittek ki a nagy szél és erős nap miatt, hanem külön-külön mentek el hajókirándulásra, egyszer a mamám, egyszer az apukám. De ezt megbocsátom nekik, mert a mamám látott a turistahajón egy egyéves korú kisfiút, és az végigbömbölte az egész utat, tehát lehet, hogy mégsem babáknak való hely a nyílt tenger. Bár én szerintem csak akkor bömbölök, ha éhes vagyok, vagy ha fáj a hasam, és akkor sem három órát (ennyi ideig tartott ez a hajóút).
A túraszerű sétákra is külön kellett menniük, mert valakinek velem kellett maradni otthon. Így aztán a mamám csak a környéken sétálgatott, míg az apukám minden legalább negyven fokos lejtőre felment, és minden sziklakiszögellést legalább négy szögből lefotózott és este mindig pontosan el tudta mondani, hogy hány mászóút standja és ereszkedőhelye esett útjába. Sajnos, ennyivel maradt, mert mászópartner nem akadt, és ezt a mamám is borzasztóan sajnálja. Hát még én! Azért egy kis öröm az ürömben, hogy egyik ilyen magányos kalandozás során apukám összefutott a (romániai) magyar hegy- és sziklamászók nemzetközi szinten legismertebb figurájával, Fucskó Lászlóval (nyugaton Leslie néven fut, sok mindent letett már a kőasztalra, Patagónia nagy falaitól a Himalájáig). Kár, hogy a mamám és én nem lehettünk ott akkor. De én aznap pont különösen nyűgös kedvemben voltam, annyira, hogy egész nap mellettem kellett lenni az anyukámnak, és ettől késő délutánra már egész ideges lett, amit az apukám nem értett, mikor hazajött. De aztán ez is megoldódott, mert néhány perccel később magamtól elaludtam, majdnem éjfélig.

Szóval szép kis nyaralás volt, de aztán elfogyott a házbérlésre szánt pénz, és haza kellett jönni. Három napig autózgattunk, először kanyargósnál kanyargósabb utakon, mert meg akartuk nézni a legdélibb alpesi négyezrest az Écrins csoportot, meg a Gap körüli kétezreseket. Csakhogy jött az eső, vihar, szél, komor idő, és átváltottunk autópályára, amin legalább lehetett haladni. Grenoble elhagyása után már egész unalmas volt, sőt Nancytól Bettembourgig végigüvöltöttem az utat, már annyira untam.

De hazaérkezés után már csak a jóra emlékezem, arra is csak addig, amíg el nem meséltem.
Ha valaki az apukám féle verzióra is kiváncsi (netán hegymászószemmel nézi a világot :-) ), akkor az elolvashatja ugyanezt zöldben itt:
http://mmontivagus.blogspot.com/2010/06/szokasos-reggeli-ebredes-kabulataba-az.html

Üdv:
Áron (Morzsi)