This is my new-born sons's letter to my friend and colleague Orsi, hence it can only be in my baby's mother-tongue: Hungarian. It is about an 18 day old boy's hardships with his beginner parents :-).
Nyílt levél Orsi néninek
Szia Orsi Néni!
Neked írok, mert te vagy az egyetlen, aki nekem írt. Mindenki más a szüleimnek írt mindenfélét, hogy én ilyen meg olyan csodaklassz bébi vagyok, de nekem bezzeg senki sem kívánt kitartást meg pihenést, mint a mamámnak. Pedig nekem is kitartásra van szükségem, amíg ezek a szüleim itt végre megértik, hogy mit is akarok nekik mondani.
Például: azt hiszik, sokat sírok, pedig egész napra elosztva csak úgy 3-4 óra, ők ennél többet beszélnek! És én tényleg csak akkor sírok, ha fáj a hasam, vagy ha késik az ebéd.
De most a családban felbukkanó új szavakról akarok írni. Valamelyik nap például anyu arra figyelt fel, hogy apu tiszta „rugódókát” keres nekem. Aztán rájött, hogy apa elfelejtette, hogy az a kezeslábas izé, amibe valahogy belegyömöszöli mind a hat kapálózó lábam és nyolc kezem, vagyis a rugdalózó a keresett tárgy, de apu székelyül beszél! Apunak az is nehéz, hogy valahányszor öltöztet, mindig elveszik egy-két ujjam a rugódókák ujjában, és állandóan számolgatnia kell, hogy átjutott-e mindenik ujjam a lyukon, nehogy visszatörjön valamelyik. Egyik nap apa végül kifakadt, s azt mondta nekem: „na, add ide a kujakod!”, vagyis székelyül egy ökölbe szorított kezet kért. Erre nem tehettem mást, csak szétnyitottam a tenyerem :-), de valahogy azért mégiscsak felöltöztetett.
A másik dolog, amit anyu nehezményez, hogy alig van már a lakásban olyan textília, párnahuzat, pokróc, lepedő, blúz, apu felsője stb., amin ne lenne tejfolt, mert én a legrejtettebb pillanatokban imádok visszaköpni egy kis (hm, félpohárnyi) tejet minden tiszta ruhára. De nem érzem magam hibásnak (mondjuk, nem is szidtak meg ezért), mert itt aztán tejben-vajban nem, de tejben igenis fürösztenek! Van úgy, hogy éjszaka olyan vehemenciával szopok, hogy az orromon is tej jön vissza! Anya meg tocsog a tejben, és akkor csodálkozik, hogy mindenhová jut. Múltkor a fülemben is volt :-).
És persze egyebek is kikerülnek a ruhácskákra… Például a mókuskás-madaras rugdalózóm eddig még a leghosszabb ideig is mindössze negyedóráig maradt rajtam, máris tehettek tisztába. A narancssárga zsiráfosat, a halványzöld báránykásat, a bleu marin-kék macisat , a világoskék tehénkéset, meg a zebracsíkosat azért valamivel hosszabb ideig viselhettem. Apa kifejezetten megtiltotta anyának, hogy nem előlgombolósba öltöztessen, mert mindig belegabalyodik. Úgyhogy egy csomó ruhácskámat majd csak akkor viselhetem, ha anya egyedül marad velem és ő fog öltöztetni! De lehet, hogy a türkiz kiskutyásat addigra kinövöm, anélkül, hogy felvehettem volna. Ilyen ez az élet, ha az ember majdnem három hetes!
A szüleim véleménye mostanra egyébként az, hogy a gyereknevelésről szóló, meg pszichológia-könyveket olyanok írták, akik önhibájukon kívül nem találkoztak velem. Merthogy rám valahogy sehogy nem illik egyetlen könyv módszere sem, a happy end („és a baba elhallgat”) nem jön be! Én nem követem a gyereknevelő tanácsadó modelleket, nem érdekel, hogy azonnal odajönnek, ha sírok, hogy felvesznek, nem kell engem szorosan bebugyolálni, nem vigasztal a szoptatás, inkább belealszom, ha nem vagyok farkaséhes, nem idegesít, ha nem vagyok frissen tisztába téve, nem zavar a zaj, egyáltalán nem szeretem szopni az ujjamat, nem segít rajtam, ha veregetik a hátam, ha masszírozzák a hasam, és ha egyszer nem akarok böfizni, nem böfizek… Nem alszom el az altatódalokra, nem érdekel, ha anyu gyerekverseket mond nekem, felébredek, ha az altató felhúzható bárányomat bekapcsolják, de elalszom, ha babakocsival a leggöröngyösebb utakra visznek, és ott még építkezés is van, meg kamionok húznak el (szóval nem zavar, hogy nem lakunk gyerekbarát helyen), nincs kedvenc játékom, plüssállatkám, nem lehet velem semmiről beszélgetni, nem érdekel, ha masszíroznak (pedig a szakkönyvek nagyon népszerűsítik a babamasszázst), egészen élvezem az anya szerint borzalmas ízű ánizsteát, amit hasfájásra kapok, meg a D-vitamint is, és különben sem hasonlítok semmilyen babatípusra, amiről a könyvek okos tanácsokat adnak.
Képzeld, még nem volt két egyforma nap, a szüleim még nem tudták eldönteni, hogy sírós gyerek vagyok vagy sem, fogalmuk sincs, hogy hányszor eszem egy nap (mindig kapok, amikor kérek, és mindig valami más órában kérek), és sokszor még azt sem tudják, hogy miért is sírok…
Na, ezek után el tudod képzelni, hogy inkább nekem van szükségem kitartásra, nem pedig nekik! Persze megértem őket is, anya sok vért veszített és még mindig cérnával van összevarrva, és nem tud emelni, én meg már négy és fél kiló vagyok, apa meg nem tud elmenni dolgozni, mert otthon segít és engem kell vigasztalnia napi két-háromszor másfél órában, mikor görcsöl a hasam, és semmire sem reagálok, csak ordítok. De akkor is én szenvedek, úgyhogy látod, inkább nekem kellett volna minden jókat kívánni, nem a szüleimnek. Ők sosem költöztek el, de én egy teljesen más világba kerültem!
Na, most hogy jól elmeséltem neked, ami a szívemet nyomja, megkérem anyát, tegye fel a blogjába, hogy a család otthon Erdélyben is elolvashassa :-). Téged, Orsi néni meg üdvözöllek, és bármikor megnézhetsz, csak előtte hívd fel anyut, mert ha egyedül van, akkor nem tud fogadni, hiszen sokszor fogat mosni és enni is alig hagyok neki időt :-).
Puszi:
Áronka
(a többi nevemen: Morzsika, „kicsi ember”, „Cukipajtás” – így szólítgatnak itthon)
No comments:
Post a Comment