Dógomvan, nezaklass!

Ha lenne Morzsinak szobája, és annak ajtaja, akkor most ez lenne az ajtajára kiírva. Én már pár hete észrevettem, hogy ez a gyerek „elromlott”, de ma már Zoli is megállapította. Saját szavaival élve „kezd kijönni az apja vére”. Az én szavaimmal élve: „Jaj ne!” Értsd: rettenetes válogatás kaja témában.

Merthogy az eddig mindenevő drága kis Morzsika egyszer csak száznyolcvan fokos kanyart vett és mostanában szinte semmit sem akar enni. Ebben a „mostanában” volt ugyan két-három nap hasmenés is, amikor felmentést kapott minden vád alól, de ettől az időszaktól, meg a lábadozástól eltekintve, sem előtte, sem utána nem akar enni. Először azt hittük, nem éhes. De most már minden világos!

Ez a baba éhes ám, hisz kéri. Mamó addig noszogatta szájtátogatásra, hogy megtanulta, a „hamm” az valami evéssel kapcsolatos kulcsszó, ezért aztán ha megéhezik, elkezdi mondogatni. Néha még bammot mond helyette, de aztán korrigálja. Miközben épp valamit csinál, a kockáit leltározza, vagy Láma lámát tépegeti (szegény Láma, rossz karmája van, ma is orron harapta a Morzsi!). Nosza, semmi gond, a „hamm” password máris bekapcsolja mamót, máris megnyit valami virtuális kamraajtócskát, máris melegszik valahol valami zöldségféle, csirkepép, keveredik-kavarodik a müzli, fő a kölestejbegriz…

De Morzsi – a korábbiaktól teljesen eltérő módon – nem akar enni. Mert dolga van! A teringettét! Meg kell szerezni az edényt! Meg kell tapogatni az elemózsiát! El kell venni aputól a kanalat! Meg kell rágni közben apu piros kézizomerősítő gumikarikáját (hogy egy hegymászó otthonában mik nem találhatók)! El kell húzni a zöld abroszt. Meg kell tapogatni, hogy a helyén van-e még a konyhaablak kerete és üvege! Ki kell valahogy szedni a mamó kezéből a tálat! Össze kell dagasztani az asztalon talált kenyérdarabkát! Ott egy folyóirat, szét kell tépni! Istenem, hogy mennyi dóga van egy ilyen babának!

Ezek a figyelmetlen felnőttek pedig folyton valami (legtöbbször csöpögésre kész) teli kanállal zaklatják. Mert tudják, hogy Morzsi igazából szívesen enne, elvégre időről időre kitátja a száját, és le is nyeli azt, ami belekerül. Csak éppen nagyon rövid időkre tát szájat, mert valahogy mindig eltereli a figyelmét valami, és mindig el kell fordítania a fejét. Mert pont akkor belép valaki más a konyhába, mert a mamó épp elővesz valami dobozt, mert apu épp kérdez valamit a mamótól, mert épp elkezd esni odakint, mert már megint van valami akció valahol! Morzsinak dolga van… Mamó töri a fejét, apu viszont kerek perec eltávolít mindent a baba közeléből, és ráparancsol: „ezt most megeszed!” (((Hm, a mamó csak azt nem érti, hogy apu miért nem szereti a spenótot, a főzelékeket, az olaszos, sajtos tésztákat, a tejfölös étkeket, a keserű, vagy töltetlen csokoládét, az eperlekváros kiflit, a gombapaprikást, a leveles péksüteményt, az olajbogyót, a sajtos pogácsát, a kígyóuborkát, a kacsát, a curryt, a kagylót, a salátát, a tengeri herkentyűket, a húspótló vegetáriánus találmányokat, a csicseriborsót, a brokkolit, a zakuszkát, a vinetét, a bárányhúst, a marakujás joghurtot, a zöld paszulyt… Talán egyszer neki is azt mondta valaki, hogy „Ezt most megeszed!” ? Mamó sem szeret persze bizonyos dolgokat e listáról, szóval nem bántó szándékkal van ez felsorolva.)))

Minden esetre Morzsit megetetni egyre nehezebb… A baba egyre foglaltabb. Az apukája új neve(ke)t is adott neki: Zsákbolha, Nyüzsgi. Merthogy nem sokáig tartózkodik egy helyben. Már lehetetlen a játékaival elterelni a figyelmét. Ha egyszer valami valahol van (márpedig valami valahol mindig van! nemcsak valamikor), akkor azt Morzsinak meg kell szerezni. Akkor is, ha az illető egy bőrönd, netán ablakkilincs, gyerekcipő, játszótérkerítés léce… Különben hogyan lehetne megtudni, hogy az illető tárgy kiállja-e a Morzsi (és hatmilliárd babaelőd) által kifejlesztett rágótesztet? Mit számít az, ha közben az ember farkaséhes, és szülei éppen etetni próbálják? Vagy az, hogy az ember rettenetesen álmos és ott vár a vetett ágyacskája? Ugyan már?! Dógomvan!

Zsolti tanár úr, kedves olvasó, eddigi tanácsaid nagyon hasznosak voltak, mindig nevettünk rajtuk egy jót, és utána mindig megfogadtuk őket. Úgyhogy most is előkaparhatod emlékezetedből, hogy gyereketetés terén mi jön még, és miként essünk át rajta legkönnyebben. Ha igazi szülőktől (és nem elméleti pedagógusoktól) érkező empirikus jótanács keres meg minket, mindig levesszük az ajtóról a „dógomvan, nezaklass!” táblát.

Kolumbusz látta tüzet okádni

Rém hosszú beszámoló - a teljesség kedvéért. De azért rohanj végig rajta.

Kolumbusz látta tüzet okádni

Hajnalban Morzsi gyerek zsörtölődött kicsit álmában a szomjúságtól, de éjjel is meg kellett kétszer itatnom. Aztán napközben minden rendben volt, hanem éjjel egy órakor hirtelen arra riadtam fel álmomból, hogy lefekvés előtt elfelejtettem a gyereknek a vizet odakészíteni, hogy ha inni kér, azonnal kéznél legyen. Nos, mese nincs, ugrás ki az ágyból, rövid mosogatás, gondos törülgetés, palackozott víz előkészítve, álmában megitatom, máris nyugodtabb lesz, nem forgolódik. Minden rendben, alig vagyok fáradt. Csakhogy éppen éjjel egy óra múlt. És ez egy nagyon hosszú nap éjjele. Ugyanis a reggeli mosogatás és ez éjféli mosogatás közt megjártam Spanyolország legtetejét. Szó szerint.

Egyes krónikák szerint, 1492-ben, errefelé hajóztában Kolumbusz látta tüzet okádni. Mi szerencsére nem. Pedig rajta van annak a bizonyos tizenöt vulkánnak a listáján, amelyről (már legalább tizenöt éve) valószínűnek tartják, hogy ötven éven belül kitör. Úgyhogy akár azt is jelenthetném, nagy boldogan: megúsztuk, szerencsénk volt. Lehet, hogy azért, mert nem hajóval jöttünk. Három-négyórás repülőút, majdhogynem háztól házig (vagyis negyedannyi idő és macera, mintha innen Erdélybe szeretnénk légi úton eljutni), és tessék, máris Tenerife szigetén találja magát az ember, kellemes 18-22 fokos, napos télben, sötétkék óceán fekete lávakavicsos partján. Itt található ez az aktív vulkán. Szigete pedig Izland és Hawaii után a harmadik legnagyobb vulkanikus sziget a világon. Kanárit nem láttunk (bár ez egy Kanári sziget is egyben), eltekintve attól a kellemetlen apróságtól, hogy a csapvíz fogyasztása itt erősen ellenjavallott, merthogy kanári betegséget lehet tőle kapni. Hogy ez mivel jár, azt nem tudom, de az igazság az, hogy nem is mertem utánanézni, mert még emlékszem, milyen volt az, amikor hobbiból olvasgattam a SOTÉ-sek belgyógyászat és patológia tankönyveit, és a férfi nemi betegségek kivételével minden más kórt elkaptam rögtön, ahogy a tünetegyüttest végigolvastam… Nem értem, hogy bírják ezek az orvostanhallgatók!

Szóval, se kanári, se lebarnulás, és még az óceánban sem fürödtünk! Ugyanis az időjárás nem volt kegyes (bár a luxemburgi átlagnál kb. százötvenszer jobb volt, és a panorámát sosem zavarta szürke felhő). És ugyanis az indulás előtti este tíz órakor Zoli végre véletlenül rálelt a megfelelő internetes oldalra, ahol az ember csúcsengedélyt kérhet magának, hogy megtehesse a Teide vulkán kráteréhez felvezető utolsó kétszáz métert is. A Pico del Teide 3718 méter magas, de e híres engedély nélkül legfeljebb 3500 méterig lehet eljutni, jó esetben teleferikkel !!!

Namármost, e csúcsengedély nagyon konkrét időpontra szól, gyakorlatilag kétórás időintervallumokra osztják a nappalokat (azaz a munkaidőt, kilenctől ötig), és az embernek előre meg kell mondania, hogy melyik napon pontosan hánytól szeretne a csúcs közelében, vagyis a kráter szélén tartózkodni! Ilyesmi, hogy időjárás, vagy nem hegymászók esetén a teleferik működése, nem érdekli a nemzeti park fenntartóit, és a szorgosan ellenőrző rangereket. Ha az adott két órában nem ér az ellenőrző ponthoz az ember, hogy a két példányban kiállított, névre szóló engedélyét és útlevelét bemutassa egynémely határozott, spanyol fiatalembernek (akinél ott van a lista és az engedélyt kapott kirándulók útlevélszáma is, ezzel hasonlítják össze a kinyomtatott engedélyt), akkor nem is fog más időpontban oda feljutni! Késtél félórát, kifutottál a délután 13-15 óráig tartó időszakból? Fordulhatsz is vissza, nem engednek felmenni. Komoly. Itt aztán könnyű pechesnek lenni, elég egy kis rossz időjárás. Annak ellenére, hogy az engedély ingyenes, (mert tulajdonképpen arról szól a dolog, hogy soha ne tartózkodjon harminc embernél több egyszerre odafent, és a környezetvédelmi szabályokat – az engedély szövegével együtt – végigolvassa az arra kívánkozó), ez máris valami tekintélyt ad a csúcsnak, meg az oda felmenetelnek.

Pedig, pedig… Most mítosztalanítok: fű, fa felmehet. És még hogyan!? Kocsival, aztán kabinnal, aztán meg végre leszűkül az emberáradat: GYALOG.

A sziget autóútjai kétezer méter fölé vezetnek, az ember a bérelt kocsijából bámulja szépen, hogyan ritkul a növényzet, a fenyőfák teteje is eltűnik lassan az út menti szakadékokban, míg egy geológusparadicsomba nem érünk. Ez egyike volt azon helyeknek, amikor megint kifejezetten sajnáltam, hogy nem ezt a szakmát választottam! De ez sem csökkentette a holdbéli táj nyújtotta élvezeteket. Minden elfelejtettem, amit valaha is tudtam a vulkánokról, nem érdekelt, hogy sztratovulkán, hogy tévesen tulajdonítják neki az 1909-es kitörést (merthogy ez utóbbi a nyugatra fekvő Chinero volt, nem a Teide!), semmi sem érdekelt, csak néztem a fennsíkot és milliárdnyi lávaképződményt, az asztenoszféra alól hosszú mormogás után izzó, kőbombázó, lövellő, folyó, háromezer fokos masszaként a felszínre hajított és itt megszilárdult elemi dühöt… Órákig tudtam volna bámulni, szinte minden pillanatban kiszálltam volna a kocsiból, hogy gyalogoljak egy kicsit e földi holdon – ki is szálltunk, persze, de felváltva, mivel sűrű eső zuhogott, és erős szél irányította vízszintesre, és Morzsit kíméltük a vulkáni utóélet tapasztalatától.

Háromezerötszáz méterig lehet feljutni, ugyanis kétezerháromszázról teleferik visz fel. Jó időben. Első napon, mikor ide kirándultunk, ahelyett, hogy Playa de las Americas finom homokos partjain süttettük volna a hasunkat (ha ugyan ott is nem zuhogott), nem volt jó idő. Sebaj, azért nagyon jó kis kirándulás volt, lenyűgözve kanyarogtunk le kétezer méternyi szintkülönbséget szűk hegyi utakon. Los Cristianos – Abona – Vilaflor – Boca de Tauce – nemzeti park útvonalon mentünk fel, és az El Portillo – Aguamansa – Orotava – Santa Ursula útvonalon jöttünk le. De mindkét esetben 2356 méterről tengerszintig (vagy fordítva) tartó szintkülönbséget kellett megtenni.

Másnap viszont… Igen, másnap jó lenne, ha szép idő várna ránk! Ugyanis az én csúcsengedélyem másnap, vagyis szombat délután egy és három közötti időre szól, de jelenlegi testi erőnlétemnél fogva délután egyre csak akkor tudnék háromezerötszáz méteren a rangerek ellenőrzőpontján jelentkezni, ha teleferikkel mennék (vagy éjjel egykor indulnék). Sajnos ez van. Reggel nyolc körül felhívom a teleferikállomást, hogy jár-e a kabin aznap. Hm, ez a spanyol nyelv nagyon gyors tud lenni, különösen, ha nincs hozzá gesztus, hanem egy üzenetrögzítő hadarja. Nem hallom a „cerrado” (zárva) szócskát, de a szöveg végén olyasmit mond az illető, hogy „condiciones meteorologicas adversas”(azaz kedvezőtlen időjárás, bocs a spanyol hejesirásér), és rosszat sejtek. De győz az optimizmus, leszaladok megnézni a honlapjukat is. Az meg azt közli, hogy január 22-én, szombaton, vagyis e bizonyos másnapon, azaz MA a libegő/telekabin „operativo”. Azaz jár! Nosza, kocsiba vágjuk magunk, másfél óra mire felérkezünk az állomáshoz, és ... zárva találjuk. Csalódottan ballagok vissza a kocsihoz, ahol Zoli és Morzsika játszanak, közösen izgulva, hogy összejön-e mamónak a kocaturizmussal kombinált csúcsélmény.

De mielőtt továbbindulnánk, mégiscsak győz az optimizmus, már megint. Miért mond egyet az üzenetrögzítő, és mást a felirat a jegypénztárnál? És miért ólálkodik az a japán (Zoli szerint ugyan spanyol, mert tökéletesen beszéli a nyelvet) férfi folyton ott? Mindenki más lemondóan elmegy, mihelyt a zárt pénztárat megpillantja. (Később kiderül, tényleg japán, a felesége is az, és mindketten anyanyelvi szinten beszélnek spanyolul. De találkoztam én már Peruban született japánokkal korábban is.)

Ki a kocsihoz tanácskozni. Aztán visszamegyek mégis az épületbe. Sikerül éppen kihallgatni a japán férfi és a teleferik/libegő/telekabin egyik üzemeltetőjének a beszélgetését. Mégiscsak van ok az optimizmusra. De azért én is megkérdezem az egyenruhást. Annyit mond, hogy felmegy egy kabin, várjak egy fél, maximum egy órát, addig kiderül, hogy a nagy szél ellenére beindítják-e aznap az utasszállítást. Vagyis remélem, hogy jól értettem, és tényleg ezt mondta spanyolul. Morzsi és Zoli szépen elszórakoztatják egymást, én meg lecövekelek a kabin pénztára elé. És végignézem az emberiséget. Egyetlen – enyhén feszült – óra alatt megfordul itt legalább harminc náció, legalább tíz kategória, kivéve az emberiség azon szegény részét, amelyiknek képviselői nem tudnának kifizetni egy buszjegyet, vagy bérelt autót idáig. Kissé meglep, hogy mennyire felkészületlenül szeretnének egyesek fellibegni háromezerötszáz méterre. Leginkább a skandinávok vannak az alkalomhoz öltözve, ott a helyszínen vedlenek át strandolóból túrázóba, előkerül a széldzseki, bakancs. De a többség, különösen a spanyolok meglehetősen könnyedén állnak a dologhoz, térdig, lábszárközépig érő vékony vászonnadrágok, szoknyák, farmerdzsekik döbbentenek meg…

Közben egyre többen veszik hírét annak, hogy talán mégis… én meg azt veszem észre, hogy egyre hosszabb sor elején állok. Az egy órája felment kabin lefele jövet minden egyes oszlopnál megáll, és a benne levők kiszállnak, valamit leellenőriznek, aztán beszállnak, míg végül, jóval egy óra után leérkeznek.

Ekkor az üzemeltető minden bejelentés nélkül előkerít pár cölöpöt, pár méter piros szalagot, és se szó, se beszéd, elkezdi átterelni a sort, teljesen máshová! És én, aki első voltam (és akinek mindjárt lejár a csúcsengedélye!!!) majdnem utolsó leszek egy afrikai/dél-amerikai/olasz/romániai típusú sorban. A kabinba pedig csak az első harmincnyolc ember fér be (legalábbis a telekabin honlapja szerint, én eredetileg húsz főre saccoltam volna a maximális befogadóképességét)! Ballagok csüggedten az új sorba átterelt tömeggel, amelynek fogalma sincs arról, hogy már elkezdődött a csúcsengedélyem ideje, és ketyeg az órám… Ekkor azonban szerencsém van azzal a középkorú, kedves hölggyel, aki családostul (férjével, felnőtt fiával és annak nőjével) ott állt mögöttem a sorban. Az ő spanyol kiejtését valahogy meg lehet érteni! Ennyit mond, hangosan, a tömeg előtt: „te voltál az első, gyere, állj be elől” – előreengednek, majdnem elsírom magam a meglepetéstől és az örömtől.

Még negyed óra eltelik, ide-oda terelgetéssel, jegyvásárlással, be a labirintusba, ez meg az, és máris a kabinban találom magam, ahová még kb. tizenöt-húszan követnek, aztán záródik az ajtó, és elindulunk felfelé. Kissé elképedve nézek a mellettem álló fiatal lányra, aki zokni nélkül, strandpapucsban (azaz vékony gumilepcsiben), egy szál nadrág-blúzban vacog, és majdnem elhányja magát… Átadom neki a helyem, bár ez rajta nem sokat segít, pláne, hogy tériszonya is lehet, mert nem mer kinézni az ablakon. A kedves nő is ott van, családostul, a menyének épp most szed össze a család magáról egy adag öltözetet, mindenki ad egy pulóvert, és máris téliesítve a kislány. Kiderül, hogy nekik is van csúcsengedélyük. Meg egy orosz kinézetű (később megtudom, litván) fiatal párnak is. Másoknak nincs, de nem is maradnak sokáig odafent. Ugyanis a szél nem kispályás (sőőőőt), és az állomás környékén csontkeménnyé összefagyott méteres hó, félméter vastag jég is elég meggyőző érv.

Felérve máris látható, hogy nem Svájcban vagyunk, ahol az ilyen háromezres libegők felső állomásán minimum egy kávézó és síbutik található. Itt nincs semmilyen infrastruktúra, az ismeretterjesztő térképes táblán, meg a rangerek, a nemzeti park ellenőreinek házacskáján kívül.

A ház előtt találkozom két német hegymászóval, szép Hochdeutsch-ot beszélnek, sárga szíjas hágóvas van a zsákjukra kötözve. Kívül, vagyis gyaníthatóan épp most használták. Hoppá, Zoli, akinek holnap délre szól a csúcsengedélye, nem hozta a hágóvasát! Szóba elegyedek a srácokkal, kiderül, hogy ők valóban gyalog jöttek idáig fel, és a harmadik társuk bizony lent maradt a menedékháznál, vagyis onnan visszafordult, mert hágóvas nélkül nem tudott velük tartani. Kell a szerszám, ugyanis nem csonthó, hanem Steileis, meredek összefüggő jég állja/alkotja az ember útját a menedékház és a felső állomás közötti szakaszon, elég hosszú részen. Nem örülök a hírnek, mert Zoli kizárólag gyalog szeretné megtenni az utat, de ma este nem biztos, hogy valahonnan hágóvasat tudunk neki szerezni. A németek már a csúcsról jönnek, el is tűnnek lefelé. Gyalog.

A ranger köré kisebb tömeg csoportosul, akik számára – bár spanyolok – teljesen újdonság, hogy engedély kellett volna! Az igazság az, hogy nem tudom, hogyan képzelték a hegyet: félcipők, szvetterkék, kivillanó meztelen lábszárak látványa gondolkoztat el. Elmagyarázom az egyik átlagos spanyol néninek, hogy én hogyan szereztem az engedélyem, de aztán búcsút intek neki, mert a ranger már az én útlevelemet ellenőrzi a nála szereplő adatokkal. A kedves nő és családja pont előttem vágnak neki az ösvénynek. Még megkérdezi, honnan vagyok. Az egyszerűség kedvéért Hungríát mondok neki. „Ja, akkor nem vagy hozzászokva a magashegyi körülményekhez?” Gondolom, ezt arra érti, hogy rajtam fülvédő, hegyi napszemüveg, sapka, sál, kesztyű, bakancs van, szóval a társaság többi tagjához képest határozottan túlöltözött vagyok. De nem sértően és nem lekicsinylően mondja, és én sem kezdem bizonygatni, hogy azért jártam már nagyobb magasságokban, nem is mindig teleferikkel.

Szépen ballagok a család után a nagy lávakövekkel határolt kaptatón. Nem egészen a Vezúv kráteréhez tartó séta, itt azért emelkedik az út, és gyakran az átlagos lépcsőknél magasabbra kell az embernek emelnie a lábát, amit bakancs nélkül elég könnyen kificamíthat e terepen. Leginkább a Piz Languard (Svájc, Engadin, 3262 m) megmászását juttatja eszembe, az volt ilyen meredekségű és ilyen stílusban kikövezve. Egy kilátópontnál utolérem, és elhagyom a kedves nő családját. A fiatal pár felajánlja, hogy lefotóz, ha akarom. Mondom nekik, hogy majd a csúcson találkozunk, majd ott fotózgatunk. 

(Mint később kiderül, nem találkozunk a csúcson, mert mikor onnan lefele jövök, még mindig majdnem ugyanott találom őket, ahol elhagytam felfele menet. A mama a magasságtól rosszul érzi magát, a fia támogatja, vezetgeti, a lány és a papa (vagyis após) kissé előbb tartanak, de a széltől ők is nagyon szenvednek (sapka nélkül, hát, el tudom képzelni). Nekik talán sikerül még időben felérni? Sosem találkozom velük többé. Kár, mert szimpatikusan voltak. Kár, mert megkérdeztem volna a mamától, hogy hogyan neveljem Morzsit, hogy ha majd egyszer én is idős leszek és rosszul bírom a hegyen, akkor ő is képes legyen ekkora áldozatra, hogy hátramarad velem… Persze, lehet, hogy olyan helyzetben én inkább lefele mennék, de az alapelv ugyanaz.)

Szóval ballagok szépen, lassan, nem viszem túlzásba a hágást. Mikor egy jó kiadós hányás gondolata először kísért meg, valahonnan mélyebbről, zsigerből, gondolkodás nélkül előveszem a nadrágzsebben lapuló homeopátiás Coca 9 CH-t (igen, ez abból készült, amire gondoltok, dél-amerikai kokacserjéből, ellenben legalizált gyógyszer, amit bármelyik luxemburgi patikában meg lehet rendelni, és másnap 1,86 euróért át lehet venni!). Csodát művel, megint úgy érzem magam, mintha csak ötszáz méterrel járnék tengerszint felett. Pedig már háromezerhétszáz körül lehetek. (Persze újabban olyan lassú vagyok kis hegyekben is, mintha nyolcezer méter felett járnék. Ez már az én hibám, végre valami, amivel nem vádolom a világot.)

Egyszer csak nem lehet tovább menni. Nincs már semmi fennebb, csak lefele van körös-körül rengeteg felhő, egy hatalmas fennsík, aztán a legalacsonyabban vándorló felhők alatt a sötétkék Atlanti óceán. Valahol a felhőrengeteg alatt ott van La Gomera szigete, meg El Hierro, La Palma is, de nem ismerem fel őket. Megérkeztem volna? Ez a negyedik vulkánom, ha jól számoltam. A Merápi, a Fujiyama és a Vezúv után valahogy más elképzelésem volt a kráterekről. Ez egy pici, sekélyke, száraz, sárgás mosdótálnak tűnik az említett előzmények után. Bár a Fuji krátere széléig nem sikerült feljutnom, mert éppen sínbe volt téve a bokám, és Japánba indulásom előtt alig egy héttel hagytam abba a mankózást. A Vezúv, ahol Zolival 2007-ben jártunk (http://mmontivagus.blogspot.com/2009/07/vezuv ), elképesztő krátermélységével és átmérőjével nyűgözött le. A Merápi viszont nagyon kitett magáért, szó szerint tüzet láttam a mélyébe tekintvén. A Merápin nagyon melegem volt, kétezerkilencszáz métere ellenére. Sajnos, ami nekem kuriózum volt, az sok-sok jávai lakosnak tragédia lett két évvel később 2006-ban, majd tavaly októberben ismét, mikor a vulkán kitört és tízezreket tett hajléktalanná (283 halálos áldozatot is követelve)! (Vajon hol vannak ma azok a fiatal tudósok, akik felkísértek az azóta lávafolyam alá került szeizmológiai állomástól?)

„Nem elég, hogy súlyfeleslegestől elfúj a szél, hogy nincs elég levegő, de még ez a sok kéngőz is fojtogat” – morfondírozok magamban, de azért rendületlenül mászom tovább. Igen, itt már kell néha mindkét kéz, hogy az erős szél ellen megfogózzék az ember. Mennék még, most kezdek igazán belejönni, de a kráter szélén egy jéggel összekövesedett lánc zárja az utat, és hát tudtam én már lent is, hogy nem lehet teljesen körbekerülni felül. A legmagasabb pontra persze fel lehet mászni, de jobb, ha az ember nem teszi, mert máris a fellegekbe (vagy a mélységbe) lódítja ez a hihetetlen erejű szél. Az Alpok négyezresein az ember képébe apró hókristályokat vág a szél, itt pedig kemény kénbűzt! Az ösvény mentén némelyik háztartási tölcsér méretű lyuk csak úgy füstölög! Tény, hogy lent porcelánhó alkot sebezhetetlen porcelánmezőket, de itt a kráter közelében és belsejében a földön nincs ám hó, elolvad. Egész jó a padlófűtése ennek a vulkánnak. Ha a szél nem lenne, nem is fáznék, nyugodtan földre ülhetnék, de ugye, a hidegérzésre az is rásegít, hogy már lent megmondta a nemzeti park egyik alkalmazottja: mínusz négy fok van fent háromezerötszázon, DE mínusz huszonhatnak fogjuk érezni, a szél miatt. (A csúcsról nem beszélt.) Ebből egy átlagos tudós elme máris ki tudná számítani a szél sebességét. Én számítgatás nélkül 70-80 km/órára saccoltam útközben.

A legeslegmagasabb pontra éppen ezért nem is tudok úgy felállni, ahogyan illene, inkább mellette állok, majd enyhén föléje emelkedem, szorosan átölelve, hogy a mélybe nem tántorítson valami őrült szélroham. Imádom magam, hogy volt elég ösztönöm dupla kesztyűt húzni, és a fejemről sem kívánkozik le a sapka. A hideg ellenére fotózgatok, élvezem a csúcs magányát. Innen szinte látni lehet, hogy gömb (jó, na, geoid) alakú a Föld! Teljesen egyedül vagyok, szívem szerint leülnék, felhívnám Zolit, megenném a csokit, elmerengnék. De valahogy nem jön, hogy lehúzzam a kesztyűt egy telefonálás erejéig. Szerencsére a fényképezőgépet kesztyűvel is lehet kezelni. Lefotózom a karórámat is, csak úgy emléknek, hogy kb. mikor is értem a csúcsra. Aztán elindulok lefele.

Találkozom a litvánokkal, egy aránylag szélvédett helyen üldögélnek. Pár szót váltunk, kiderül, hogy ők is elhagyták a hazájukat, most Angliában élnek. Összemosolygunk, mint aki közös táborban lakott valamikor. Aztán tűzök lefele, útközben eszegetem a szilvaízzel töltött, Dr Munzinger-féle vitaminos csokit. A másik csokimat a rangernek adom, mikor leérek a házhoz.

Míg a kabinra várok, meglepve veszem észre, hogy odakint egy szoknyás, harisnya nélküli, vörösre pirult szőke kismama szorít magához egy rózsaszín pokrócba csavart kisbabát. Mellette négy-ötéves, szintén szoknyás, de legalább harisnyás kislány topog aranyszínű topánkában, szemmel láthatóan nagyon fázik. De a mama nem befele tart, még nézelődik, a napra állítja a kislányt, és maga is odaáll. Hm, én az előbb azon örvendeztem, hogy Morzsi lent van az apjával, biztonságban, a kocsiban. Lehet, hogy fel kellett volna hoznom? Hááát, az eddigi magashegyi tapasztalataim alapján inkább nemmel szavaznék, és leküldeném ezt a kismamát is, babástul, didergő kislányostul. De nem megyek ki hozzájuk, felnőtt ember, ő tudja. Lehet, hogy „civilben” Limában él, és bírja a dolgot… Ő sem jön be a gyerekeivel, a lefele induló kabinban csak öten vagyunk, rajtam kívül egy német túrázó pár, és egy spanyol hegymászó pár, akik egész lentről gyalog tették meg az utat a csúcsig (én már lefele tartottam, mikor ők felfele, de lám, milyen hamar utolértek). Őket is megkérdezem a gyalogos útviszonyokról, kiderül, hogy náluk nincs hágóvas, viszont éppen ezért nem is gyalog mennek le. Felfele nem lesz probléma hágóvas nélkül sem, mondja a férfi, de lefele LEHETETLEN. Vagyis jobb, ha Zoli csak akkor vág neki gyalog, ha biztosan tudjuk, hogy működik a teleferik, és lesz mivel lejönnie! Hogy ezt én miként fogom egy kos aszcendenssel rendelkező hegymászónak elmondani?

Leérkezvén előreengedem a spanyol mászókat a kabinból kilépni. Kicsit még restellem magam, de lent Morzsika és Zoli olyan örömmel fogadnak, mint valakit, aki épp Amerikát fedezte fel, vagy minimum az Aiguille de Bionassay-t mászta meg az imént. Hogy hiányoztak, míg ott fent jártam!

Utóirat: 

Másnap Zoli sikerrel járt a porcelán hómezőkkel való küzdelemben, és eltévedése, na meg az emberfeletti körülmények, a hétfejű sárkánnyal való találkozás, a lávaszigetről lávaszigetre való ugrálás, a csonthó puszta kézzel és hágóvasatlan bakanccsal való megtámadása jelentette kemény próbatételek ellenére valahogy megtalálta a vulkán csúcsát! (Hálistennek épp ott állt valaki a csúcson, innen ismerte fel, mert különben semmilyen kereszt, tábla nem jelzi a dolgot. Persze van valami kis, antennás izé, szeizmográf, vagy valami mérőműszer, meg sem néztem közelről, mikor én voltam fent, de ez minden.) Lefele pedig járt a libegő kabin, még Zoli számára is! Remélhetőleg a blogjában hamarosan (2012 elején?) megjelenik egy bővebb, és hegymászók számára is használható leírás, bár szegénynek sosincs ideje blogot írni, mert folyton a gyerekre vigyáz, hogy én nyugodtan írhassak. Erre tessék, ma este, míg én gyanútlanul blogoztam, ő meg a gyerekre vigyázott a szemem előtt, valaki ismeretlen visszaélt a nevével és elhelyezett egy beszámolót a blogjában „Hótalpas szilveszter” címmel. Nahát!

Vissza a témához, hogy illő módon zárjuk le:

Egy nappal később a Teidén már olyan rossz idő volt, hogy nem működött a teleferik, negyednap pedig már az alsó állomáshoz, illetve a vulkáni platóhoz vezető utakat is lezárták a hó miatt. Szerencsénk volt, mondom én! Immáron itthonról.

Ellentételezés

A sors ellentételezni próbál

A szörnyű csokoládévírus elkapása okozta döbbenet csak lassan múlik, a sors viszont hálistennek ellentételezni próbál a Mercury29Lion mintacsaládban. Mamó elhatározta, hogy megint elkezd sportolni, vett is egy futócipőt, és ezzel egyidejűleg elöntötték a lakást a jó hírek!

Azzal kezdődött, hogy a postás csengetett (csak egyszer), mert meghozta Zoli karácsonyi ajándékát. Namármost, ha azt vesszük alapul, hogy karácsony három hete volt, akkor ez még nem jó hír. De ha azt vesszük, hogy január 23 utánra ígérték a szuperketyerét, akkor ez egy rettentő kedves meglepetés – de inkább kérdezzétek Zolit. Még jó, hogy ajtót nyitott!

Aztán megkerült a pilóta. Ez volt a nap második örömhíre, különösen a pilóta szempontjából, akinek egyébként további éjszakákat kellett volna a kanapé alatt, a hideg északi fal tövében töltenie arra várva, hogy takarítsunk. De az Ildi néni által mentőhelikopterestül Morzsinak ajándékozott pilóta most már megint megérdemelt helyén, Láma láma, Zenélő Bárány, Oroszlánszerű Tehén, Szimpatikus Kacsa és Rózsaszíntalpú Plüsspatkány (szerintem Egérke, de Zoli ért a rendszertani, faji és egyéb besorolásokhoz, ő Patkánynak nevezi) társaságában tölti az estét, újra a helikopterében, mikor épp nem a Morzsi szájában rágcsáltatik. 

((Na de bezzeg este, mikor mamó le akarta fotózni kisfiát a pilótával, Morzsi nem volt hajlandó kézbe venni a helikoptert! Kizárólag a fényképezőgépet akarta rágni!))

Aztán a harmadik örömhír: hazaérkezett mamó, és az előszobában mit hallott? Morzsika bentről üdvözölte, mint mindig, mikor hallja, hogy az anyukája belép a hallba. Csakhogy Morzsi ezúttal azt kiáltotta: „Heijee, wohé!” Ami az eddigi számtalan „mámámámám” és „eëëeéeääæë” után már új nyelvnek, igazi tigrisugrásnak számít!

Ami pedig ezután következett, az meghaladja a tigrisugrás jelentőségét. Mamó belépett a nappaliba, ahol Morzsika az Erődben tartózkodott, és éppen minden erejével az apukája frissen érkezett karácsonyi ajándékát próbálta megszerezni. De mikor meglátta mamót, gyorsan az anyukája elé ment, azaz szembement vele. Azaz szembejött vele, hatalmasra tárt karokkal. Két egész métert!

Ekkor esett le a tantusz. Hoppá, ez a gyerek épp idejött a mamájához, gyalog! Mikor négykézláb is jöhetett volna. A könyvek szerint neki még nem szabadna járni tudni, de mivel olvasni nem tud, ezt nem is olvashatta. Ezért aztán lelkiismeretesen jön-megy az almazöld fellegvárában egész nap, bár általában egy méter után elcsúszik valamelyik eltépett magazin síkos, fényes oldalán, vagy elbotlik valamelyik játékában, vagy túl puha az Erőd „padlója”, és azért veszíti el az egyensúlyát, és orra-, hasra-, hátraesik. De ezt mindig elfelejti, és máris talpon van, és máris egyensúlyoz, vagy ha nem, áll szilárdan, mint egy cövek…

Persze, ha kivesszük az erődből, megijed a nagy tértől, és átvált négykézlábra, mert az még mindig gyorsabb és biztonságosabb. De ma szó szerint szembejött velem! Meglehetősen jó érzés, hogy ennyire örül nekem valaki, és abban is biztos vagyok, hogy tudat alatt neki is öröm lehetett, hogy ma nem vágódott hasra, mikor felém rohant kitárt karokkal. Juhúúú! Ha jól látom, a sors ellentételezni próbál a csokoládévírus miatt.

Életre szóló vírus

Nem a hegymászásról lesz szó.  Annál is rosszabb.

Már megint lemaradtam valamiről… Morzsika ugyanis egyre több csínyt követ el, anélkül, hogy tudná, mekkora csínyek is ezek, hanem a legutóbbi kissé elkeserített. Mikes szavaival élve: „Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk”. Hajjaj, és ez életre szól. A csokoládéról van szó!

Akkor lássuk a részleteket:

Zoli napközben több (tucat) körutat is tesz a lakásban, nyakában Morzsival, és mindig beiktatva egy-két megállót az előszobai tükröknél, ahol nagyon helyes, barátságos babák laknak, és olyankor épp az apukáján lovagol mindenik. Sőt, az egyik babát még gyakrabban látják, mert a pelenkázóasztal felé vezető út mentén van az otthonául szolgáló tükör. 

Ma délután a fürdőszobából jövet is meglátogatták ezt a babát, aki éppen megint az apukája nyakában üldögélt, és fél kézzel a papája haját húzta, másikkal meg – ezúttal – felfele nyúlkált.

Aztán Zoli berakta Morzsit az Erődbe, ahol egyensúlygyakorlatokat lehet végezni, de lehet magazinokat tépkedni, pokrócot vagy labdát rágcsálni, az állólámpa szárát csapkodni, a falat kapirgálni, és csatakiáltozni is. Kicsit később Zoli rápillantott a Morzsira, és atyám, hirtelen megértette, mi is volt olyan furcsa a fürdőszobaajtó körül, amikor a másik, szintén az apukáját nyűrő-nyúzó babával találkoztak.  A szimmetria!!! Valami hiányzott az egyik oldalról, ami a másikon ott volt.

Vagyis ez a másik baba ma is kedves volt, de Morzsit ma nem érdekelte, mert Morzsi észrevette a fürdőszobaajtó felé aggatott szaloncukrokat, amelyeket mamó karácsony előtti kétségbeesésében aggatott fel oda, ugyanis nem volt fenyőfa. Mamó szépen kiszámította, hány szaloncukor fér fel és hány centire egymástól kell őket felaggatni, hogy szép egyenletes és szimmetrikus dekorációt alkossanak. Aztán gondolt egy merészet, felragasztott tizenöt egyforma, kék csomagolású szaloncukrot, sorban az ajtó fölé. Egyet a pontos mértani középre, és mindkét oldalra hetet, tökéletesen szimmetrikusan. Kész volt a karácsonyi díszlet (ja, volt még persze piros abrosz, zöld szalvéta, gyertya is, de csak a konyhaablakban, nehogy Morzsi hozzáférjen), pont.

Nos, ez a kiszámított szimmetria billent meg, de Zoli csak most értette meg, mikor jobban szemügyre vette, hogy mit is tart a kezében, meg felváltva a szájában Morzsi. A bal legszélső szaloncukrot! Aha, míg Zoli a másik baba apukájával váltott szót, addig a tükörben lakó baba mintájára Morzsi is felnyúlt magasra, nagyon magasra, és tornamutatványát sikert koronázta. Megszerzett egy értékes Bonbon de craciunt, amit karácsonyra kaptunk otthonról. Aztán az Erődben szépen elkezdte rágcsálni, becsomagolva. Majd rájött a csomagolás nyitjára, és szépen ki is bontotta, és elkezdte a csokis szaloncukrot is rágcsálni. És ezzel meg is történt a baj. Morzsika életre szóló vírusfertőzést kapott el a mai napon.

Morzsi fiunk a tárgyakkal kétféleképpen bánik el: ha talált tárgy, a szájába veszi, megharapdálja. Ha valami olyasmi, amit a mamó vagy apu ad, például babarizspehely, almakocka, tört banán, rágógyűrű, vagy kanál, esetleg babafogkefe, akkor nem veszi a szájába. (Ja, azért van egy kivétel, ha a kanál a mamónál van, és tele van, akkor hatalmas szájat tát neki. De ha a kanál Morzsinál van, nem hajlandó a fejét a szájába venni, csak a rossz végét, mert a feje a nagyobb, azt könnyebb fogni :-) De ez a kivétel csak erősíti a szabályt.)

Namármost, a szaloncukor ugye talált (megszerzett) tárgynak számít, tehát Morzsi szájában végezte. És a drága kis Morzsika sajnos megtudta, milyen finom is tud lenni az a régi klasszikus csokis konzumszaloncukor. Nem is hagyta abba a rágcsálást, szopogatást, amíg Zoli fel nem fedezte a csínyt!

A baj pedig az, hogy mamó – aki notórius szakértője minden édességnek és több neves svájci és belga csokoládégyárat szponzorál, sok-sok módszert kipróbált már sikertelenül a csokoládéról való leszokásra, és tekintélyes szakirodalmat elolvasott a témáról – egy dologról még sosem hallott: olyan emberről, aki először szerette a csokoládét, aztán megutálta.

Valahogy nagyon egyszerűnek tűnik a formula: megkóstolod a csokit, és vagy szereted, vagy nem (ez utóbbi esetben a keserű csokit fogod szeretni). Ez volt életed egyik legirreverzibilisebb választása. Ezzel vége is a dolognak, el van döntve, hogy melyik táborba tartozol, és -ne áltasd magad!- onnan sosem fogsz a másikba átkerülni (hacsak nem ér valami döbbenetes sokk, ami például az ízlelőbimbóid bénulását okozza). Vagyis ez alatt az egyetlen másodperc, az első kóstolás pillanata alatt eldől, hogy életed hátralevő részében mekkora eséllyel tartasz fürdőszobamérleget, futócipőt, netán cross-training kardiogépet, a Shape magazin tíz évfolyamát, fogyókúrás recepteket, fogorvosi számlákat és titkos csokirejtekzugot az íróasztalod fiókjában.

Mamó titokban azt remélte, hogy Morzsinak szebb jövője lesz… Vagy legalább azt, hogy Morzsika majd csak három éves kora fele kezd édességekkel ismerkedni. De ez a többi, gyerekkel rendelkező ismerőse szerint utópia. Való igaz, a legtöbb buta felnőtt úgy képzeli, hogy a gyerek iránti szeretet kimutatásának legmegfelelőbb módja, ha a gyereknek cukrot és csokit ad. Mamó szerint sokkal jobb alternatíva lenne, ha egyszerűen csak játszanának egy kicsit vele, vagy netán ajándékba megvarrnának egy foltocskát a nadrágján, amire az anyukának nincs ideje, mert otthon esténként a csokiért ordibáló, a vacsorát elutasító, fogkefét eldobó kisgyerekkel küzd. Persze mi még nem tartunk ott, Morzsi még nem tud igazán hisztizni, a fogkefét is elfogadja, mert jól lehet rágcsálni, és a vacsorára még SOHASEM mondott nemet. Pont ezt a szellemet akarta volna mamó megőrizni, azaz megelőzni szeretné a csokifüggőség kialakulását, kitolni a fogak rontásának kezdetét…

Csakhogy a drága kis bubec véletlenül átejtette magát e súlyos, életre szóló keresztségen. Most aztán nem áll messze anyukájától, akinek minden íróasztalfiókjában van valami szénhidrát, aki komoly Forbes stílusú százas ranglistát állított fel a civilizált világ csokoládégyárainak letesztelt termékeiről, illetve apukájától, aki alkalomadtán négyzetméterre eszi a csokoládét, és akinek az asztala felett a könyvespolcon olykor-olykor négy-öt Milka című, lila borítójú könyv is lapul szépen függőlegesen bepréselve az angol szótárak közé. Mamó már csak azt tudja remélni, hogy Morzsi abban az apukájához fog közelebb állni, hogy a berágott csokitáblák nem tolják el arányos, izmos testét a gömb felé, mint ez mamónál gyakran előfordul. Ja, a fogorvosi számlák (de csak ezek) szempontjából viszont még jobb lenne, ha Morzsi egy indiai ismerősre ütne…

-------------------        --------------------     -------------------

(Megjegyzés: a kép november 26-án készült, azóta már nagyfiúsabb a főszereplő ;-), viszont most hirtelen nem találtam frissebb képet, amelyen az apja nyakában ülne, olyat meg pláne nem, amelyiken szaloncukrot zabálna :-)) hála az égnek!

Babaszínház

Nem, nem hülyültem meg, gyerekünket nem viszem még színházba, és nem is a bábszínház szót írtam el. Tényleg színház az egész világ (kösz, Shakespeare), különösen a baba világa, főleg ha az ember szép lassan átengedi otthonát egy virgonc minimókus Morzsinak.

A dolog úgy kezdődött, hogy egyik utolsó decemberi munkanapon hazaérek, én, a hős családanya mamó, és fáradtan lecsücsülnék a nappaliban, de ELTŰNT a halványzöld, vesebab alakú kanapé!!!

El kell árulnom, hogy különösebben csak azért lepett meg a dolog, mert méretei szerint ez az átlagban három és félszer másfél méteres amorf kanapé mégiscsak a lakás egyik legtekintélyesebb bútordarabja volt. De igazából nem újdonság a radikális változás, mert Zoli már 2008-ban eljátszotta azt, hogy egy pénteki napon, míg én dolgoztam, száz százalékban szimmetrikusan átrendezte a nappalit, vagyis, ami az északi falnál (hajjaj, hegymászóártalmak, na halljátok, északi fal, mikor is láttam utoljára ilyesmit?!) volt, könyvespolc és rajta pár száz könyv, íróasztal, fiókok, szék, CD-állvány stb. az mind átkerült a délre néző falhoz, pontosan száznyolcvan fokkal megváltoztatva az íróasztalomtól szűkösen látható panorámát. (Azóta is valami távoli autópályaszakaszt látok a belső udvar fái helyett…)

Sőt, nem is olyan régen, egyszer csak arra értem haza, hogy a hálószobában is máshol van minden (azaz majdnem minden, kivéve az egyik ruhásszekrényt és egy odaszegezett falvédőt). Ez már szebb teljesítmény volt, mert ez kisebb szoba, és ebben egyedül elmozgatni egy kétméteres ágyat, úgy, hogy közben a szintén kétméteres kredencek, meg a gyerekágy is bent van, miközben az ember elvileg egy világkíváncsi és rém társaságigényes nyolchónapos ürgére felügyel, elég figyelemre méltó teljesítmény.

Kifakadás: Ó, ha tudnátok, milyen nehéz úgy visszaemlékezni, retroaktív naplóbejegyzést írni most január elején december közepéről, hogy közben hangosan megy valami naggggyon progresszív izlandi zene és Adam Ondra ifjú cseh mászófenomén épp egy kilences utat mászik Zoli előtt a huszonkét inch-es monitoron, miközben néha csehül kommentálják! Mindjárt csehül állok itt a naplóírással! Na, vissza a témára!

A fent említett előzmények után különösebben nem hatott meg a lakás újabb, előzetes megállapodás nélküli átrendezésének megállapítása. Végül is még akadt egy üres szék, a számítógépem előtt, leültem VOLNA hát oda. Persze előbb az ember amúgy is ölbe kapja, és össze-vissza csókolgatja az immáron türelmetlenül ricsajozó Morzsiját, akiben az a jó, hogy most (még) pont annyira örül a mamója látványának, mint a mamó a Morzsijának. Ritka kölcsönös pillanat, és el is múlik nagyon hamar, mert mihelyt Morzsi ölbe kerül, a világ rögtön új perspektívából enged magába bepillantást, és kedvenc gyerekem rögtön meg is ragad minden lehetőséget, hogy megragadjon mindent, ami nem játék és nem neki való. A játékait ugyanis már régen megunta. Az én ölemből azonban milyen könnyű belekapaszkodni a kilincsbe, ami a kedvenc tárgya újabban, és ahonnan én is megtudom, hogy milyen erős gyerekünk van. Ha ez egyszer belekapaszkodott a kilincsbe, nincs más esélyünk, mint szépen, szelíden, helyben topogva megvárni, hogy elengedje!

Szóval, ez LETT VOLNA a hazaérkezés utáni pillanatok átlagos forgatókönyve. Csakhogy megragadta a figyelmem valami hatalmas, a nappalit önmagában elmonopolizáló erődítmény! Hm, ez bazi nagy volt, legalább három és félszer másfél méteres „chateau fort”, legalább huszonöt centi vastag falakkal, amelyeket pokrócok borítanak, meg valami halványzöld támla egyik oldalon. Hosszú, mély, akár lövészárok is lehetne, de azok nem ilyen kényelmesek… Szóval ez volt az ERŐD – ezt a nevet viseli mind a mai napig, merthogy még mindig áll.

Egyetlen hatalmas, vastagon kibástyázott sánc a drága kis kalandozó Morzsikának, aki most aztán biztonságosan bukdácsolhat királyi várában. Csatangol is benne, innen az íróasztal mellől, az egyetlen széknek megmaradt székről nézve olyan, mintha bábszínházat néznék, hol itt, hol ott, hol amott tűnik fel egy helyes kis szőke kobakocska, hadonászó babakéz, néha kiröpül egy játék is belőle a szoba a közepére, aztán ahogyan a bábszínházban a bábok lemerülnek a pult mögé, éppen úgy, csak még hirtelenebbül eltűnik a Morzsátska, mert azért még elég gyakran elesik, vagy úgy, hogy nekivágódik a kipárnázott bástyáknak, vagy hirtelen fenékreülésnek álcázza a dolgot. Már egy hónapja nem láttam a fejecskéjét kék-zöld-piros foltok nélkül, de talán most a kipárnázott főnöki erődítményében nem lesz mibe belevernie. Ez volt gyaníthatóan Zoli célja is.

Csakhogy e hatalmas konstrukció felemésztette a háztartás szinte minden darabját, ami nem volt rögzítve, és nem a konyhában volt előtte. Az erőd falaiba lett beépítve a házban található két „puff” jellegű szék, két kis kerek „guggolószék” (vagy minek nevezzem őket, kis fahengerek), egy pár hálózsák, az összes pokrócunk, több nagyobb, műanyag, IKEÁ-s dobozunk és a paplanok is. Ami persze azt is jelenti, hogy csak akkor fekhetünk le, ha Morzsi már alszik, és az erőd keleti bástyáját le szabad IDEIGLENESEN bontani!

Régebben volt olyan, hogy ledőlhettem kicsit, míg Morzsi Zolival rakoncátlankodott a nappaliban, de most már csak takaró nélkül, spártai módon tehetem…

 Kifakadás 2: Én ugyan sose mondtam, hogy a pénz nem boldogít, nem vagyok egy szerény típus, sem egy aszkéta, de most annyit szórakozunk új lakhatási körülményeinken, hogy néha kénytelen vagyok azt hinni, nem is olyan rossz dolog szegénynek lenni. (Ja, a kolbászkerítés nem tévesszen meg senkit, mi ITT a lecsúszó középosztály aljának számítunk, én a két egyetemi diplomámmal annyit keresek, mint egy érettségizett, de helyi születésű postai alkalmazott, és mi támogatást sem vasalunk fel, se munkanélküli segélyt, se adókedvezményt abszolút semmire, az átlagos helyi lakossággal ellentétben).

Aha, régebben… Régebben volt egy halványzöld nagy kanapénk, ahol az ember meghúzódhatott, hogy olvasgasson. De most mi, kifutó generációs, elavult felnőttek már nem számítunk, Morzsié a terep, aki boldogan csörtet, csatangol, csángál, csúszkál az erődjében, és a régebben még általam olvasott magazinokat csemegézi. Mostanra már megtanulta, hogy nincs jó ízük, de azért rendületlen lelkesedéssel tépegeti őket. Az erőd kb. két hete áll, Morzsi pedig már legalább tíz, vastag, fénylő, offset nyomással készült reklámoldalt szaggatott átlagban háromszor négy centis darabokra… amikor épp nem a bábszínházában szórakoztat minket, hanem eltűnik a falak mögött és ülve marad. Rajtakaptuk, hogy néha belefeledkezik a magazinba, és lapozgatja!!! Nem azt mondom, hogy nem fejjel lefele, de az óriási dolog, hogy nem eszegeti, mint régen, hanem NÉZEGETI! Aztán jön valami kisfiús lendület, és máris meg kell tudnia, hogyan szakadnak a lapok, mi tartja őket össze, mennyi erő kell a felaprózásukhoz stb.

De persze erre is ráun, és nemsokára ismét feláll, az erőd egyik sarkától a másikig rohan a vastag falak mentén, néha kapaszkodva, és hol Molière hősei módjára illegeti magát, hol épp Csehov modellje alapján fakad ki, hogy milyen magányos és meg nem értett babuci is ő, akit már majdnem tizenöt perce nem vettek ölbe egy kis kirándulás kedvéért. Egek, micsoda régen is volt, hogy utoljára belekapaszkodhatott a kilincsbe! Legtöbbször persze csak a nézői visszajelzésekre vadászik, és mikor látja a kis népszerű sztárocska, hogy mosolygunk rá, akkor szintén felderült arccal folytatja a bukdácsolást – minden esetre elég gyakran leellenőrzi, hogy figyeljük-e, és ha nem lenne nézőközönség, akkor jön valami abszolút figyelemfelkeltő, hatásvadász drámai felkiáltás, Ophélia, Antigoné, Cornélia, Mamóóóóó, nem akarok egyedül maradni a színpadon! Vagyis a színpadon igen, de a nézőtér ne legyen üres!