Na végre!

Megfejtettem!!!!

- Na végre! – gondolhatja szegény kis Morzsikánk.

- Mit? – gondolhatja az olvasó.

Hát azt a rejtélyt, hogy Morzsi miért nem szereti, ha evés után nedves kendővel letöröljük, vagy a csap alatt megmossuk az arcát és kezét.

Ma este óta már megvan a válasz, ami elég jó eredmény a mi szempontunkból, elvégre Morzsi még nem tud beszélni, hogy kibarkobázhassuk tőle a megoldást. És elég rossz eredmény a kis vásott nyolchónapos szempontjából, mert … mindjárt kiderül. Szóval elég hosszú idő óta tart a jelenség, Morzsi ugyanis azóta, hogy elkezdődött, nemcsak, hogy tipeg a kiságya rácsai mentén, a székek, és a vesebab alakú kanapé háttámlájának dőlve, vagy abba fogózkodva, de már elkezdett úgy megállni, hogy alig dülöngél, és csak egy kézzel fogózik, sőt sokszor nem is fogózik, csak finoman ráteszi a kezét a falra, egyensúlyát tartandó… ((Ha ez velem fordulna elő egy ötös útban, hú, de boldog lennék!)). Sőőőtnél is sőőőtebb, hogy Morzsi minden második, hatalmas, egy-egy kaszkadőrnek is becsületére váló lehuppanását, orra bukását, hátraesését az előzi meg, hogy mindent elenged, kitárt karokkal egyensúlyozva lép egyet előre az ismeretlenbe a kanapén, aztán boldogan rikkant egyet, elveszíti az egyensúlyát és bucskázik. Aztán kezdi elölről az egészet.

Ezen kívül Morzsi már lassan a past perfect igeidőig kitépkedte apukája angol nyelvkönyvéből a lapokat, és már a Bori baba (azaz már ex-baba, szinte óvodás nagylány) és a Miki „Spiderman” majdnem iskolás, nagy haver utolsó ránk örökített ruhadarabjait növögeti ki éppen. A mamó indulhat babaruhaboltba, és még mindig fogalma sincs, hány centi is ez a gyerek.

Ami már nem annyira felnőttbarát fejlemény: a Morzsi abban egyre okosabb, hogy miként lehet e kockafejű, időskorú, országúttal egyidős, vén társadalom vívmányait legyőzni.

A minap például leragasztottuk azokkal a jó kis praktikus IKEÁ-s fehér szilikon asztalsarokvédőkkel a Zoli meg jómagam fehér íróasztalának sarkait, és megnyugodtunk, hogy akkor egy komoly veszély ezennel elhárult a mi, dzsungelen is átkelő, falnak fejjel törő gyerekünk elől. Aztán a viszonylagos nyugalom boldog belefeledkezése közepette egyszer csak egy ismeretlen fehér játékot látok, amit a Morzsika épp olyan önfeledten rágcsál… Hát nem az egyik ilyen asztalsarokvédő szilikonkarika volt!? A mindenét! Ez a sumák kölyök leszedte, és úgy ahogy volt, ragasztóstul elkezdte rágcsálni. De mikor, hogy nem vettük észre? (Ráadásul, mivel amúgy is le volt izzadva, plusz még a ragacsos kis kezecskéjével is megdörzsölte a képét, aztán előre esett a puha pokrócon, egyből ráragadt egy jó adag sötétkék szösz-mösz. Érdekesen nézett ki… Már bánom, hogy megint inkább zsebkendőért rohantam a fényképezőgép helyett.) Ezek után Zoli, minden különösebb teketória nélkül, egy egész kispárnát erősített az asztala sarkára, oda, ahová Morzsika át szokott kapaszkodni, hogy megszerezze a papája digitális eszközeit, a narancslével teli poharat és a szent, magasságos és abszolút égbetörő „Alpinist” folyóirat 25. számát.

Szóval Morzsi HALAD a korával, nem úgy, mint a buta anyukája, akinek több mint egy hónap kellett arra, hogy megértse, miért méltatlankodik hangos halandzsabeszéddel és egyáltalán nem örömteli bömböléssel a babó, valahányszor evés után a mamó feláll, megnedvesíti a kendőt és elkezdi törölni a babuci kezét. Ilyenkor az amúgy vízimádó, fürdőszoba-áztató, pancsolókirály gyerekünk olyan képet vág, mint aki Bernard Madoffra bízta a kötvényei kezelését… aztán tiltakozik, nyürrög, de legfőképpen elkapja a kezeit, elfordítja arcát, és nem engedi őket megtörölni. Jó esetben a törlőrongyot próbálja megszerezni és megenni. De mi lehet a baj? Mamó sok mindent kipróbál, más anyagú törülköző vászonból, papírból, langyosabb víz, hidegebb víz, melegebb víz, gyors törlés, lassú törlés, először jobb kéz, aztán a bal, aztán komplexebb változtatások, de a kis Morzsi minden alkalommal elevenen jelzi, hogy nem örül a gesztusnak.

De mi a csoda baja lehet?  Az nem lehet, hogy a víz ellen van kifogása, hisz esténként pont akkor tiltakozik pont ennyire, ha ki akarjuk venni (és ki is vesszük, Zolinál nincs ám teketória) a kádjából.

Mamó csak most, ádvent idusán, véletlenül bukkan a rejtély nyitjára.

Ma délután ugyanis megeteti Morzsit (ez utóbbi) élete első brokkolis tésztás pépjével. Morzsi a szokásos formában szorgalmasan tátja a száját, MEGINT, értitek, MEGINT meghazudtolva azt, amit az apukája terjeszt róla, miszerint „ezt nem szereti”. Zoliról tudni kell, hogy nem szereti a főzelékeket, a brokkolit meg körülbelül annyira, mint egyes honfitársaink a munkát, ÉS valamiért ezt a zöldségfóbiáját hajlamos kivetíteni Morzsira is. Azaz, valahányszor a baba menüjében valami olyasmi van, amit Zoli nagy-nagy fizetség ellenében sem enne meg, az apuka előre kijelenti, hogy Morzsi azt nem szereti. Sőt megkóstoltatja vele, és boldogan látja elméletét igazolódni, mert a baba fintort vágott. Aztán gyorsan elindul valami más kaját találni az etióp éhezőcskének.

DE: jön mamó, azaz most jövök én, megmelegítem még egyszer, elkezdem kínálni a Morzsinak és valamiért megeszi. Mert, nem igaz, hogy nem szereti a spenótot. Magzat kora óta ismeri az ízét, nincs vele semmi baja, csak az apukájának.

Na, de térjünk csak vissza a ma délutánra, már halálosan kíváncsiak lehettek, hogy mi a fene a dolog oka. Csak azért húzom el a történetet, hogy a még gyerektelen esetleges olvasók el tudják képzelni, milyen érzés az, amikor valamit végre már megtudnál, megcsinálnál, de előtte még negyvennyolc kört kell futnod, azaz negyvennyolcszor kell félbeszakítanod a blogírást, hol egy kis babavigasztalás, hol egy kis ruhateregetés, hol egy telefon, hol egy kis konyha, hol egy kis sürgős pakolás, hol egy kis babacipelés végett… az ember a végén már majdnem feladja, vagy mérges lesz, hogy kreatív krónikás ambícióit sosem tudja zavartalanul kiélni…

Morzsi tehát elfogyasztja a brokkolis babaspagettit, természetesen ingerülten elkapja kezét és szomorúan tiltakozik az arc- és kéztörlés miatt, de mamó határozott, gyors, jaj, de nagyon hatékony (szakmai ártalom…) és máris a saját estebédjét kezdené fogyasztani. Morzsi szeme kidülled, nézi, nagyon nézi. Mamó szívesen megkínálná, de egyrészt a gyerek épp most evett, másrészt gombapaprikást mégsem adna egy nyolchónaposnak… Beszél hozzá, magyaráz. Csakhogy Morzsika is elkezd beszélni. És le nem veszi a szemét mamó villájáról. És egyre sértődöttebb. Az már világos, hogy nem kívánhatja a gombapaprikást, hiszen olyat még sosem evett. Viszont az egyre türelmetlenebb babahalandzsából az is világos, hogy enni akar!

Mamó sóhajt egyet, és körülnéz a konyhában. Semmi készétel nincs már Morzsinak, de mégis talál egy babagyümölcspépet, amiben – jaj de jó, gondolhatja Morzsi – van barack! Elő a piros kanalat, hamm be a barackos pépet. Öt kanál után mamó szünetet tart, hogy a saját vacsorájából a saját szájába is tegyen. Morzsi máris az asztalon dobol, elvégre nem lehet egy ilyen babát (aki a ködöt is megenné) csak úgy megvárakoztatni. Kompromisszum születik, minden ötödik, Morzsinak adott kanál után mamó is ehet egy villányi paprikást. Fogyókúrának nem is lenne rossz, hogy ez még nem jutott eszembe! Aztán az adag vége felé mamó engedékeny kedve is előtör, és megint megengedi a babának, hogy kézzel belemalackodjon, elvegye a kanalat, minden ujja, tenyere és az asztal (és a szék, talán még a függöny is, de az ablakpárkány biztosan) barackos lehessen. Még marad egy kis barackos izé, de Morzsika szemmel láthatóan jóllakott, és nagyon barátságos. Mamó máris lecsap, arctörlés, kéztörlés. SEMMI REAKCIÓ! Mamó nem hisz a szemének, hát nem képes még egyszer megtörölni a baba arcát, kezeit!? Még mindig semmi tiltakozás. Morzsika tudomásul veszi, hogy az uzsonnának vége, és máris nyújtja a karjait: „na, akkor vegyél fel, vigyél innen ki, oda, ahol történik is valami!”.

Mamó pedig szép lassan összerakja a képet, amit végre megértett. Morzsinak sosem a vízzel van baja! Hanem azzal, hogy a vizezés, azaz arc- és kéztörlés egyértelmű jelzés volt arra, hogy az evésnek VÉGE. Ezt elég hamar megtanulta, csak éppen nem értett egyet vele, mert még enni akart (volna). Lám, most, mikor kedvére ehetett, és jóllakott, meg se pirulázta, hogy a buta mamója kétszer is végigtörli. Most már véget érhetett az ebéd, mert Morzsi eleget evett.

Ajjaj, ezek szerint én, oktondi Morzsimamó kiéheztettem a fiam, figyelmetlen, bunkó módon elhanyagoltam e szegény, általában farkaséhes kis babóm… Hm, jaj de nem jó most énnekem lenni! De aztán megvigasztal a tény, ha arra gondolok, hogy Morzsi egyre szilárdabban áll a tömött kis cobákjain, meg hát kilenc és fél kiló (és vajon hány centi?). Szóval a gyerek mégse sovány, mégse vérszegény, mégse bágyadt… de akkor ezek szerint nagyevő. Pedig a mamó – valahányszor azt mondták neki, „Na, ez a gyerek biztos eszik rendesen, amekkora!” mindig is azzal büszkélkedett (e nagyon zöldbe forduló, ökovilágban persze már csak egyre halkabban), hogy a fia nem fogyaszt annyit, mint a kocsija.

Csakhogy, ezek szerint, ez nem a drága kis palántán múlott. Mindeddig. Na de sebaj, Morzsika, ha legközelebb is tiltakoznál a kéztörlés ellen, a mamó máris melegíti az újabb adag brokkolit, amit a papád úgysem enne meg.