Heti összefoglaló, amelyben nem történik semmi frappáns, csak „business as usual”
„Nem igaz, hogy nem szeretem!”
Morzsika tiltakozik a hirtelen levont következtetések ellen. Nem igaz, hogy nem szereti a sárgát-narancssárgát, és az sem, hogy a kacsák nem a barátai. Ezt a mamó is megerősíti, mert ma már a Morzsi játékai között találta meg az Oroszlánszerű Tehenet. Morzsika éppúgy kézbe vette, megszakértette, belerágott a sarkába, mint minden másik játékának, majd elejtette, mint minden másik játékát, és indult a függöny, üvegasztalka, párnák elleni újabb ostromra.
A nagymama másik kacsás következtetése sem állja meg a helyét, Morzsi igenis szereti a sárga kacsákat. Ma előkerült a Nagyon Szimpatikus Kacsa, amit Bori babától (aki már nagylány, oviba jár) örökölt Morzsi, de csak ma kapott először kézhez. A Nagyon Szimpatikus Kacsának színes, jól rágható gyűrűk vannak a nyaka körül, narancssárga a talpa, és mustársárga a teste, de a hasa átlátszó, és sok színes golyócska zörög benne, ha megrázzák.
Morzsinál ez volt a szerelem első látásra! Ha mamó kezében a kacsa, és közepes tempóban rázza Morzsi előtt, a baba nagyon felderül, még a szipogás, és orrfolyás közepette is. Szóval nem lehet elmondani, hogy babónknak előítéletei lennének bizonyos állatfajtákkal szemben (most nehogy rendszertani kiokításban részesüljek egyes biológusok részéről)…
Ezen a hideg, kint nagyon barátságtalan, beteges december elején Morzsi negyvenötödször rohamozhatta már a Zoli által újra megerősített babagátat felváltva a kanapé különféle szélein, sőt át is mászott rajta (kábé úgy kifáradva, ahogy a papája a Hörnli úton lefele jött annak idején), mikor mamó kiment felmosni az előszobát (ha nem lenne baba a háznál, most a koszban ülnénk – gondolta, a náthától még nehéz fejjel – de így mégis ragyogni fog az előszoba).
Mamó az előszobából is hallotta, ahogy Zoli kiabál „Morzsi, ne húzd a hajam!”, „Morzsi, kapcsold vissza a villanyt!”, „Morzsi, jaj, ha a mamód meglátja, hogy téped a svájci magazinját!”… Valóban sötét volt odabent, de ez gyakori, mert Morzsinak egyáltalán nem esik nehezére felállni, odaegyensúlyozni a villanykapcsolóig a kanapé támlája mentén, és lecsavarni a villanyt. Felcsavarni már nem tudja, szülei pechjére. De nem igaz, hogy Zoli nem szórakozik ezeken a helyzeteken.
A svájci magazinért nem volt olyan nagy kár, Morzsika ugyanis egy olyan lapot zsákmányolt, amit mamó úgyis megengedett volna összetépni – a legújabb Divat „Rózsaszín” Joe kreációba öltöztetett modell ugyanis annyira vékony és hosszú volt rajta, hogy azt már a leleményes ruhakölteménnyel sem lehetett esztétikussá tenni.
Az igazi baj korábban történt, mikor Morzsika a Nagyon Szimpatikus Kacsát véletlenül lesodorta, mondhatnám leütötte, be egyenesen a Nagyon Nagy Barikáddal elszigetelt kanapé mögé, sőt alá, de olyan messzire, hogy mamó nem is látta, hová. Így aztán meg kellett várni, míg apu kihalássza, mert ő a Nagyon Nagy Barikád lebontása NÉLKÜL is vissza tudta szerezni. A másik baj még ennél is nagyobbnak indult! Morzsika egy óvatlan pillanatban lecsapott Zoli csokis nápolyijára, és kiborította a dobozt az asztal alá, mögé… De a leleményes apukája szépen összeszedte és újrahasznosította az egészet. Mi mindig is a környezetvédelem hívei voltunk.
Így aztán minden jó, ha vége jó. Pláne, hogy más egyéb is véget ért. A ház tatarozása!
Hurrá! Háromszor is!
Bezzeg a mamó, mióta dolgozik, olyan szórakozott, hogy észre sem vette: megint akadálymentes a ház környéke! Hurrá! Most akkor pontot teszünk egy hosszú történet végére. Unom már, hogy minden hatodik naplójegyzetbe beosonnak valahogy ezek a portugál ácsok, mázolók… A tatarozók ugyanis pontosan azon a napon vették birtokba a házat, amelyen az első szülési fájások jelezték Morzsi érkezését. Előtte levő héten mamó és apu még vásárolt egy jó kényelmes, erózióálló tikfaszéket, hogy a nyári napokon mamó azon tudjon – ölében a babával – az erkélyen pihenni. Mint tudjuk, az erkély egész nyáron használhatatlan volt, sőt a lakás is lakhatatlan, lesötétített zajos odú lett, DE ennek köszönheti egyik legklasszabb nem tervezett nyaralását a kis új család. A baba pedig amúgy sem szeret pihenni.
Igazából, amíg itthon volt Morzsival, a mamó teljesen megszokta, hogy állványok, építőmesterek, szerelők, és egyéb salapétás lények serege jön-megy, mászkál, énekel, dumál, bográcsot melegít, vitatkozik, néha vakol, állványt szerel a ház körül. Minden ötödik-hatodik napon. A közte levő időben csak az állványok és barakkok takarták el a kilátást, és nehezítették a garázsba behajtást, erkélyre kilépést. A negyven napra ígért munka végül most, Morzsi hetedik hónapjának végén ért véget (ami testvérek közt is minimum szárnyolcvan-kétszáz nap). Nem igaz, hogy mamó nem szereti a portugál munkás bácsikat. Csak valahogy ez a tatarozás nem úgy sült el, ahogyan ígérték. Persze, nem a bácsikon múlott, hanem az őket munkáltató luxemburgi cégen. És mamó, aki egy munkanélküli, pedig dolgos székely apuval él együtt, tudja, hogy tíz erdélyi munkáslegény negyedannyi idő alatt rendbe rakta volna a házat, negyedannyi pénzért. Mamónak a világ igazságtalanságával gyűlt meg a baja, semmi mással.
Ráadásul november elejétől dolgozik, tehát már nem figyelte, hol is tartanak épp a munkálatok. Ezért aztán a hét közepén, mikor napközben is itthon volt betegség miatt, érezte, hogy valami nagyon furcsa. Mikor Zoli végre rászólt, hogy nézzen ki az ablakon, meglepődve vette észre, hogy nincs ott a két barakk, a sok állvány, deszka, festékes vödör… Sőt, valószínűleg a lent a mosókonyhában is újra használható az egyetlen vízcsap, amire a munkások slagot tekertek, de olyan szorosan, hogy egy nőnek esélye sem volt ott kezet mosni… (mert lecsavarni nem lehetett, és a slag másik vége kint volt valahol a barakkoknál). Sőt, a garázsba már nemcsak precíziós műszerészi hajlamokkal (vagy legalább miniatúrafestői tehetséggel) megáldott sofőrök tudják bepasszírozni az egynél több kerékvonallal megáldott járműveket (mert nincs ott a bejáratot leszűkítő állvány). Hurrá, tehát.
Sőt, közéletileg is hurrá, itt Luxemburgban, mert véget ért az orvosok sztrájkja! Október 22-től november 25-ig (!) tartott az egészségügyi miniszter legutolsó reformtervezete (haha, nemcsak Magyarországon, és az USÁ-ban van ilyen) elleni szervezett megmozdulás, ami azt jelentette, hogy az orvosok nem voltak hajlandók délután dolgozni! 13 órától bezártak a rendelők, üzenetrögzítőkre kapcsoltak a telefonok, a hónapokkal előre beütemezett műtétekre nem került sor, a kórházakban csak a sürgősségeken dolgoztak az orvosok. Ja, meg a szülészeteken. Tehát születni, vagy balesetet szenvedni szabadott, de isiászt kapni, influenzás lenni, felfázni, kanyarót elkapni, daganatot növeszteni ugyancsak merész vállalkozás volt itteni embertársaink részéről. De nem is lett volna érdemes elmenni még délelőtt sem dokihoz, mert a sztrájk jegyében nem írhattak ki betegnek senkit egy napnál hosszabb időre! Azt az egy napot (13 óráig csak, persze) meg a rendelőjükben töltötte volna az ember várakozással. Mamó egyik torokfájós napján negyed nyolckor rohant a buszmegállóhoz, és mikor elszaladt a rendelő mellett, szinte örült, hogy csak a torka fáj, mert látta, hogy már akkor sokan álltak kint a rendelő előtt a csípős hidegben, arra várva, hogy nyolc körül megjöjjön az asszisztens, és kinyissa a várótermet. De most ennek vége, délután is szabad beteg lenni. Hurrá megint!
Hány centi lehet?
Azért is hurrá, mert mire babakocsival járhatatlanok lettek a behavazott, jeges utcák, addigra sikerült Morzsinak téli kezeslábast szerezni. Bizony, ez nem volt könnyű, mert mamó még várandós korában vette az első pihe-puha bélelt kezeslábast, de azt Morzsi már október elején kinőtte! Utána meg valahogy nem volt idő vásárolni, ugyanis az itt nem két perces tevékenység. Mindenki azzal bíztatta mamót, hogy nagyon jó dolog kisfiú anyukájának lenni, mert nem kell majd az embernek órákon át válogatnia a masnik, rózsaszín szalagok, csipkés tüllruhácskák, minibizsuk között, hanem beszalad az ember a boltba, kiragad egy megfelelő méretű, kék-zöld-barna akármit, és máris kész a gyerekének a ruhatára. Hát, ez azért nem így van! Az első nehézség a megfelelő méret eltalálása. Ugyanis más a francia, az olasz és más a német, angol, belga ruhaszámozás. Van, ahol páros számok a menők babaruha műfajban, van, ahol páratlanok. Van, ahol a gyerek életkorában gondolkodnak, van ahol a centiméterekben mért hosszúságában. Szóval összehasonlítani nem érdemes, se arra emlékezve betérni a boltba, hogy a jelenlegi testhezálló ruhácskája 74-es, tehát akkor annál nagyobb kell. Francia barátok küldtek ajándékba Morzsinak egy piros pizsamát, és a jövőre gondolva tizennyolc hónapos kisgyereknek való méretet választottak. De a nyolcadik hónapot épp betöltött Morzsira éppen most jó a nadrág! Viszont body-ból még rájön a 74-es is, ami hat hónapos babáknak való Németországban, és kilenc hónaposaknak Franciaországban.
Szóval mamó ennek tudatában szánta rá magát péntek délután, hogy elmegy végre téli kezeslábast venni Morzsinak. Nem volt könnyű megtalálni az utolsó kettőt a boltban. De két különféle méret, és két különféle típus, két különféle szín, különféle zipzár… A vége az lett, hogy mamó kételyek között hívta fel aput, hogy most azonnal, de tényleg most rögtön mérje le, hány centi épp a Morzsi. Mamó a boltban vár, Zoli nem hívja vissza. Még egy kicsit vár, de Zoli még mindig a gyereket méricskéli. Vagy elfelejtette volna, hogy vissza kéne hívni mamót, és bediktálni azt a bűvös számot. Végül mamó hazaszól: „Na, hány centi az gyerek? Lemérted már ?!” Zoli nagyon enyhén idegesen közli, hogy nem, mert legfeljebb a Morzsi kerületét tudná lemérni, ugyanis annyira nem bír ez a baba egy helyben, kinyújtózva megmaradni, hogy már egy ideje csak egy gombolyagot lát, ha Morzsira néz! Aki már megint arrébb kúszott, a mindenét (vagy gurult?). Szóval Zoli feladta a mérést, ahhoz most már biztos, hogy két ember kell, vagy egy alvó Morzsi.
Mamó kétségbeesetten megveszi a kisebbik, 81-es méretű, nagy, bélelt téli kezeslábast, megtudakolva a visszacserélés feltételeit. Otthon aztán az derül ki, hogy még ez a kezeslábas is túl nagy Morzsinak, de amit már két hónapja kinőtt, az pont ennél egy mérettel volt kisebb.
Arról nem beszélve, hogy a kérdés továbbra is megválaszolatlan. Hány centi lehet most ez a gyerek?
Este mamó és Zoli nekilát megmérni. Morzsi nem tűri sokáig, de első mérésre azért már összejött egy szám. 72 centi. A baj csak az, hogy október végén a doktor bácsinál Morzsika már 74 centi volt! Össze pedig nem mehetett. Sebaj, megmérjük reggel is, olyankor néha nyugodtabban elfekszik egy helyben, akár öt percig is. Reggel Morzsi már csak 70 centi, a Zoli narancssárga lakberendező mérőszalagjával mérve. Csak nem fogy el ez a gyerek? - tépelődik mamó. Aztán eszébe jut, hogy a dokibácsi szabómérőszalaggal mérte, és hajlította a szalagot a gömbölyödő gyerek hátgerince mentén. Na, majd ők is úgy fogják csinálni. Este újabb próbálkozás, 74-75 centi, vagy valami ilyesmi. Mamó szerint ez sem jó, mert már másfél hónapja is annyi volt a gyerek, újra kell mérni. De Morzsi már nem hajlandó együttműködni, folyton felül, feltérdel, négykézlábra fordul. Vajon reális-e az olyan mérés, amelynél az ember az ülő babát méri végig? Matematikailag az, persze, de akkor miért nem mérnek így mégsem gyereket? Mamó töpreng, Morzsi zökkenti ki, mikor vészesen közel hajol a pelenkázóasztal pereméhez. Mamó ma sem fogja megtudni, hogy mértanilag mekkora gyereke is van!
Végkielégítésként egy válasz este jön, mikor Morzsi egyik kedvenc játékát játsszák. Ennél a játéknál a babát az ablakpárkányra kell állítani, ő nekidől az embernek, egyik kezével fogja az ablakkilincset, a másikkal pedig vagy a zöld hálószobafüggönyt akarja letépni, vagy az ablaküveget csapkodja szelíden, miközben kibámul a havas belső udvarra. Ma este is kinéz, aztán, ahogy szokott, azzal a hátsó gondolatoktól mentes tiszta tekintetével ránéz az emberre, afféle cinkos boldog összenézéssel, amikor egy magasságban van a mamó és baba tekintete. És ez az ártatlan és nagyon boldog tekintete azt mondja: „látod, milyen sokat nőttem? Már majdnem sikerült lerántani a függönyt!”
No comments:
Post a Comment