De jó volt újra találkozni, Márta néni

2010. november 25. 

Bementem ma egy boltba a luxembourgi Auchan üzletközpontban. Ajándékot venni mentem, és végül én kaptam ajándékot.

Egy eladónő és egy pénztárgépszerelő fiatalember volt bent. Zene szólt, afféle „world music”, világzene (hm, én inkább etnozenének fordítanám). És az a hang. Ami egyből megfogott, nagyon-nagyon pozitívan, elragadott és elgondolkoztatott egyszerre. Az nem lehet, hogy még valakinek ilyen hangja legyen. Hogy ez ennyire hasonlítson… - gondoltam.

Aztán bármilyen halkan is szólt, meghallottam a szöveget. Magyarul volt! És a Hang, igen, az a hang nem egy hasonló hang volt, egy véletlen ritka jelenség. Ó, hogy is gondolhattam ilyesmire?! Sebestyén Márta hangjához fogható nincs. Ez ő volt, igen, ő!

- Önök magyar zenét hallgatnak! – mondtam az eladónak.

- Nem tudom, a szerelő fiatalember tette be, az ő CD-je – intett a nő a piros egyenruhás szerelő felé.

- Ez egy válogatás, nem tudom, milyen nyelven van – így a fiú.

- De én tudom! Igen, ez magyarul van – és elmondtam nekik, persze csak nagyon röviden, hogy ki ez az énekesnő.

Talán a focirajongók értik meg legjobban, milyen érzés volt. Olyasmi, mint amikor elutazik például Zsolti tanár úr, például Korfura, de tőlem akár Montevideo is lehetne a hely neve, és egy parkban meghallja, hogy a helyi öregurak Puskás Öcsiről beszélgetnek (anélkül, hogy tudnák, épp egy magyar focirajongó sunnyog a közelben)… Az egyetlen név, amit már sokszor hallottam említeni, ha valakinek messzi országokban elmondtam, hogy magyar vagyok.

Öcsi bácsi, Isten nyugosztalja, egy másik generáció nagyja volt, és ma már nem tudom, az élők és még nem nyugdíjaskorúak közül kik nevét ismeri a nyugati (és keleti) világ átlagembere. De itt van ez a hang – ezt már ismerik, még ha nem is tudják sokan, milyen nyelv, milyen dallam. A magyar népzenei hang. Azazhogy, számunkra ennél sokkal több. Azok számára, akik 1987-ben keservesen, nagy nehezen átjuttatták Biharkeresztesnél a határon azokat az áldott jó lemezeket, vagy titokban, sötétített lakásokban, házibulikon hallgatták többek között a moldvai csángó, mezőségi dalokat, eljártak táncházba, Sebestyén Márta hangja a szabadság szó szinonimája volt. Távoli rokona az identitás szónak, mondjuk például Sepsiszentgyörgyön 1988 körül.

Ezen túl, még egy emlék. Ez már személyes találkozás kamaszkorom hősnőjével. Utolsó Magyarországon töltött heteim alatt, 2003 őszén találkoztunk, Budán, a Bartók házban, a Svéd Nagykövetség egyik rendezvényén. Kicsit beszélgettünk is, „Márta néni” (ő mondta viccesen magáról, hogy „néni”) életben is kedves és közvetlen volt, pedig nem tudhatta, mekkora rajongójával beszél :-) , már nem az 1988-as piros-fekete szőttes tarisznyám lógott az oldalamon, sőt, épp fekete kiskosztümöt, magas sarkú cipőt viseltem… Nem sokkal azután végleg eljöttem Budapestről, és évek óta nem jártam ott.  Most képzeletben megint térülök-fordulok egyet, mondjuk a Marczibányi tértől a Molnár utcáig, hátha valakinek átadhatom az üdvözlő üzenetet: „Jaj de jó volt ismét találkozni, Márta néni!”