Családi kör kortárs idillel

Ez a ma éjszakai bejegyzés egyféle magyarázat akar lenni arra, hogy miért szünetel olyan sokszor ez a blog. Azért, mert szerzőjének csak olyankor lenne rá ideje, amikor épp nem dolgozik, és/vagy a Morzsi sincs otthon, vagy már elaludt. Főleg ez az utóbbi, esténként.

Morzsi már az ágyában hancúrozik, minden gördülékenynek néz ki, a Mamó boldogan bekapcsolja a számítógépét, és ekkor a másik szobából elkezdődik a követelőző hangocska:

- Jön Mama! Jön Mama! Mama jön! Mama jön. Mama jön. Mama jön. Mama jön.

Igen, Mamó átmegy mégis, minden apai tiltás ellenére. Zoli ugyanis nem ért ezzel egyet, és ilyenkor férfiasan csak átkiált a gyereknek, hogy hagyja már abba, sőt el se kezdje, de Mamó az a típus, akit sajnos elég könnyű szívatni, és átmegy, harmadszor is inni ad a gyereknek (aki nyilván rájött, hogy ez a legszavahihetőbb ürügy a Mamó odacsalogatására). Aztán elkezdődik az esti műsor. A blogírásnak annyi. Már megint a költők a hibásak! Nincs rajtuk sapka.

Ki is volt az első? Dante ? Morzsi pocaklakó korában néha a Divina Commediát hallgatta olaszul, persze csak a Mamó nem túl autentikus olasz hanglejtésével… Kölcseyt is hallott, de aztán a Mamónak nem volt különösebben emelkedett hangulata, már az első himnuszolvasásnál elbőgte magát, és azt mondta, nem baj, ha ezt picit később tanulja meg a kedves leszármazott. Hadd legyünk optimista terhesek.

Így aztán hónapokkal később Kányádi volt az első költő, akitől gyerekverseket hallott az akkorra már négyhónapos Morzsi. Aztán jött Áprily és Weöres Sándor…

Ami a gyerek fejecskéjében igazán megmaradt, az mégis Arany János Családi köre volt. Az esti kívánságműsor részeként Morzsi szinte minden altatásnál elkezdi:

- Este, este, este! - Sőt, újabban már kifejezetten így mondja:

- Este van, este van.

Mamó már tudja. Nincs mese, mondani kell. Mármint a verset. Morzsi pedig nagyon komolyan veszi, interaktív program ez!

Mamó (azaz Arany János, ami dőlt betűvel van):

Este van, este van: kiki nyúgalomba!

Morzsi: Este van! Este van!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, Morzsi: Bogár! nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Morzsi (fülig érő szájjal): Llllllába! (ezzel már előre jelzi, hogy várja ezt a sort)

Mintha lába kelne valamennyi rögnek,

Morzsi: Teknős!

Mamó a fejét rázva rettenthetetlenül folytatja:
Lomha földi békák szanaszét görögnek,

Morzsi (széles mosollyal): Béka!
Csapong a denevér az ereszt sodorván,

Morzsi: Sodorván!
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Morzsi (kitörő örömmel): Bagoly! Rikít bagoly.

Mamó a fejében kutat a következő szakasz után.

Morzsi: Tehén, tehén!

Mamó: (Megvan!)

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,

Morzsi: Kapja!

Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,

Morzsi: Tejet! Mama, tejet! Kérsz tejet! Kérsz tejet!
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Morzsi: Tejet! Kérsz tejet!

Mamó: De most ittál az előbb egy nagy pohárral!

Morzsi: Vizet! Kérsz vizet!

Mamó: Jó na, azt hozok neked.

Ivás után:

Morzsi: Nyuszi! Nyuszi!

Kezdődik a modern folklór, most a Nyuszi-Gyuszis dalocska kell…

Ez is interaktív, Morzsi itt is élénken besegít, mondja előre a következő sort.

Majd áttér a moldvai csángó örökségre:

- Beli, beli, beli, beli!

Mamó folytatja:

- Beli buba, beli. 

Álommal vagy teli, 

Kicsi kutya szalmára, 

Beli buba párnára.

Aludj el, aludj el. 

Holnap reggel ébredj fel.

Morzsi éberebben néz, mint valaha, csak úgy forgatja a szemeit. Ajjaj, már megint sikerült teljesen felébresztenem a gyereket – gondolja Mamó. Ma sem lesz új cikk a Mercury29Lion-on, de végül is jobb élni az életet, mint írni róla, ahelyett, hogy alaposan átélnénk. Úgyhogy marad nyugodtan Morzsi ágya mellett. Ekkor, legnagyobb meglepetésére Morzsi ezt mondja:

- Ernyő. Betaklak.

Ez jó jel. Elhangzott a "betakarlak", azaz Morzsiul „betaklak” (ha a pandát is be kell takarni, akkor „betakjuk”, de újabban a panda is és a maci is ki lett ebrudalva a kiságyból, valami, a szülők által felfoghatatlan oknál fogva). Vagyis innen már belátható az este vége és az éjszaka kezdete.

Akkor jöjjön az ernyős vers, az általában a legutolsó.

Takaród hadd igazítsam,
puha párnád kisimítsam,
legyen álmod kerek erdő,
madaras rét, bokor-ernyő.

(Weöres Sándor)

Morzsi: Ernyő! Ernyő!

Mamó búcsút vesz, Morzsi már nem áll fel többször az ágyban. Nosza, akkor gyors versenyfutás az idővel és a fáradsággal, leírjuk az előbb elhangzottakat.

Aztán, mielőtt Mamó kisurranhatna az ajtón, egyszer mégis felül a gyerek:

- Vizet! Vizet!

Inni kap. Ekkor elkezd tornászni, a fejét a matrachoz szegezi, a fenekét viszont a levegőbe emeli, és a feje körül forog. Majd ledől oldalra, aztán megint maga alá húzza a fejét, égnek emelik a fenekét, forog másik irányba. Az előbb a feje még az ágy bal végének volt feszítve, most már az ágy közepe táján. Néha letérdel, néha kiegyenesíti a lábait. A fejével túrja tovább a matracot.

Mamó megunja, és annyit mond:

- Na jó, Morzsi, ha te most tornázni kezdesz, akkor én magadra hagylak kicsit, aztán ordibálsz egy picit, majd elalszol – nem sikerült a hangsúlyt komolyra fordítani, mert egy fülig érő szájú Morzsi ül le a fenekére az ágy másik falának dőlve, és kiáltja nagy vidáman:

- Ordibálok! Ordibálok! – és rettentően boldog, hogy most akkor ordibálhat. Már amennyiben tudja, hogy az ordibálás micsoda…

- Hm, ezt elrontottam – gondolja Mamó. – Tíz perc múlva tíz, hullafáradt vagyok, se blogcikk, se holnapra nem készültem fel, se azt nem fejeztem be, amit szerettem volna, se azt a cikket nem olvastam el, amit akartam, se azt nem néztem meg, hogy holnap reggel pontosan hová is kell mennem, és hányra… Filmnézés sem lesz, nyugtatja meg Zoli, hogy a kudarcélmény teljesebb legyen… A gyerek holnapi ruhái sincsenek még előkészítve…

A másik szobából Morzsi egész vidáman fel-felkiált néha:

- Ordibálok, ordibálok! – ezt most már nem lehet röhögés nélkül tovább bírni.

Aztán egyfajta fáradsághullám önti el az embert vasárnap éjfél előtt… Igen, éjfél közeleg, hetedszerre kell az „ájfélt” átjavítani éjfélre, a Mamó ujjai sehogy sem találják már a német klaviatúrán a magyar é-t. Egybefolynak a percek, egyszer csak feltűnik, hogy már nem is hallszik semmi a másik szobából, már csak egy billentyűzet ipari pattogása zavar bele a nagy vidéki csendbe, és még elhúz odakint, valahol a távolban az utolsó Luxembourg – Párizs gyorsjárat… 

 (a kép kb. három hónapja készült)

Rítusok. Belefér, belefér!

Nagyon régen olvastam már arról, hogy milyen fontos a kisgyerek számára a rutin meg a rítus. Kell pár dolog, ami mindennap ugyanúgy megtörténik, és keretet ad a napszakoknak. Úgy gondoltam persze én is, mint mindenikünk, hogy jó anya leszek és e rítusok kialakításában és fenntartásában majd segítek a gyerekemnek. A gyerek viszont nem pontosan így gondolta, és ő maga akar másféle rítusokat kialakítani.

Én például eredetileg azt hittem, hogy milyen jó lesz a lefektetéséhez kötni például a redőny leengedése és a függöny elhúzása, esti mondóka, altatódal fedőnevű rituálét. Mi maradt ebből? Fogalmunk sincs már, hogy ki és mikor húzza be a függönyt, ellenben Morzsi anélkül nem fekszik le, hogy

a)       helikopteres ágybaemelés ne lenne – ha az apja fekteti le

b)       a szülői ágyon hátraesőset ne játszanánk – ha az anyja fekteti le.

Az előbbi azt jelenti, hogy Morzsit Zoli valahogy belegyömöszöli a hálózsákjába, majd a hálózsákot hangos propellerkattogás-utánzás közben a levegőben magasba emeli kinyújtott karral és szépen beleengedi a rácsos ágyba. Ahogyan egy helikopter egy köteg farönköt a magasba emelne, majd letenne a sziklakiszögellésre épített menedékház mögötti placcon.

A b) változat pedig azt jelenti, hogy Morzsi öt-hat elmászás és a franciaágy futva megkerülése után mégiscsak a hálózsákjában köt ki, a franciaágyon. Ekkor felül, úgy, hogy a mama két kinyújtott ujját fogja, majd szépen hátradől és élvezi, hogy a puha paplanba esik. Néha direkt elvárja, hogy a mama lökje őt hátra. Vigyázunk persze, hogy a matracra és azon is a paplanra essen. Ezt legalább ötször meg kell csinálni, akkor nem tiltakozik, ha utána mégis a kiságyba kerül. Onnantól fogva már csak 10-100 perc, amíg elalszik.

Egy másik rítus, amit ő alakított ki magának már nagyon régen, a kanálistetőzés. Amióta biztosan tud járni, azóta gyalog jön fel a mélygarázsból, először ki az utcára, majd fel a -1. emeleti teremgarázs-kukatároló bejáratához, onnan el a liftig, és akkor már csak három emeletnyi liftezés. Ahogy a kocsiból kibányásztuk, föladjuk rá a kabátját, és indul máris a tizenkét külön zárható garázsos nagy hodály közepe felé, ahol a lefolyóakna (vagy mi ennek a neve, csatornafedő?) fedele van. Erre minden egyes alkalommal rá kell lépni, mindkét lábbal. Ha ez megtörtént, mehetünk ki a következő rítus helyszínére. Ez még fontosabb. A mínusz 2. szintről a mínusz 1-re úgy vezet az út, hogy az ember felmegy egy emelkedőn, megtesz pár métert a járdán, majd felmegy még egy emeletnyit a hátsó bejárathoz. Miközben a járdán van, a mama kezét szorítja, és most jön a lényeg: meg kell nézni, hogy az utca végén pirosan villognak-e a vasúti átjáró lámpái! Ha igen, akkor csudajó, mert mindjárt arra jár egy (vagy több) vonat. Volt már olyan, hogy mínusz tizenöt fokban és viharos szélben vártuk a vonatot, és megállapítottuk, hogy túl korán leengedték a sorompót. De Morzsi nem tágított: vonatot kell nézni! Amikor a vonat épp elhúz, a gyerek képecskéje felderül, „vonat! vonat!”, kiabálja, és megmondja, hogy kék vagy piros vonatot látott-e. (A színt pár hete még elhibázta, most már rendszerint eltalálja.)

Ha megvolt a vonat, mehetünk a következő rítus színhelyére, két emeletnyivel feljebb van a földszinti főbejárat, ahol a postaládák vannak.

„Megnézzük. Postát!” lelkendezik Morzsi, és míg én a postaládánkkal bíbelődöm, ő hármat üt a legalsó sorban a legszélső postaláda ajtajára. Ami fémből van és döng is rendesen. De a Feltes nevű szomszéd még nem vette észre, szóval még nem volt baj belőle. Mindig erre a postaládára üt, és mindig hármat :-). Ezek után végre felmehetünk a lakásba. Ahol Morzsi első rítusa az, hogy leül a földre és várja, hogy apa vagy mama lehúzza a cipőjét. A sapkáját már maga is le tudja venni, de a télikabátból kibújásnál már elkezdi mondogatni, hogy „Mama segít”. A rítushoz még tartozik, hogy Zoli megjegyzi, hogy Mamónak igazán nem szabadna már megint segíteni, mert így sosem lesz a gyerek önálló.

Én elkönyveltem, hogy kb. ezek a gyerek rítusai, de most épp egy újnak a születésénél vagyok tanú.

Egyik nap azt mesélte Morzsiról az óvónénije, a drága Annamari, hogy – szokása szerint egyedül játszva – előbányászta az összes autót a bölcsiben, és mindegyikhez hozzápárosított egy állatot. Nem mertem bevallani, hogy én vagyok a ludas. Ugyanis néha megunom, hogy minden helyiségünk minden pontján van valami játék, általában négykerekű járgány, vagy két-négylábú állat. Na jó, néha konyhai eszköz, merőkanál, szűrőlapát is. Hogy gyorsabban menjen az elpakolás és a gyereknek is kedve legyen segíteni (ajjaj, a segítésről lesz majd egy külön cikk), kitaláltam, hogy tegyük fel a zebráját a piros-sárga hosszú teherautó platójára, és azon vigye be a helyére. A Mártitól kapott utánfutós kék fatraktorba oroszlánt tettünk. A kígyót és krokodilt a nagy narancssárga-halványzöld billenős teherautó (ún. baszkulánt – haha, egy páran nem fogják tudni, miről is írok) vitte a helyére. Van még pár állat és pár jármű, nem fogom mindet felsorolni, elég az, hogy Morzsi valahová elmentette agyában a mintát, és most a bölcsiben alkalmazta. Végül is sok jármű, sok állat, miért ne?!

Hanem itt jön most az új rítus be. A sokszor megnézett magyar gyerekdalos rajzfilm („Kisegér, kisegér, minden lyukba belefér”) szolgáltatta az ötletet Morzsinak. Mert elkezdte kipróbálni, hogy melyik járműbe melyik állat fér be. Még nem matchboxokkal játszik, hanem egész nagy fa- és műanyag járgányokkal, így szinte minden állata belefér a házban található gépkocsikba, traktorokba, kamionokba (amiket kaminyonnak hív). Ezért aztán elkezdett kihívásokat keresni. Gondolom ezért találtam lovat a helikopterében a múltkor. Most már tudjuk, a lovagi tornához feldíszített, liliommintás lepedővel és homlokdísszel ellátott ló félig elfér a Playmobil helikopterben, ha a pilóta és a lovag nincs jelen.

Morzsi azonban átterjesztette a gyakorlatot a konyhára is. Egyik este, vacsoránál ragaszkodott ahhoz, hogy az oroszlán is legyen jelen. Hagytam, miért ne? Ám egyszer elkezdte mondogatni:

„Belefér, belefér.” Kicsit lassan figyeltem fel, hogy minek kéne és hová beleférni. Így aztán ma már tudom, hogy a műanyag oroszlán nem fér bele a tele joghurtos pohárba. Épp csak a feje.

A plüsspanda sem fér be a Morzsi kisvakondos müzlistálkájába  - de ezt el kellett nekem becsszóra hinnie, mert szigorú önkénnyel elvettem tőle a plüsspandát. Azóta nincs állat jelen a vacsoránál, leszámítva a csirke és disznóalkatrészeket, amiket a család férfitagjai elfogyasztanak.

A legutolsó „beleférős“ rítusunk azonban szülői kezdeményezésre születik. Újabban első látásra sosem értünk egyet Zolival, hogy belefér még a gyerek lába ebbe-abba a cipőbe vagy sem. Rendszerint empirikus módon kell kideríteni, mert a lábmérete elvben 22-es, de néha a 23-as cipő sem jön fel rá, néha az őszi 21-es még jó… Nem, nem is ez a baj. hanem az, hogy Morzsi mindig összegömbölyíti a lábát, és az embernek fogalma sincs, hogy meddig érne a cipőben a lábujja, ha ő nem hajlandó rendesen tartani a lábát. Szinte minden valahová induláskor el kell játszani a beleférős játékot. Valahogy mégis feladja, becsatolja az ember a cipőt, feláll a gyerek, és ha nem sántít, amikor menni kezd, akkor mégis jól adtuk rá a cipőt. Ha nem bömböl, akkor valószínűleg BELEFÉR, BELEFÉR!

 Ui.:

Megírtam e cikket, aztán fotó és idő híján nem publikáltam. Így legalább most hozzáfűzhető a legutolsó információnk is arról, hogy mi fér még be hová. A joghurtos kiskanál a gyerekfülbe! A ma délutáni uzsonnánál sehogy sem bírtam Morzsit lebeszélni arról, hogy a joghurtos kanalát ne dugja a fejével a fülébe. A fülkagylóba simán belefér fél kiskanál natúr joghurt, szerencsére a lyukba nem sok jutott belőle, nem kellett a dobhártyájáig törülgetnem… A bosszantó csak az volt, hogy közben visszajátszotta nekem saját magamat. Mikor másodszor próbálta a kanalat a fülébe gyömöszölni, akkor megszólalt:

- Megvizsgálja füledet. Dokkorbácsi.

Aztán még egyszer megismételte a fülbedugósdit.

- Ne félj. Dokkorbácsi megvizsgálja füledet.

Most indulok, mert Zoli és Morzsi mindjárt végez a pótuzsonna utáni pótpótuzsonnával (remélem, a csípős szalámit nem dugja a fülébe) addigra bemelegszik a fürdőszoba, mehetünk kipróbálni, hogy belefér-e a kacsa a samponos flakonba.

Ló a konyhában

Keresd te is a konyhalovat!

 

Lassan megszokjuk, hogy a lakás minden pontján van valami, ami nem egészen illik oda. Például sárga gumikacsa az ágy alatt. Egy bohócfej, egy labda és két képeskönyv a legendássá váló almazöld vesebab alakú kanapé alatt, egy szilikonkrokodil apa íróasztalán, egy bakelitzebra a mamáén, piros, kétlábmeghajtású, hatsebességes, négykerekű autó a konyha közepén… Ez utóbbit Morzsi mindig rossz helyen parkolja le, és sohasem az előszobában! – fakadok ki néha.

De az utóbbi időkben a mezőgazdaság kezdett nagyon előtérbe kerülni. Már hónapok óta bégetünk itthon mint a bárány, bőgünk mint a tehén, nyerítünk, mint a ló – mindezt nyilván a csemete közkívánatára – , továbbá sötétkék remorkás traktorral szedjük össze Morzsi által szétszórt "egyéb állatfajtákat". Sőt, még a kirakómágneses könyv is ilyenekről szól, mint takarás, kévekötés, lóabrakolás, tehénfejés, kecskesajtkészítés, és még minden, ami az Unióban folyton veszélybe kerül és a mi második emeleti „másfélszobakonyha” odúnkban sem igazán létjogosult. De ez így mind rendben van, nem árt, ha a gyerek időben kezdi és olyan „lent”, mint a szülei. Na de egy ló a konyhában!?

Márpedig a konyhánkban valahol ló bujkál. Ha a gyerek látja és folyton mondja, akkor az nem véletlen – ugyanis ő még egész őszinte, és ami a szívén, az a száján! Így jutott nekem múlt hét közepén nemes anyai és háziasszonyi feladatul, hogy süteménygyúrás idején megtaláljak egy lovat a birodalmamban. Mert a drága Morzsi nem akarta annyiban hagyni a dolgot, és addig rimánkodott érte, amíg engem is nagyon kíváncsivá tett.

Lássuk csak, Kedves Olvasók, ti mennyi idő alatt lelitek meg? A keresés körét leszűkítem, nektek már nem kell az egész konyhánkat alaposan átvizsgálnotok. Abból indultam ki, hogy egyrészt a mélyhűtőben a Zoli sok fagyija miatt garantáltan nincs hely még egy lónak is, a mosogatókagyló szokás szerint tele, az asztal áttekinthető, és nem látok rajta lovat, akkor maradnak a fűszeres szekrények. Itt ugyanis nincs kamra, spájz, mindent be kellett zsúfolni a felső szekrényekbe. 

Namármost, a gyerek az ő 86-88 centis magasságából (vagyis kb. 75-82 centis szemmagasságból ezt látja, amikor folyton felfele mutogat és kéri a lovat:

Zoli szerint „csak úgy mondja”. De az én anyai szívem mindent komolyan vesz, amit Morzsi mond, tehát elkezdem alaposan szemügyre venni a szekrényt és tartalmát. Nagyítok, hogy ti is lássátok, mi mindent is tárolunk. Akinek még nincs gyereke, annak tilos a rendetlenségre megjegyzést tenni. Akinek már van, az valószínűleg nem fog – hacsak nem tart bejáró- és házvezetőnőt, vagy nagyon buzgó nagymamát :-).

Aha, itt van! De hogy ezt az uszkve két méter magasan fekvő cukrosdobozt és rajta a konyhalovakat hogy észrevette és megfigyelte onnan lentről a csemetém! Tényleg ilyen magasan van a doboz, én lábujjhegyre állva épp alig érem el, ha a mögötte levő porcukros dobozt kell kivenni, akkor már fel kell állnom a konyhaszékre.

Most abban reménykedem, hogy hátha az egyik, immáron két hónapja valahová elpakolt órámat is észreveszi valahol. Igaz, az órán semmilyen háziállat nincs…

Elmélkedés a kifordult madár esetén

Sok minden van, amit irigyelek a gyerekekben, de leginkább azt a tulajdonságot kívánom tőlük, ahogyan a világot képesek nézni. Hogy most konkrétan mire is gondolok, azt a tegnap este előadódott példával tudnám hirtelenjében szemléltetni, elvégre erről jutott eszembe, hogy alkotói ambícióim talán azért nem vezettek még nagy művekhez, mert ez a bizonyos valami már nincs ott bennem. De Morzsika feladta a leckét. Igaz, ez nagyjából annak köszönhető, hogy nem tud olvasni – arra sosem gondoltam, hogy ez még előny is lehet! Mindjárt megértitek.

Elalvás (mármint a Morzsi többórás lefektetési szertartásának utolsó fejezetében, mikor már nem ugrott fel fektéből minden ötödik percben) előtt az alábbi képet nézegettük. El akartam valakinek küldeni, és a kezemben volt, mikor Morzsi ordibálása addig hangosodott, hogy kénytelen voltam bekukkantani hozzá. Jól is jött, hogy a lap épp kéznél volt, mert már komoly figyelemelterelési stratégiát kellett bevetni a gyerekhez.

Csakhogy az ifjú egyből felült! Hm, egy kis visszaesés az altatás előrehaladásában. 

- Na, mi van ezen a képen? Mik ezek?  - kérdeztem. Most már a többes számban feltett kérdésre majdnem mindig többes számba teszi a választ, de gondoltam letesztelem.
- Madárok. – mondta. Aha, a magyar többes számhoz már elég nyelvi mintát gyűjtött, de a sok hülye kivétellel még nem mind találkozott, kuncogott bennem a nyelvész.
- Madarak. – javítottam ki. – Papagájok. 

De ekkor ő már nagy érdeklődéssel kikapta a kezemből a képet és elkezdte nézegetni.
Majdnem azonnal elkezdte forgatni, és látszott, hogy elgondolkodik rajta. Elvégre ott a közepén van egy madár, aki nem úgy ül, ahogy a többi.
- Madál. – mondta.
Aztán gondolt egyet és megfordította a képet. Attól fogva még sokáig nézegette, de csak úgy volt hajlandó tartani, hogy a zöld papagáj ült „rendesen”, az összes piros pedig fejjel lefele.
- Madál kifolyt. – jegyezte meg egy idő után.
- Kifordult – mondtam.
- Madál kifolyt. – folytatta ő ellentmondást nem tűrően, és elhúzta a kezét a képeslappal, mert én éppen meg akartam fordítani.
Most már elég világos volt, hogy azt úgy kell fogni! A zöld papagájnak van igaza, az összes többi téved. Vagy a zöld az érdekes, azt kell jól megfigyelni. Aztán megfordította a hátoldalára a képet.

Először így nézte, ahogy ti most itt látjátok, majd alapos szemlélés után megszólalt:
- Feldőccsük. – hoppá, ez egész gidófalviasan hangzott. Vajon honnan tanulhatta? Mit csinálhat Zoli ezzel a gyerekkel, mikor én nem vagyok jelen?! Beszélgetnek?
- Megfordítjuk – próbáltam a gyereket nevelni, de akkor már régen megfordította a lapot, és most már itt is a zöld – amelyik középen van – lett a mérce, a másik kettő volt fejjel lefele.

-Madál. Fordíva. Kifolyt. – Én szépen ráhagytam, nem javítottam ki, hanem kiszaladtam tollért és papírért, hogy el ne felejtsem ezt a hirtelen megvilágosodást.
Heuréka! Mi van, ha a zöld papagájnak van igaza?!  És ezt lehet még ragozni. Mi van, ha mégis én vagyok a normális, és az összes többi hülye?! Szelídebben szólva, mi van, ha másként viselkedés a norma, és normálisnak lenni meg már abszolút ritkaság, az a kirívó, feltűnő?

Nekem, aki tudok olvasni és a német képfelirat alapján tudom, hogy melyik a teteje és melyik az alja a képnek – csak egy megoldás lehetett, és meg sem kérdőjeleztem a világot, vagyis a többieket, a piros papagájokat. De a betűvetést nem ismerő kis csemetémnek még minden nézet lehetséges, neki még nem biztos, hogy a sok egyforma a helyes, az igazodási pont, és az az egy, a különleges, a zöld, az eltérő, a kifordult papagáj (akinek ugye németül most azt kívánja ez a lap, hogy „fel a fejjel!”) pedig a kivétel. Ő még ellenkezőképpen is értelmezheti a képet, mert hozzá nem jutott el az írás adta információ.

- Zajzolsz! Zajzolsz! – kiabálja valahol egy kis hang nagy örömmel. Hát persze, észrevette, hogy jegyzetelek.
- Nem rajzolok, írok – válaszolom. Csakhogy a papírdarabon ott van egy tegnapi közös rajzunk, a nyúlfülű ember, ugyanis a tegnap este az ölemben ülő Morzsi először „bácsit” kért, majd mikor már félig kész volt a rajzom, meggondolta magát, és nyulat kezdett követelni – én pedig nem rajzoltam újra az egészet, hanem a bácsi fejére jellegzetes nyúlfület illesztettem. Na ezt a rajzot azért nem fogom a blogon megjelentetni. Mikor Morzsi észreveszi a nyúlembert, máris tudja, hogy neki van igaza:

- Rajzoltál! Rajzoltál! – lelkendezi, most már nem selypítve, nem raccsolva, nem zizegve.
Aztán újra kézbe veszi a papagájos lapot. Ugrásra készen ülök, hogy nehogy összegyűrje, de nem jut ilyesmi az eszébe.
- Kifolyt. Lefele – mondja a zöld madárra, és megint úgy tartja a képet, hogy a zöld papagáj ül rendesen, a pirosak meg lógnak fejjel lefele. Pár perc múlva eldől és elalszik.
Nekem még sokáig nem jön álom a szememre. Töprengek, tűnődök, és fáj, hogy nem tudom – vagy nem merem – megválaszolni a kérdést: Zöld vagy piros papagáj vagyok?

A csokis tanulság

Miről is lehetne egy ígéretesnek tűnő év első bejegyzésében írni, ha nem valami olyan rendkívül népszerű és szeretett dologról, mint a csokoládé. Régebbi hűséges olvasók, ha megvagytok még, emlékeztek a csokkilódéra? (és itt is van egy cikk ugyane témában) Nos, Morzsika nyelvi önképzésének egyik termékeként most már újabb nevünk van rá: csokodálé!

Hát, ez bizony nálunk újabban elég sokszor elhangzik, különösen, ha Zoli elfelejti betartani a nagy játékszabályt, hogy a gyerek előtt nem eszünk olyasmit, amiből nem akarunk neki adni, és ha nagyon csillapíthatatlanul sóvárgunk már a sós pattogatott kukoricára, tejszínhabos pudingra, netán kávés nápolyira, akkor ezt csak szigorúan titokban, elvonulva szabad enni. Mert egyébként ez a Morzsi már szenzorokat fejlesztett ki a lila, fénylő papírokra (Milka), az élénkpiros, arany díszítésű, cirkalmas írással, fehér csipkemintával tetézett papírokra (Lindor), a krémszínű-olajzöld-arany dobozokra (Neuhaus), és ha ilyent lát az asztalunkon, a kezünkben, a nyitva felejtett felső konyhaszekrénypolcon, akkor kíméletlenül beindul nála a pavlovi reflex, a kiabálás: „Csokodálét, csokodálét! Bálőle (ez a „kérek szépen belőle” akar lenni székely gyármekes változatban), bálőle! Adom! Adom!”

(Még némi magyarázat: Az „adom!” a „kérem” helyett szerepel nála, és sehogy sem bírjuk átszoktatni. Akárhogy próbálja az ember ismételtetni vele azt, hogy „kérem”, annál inkább azt hajtogatja, hogy „adom!”, és már csillan is fel a szeme, és valami jó játéknak hiszi az egészet – mert sajnos eddig még mindig ő győzött, és a végén így-is úgy-is megszerezte a kért dolgot. Az „add ide!” használatát sem űzi még mesteri szinten, ugyanis azt akkor mondja, ha éppen valamit odahoz az emberhez.  A „köszönöm”-mel sem volt még igazán sikerünk, legtöbbször olyankor mondja, ha ő ad valakinek valamit, nem akkor, ha ő kap. Bár előfordult már, hogy a bölcsiben ebéd után azzal állt fel, hogy „köszönöm”. Naná, magyar anyanyelvű óvónénihez járni Nyugaton komoly privilégium, de neki megadatott és így ilyesmikre tanítják - nagy örömömre.)

Lehet ebből a Morzsiból még akár focirajongó, diszkós, tériszonyos, meg ezer egyéb olyasmi, ami sem az anyja, sem az apja génjeiben nincs meg, de a csokodáléimádat alapján jól beazonosíthatóan csakis mi lehetünk a szülei. Hogy ez az örökölt szenvedély milyen mértékig a hatalmába kerítette, az csak ma tűnt fel, amikor festékes pecsételős képalkotásra próbáltam rávenni. A vízfesték apró kockákból állt, amiket vizes ecsettel kell „simogatni”, vagy kevés vízben fel kell oldani. Amíg piros festékkel festettük be a virág alakú pecsétet és zölddel a halacska alakút, addig nem is volt probléma, de mikor a kutyamancsnyom alakú pecséthez elővettem a barna festékkockát, elszabadultak az indulatok: Morzsi ugyanis csokikockának nézte azt!

Nem adtam ki a kezemből, mert azonmód megette volna, de erre hangosan kiabálni kezdett: „Csokodálét, csokodálét, bálőle!” Bálőle! Bálőle!”, majd felfogván, hogy tényleg nem kap, sértődötten, megfeszült testtel állva teli torokból ordítani kezdett. Ilyenkor már nehéz neki halk szóval elmagyarázni, hogy ez igazából csak festék… Mire a pecsét szép barna festékes lett, addigra megenyhült, és hajlandó volt kutyanyomokat gyártani a papírra. Gondolom, levonta a rettentő tanulságot, hogy „Nem mind csokoládé, ami barna kocka.” De ezt pár perccel később mégsem érvényesítette, mikor kimostam az ecseteket és ki akartam vinni a barna vízzel teli poharat.
Merthogy ezt meg kakaónak nézte! És természetesen megint elkezdett kiabálni: „Kakavó, kakavót! Bálőle!” Namármost, ez kissé gyanús, merthogy én még sosem adtam neki kakaót, kakaós tejet, semmi ilyet, hogy-hogy ennyire határozottan tudja, hogy ez jó?

De ne firtassuk, tény, hogy boldog anyaként elmondhatom, a gyereknek jó ízlése van, tőlünk örökölte, nem osztriga és petrezselymes articsókapástétom után kiabál. :-)

(a kép forrása az "Annetteshus" norvég lakberendezési blog :-)

Szösszenetek

Ez csak néhány mai elszólás, de Mamó bedobja a köz részére, hátha mást is elszórakoztat. 

A dolgok fontossági sorrendjét ez a párbeszédecske tükrözte ma híven:

Morzsi (tolja, taszítja, ráncigálja, húzza ősét a nappali felé): Jácun, jácsun, jácun, jácunk!

Mamó: Jó, na jó, játszunk. A kulcsosat akarod?

Morzsi: Vísz, vísz. Vísz, vísz.

Mamó: Szomjas lettél? Hozok neked vizet, várj.

Morzsi: Jácsun, jácsun, jácsun! Jácsun!

Mamó: Persze, hogy játszunk, csak hozok neked vizet, megyek töltök a poharadba.

Morzsi: Jácsun, jácsun, jácsun!

Mamó: Vizet már nem is kérsz?

Morzsi: Jácsun, jácun, jácunk!

Mamó azért hoz egy kis vizet. Morzsi követi a konyhába, majd vissza, végig hangosan követelve a jogait: Jácun! Jácun!

Morzsi általában odaáll a könyvespolc elé és mondja, hogy melyik könyvet szeretné olvasni. Ma a rénszarvasosat akarta, amelyiken meg lehet simogatni a rénszarvas bundáját, bársonyos füleit, piros orrát. Már babakorában is imádta az utolsó oldalt, mikor a lüktetőpiros bohócorrszerű rénszarvasorrhoz ér az ember. A tegnap este, mikor ugyanezt a könyvet kérte, sikerült már kimondania valami olyat, hogy rénszavas... Ma délben viszont azt mondta: 

"szénsavas". 

Mamó még nem is gondolt bele, milyen lehet egy szénsavas rénszarvas. Biztos kipróbálta már valahol valami svéd szakács.

Egyik kedvenc játéka a pecsételős rajztábla. Az a mágneses elven működő, amelyiket aztán egy katicabogár alakú kar (?) segítségével letöröl az ember. A macskafej, nyuszifej és kacsafej alakú pecsétek pedig nyilván mágnesből vannak, azok nyomot hagynak, ha az ember pecsétel velük - de csak a táblán. Ugyanígy a madzaggal rögzített toll hegye is mágnesből van. Egész jól lehet vele rajzolni.

Naponta, sőt óránként legalább háromszor elő kell venni, és pecsételni kell. Pecsételjünk, pecsételünk helyett azonban Morzsi így mondja:

"Pecsintünk!"  Legalább annyi kiderül, hogy többes szám első személyben tud már ragozni.

Mamó enni készül, Morzsi már ebédelt, ő már szabadlábon rohangál ki-be a konyhából/-ba. Aztán egyszer csak lábujjhegyre áll, és eléri az asztal szélére tett sótartót. Nagy örömmel utánakap, meg is szerzi, és már el is iszkol vele, miközben boldogan kiabálja: Szotattó, Szotattó (=sótartó)… Mamó mérges, de annyira azért mégsem. Gondolkodik, hogy visszavegye a sótartót, vagy elővegye a másikat a szekrényből, vagy só nélkül egye meg az ebédet… Túl édes ez a kölyök, most inkább nem ordibálok rá - gondolja Mamó, aztán elballag a tartaléksótartóért. Na végre van valami haszna a háztartásban felhalmozódott duplikátumoknak!

Hangok a hátsó ülésről

Ha valaki nem tudná, hogy milyen az, amikor valami egyszerre beépített és hordozható, akkor Mamó és Apu tud erre egy jó példát. Nemrég kaptak ugyanis egy beépített, hordozható visszhangot. Még nem üzemel egész jól a szoftverje, azaz még nagyon szelektív, nem mindent mond vissza, nem is egész tökéletesen, és nem is mindig az utolsó két szótagot. De visszhangozik rendületlenül. Már megint a Morzsi gyerekről van szó.

Mamó és Zoli apu pedig meglepetten állapították meg, hogy ezentúl már nem is tudnak beszélgetni, és nem is mondhatnak már csak úgy bármit egymásnak.

Ez persze eddig is így volt, például a keksz szót már hónapok óta nem szabadott kiejteni Morzsi jelenlétében, kivéve, ha aznap hajlandó volt rendesen ebédelni. Ugyanis mihelyt meghallotta, elkezdte kiabálni, hogy „Kekke(t), kekkke(t)!”. Nevetséges, de előfordult már, hogy Mamó angolosan biscuitről beszélt Zolival, csakhogy megússza a kekszkövetelést. Persze ez is csak addig fog működni, amíg a gyerek rájön, hogy a biscuit mit takar…

De a helyzet tovább fokozódott, most már teljesen mindegy, hogy miről beszélgetnek, a Morzsi így is, úgy is figyel, és haladéktalanul visszaismétel mindenből valamit.

Kivéve, ha épp „olvas”. Olyankor ugyanis nehéz szóhoz jutni mellette!

A minap Apu és Morzsi Mamó munkahelye előtt várták este a kocsiban, hogy Madame Kényszersztahanov végre letegye a fegyvert és beszálljon a kocsiba. Már sötétedett, de Morzsit ez nem zavarta az olvasásban. Egy nagy képeskönyvet forgatott, és mindennek, amit felismert, elkiáltotta a nevét. Épp egy német kisgyerekes család reggelire megterített asztalát ábrázolta a kép. Ismertetjük az ominózus jelenetet. Úgy kell elképzelni, mint egy modern színdarabot, amelyben általában minimum két szereplő beszél egyszerre.

Mamó (levegő után kapkodva): „Hát szervusztok! Bocsánat, hogy megint később érek le, de utolsó percben még jött egy e-mail, hogy még ezt meg azt csináljuk meg.

Morzsi (lelkesen kiabálva):  Tea! Tea!

Zoli (mintha semmi különös nem történt volna):  Szerussz, Mamó.

Morzsi (Zolival egyidőben):   Kakaó! Kakó!

Mamó:  Hát te, kicsi Mókuska, mit csinálsz? Jó voltál ma?

Morzsi:  Kenyér, kenyér!

Mamó:  Evett ma rendesen?

Morzsi:  Dzseme, dzsembe! Szajt! Szajt!

Zoli (Morzsival egyidőben):  Hogyne, persze, evett sonkát, zöldséget is. Nem volt vele baj.

Morzsi: Fordí! Fordí! Mama. (=fordíts, lapozz, Mama)

Mamó (fordít, bár elég sötét van.):  Ja, a következő lámpa után menj át a másik sávba!

Morzsi:  Másik. Másik. Fordí! Fordí! Mama!

Mamó:  Ha nem enged be, akkor sincs baj, maradj ebben a sávban, majd a reptéri körforgalomnál megfordulsz.

Morzsi:  Fordul, fordul.

Zoli:  Fenét megyünk mi el addig, majd beenged (mármint a másik sávba egy Jeep).

Morzsi (Zolival egyidőben):  Kuka! Kocsi! (ez van a képen, a szemetesek épp kiürítik a német mesebeli család kapuja előtt a kukát)

Mamó: Jól van, ügyes vagy (utolsó pillanatban sikerült a sávváltás, mégsem kell nyolc kilométert kerülni). Képzeld, nem akarják kifizetni az elmaradt pénzt visszamenőleg. És növelni akarják a munkaidőt!

Morzsi: Fordí! Mama, fordí! Cumi! (a képen egy kisbabának cumija van)

Mamó: Nagyon úgy néz ki, megint elmegy egy kollega, és az ő helyére sem vesznek fel senkit.

Morzsi: Kollea. Kollega.

Zoli: Minek fékezel le, te majom, mikor nincs senki előtted?! Megy itt ötvennel az autópályán!!!

Morzsi: Majom. Majom.

Mamó: Hm, ezentúl mindig meg kell gondolnunk, hogy mit is mondunk.

Morzsi (Mamóval egyidőben és utána majdnem egész hazáig, folyamatosan): Majom, majom.

Zoli (mikor épp az Aral kút mellett hajt el a család): Nézd meg, mennyi most a benzin, ment-e fel?

Morzsi: Bezzin, bezzin!

Mamó: Kicsikém, most nem veszünk benzint, tele van a tank.

Morzsi: Bezzin, bezzin! Bezzin, bezzin! Bezzin, bezzin!

Zoli: Nem, gyermönc, most nem veszünk benzint.

Morzsi: Bezzin, bezzin! Bezzin, bezzin!

Így megy ez, már egy ideje. Aztán néha egy-egy kakukktojás is becsúszik.

Mamó egy zenés rajzfilmecske segítségével gyerekdalokra tanítja Morzsit. Azaz, hallgatják őket, és nézik az egyszerű rajzokat. Épp ott tart a dal, hogy

„Én elmentem a vásárba félpénzzel. / Récét vettem a vásárban, félpénzzel.”

Morzsi: Kacsa! Kacsa!

Másik dal következik. „Kiskacsa fürdik fekete tóban.” Ez Morzsi abszolút kedvence, ezt szokta kérni, ha Mamó kívánságműsort tart. Sőt, ha valahol vizet lát egy fényképen, akkor máris azt mondja: „tóban, tóban. Fürdi. Kacsa.”

Énekel tehát a csodaszép kislányhang, úszkál a kacsa a rajzolt vízen, a képernyő két széle között.

„Kiskacsa fürdik fekete tóban.”

Erre Morzsi: Háp, háp! Háp, háp!

Ui.:

Hozzáteszem a mai gyöngyszemeket: 

Morzsi ma egy kis édességrepeta reményében próbálta Mamó után ismételni, hogy „sütemény“. Hát, nem jött azonnal össze, először azt mondta: „süpénte". Mamónak annyira tetszik ez a szó, máris kivetette rá a szellemi tulajdonjogot, copyright valid until further notice.

Hazaérkezés után az ajtó előtt meglátta Mamó bakancsát, rámutatott és így szólt: makacs. Így van, az a fekete csizma igazából egy makacs bakancs! 

Vacsora közben pedig egyik percről a másikra letette a banánját, és szalámit kért. Nos, ezt szerinte úgy hívják: szamáni. Úgy hangzik, mint egy hindí szó, nemde? 

Ellenben a kedvenc szórakozását már egész ügyesen követelte, már nem azt mondja: „csácsány", hanem „sárkány". El van ragadtatva attól, hogy az egyik blúzán szimpatikus, sárga pettyes, zöld sárkány van.