Családi kör kortárs idillel

Ez a ma éjszakai bejegyzés egyféle magyarázat akar lenni arra, hogy miért szünetel olyan sokszor ez a blog. Azért, mert szerzőjének csak olyankor lenne rá ideje, amikor épp nem dolgozik, és/vagy a Morzsi sincs otthon, vagy már elaludt. Főleg ez az utóbbi, esténként.

Morzsi már az ágyában hancúrozik, minden gördülékenynek néz ki, a Mamó boldogan bekapcsolja a számítógépét, és ekkor a másik szobából elkezdődik a követelőző hangocska:

- Jön Mama! Jön Mama! Mama jön! Mama jön. Mama jön. Mama jön. Mama jön.

Igen, Mamó átmegy mégis, minden apai tiltás ellenére. Zoli ugyanis nem ért ezzel egyet, és ilyenkor férfiasan csak átkiált a gyereknek, hogy hagyja már abba, sőt el se kezdje, de Mamó az a típus, akit sajnos elég könnyű szívatni, és átmegy, harmadszor is inni ad a gyereknek (aki nyilván rájött, hogy ez a legszavahihetőbb ürügy a Mamó odacsalogatására). Aztán elkezdődik az esti műsor. A blogírásnak annyi. Már megint a költők a hibásak! Nincs rajtuk sapka.

Ki is volt az első? Dante ? Morzsi pocaklakó korában néha a Divina Commediát hallgatta olaszul, persze csak a Mamó nem túl autentikus olasz hanglejtésével… Kölcseyt is hallott, de aztán a Mamónak nem volt különösebben emelkedett hangulata, már az első himnuszolvasásnál elbőgte magát, és azt mondta, nem baj, ha ezt picit később tanulja meg a kedves leszármazott. Hadd legyünk optimista terhesek.

Így aztán hónapokkal később Kányádi volt az első költő, akitől gyerekverseket hallott az akkorra már négyhónapos Morzsi. Aztán jött Áprily és Weöres Sándor…

Ami a gyerek fejecskéjében igazán megmaradt, az mégis Arany János Családi köre volt. Az esti kívánságműsor részeként Morzsi szinte minden altatásnál elkezdi:

- Este, este, este! - Sőt, újabban már kifejezetten így mondja:

- Este van, este van.

Mamó már tudja. Nincs mese, mondani kell. Mármint a verset. Morzsi pedig nagyon komolyan veszi, interaktív program ez!

Mamó (azaz Arany János, ami dőlt betűvel van):

Este van, este van: kiki nyúgalomba!

Morzsi: Este van! Este van!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, Morzsi: Bogár! nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Morzsi (fülig érő szájjal): Llllllába! (ezzel már előre jelzi, hogy várja ezt a sort)

Mintha lába kelne valamennyi rögnek,

Morzsi: Teknős!

Mamó a fejét rázva rettenthetetlenül folytatja:
Lomha földi békák szanaszét görögnek,

Morzsi (széles mosollyal): Béka!
Csapong a denevér az ereszt sodorván,

Morzsi: Sodorván!
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Morzsi (kitörő örömmel): Bagoly! Rikít bagoly.

Mamó a fejében kutat a következő szakasz után.

Morzsi: Tehén, tehén!

Mamó: (Megvan!)

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,

Morzsi: Kapja!

Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,

Morzsi: Tejet! Mama, tejet! Kérsz tejet! Kérsz tejet!
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Morzsi: Tejet! Kérsz tejet!

Mamó: De most ittál az előbb egy nagy pohárral!

Morzsi: Vizet! Kérsz vizet!

Mamó: Jó na, azt hozok neked.

Ivás után:

Morzsi: Nyuszi! Nyuszi!

Kezdődik a modern folklór, most a Nyuszi-Gyuszis dalocska kell…

Ez is interaktív, Morzsi itt is élénken besegít, mondja előre a következő sort.

Majd áttér a moldvai csángó örökségre:

- Beli, beli, beli, beli!

Mamó folytatja:

- Beli buba, beli. 

Álommal vagy teli, 

Kicsi kutya szalmára, 

Beli buba párnára.

Aludj el, aludj el. 

Holnap reggel ébredj fel.

Morzsi éberebben néz, mint valaha, csak úgy forgatja a szemeit. Ajjaj, már megint sikerült teljesen felébresztenem a gyereket – gondolja Mamó. Ma sem lesz új cikk a Mercury29Lion-on, de végül is jobb élni az életet, mint írni róla, ahelyett, hogy alaposan átélnénk. Úgyhogy marad nyugodtan Morzsi ágya mellett. Ekkor, legnagyobb meglepetésére Morzsi ezt mondja:

- Ernyő. Betaklak.

Ez jó jel. Elhangzott a "betakarlak", azaz Morzsiul „betaklak” (ha a pandát is be kell takarni, akkor „betakjuk”, de újabban a panda is és a maci is ki lett ebrudalva a kiságyból, valami, a szülők által felfoghatatlan oknál fogva). Vagyis innen már belátható az este vége és az éjszaka kezdete.

Akkor jöjjön az ernyős vers, az általában a legutolsó.

Takaród hadd igazítsam,
puha párnád kisimítsam,
legyen álmod kerek erdő,
madaras rét, bokor-ernyő.

(Weöres Sándor)

Morzsi: Ernyő! Ernyő!

Mamó búcsút vesz, Morzsi már nem áll fel többször az ágyban. Nosza, akkor gyors versenyfutás az idővel és a fáradsággal, leírjuk az előbb elhangzottakat.

Aztán, mielőtt Mamó kisurranhatna az ajtón, egyszer mégis felül a gyerek:

- Vizet! Vizet!

Inni kap. Ekkor elkezd tornászni, a fejét a matrachoz szegezi, a fenekét viszont a levegőbe emeli, és a feje körül forog. Majd ledől oldalra, aztán megint maga alá húzza a fejét, égnek emelik a fenekét, forog másik irányba. Az előbb a feje még az ágy bal végének volt feszítve, most már az ágy közepe táján. Néha letérdel, néha kiegyenesíti a lábait. A fejével túrja tovább a matracot.

Mamó megunja, és annyit mond:

- Na jó, Morzsi, ha te most tornázni kezdesz, akkor én magadra hagylak kicsit, aztán ordibálsz egy picit, majd elalszol – nem sikerült a hangsúlyt komolyra fordítani, mert egy fülig érő szájú Morzsi ül le a fenekére az ágy másik falának dőlve, és kiáltja nagy vidáman:

- Ordibálok! Ordibálok! – és rettentően boldog, hogy most akkor ordibálhat. Már amennyiben tudja, hogy az ordibálás micsoda…

- Hm, ezt elrontottam – gondolja Mamó. – Tíz perc múlva tíz, hullafáradt vagyok, se blogcikk, se holnapra nem készültem fel, se azt nem fejeztem be, amit szerettem volna, se azt a cikket nem olvastam el, amit akartam, se azt nem néztem meg, hogy holnap reggel pontosan hová is kell mennem, és hányra… Filmnézés sem lesz, nyugtatja meg Zoli, hogy a kudarcélmény teljesebb legyen… A gyerek holnapi ruhái sincsenek még előkészítve…

A másik szobából Morzsi egész vidáman fel-felkiált néha:

- Ordibálok, ordibálok! – ezt most már nem lehet röhögés nélkül tovább bírni.

Aztán egyfajta fáradsághullám önti el az embert vasárnap éjfél előtt… Igen, éjfél közeleg, hetedszerre kell az „ájfélt” átjavítani éjfélre, a Mamó ujjai sehogy sem találják már a német klaviatúrán a magyar é-t. Egybefolynak a percek, egyszer csak feltűnik, hogy már nem is hallszik semmi a másik szobából, már csak egy billentyűzet ipari pattogása zavar bele a nagy vidéki csendbe, és még elhúz odakint, valahol a távolban az utolsó Luxembourg – Párizs gyorsjárat… 

 (a kép kb. három hónapja készült)

Elmélkedés a kifordult madár esetén

Sok minden van, amit irigyelek a gyerekekben, de leginkább azt a tulajdonságot kívánom tőlük, ahogyan a világot képesek nézni. Hogy most konkrétan mire is gondolok, azt a tegnap este előadódott példával tudnám hirtelenjében szemléltetni, elvégre erről jutott eszembe, hogy alkotói ambícióim talán azért nem vezettek még nagy művekhez, mert ez a bizonyos valami már nincs ott bennem. De Morzsika feladta a leckét. Igaz, ez nagyjából annak köszönhető, hogy nem tud olvasni – arra sosem gondoltam, hogy ez még előny is lehet! Mindjárt megértitek.

Elalvás (mármint a Morzsi többórás lefektetési szertartásának utolsó fejezetében, mikor már nem ugrott fel fektéből minden ötödik percben) előtt az alábbi képet nézegettük. El akartam valakinek küldeni, és a kezemben volt, mikor Morzsi ordibálása addig hangosodott, hogy kénytelen voltam bekukkantani hozzá. Jól is jött, hogy a lap épp kéznél volt, mert már komoly figyelemelterelési stratégiát kellett bevetni a gyerekhez.

Csakhogy az ifjú egyből felült! Hm, egy kis visszaesés az altatás előrehaladásában. 

- Na, mi van ezen a képen? Mik ezek?  - kérdeztem. Most már a többes számban feltett kérdésre majdnem mindig többes számba teszi a választ, de gondoltam letesztelem.
- Madárok. – mondta. Aha, a magyar többes számhoz már elég nyelvi mintát gyűjtött, de a sok hülye kivétellel még nem mind találkozott, kuncogott bennem a nyelvész.
- Madarak. – javítottam ki. – Papagájok. 

De ekkor ő már nagy érdeklődéssel kikapta a kezemből a képet és elkezdte nézegetni.
Majdnem azonnal elkezdte forgatni, és látszott, hogy elgondolkodik rajta. Elvégre ott a közepén van egy madár, aki nem úgy ül, ahogy a többi.
- Madál. – mondta.
Aztán gondolt egyet és megfordította a képet. Attól fogva még sokáig nézegette, de csak úgy volt hajlandó tartani, hogy a zöld papagáj ült „rendesen”, az összes piros pedig fejjel lefele.
- Madál kifolyt. – jegyezte meg egy idő után.
- Kifordult – mondtam.
- Madál kifolyt. – folytatta ő ellentmondást nem tűrően, és elhúzta a kezét a képeslappal, mert én éppen meg akartam fordítani.
Most már elég világos volt, hogy azt úgy kell fogni! A zöld papagájnak van igaza, az összes többi téved. Vagy a zöld az érdekes, azt kell jól megfigyelni. Aztán megfordította a hátoldalára a képet.

Először így nézte, ahogy ti most itt látjátok, majd alapos szemlélés után megszólalt:
- Feldőccsük. – hoppá, ez egész gidófalviasan hangzott. Vajon honnan tanulhatta? Mit csinálhat Zoli ezzel a gyerekkel, mikor én nem vagyok jelen?! Beszélgetnek?
- Megfordítjuk – próbáltam a gyereket nevelni, de akkor már régen megfordította a lapot, és most már itt is a zöld – amelyik középen van – lett a mérce, a másik kettő volt fejjel lefele.

-Madál. Fordíva. Kifolyt. – Én szépen ráhagytam, nem javítottam ki, hanem kiszaladtam tollért és papírért, hogy el ne felejtsem ezt a hirtelen megvilágosodást.
Heuréka! Mi van, ha a zöld papagájnak van igaza?!  És ezt lehet még ragozni. Mi van, ha mégis én vagyok a normális, és az összes többi hülye?! Szelídebben szólva, mi van, ha másként viselkedés a norma, és normálisnak lenni meg már abszolút ritkaság, az a kirívó, feltűnő?

Nekem, aki tudok olvasni és a német képfelirat alapján tudom, hogy melyik a teteje és melyik az alja a képnek – csak egy megoldás lehetett, és meg sem kérdőjeleztem a világot, vagyis a többieket, a piros papagájokat. De a betűvetést nem ismerő kis csemetémnek még minden nézet lehetséges, neki még nem biztos, hogy a sok egyforma a helyes, az igazodási pont, és az az egy, a különleges, a zöld, az eltérő, a kifordult papagáj (akinek ugye németül most azt kívánja ez a lap, hogy „fel a fejjel!”) pedig a kivétel. Ő még ellenkezőképpen is értelmezheti a képet, mert hozzá nem jutott el az írás adta információ.

- Zajzolsz! Zajzolsz! – kiabálja valahol egy kis hang nagy örömmel. Hát persze, észrevette, hogy jegyzetelek.
- Nem rajzolok, írok – válaszolom. Csakhogy a papírdarabon ott van egy tegnapi közös rajzunk, a nyúlfülű ember, ugyanis a tegnap este az ölemben ülő Morzsi először „bácsit” kért, majd mikor már félig kész volt a rajzom, meggondolta magát, és nyulat kezdett követelni – én pedig nem rajzoltam újra az egészet, hanem a bácsi fejére jellegzetes nyúlfület illesztettem. Na ezt a rajzot azért nem fogom a blogon megjelentetni. Mikor Morzsi észreveszi a nyúlembert, máris tudja, hogy neki van igaza:

- Rajzoltál! Rajzoltál! – lelkendezi, most már nem selypítve, nem raccsolva, nem zizegve.
Aztán újra kézbe veszi a papagájos lapot. Ugrásra készen ülök, hogy nehogy összegyűrje, de nem jut ilyesmi az eszébe.
- Kifolyt. Lefele – mondja a zöld madárra, és megint úgy tartja a képet, hogy a zöld papagáj ül rendesen, a pirosak meg lógnak fejjel lefele. Pár perc múlva eldől és elalszik.
Nekem még sokáig nem jön álom a szememre. Töprengek, tűnődök, és fáj, hogy nem tudom – vagy nem merem – megválaszolni a kérdést: Zöld vagy piros papagáj vagyok?