Csokillódé

az iiraas eredeti idoepontja: 2010. szept. 8.

Csokillódé

Ne keressétek a székely-magyar szótárban ezt a szót, most találtam ki. Kellett már ez a szó, hogy megnevezze a napokban tapasztalt érdekes jelenséget.
Minden esetre, aki csokoládés témára tippelt, az vagy jó etimologikával (ezt is most találtam ki, vigyázat) bír, vagy csak jól ismer: ugyebár én nem sok dologról szeretek annyira kommunikálni, mint a kisfiúról, aki nemrég szegődött hozzánk, a hegyekről, meg a csokoládéról. A többi néma csend, azaz megírja másvalaki az ELLE, Herald Tribune, Gazeta, China Daily, El Pais és Neue Zürcher Zeitung hasábjain.

Szóval a csokillódé létezésére ma délután lettem figyelmes, mikor Zoli, aki napok óta hangoztatja, hogy nagyon vigyáz, hogy ne egyen sok édességet („csak magadnak vegyél!” – mondja mindig a boltban), a közértbe indulásom előtt lelkemre kötötte, hogy hozzak olyan rúd formájú csokikat (ezek a kis Torino, meg Cailler márkájú „branche” csokirudacskák). Ezeket elvileg Zoli nem eszi, nem is szeretheti, mert pralinéval vannak töltve (ami nem a kedvence), tehát én teljes biztonságban tudtam őket. MINDEDDIG. De aztán a konyhaszekrényt kinyitva megértettem, hogy miért kell ilyet hozni: mert csomagolásuk üresen állt ott.

Namármost, a kedvenc kisfiam még csak öt és fél hónapos, tehát nem gyanúsíthatom, Zoli pedig ugye már napok óta hangoztatja, hogy nem eszik édességet, magamról viszont tudom, hogy –annak ellenére, hogy én feneketlen kút módjára tudom zabálni az édességet – ezekhez a csokikhoz egyáltalán nem nyúltam, sőt az egyetlen rudacskát, amit tegnapelőtt felpakoltam túratízórainak (még egy új szó, hú de parolakreatív levék hirtelenjében!), sem ettem meg, mert nem volt elég vizem, és egyszerűen eszembe sem jutott a szomjúságot éhséggel (azaz édességgel) csillapítani.
ERGO, a csokikat hármunk körül egyikünk sem ehette meg, DE akkor is eltűntek, csak a külső csomagolásuk maradt. Aztán később még találtam ilyen gyűrött csokipapírkákat, na nem a kuka átkutatása közben, dehogyis, csak úgy a lakás különféle pontjain ...

És ma a válaszok estéje van, megtaláltam a választ is, a tárgy nevével együtt. Azazhogy Zoli mondta meg. Egyszerű „as a matter of fact” stílusban szólt, mikor kipakoltam a boltból hozott új csokikat, hogy vigyázni kell velük, mert párolognak. (Hogy erre nem figyeltem fel öt rúddal korábban! Szóval ezek elillannak a csomagolásból.)
AHA, Heuréka!, szóval ezek illó csokoládék! Vagyis csokillódék. Azért nem csokillódák, nehogy valakit valami cukrozott diódákra emlékeztessenek.

Jut eszembe, cukrozott dió!!! Wallis, ahol most pótnyaralunk, a diótortájáról híres! Ki is fogjuk próbálni a héten. Remélem, nem olyan, mint az engadini (az már Graubünden kanton déli része) diótorta, mert azt Zoli nem szerette tavaly előtt, úgy emlékszem. Persze, mert Engadin is a diótortájáról híres, de ezt nem mondtuk el a wallis-iaknak, nem kell nekik erről beszélni, úgyis hat hágó választja el őket egymástól.
Persze, ha kiderül, hogy – noha Zoli nem szereti – mégis tünedezik majd a diótorta, akkor szerintem az is valami hasonló, mint a csokillódé. Vagyis akkor az dillótorta. De ezt majd meglátjuk, két nap múlva van a szülinapom, arra szerzek majd egy ilyen helyi különleges diótortát. Addig is, megyek gyorsan megnézem, elillant-e közben még egy rudacska, ha nem, akkor megeszem, mielőtt elpárologhatna. Zoli ezt nem tudja, mert az előbb azt mondta, hogy most nem olvassa el e bejegyzést, csak majd amikor megjelenik a blogomban. Tehát, ha meglátja, hogy eggyel kevesebb csokirúd van ott, csak bizonyosságot nyer saját elmélete a párolgó csokoládékról.


Tovaabbi:

Szept. 8.
1) Hm, ma is találtam üres csokispapírt az asztalon! Zoli viszont azt mondta, hogy ez most nem csokillódé volt, hanem megromlott az a csoki, azért kellett eldobnia. De vajon miért nem dobta el a papírt is? Ja persze, az nem volt megromolva!

Szept. 9.
2) Mégiscsak az Áron volt az! Ma egy nem illó csokit vettem, narancskrémmel töltött Frey tejcsokit, és ott is maradt elég sokáig az asztalon, de késő este, mire kijöttem a fürdőből, már csak a fele volt meg a csomagolásban. Zoli ártatlanul olvasgatott a kanapén (tippelhettek, hogy életmentő kötélcsomó-variációkról, deontikus matematikai rendszerekől vagy Sophie Kinsella legújabb szinglisztorijáról), legalább másfél méteres biztonságos távolságra a narancsos csokitól, Morzsika békésen aludt a szobában, én meg tanácstalanul bámultam a hiányzó felű csokillódét. De akkor – megnyugvásomra – Zoli teljes természetességgel elmagyarázta, hogy Morzsika, alias Áron kisfiam ette meg a többi csokit. Nahát, ez a baba! – gondoltam, de nem szólok semmit neki, mert ma csütörtök van, és ugye, ő csütörtök éjfélre született meg, vagyis épp ma tölti a 23. hetét. Lehet, hogy azt akarta megünnepelni, vagy az én holnap hajnalban esedékes születésnapomat. Minden esetre, amíg nem késő, megkóstolom ezt a narancsos csokit. MMMMM, kár hogy ez az internet ízközvetítésre még nem alkalmas.


Szept. 10. A dillotorta nem izlett Zolinak. De azert elillant mert nekem igen!