Sunday 11 July 2010

A csontkopáncsnál


A mamám mérges! Ezért most megint én írok, Morzsi.

Mamó azért mérges, mert az erkélyünk még mindig nem készült el, a munkás bácsik ott hagyták kátrányréteggel beterítve, ez meg a hőségben rettenetesen kellemetlen, száraz szagot áraszt, vagyis nem lehet szellőztetni miatta. Meg a nagy meleg… egész nap ülünk a lefüggönyözött lakásban, bent is harminc fölött van a hőmérséklet, de nem lehet kinyitni az ablakokat (hogyisne, hogy bejöjjön a forróság?!) ÉS nem mehetünk el !!!!

Emiatt én is mérges vagyok, mert én alapjában véve folyton valami akcióban szeretek lenni, nekem a fekvés igazi szenvedés. Állítólag van egy gomb a hátamon, és apukám szerint, ha lefektetnek, akkor ugye ez a gomb bekapcsol, és egyből elindítja a sírás nevű folyamatot. Én pedig tényleg csak akkor érzem jól magam, hogyha valaki ölében vagy nyakában lóghatok, lehetőleg a vízszintestől nagyon eltérő helyzetben, és visznek ide-oda. De most nem visznek sehová, mert azt mondják, hogy az ezer fokban ott kint csak összeragadnék a mamával. Ez borzasztó! Így aztán gyorsan megtanultam hasra fordulni és ezt már olyan tökélyre fejlesztettem, hogy három másodperc alatt sikerül. Most is halálosan kimerült vagyok, mert egész nap a hasamon fekve próbáltam elképesztő pozíciókat, párnára felfele hátrafordulni, a fejemet órákon át tartani, majd hátraszegve elaludni, aztán megint a fejem körül 180 fokban körbejárni az ágyat, a lábammal lelökni magam a takaróról, meg mindent, utána pedig még egyszer és még sokszor ugyanazt…


A baj viszont tényleg az, hogy nem jó itthon lenni a lefüggönyözött fülledt lakásban, ahonnan még a kertbe sem mehetünk ki (pedig már a betonkeverő, meg az építőmunkások barakkjai látványának is örülnék, csak lenne valami vizuális élmény!), és nem hagyhatjuk el az országot. A mamám most tudta meg, hogy hiába volt már kétszer is az egyik nagykövetségen, egyelőre nem adhatnak nekem útlevelet, sem ideiglenest, sem véglegeset, a másik nagykövetség pedig Brüsszelben van, oda nem nagyon sietnek e hőségben. De most majd kénytelenek lesznek.

Ugyanis amíg nekem nincs útlevelem, addig nem vihetnek ki az országból. Mamóék Svájcba vittek volna, elvégre én azért jelentkeztem e hegymászócsaládba, hogy kihasználjam az apukám hegymászó képességeit (ő nemcsak olyan négyezreseket tud megmászni, amelyekről mindenki hallott, hanem azokat is, amelyek sokkal nehezebbek, de kevéssé ismertek), meg a mamám utazásszervező zsenialitását (tényleg az, higgyétek el, egyszer azt mondták neki, hogy három nap múlva, karácsony másodnapján legyen Jáva szigetén a Merapi vulkán oldalában, a szeizmológiai állomásnál, és ott volt a kellő időben!). De mégsem vihetnek Svájcba, mert papír nélkül, még ha be is tudnának engem oda csempészni, nem biztos, hogy hazafele jövet kiengednek az országból, ha nem tudjuk bebizonyítani, hogy nem loptak engem! Én még nem tudok beszélni, hogy tanúsítsam, teljesen önszántamból szegődtem hozzájuk.


Ezért aztán most a titkos B terven dolgoznak bánatukban, én meg addig elmesélem, hogy milyen volt a találkozás a csontkopánccsal. Igaz ugyan, hogy Olivier bácsi ajtaján azt írta, hogy ’ostéopathe’, a mamó szerint is csontkovácsnak kell nevezni őt, de nekem a csontkopáncs jobban tetszik, ezért így szólítom.

Azért vittek el hozzá, mert mint mondtam, van az a gomb a hátamon, ami bekapcsolja a sírógépet, ha lefektetnek… És a mamám a nagyon nehéz születésemre gondolva attól tartott, hogy valahol valami elnyomódhatott bennem, vagy fájdalmaim lehetnek… A papám szerint hisztizem, de a mamám ilyen rosszat nem feltételez rólam, sőt, minden köhintésemre attól tart, hogy lebetegedtem.

Így aztán elvittek, hogy a csontkopáncs bácsi nézze meg a koponyám és gerincem, és rakja helyre azt, ami nem a helyén van.
Negyvenöt percig tartott és NEM fájt egyáltalán! A csontkopáncs bácsi nagyon kedves volt, és mivel előtte jól megetettek, velem bármit lehetett csinálni, kezes bárány voltam! Sok bajt szerencsére nem talált a bácsi, kicsit a koponyámat megigazgatta, de csak nagyon finoman, mert már így is kezdett szép kerek lenni a fejem. Annyira, hogy néha a szüleim Gömbecfejűnek becéznek. A gerincoszlopommal minden rendben volt. Pedig a csontkopáncs bácsi sokat nézte, és minden egyes csigolyát leellenőrzött.

Egy adott ponton azt mondtam neki, hogy „hrghhh”, meg hogy „eöehhh”. A mamám eredeti szakmája tolmács, és időközben megtanulta a legújabb idegen nyelvét is, szóval már egész jól ért morzsibabóul, így aztán azonnal le tudta fordítani a csontkopáncs bácsinak, hogy ez nálam annyit jelent: „szimpatikus vagy”. Tényleg nagyon helyes volt a bácsi, és ő is azt mondta, hogy én egy egész ’cool’ babó vagyok. Még egy hónap múlva kell egy icipicit igazítania rajtam, de egyébként topformában vagyok, szerinte. (Na látjátok, mondtam én, hogy semmi bajom. És ezek után mégsem mehetek a hegyekbe!)

Jól összebarátkoztunk a csontkopánccsal, de aztán hazavittek. Este jól kibömböltem magam, hasfájás alibivel, de a mamám már átlátott a szitán, és gyorsan belémtömött egy kis homeopátiás Chamomillát, amitől aztán azóta sem volt kólikám. Pedig valami ok mégiscsak kéne, hogy zsörtölődhessek egy kicsit. Ezért nekem ez a meleg egész kapóra jön. A mamó már szükségállapotot rendelt el otthon, most bármikor bármennyit kérnék enni, azonnal kaphatok, sőt, ha nem kérnék, akkor is felajánlja nekem a folyadékbevitel nevében. Ezt persze ki is használom, gyakran kérek enni. Ma mértek meg, már 6840 g vagyok!!!


Na, szevasztok, sietek gratulálni a mamónak, mert most telt le a hosszabbítás a spanyol-holland döntőn, és a mamám már három hete megmondta, hogy a spanyolok nyerik a VB-t. Pedig semmit sem ért a focihoz, és szíve szerint a portugáloknak, a németeknek és a hollandoknak drukkolt volna. De akkor már tizenöt pusziban fogadott apukámmal, hogy a spanyolok lesznek a világbajnokok. Most nagyon büszke vagyok rá.

Thursday 1 July 2010

Nyelvészeti eszmefuttatás

amelyben eláruljuk, hogy Morzsi babó nagy dumás.

Úgy kezdődött, hogy földönkívüli, meglehetősen irreális élmény volt nézni a saját félklónomat, amint hajnali ötkor kitörő lelkesedéssel, vigyorogva (!) azt mondja, hogy „heö, ehhh!”. Ezt a másik klónozott fél anyagából merítette, mivel rólam, aki csak ismer, tudja, hogy hajnali ötkor nem szoktam létezni, és egyáltalán, tízig nem is érdemes velem próbálkozni. Aki meg naggyon jól ismer, az tudja, hogy régebben egyetlen módszer létezett, amivel az ágyból ki lehetett engem csalogatni: a fülembe kellett suttogni, hogy ma reggel gleccserátkelés lesz, és máris ugrottam a hátizsákomért. Nem azért, mert annyira rajongtam a gleccserátkelésekért, hanem mert azt jó addig letudni, amíg a nap nem tombol és el nem olvasztja a hóhidakat.

Hanem e reggeli használhatatlanságról kénytelen voltam lemondani e kis klón kedvéért, aki hat hetesen már elkezdett beszédet imitálva tátogni. Aztán két hónapos korában rajtakaptuk, hogy a feje fölött lógó macikáknak magyaráz.

Ez most is megy, ellenben most már minden összehasonlító nyelvészeti tanulmányomat latba tudom vetni a jelenség értelmezésénél. Világosan felismerhető magyar billabiális mmmm-ekkel mondja, hogy mmme (az e itt viszont dán ae, vagy néha székely e, mint például az ámber, gyármek, támplom szavakban). Ismeri és tökéletesen kiejti a héber r-et, remekül utánoz arab torokhangokat, megy neki egyes dél-afrikai nyelvek csattintós nazális g-je puhább, túlzöngésített változatban, majdnem úgy, mint a nganaszán nyelv ng-je, és a japán mérgelődős „hgrrr” levegővisszaszívós hang is bejön, ha hideg levegő éri hirtelen.

Többnyire torokhangokban jeleskedik, mert a nyelv forgatása és ide-oda helyezése igazán nehéz, azt még nem übereli. Ezért nem megy még neki sok palatális hang a szanszkritból származó nyelvek Ṭavarg hangszériájából. Az intonációra sem sokat ad, vagyis a mandarinnal sem most fog még próbálkozni, bár én úgy vettem észre, ott érvényesülne a Morzsis tendencia: tulajdonképpen mindegy, hogy melyik mássalhangzó, ha egyszer billabiális, mert a hanglejtés a lényeg. Morzsika viszont még nem tud négyféle mandarin, sőőőt hatféle taipei intonációt megkülönböztetni, számára jelenleg az egyenletes crescendo létezik, olyan értelemben, hogy minden beszéd sírásba, majd ordításba torkoll, ha kellő időben nem jön a képbe egy kis tej is (esetleg egy elalvás). Vagy az apuka féle turbósított megoldás: cumi, mert attól elhallgat. Persze Morzsika olyan mint egy jó számítógépvírus, túljár a megoldás eszén, ha nincs kedve, egyszerűen kiköpi a cumit (csuszlit, erdélyiül).

Most éppen három új technológia kidolgozásán fáradozik rendületlenül. Az első a mássalhangzók nélküli mondat. De már mondat, több szóösszetételnyi, például: „eeeöeeeöee eeeeeöeeeee öeeeeeeöeee!” (ezt hosszas megfigyelés után írom át így fonetikusan, tényleg ezt mondja). Először azt hittük, panaszkodik, és odarohantunk hozzá, de most már tudjuk, e kombináció jelentése: „zörögjél macika, ha mondom!”.

Ellenben az „eöeee, ööö, eeh, eh, ööööh, öööööööööööööööööööö, öööööööööööööööööööööööööööe „ kombináció azt akarja mondani: „Hogy ezzel a szegény kisgyerekkel senki sem akar törődni!!!” Ha ehhez még egy elnyújtott, székelyes kiejtésű „aeeeeeeeeeeeh” is társul, akkor az a „vegyetek már fel!” jelentésű mondatot eredményezi. Amikor azt is hozzáteszi, hogy „oááááááááááááááááááááááááááááá”, akkor ez a „vegyetek fel, de nagyon most azonnal tüstént rögvest, irgum-burgum” szemantikával bír.

A másik új technológia alkalmankénti kísérlet úgy beszélni, hogy az ember nem nyitja ki a száját! Próbáltátok már? Morzsinak egész jól összejön, de mikor ugyanígy visszaválaszolok neki megijed a morgástól, és abbahagyja.

Erre jön a harmadik morzsitechnológia, a B-terv, ha a szájkinyitós beszéd befuccsol, akkor meg kell próbálni a könnyített verziót: beszéd ököllel a szánkban. Namármost ez a mini férfiöklöcske nem fér még egész jól be a Morzsi szájába, ergo, kidolgozott egy könnyített, gyorsított, nem hagyományos, 6.0-ás rendszert, ami azt jelenti: csak három ujj, lehetőleg a kisujj legyen köztük. Ha a menürendszerben nincs ott az „épp van egy zsebkendő is a kezünkben” pont (amire azért eléggé vigyázunk, nehogy megfullassza magát), akkor teljesen összejön a tökéletes bababeszéd. Még ennek is van tuningolt verziója, amikor két ujj, meg egy tenyérél van a szájában a mozgó nyelvecske mellett…

Már körvonalazódik a következő projekt is: a gátlásosság leküzdése! Vagyis a macikák, meg apa-anya mellett MÁSOKHOZ is beszélni merni. Már egyértelmű, hogy a tükörben lakó másik baba rettentően szimpatikus, de még nem meri megszólítani, csak rámosolyog, majd gyorsan, szégyenlősen elkapja a tekintetét. Meg ha az ismerőseim beszélnek hozzá, akkor is csak hangtalanul válaszol, csak tátogással. Az új projekt tán épp az, hogy mire mesteri szinten végrehajtja a hasáról a hátára fordulást, másokhoz is merjen hangokat intézni.

Akármi is legyen, attól nem félek, hogy néma, sőt mintha körvonalazódna a jövő, amikor be nem áll majd a szája. Elvégre beszéd a lelke mindennek.