Öt méter

Öt méter. Még öt méter… Na még öt méter, csak öt…

(((Bárhogy is indul, ez egy túraleírás lesz, magamfajta kispályásoknak (semmi áthajló sziklafal, szakadékos gleccser, hétméter széles Bergschrund, nyugi). 

Ha illusztrálva szeretnétek olvasni, akkor külön ablakot nyitva, a keresőbe ezt másoljátok be: http://picasaweb.google.hu/kamalika.gyorgyjakab/FunnyFallWithFogAndPhantomsAndAForgeKisertetekOsze#5533200521174249490

Azért nem tettem rá hyperlinket, mert akkor ugyanebben az ablakban nyílna meg és elhagynátok a blogot :-) . A teljes cikk legvégén viszont lesz link, az már az egész albumhoz vezet.)))

Ez a megesett karma története. Igaz, hogy nem ma, hanem október 14-én történt, de azokban a napokban nem voltam internetközelben. Ha ott lettem volna, persze megúszom ezt, és másféle karmát termelek, vagy dolgozom épp le :-) .

Mióta Morzsi gyerekünk közlekedésre adta a fejét, azóta belőlünk közlekedési rendőr lett. Szúrós szemekkel pásztázzuk pályáját, aha, épp most indul kúszva a jégcsákányom felé, na akkor tegyük arrébb gyorsan. Első körben a jégcsákányt. Másodikban a babót. Ha nincs jobb ötletünk, hogy ne unatkozzék szegény pára és mégse a szájába kerüljön minden, ami hely híján épp a szőnyegen van, kidolgozunk valami csalogatósdit. Ez akkor, október 14-én még működött. Azóta már átlát a szitán, és arra kirándul, amerre akar. Szóval két héttel ezelőtt még az volt az eltérítőprogram lényege, hogy Morzsi elkúszhatott a nagy csomagért, a hátizsákért, a piros csészéért stb. a szőnyeg széléig. De épp mikor odaért, szépen megfogtuk és áttettük az illető varázstárgyat, 180 fokkal elfordulva, a szőnyeg másik végére, Morzsinak pedig nem volt választása, szorgalmasan rótta a következő 5 métert, visszafelé. A nagy anyai empátia jegyében néha azért megengedtem, hogy sikerélménye is legyen, például megérinthesse az elért tárgyat, ha már nem is gyömöszölheti a szájába. Azt hiszem, ez a tény enyhítette némiképp a karmámat két nappal később.

Szóval, míg drága kis gyerekünk ötméteres hosszútávkúszással frusztrálhatta magát a mi szülői szeszélyeink miatt, ezúttal az apja felvigyázásában, addig a mamája elindult valami hegy felé. Régi adósság volt ez, a First nevű csúcs, tessék nyugodtan i-nek ejteni, mert németül van, nem angolul, ott magasodik a Kandertal és az Entschligetal völgyeket elválasztó lánc (északról délre, nem magasság szerint) második csúcsaként, a Golitschenpass egyik „kapufélfájaként”.

2548 méter, vagyis itt, a Berni felföldön (ahol BO + hat számjegy rendszámtáblával száguldoznak az őshonos Subaruk Svájcban) ez egy piti kis hegyecske, nem kell hozzá két jégcsákány meg sisak, ennél fogva a kutyát sem érdekli, tehát nekem pont jó lesz. Régi adósság, mint mondom, 2005 óta próbálok rá feljutni, de mindig komolyan vettem a „rossz időben hagyd a fenébe” tanácsot a túraútvonal-leírásokból. 

Ma, azaz október 14-én viszont állítólag gyönyörű idő van. Vagy lesz. Vagy kéne lennie. Lehetett volna… Nem tudom, mert akkora ködben úszik a falu, hogy a szomszéd házat emlékezetből találom meg. A látótávolság öt méter! Na jó, néha akár tíz is. De senki többet harmadszor. Megyek, rettentő eltökélten menetelek bele a nagy nedves fehérségbe. Valami fekete kavicsos szekérútféleségen baktatok, örülve, hogy az út adva, tájékozódás nélkül követhető. Csak az nagyon bizarr, hogy fogalmam sincs, hol járok, milyen táj van körülöttem, és még hány méter lehet a szakadék széléig. Emlékezetből úgy tudom, a térkép szerint, állítólag, mintha, talán --- tőlem balra, az úttal párhuzamosan lenne egy vályú, szűk mély völgy, szakadék… ??? De megyek, baktatok felfele, mintha az életem múlna rajta. 

Kellett már valami hegy nekem. Kellett egy hegy, aminek a csúcsára nem függőkabinban jutok fel, és aminek tényleg valami csúcsára kerülök. Kellett már egy hely, ahonnan fölfele nézve csak az eget látja az ember, lefele viszont elterül valami hatalmas táj. Egy hely, ahonnan már csak lefele lehet menni. Ahol megáll a kísértés, és igen is „nincs tovább”. Egy hely, amiért megharcolok, de anélkül, hogy az aránytalan harcban elvéreznék, mint oly sokszor. Egy hely, ami anélkül szép, hogy lekicsinyelhető lenne az oda vezető út – mert értékét nem pénz adná.

Rettenetesen kellett már valami sikerélmény, hosszú szünet után az újrakezdés reménye. Úgyhogy ma van az a meteósok szerint ködös, de kellemes őszi nap, amikor megkaphatom a hegyecskémet, holnap meg az ún. „ablak”, amikor tényleg paradicsomi időjárásra számít a Meteoschweiz és Zoli is, akinek az a 24 órája lesz, nem több, hogy véghezvigyen valami nagyot (a blogjából többet is megtudni erről: http://mmontivagus.blogspot.com/2010/10/svajc-kandersteg-oszi-pillanatok-2010.html .)

Én a jó időből még eddig semmit sem láttam, bélelt dzseki és hátizsák melegít, sapka a fejemen, és napszemüveg, mert a köd egyszerűen vakít. Jó hír, hogy ez azt jelenti, közeledem a naphoz. Hm… Minden esetre, ha ez a köd fellibbenne pár percre, az sokat dobna a dolgon, mert ennyi erővel akár Szeged belvárosában is sétálhatnék bekötött szemmel… csak a lapos kontra meredek, fű kontra beton érzékelése alapján tudnám, hogy Svájcban vagyok-e vagy az Alföldön.

Öt méter… A baj az, hogy a következő öt méteren belül a fekete kavicsos út eltér dél felé, nekem pedig a térkép és az orrom szerint északra kell mennem. De nincs ösvény, csak fű, régi tehénlepények, kórók, és egy torrens kiszáradt medre, nagy kőösszevisszaság, amit a legutolsó jelzés szerint kereszteznem kellene. De a térkép emléke a fejemben és a szimatom mást mond. Csak tudnám, hogy hol a csodában járok, és hogy néz ki körülöttem a tér! Mert a rendelkezésemre láthatóan álló öt méteres sugarú körben minden ugyanolyan: fű és köd. Ösvény meg sehol. Késve indultam, szűk három órám van a csúcsra érkezésig, ha úgy akarok feljutni rá, hogy sötétedés előtt vissza is érjek onnan, tehát jó lenne nem tötyörögni, de nem tudom, merre kell menni. A járt utat egyértelműen el kell hagyni, de merre. Ahonnan jöttem az lefele van, de minden más irány felfele visz… ösvény viszont sehol. Várok. Kényszer. 

Aztán szép lassan, de a fényképezőgép elővételénél és bekapcsolásánál azért gyorsabban fellibben a köd és elszédülök. Vakító kék őszi ég, szép kopár hegyek előttem, és egy hatalmas, megsárgult füvekkel borított csupasz medence közepén találom magam. Épp hogy belőttem a megfelelő irányt, csak úgy légvonalban, újra körülvett a köd. Megint öt méter. De most már csakazértis kigyalogolok belőle! 1900 és 2000 méter közt ritkul ismét annyira, hogy megtaláljam az igazi, kitaposott ösvényt. Körülbelül háromszáz méterrel arrébb tétováztam, szóval el voltam tévedve. De most aztán tutibiztos az út, mehetek, nyomás.

Aha, mennék én, ha bírnám a szülés óta összeszedett tíz kiló fölösleget. De most már egészen biztos, hogy nem vagyok Angelina Jolie. Persze, ha neki annyi pénze lenne, mint nekem, ő sem fogyott volna le ilyen szépen, mert nem telne belőle magánedzőre, tornaterembérletre, és „low calory, light” kajákra, sőt, itt a belvárosban zöldségre sem. Vagy az akaraterő ingyen van, és nekem már nem jutott belőle?  

Szóval nehéz, nagyon nehéz felhurcolni magam a lejtőn, de az ösvényem a szépen felfestett jelzésekkel átkanyarog a tőlem reggel még jobbra lévő hegyvállon, majd azt észak felé maga mögött hagyja. Fűpárkány, szép kis magashegyi ösvény következik, ha minden út ilyen szép, könnyű lenne, akkor annyian lennének a hegyekben, hogy szerintem Zoli búvárnak állna át. Az ösvényke eljut egy házig, ami állítólag nyáron vendégház, de most be van táblázva, zárva, kihalt a környéke is, csak egy pár irányjelzőtábla árválkodik előtte egy kötegben. Aha, tehát most vagyok 2027 méteren, ha ez pontos. De a svájci hegymászóklub folyóiratának épp a szeptemberi száma hozta le az egyik ottani volt oktatóm cikkét, mely szerint nem megbízhatóak ezek a számok, ne használjuk őket altiméteres óránk kalibrálásához. Persze eszem ágában sincs megállni még órát is kalibrálni! Még csak most vagyok körül-belül 2027 méteren, az nagyon rossz, ugyanis másfél órája voltam 1700-on!!! Mentségemre a köd szolgáljon, az, hogy sokat tévelyegtem benne, és várnom is kellett, hogy felszálljon.

Minden esetre, vagy összeszedem magam és igyekszem felfelé, vagy nem fogok eljutni a csúcsig, mire vissza kell majd fordulnom. Ugyanis kettőkor – bárhol is lennék épp – indulnom kell visszafelé, megelőzendő a ködöt. Elvileg délután fel fog emelkedni, és ha én is fent vagyok, akkor ott fönt fogok eltévedni már megint – ehhez pedig egyszerűen nincs kedvem. Tudva tudom ugyanis, hogy az egyetlen biztos pont ott fennebb a gerinc, azt nem lehet eltéveszteni, csakhogy az én célom a First, a gerinc másik pontjáról levezető ELTÉVESZTHETETLEN út pedig a Bunderspitz/Bunderchrinde pontról indul lefele, a két pont között pedig alig kétszáz méternyi a gyalog járható gerincszakasz, a többi AD-s (nem mintha felkeltené a komoly mászók érdeklődését, mert füves).  Szóval nem engedhetem meg magamnak, hogy a köd fent találjon, e pont felett.

Szépen hátat fordítok a háznak és próbálok hegynek fel, úgy ahogyan régen. Órahosszat próbálok, próbálok haladni időközben le-lepillantva az alattam elterülő, sűrű köddel bélelt Kandervölgyre, ami tényleg olyan, mint egy felhővel töltött katlan. Ezerkétszáz méteren van a falu (átlag), a köd ott lent van, talajszinten kezdődött reggel, mikor kiléptem a házból, és ezerkilencszáz  méter fölé ér a teteje, alig a hegyoldal csúcsán levő fenyőerdő közepének hegye látszik ki belőle! Hétszáz méternyi sűrű köd, én meg felülről szemlélem ezt, immár 2200 méter körül, miközben szorgalmasan ösztökélem magam a két síbottal „na még öt méter, na még öt méter”. Kezdem belátni, hogy hegyisport, azaz nyugdíjas hegyi séta helyett leginkább a sakkhoz lenne jelenleg tehetségem-képességem. Mi lenne, ha abbahagynám ezt az egész hegyegelést? Mondjuk, vennék egy szobabiciklit. Vagy egy új kanapét…

Folyton az az érzésem, hogy olyan lassan baktatok felfele, ahogyan más tengerszint felett nyolcezer méter körül tenné. Próbálom kiszámítani, hogy meddig bírok egyhuzamban harcolni a kilókkal és emelkedővel, anélkül, hogy megpihennék… hát maximum hatvan lépésig tudok elszámolni, aztán pár másodperc pihenő, majd elölről minden: öt méter, meg még öt méter… 

Egy pici piros mozgó pont a fejem felett a gerincen! Aha, már látom, ketten vannak fent, lefele tartanak. De nem sietik el, mert még egész sok idő eltelik, míg találkozunk. Egy fiatal pár, és nem is olyan lassúak, mint amilyennek tűntek, szóval optikai csalódás volt. Minden esetre azt már értem, hogy miért nagyon ellenjavallott ez az út, ha picit is rosszra fordul az idő. Mert könnyűnek ugyan könnyű, de csúszós lesz hamar, ha nedves a levegő/talaj. Már régen megszoktam, hogy hegyen úgy megyek felfele, hogy közben mindig megpróbálom kikalkulálni, hogy ugyanott lefele milyen lesz majd (ha ugyanazon az úton tervezek visszatérni). Hát, ha itt lefele jövök, a sietés szinte kizárva, mert az aprószemcsés kavics-homok-törmelék nem valami stabil, és ha az ember megcsúszna, a tenyere fogja felszántani ugyanezt a homoklejtőt, és az is lehet, hogy nem áll meg csak jóval lennebb. Szóval, vagy most sietek, hogy lefele elég óvatosan jöhessek, vagy nem jutok a csúcsig… a kétórai indulás dekrétumát be fogom tartani. Öt méter, még öt… És egyszer csak felértek a gerincre. (Méghozzá a kiírt időn belül. Nem értem.)

Ez a kedvenc pillanatom a hegymászásban. (Írtam róla egyszer már angolul, meg is jelent az amerikai Alpinist moderált blogjában, itt. This may be the most breath-taking moment ... This is the precious moment you are initiated in views the other side can offer...) Nem a csúcsra érkezés, hanem a gerinc előtti utolsó méter. Amikor az ember előtt egyszerre feltárul az, amit addig – a hosszú harc órái alatt – nem láthatott: hogy mi van a másik oldalon, a hegy túloldalán, meg lent a másik völgyben. Szédítően szép látvány, minden porcikám ujjong. Hegyláncok, velük párhuzamosan hegyláncok, aztán hátrább még hegyláncok (az már nem Alpok, hanem a Jura???, alig sejlik a teteje a ködből), és minden vonulat közt áthatolhatatlan köd rejti a kétezer méternél alacsonyabban fekvő világot. Még tízpercnyi boldog bandukolás a gerincen, és ott előttem a legmagasabb pontja, olyasmi, mint a Pásztorcsúcs, csak itt a két ellentétes irányba mutató nyíl alakú jelzőtábla adja a csúcskeresztet.

Transzban vagyok a gyönyörűségtől, előttem messze a triumvirátus, Eiger, Mönch, Jungfrau, a Mittaghorntól a Gspaltenhornig vivő gerinc hátul, előtérben a Morgenberghorn, a Lobhörner (három éve, októberben jártam ott), Höji Suleg (pont három éve, pont október 13-án ott masíroztam a gerincén, milyen rég is volt, de pont ilyen szép idő volt arra is), a Schwalmere, a Schilthorn (érdekes, azt is októberben másztam meg, 2005 október 8-án, akkor is szép idő volt, de az északi oldalán már nagy volt a hó, emlékezetesen kockázatos volt), aztán a Wissi Frau, Wildi Frau, a Blümlisalp, a Doldenhorn (ajánlom az északi falát, de csak a komoly legényeknek), a Balmhorn, Altels, Rinderhorn, Daubenhorn (na, itt nem októberben jártam, hanem a nyár hevében)… és messze-messze hátul, délen valamelyik wallis-i piramis. Juhúúú, de gyönyörű! 

Még egy méter van a csúcsig, mikor a gerincre ér, gyakorlatilag hirtelen felbukkan a másik irányból, a Golitschepass láncos útja felől két szőke kamaszgyerek, aztán másodpercek alatt egy harmadik szőke nagykamasz, majd egy apukaféle, meg egy anyukaféle, meg egy kívülálló férfi (meg talán még valaki?)… és magányomnak, egyszemélyes csúcsomnak vége. Nagyon furcsa, mert órák óta egyedül, de abszolút egyedül baktatok (leszámítva a találkozást a szembejövő párral 2200 m körül), és pont mire leülnék, vagy lefényképezném a csúcskeresztet, addigra odarohan a két ikerkamasz, levágja magát a tövébe, és hullafáradtan bámul maga elé. Már nem tudom a csúcsot lefotózni, az egyikük feje belóg a képbe, és a megdöbbenéstől (a hirtelen felbukkanásuktól) egyszerűen nem bírom nekik elmagyarázni németül, hogy egyedül, igen, NÉLKÜLÜK szerettem volna csúcsfotót készíteni, a csúcsról. De így csak egy dolog jutott eszembe hirtelenjében. Megkértem a legidősebb kamaszt, hogy készítsem RÓLAM fotót, háttérben persze a hegyekkel. Talán ha nem lennének ilyen sokan, vagy ha nem nyilvánvalóan az apjuk-anyjuk lenne itt velük szigorú és mosolytalan képpel, akkor meg merném őket gesztusokkal kérni, hogy még tíz másodpercig hagyják meg nekem a csúcsot, amihez hozzá sem tudtam érni! Az anyuka ellenben az összerogyás határán bámul maga elé, és egyáltalán nem fogja őket helyettem megkérni, pláne, hogy ő is arra vágyik szemmel láthatóan, hogy neki vethesse a hátát a rúdnak.

Kocafotóóóó, vagy nem, még mindig boldog vagyok, de a varázs valahogy mérsékelődött, próbálom a tájat nézni, előre hátra baktatok a csúcs körül a gerincen, és igyekszem nem észrevenni, hogy nem is tudom hány, de legalább hat-hét egyén üli körbe szorosan a csúcskeresztet… én meg ki vagyok zárva a képből. 

Öt méterrel, (már megint öt méter!) arrébb bontogathatom a hátizsákom némi csokoládéért, de a meghittségemnek vége. Ezek nem kedvesek, hanem hullafáradtak, nem túrázók, hanem első jellegzetességük az, hogy családot alkotnak, és nem svájciak, hanem németek (pedig szeretem a németeket)… a kamaszok pedig marha jólneveltek, na ez most már idegesítően unalmas nekem, aki vagy magányhoz szokott a svájci csúcsokon, vagy ahhoz, hogy jókedvű, vendégszerető helyi svájciakkal dumálgat a látványról… Nem tudok csúcsélményhez méltóan viselkedni, egykedvűen megállapítom, hogy fél kettőre értem fel, vagyis időben, tehát biztonságban vagyok, király! 

Sms, aztán felhívom Zolit, aki ha itt lenne, mindjárt felvidítana a jelenlétével, azzal, hogy van valami közös bennünk. Nem sok hegyet másztam meg vele együtt (a nyilvánvaló színvonalkülönbség miatt), de azt azért meg tudtam tapasztalni, hogy vele meg tudok osztani egy csúcsot, úgy hogy rajta vagyunk, fürdünk a boldogságban és ugyanarra gondolunk (na ez nem is annyira igaz, én arra szoktam gondolni, hogy a lefele út még előttünk van, ő pedig feltehetően arra, hogy jé, innen látszik a Whateverhorn északi fala, jujdeszép, meg kéne próbálni, csak AD+ a nehézsége). 

Ezekkel a csúcskereszt tövébe roskadt családtagokkal valahogy nem bírok semmi közöset észrevenni magamban, és nehéz nekik megbocsátani, hogy egyetlen méterem volt még a csúcskeresztig, mikor magányomból kizökkentettek, és szó szerint elémfurakodtak, és azóta is rá vannak tapadva a csúcsjelre, a földre csüccsenve, némán… De ők is elmondhatják talán ugyanezt. Elvégre ugyanúgy joguk van a csúcshoz, és lehet, hogy szerettek volna egy csúcsot csak úgy maguknak egy kis közös családi imádkozásra, és akkor felbukkant ez a kövér nőszemély és nem találja a helyét (tényleg nem), sms-ezik, telefonál, fél kézzel fotóz, fel-alá járkál, és még csak nem is fáradt (hát persze, nem észak felől ért ide fel)… 

Felhívom Zolit, igen, és felsorolom neki az előttem kígyózó láncokból mondjuk a húsz legfontosabb csúcsot, északtól dél fele, elmondom neki, hogy holnapi úticélja, a Balmhorn-Altels milyennek tűnik innen (hááát, Luxemburgban felejtettük a távcsövet, úgyhogy ezzel az információval nem megy sokra, a hegy gyönyörűnek tűnik innen, van rajta friss hó, pont), aztán elköszönök tőle, és nem várom meg, hogy két óra legyen, indulok is a gerincen vissza, majd száz méter múlva meg lefele. 

A „deszant” nem is olyan borzasztó, elég rövidek a meredek, csúszós-poros szakaszok, és egész relaxált vagyok a lefele úton, eltekintve egy dologtól: látom, hogy ott lent a köd mocorog, a tetején felhőprotuberanciák törnek ki, és kezd felszállni… Magyarán, igyekeznem kell, már megint. Versenyt sietek a köddel, de ő nyer. A 2000 méteren levő elhagyott házat már alig látom, mire leérek oda. És a ház közeléből a hegyen át egy szinten vivő ösvénykét csak nehezen találom meg, mert nincs kitaposva pont az eleje, szóval körzőként pásztázom abban az irányban a ház környékét, míg végre megpillantom, hogy honnan is indul. Utána már csak az ösvény öt méterét látom, mindig épp más öt métert, ahogy haladok lefele, de mindig csak öt métert. De itt most nem fog átverni a köd, mert megjegyeztem az eltévedés helyét és okát, és inkább hosszabbat kerülök, rövidítés nélkül, de végig az úton maradok. 

Hanem 1700 méter körül egyszer csak tudatosodik bennem, hogy a házunkig eljutni érdekes lesz! Három lehetőségem is van. Vagy

1) visszamegyek kicsit, felfele, ahol jöttem, aztán ahol eltévedtem, ott eltérek észak felé és átvándorlok egy másik hegyoldalra, majd onnan legyalogolok a falutól messzebbre, északra, de a végét az erdőben már valószínűleg alkonyatkor teszem meg, 

vagy

2) lemászom a Klettersteigen (via ferratán) ami a vízeséssel párhuzamos, vagy 

3) beülök a libegő kabinjába és 5-10 frankért lelibegek.

A Picasa album egyik képéből kiderül, hogy mit választottam. Nézzétek meg a vízesést jó ötven-száz méterrel magasabbról, érdekes perspektívából (a kabinból). Ugye milyen jó, hogy nem a 2-es megoldást választottam?

Hazatruttyogok, békés családi csendélet vár, Zoli épp pityókapirét főz. Morzsika megadóan elfogadja a zöldségfőzeléket, én békésen elüldögélek a piros konyhaasztal mellett, és megvan a lelki nyugalmam. Mégsem tud 2010 úgy elmúlni, hogy ne jártam volna saját lábon egy hegycsúcson. Hurrá, akkor nem veszünk szobabiciklit, se új kanapét.

Illusztrációkért kattints ide, hogy a Kísértetek ősze c. Picasa-albumomhoz juss. E túra képei a 26. képpel kezdődnek. Szia.

Funny Fall with Fog and Phantoms and a Forge

A little background note to my latest Picasa Album with the same title

We had a funny fall time in Kandersteg (Switzerland, Berner Oberland) two weeks ago. It was literally full of phantoms, ghosts, spirits, 'has-beens' AND fog. Real white, wet, mountain weather fog.
Nevertheless we had tremendous fun, not only in rooming around the village, taking pictures of all the ghosts that the association 'Kultur in Kandersteg' had put on display at various parts of the village (within the framework of a week of activities under the banner: Gespenster - Geister - Spuk), but also enjoying autumn, having long walks from brook to brook and even climbing some of the more modest mountains towering right above the Kandertal Valley.

The view was worth every minute of sweating upwards. (Apart from my album you will find more mountain pictures here: http://mmontivagus.blogspot.com/2010/10/svajc-kandersteg-oszi-pillanatok-2010.html ).

In the meanwhile our 6 months old son also found his pleasure: crawling around the carpet and examining everything he found. On our departure day he produced another little surprise: two sharp little teeth in the front!

This was perhaps the 10th time I travelled to Kandersteg and the first time WE tried something different than the usual: we chose a special accommodation place, a Ferienwohnung, a nice holiday flat in the building of the OLD ICE AXE FORGE. Of course, no more ice axes are made there in the traditional way, now all is in factories of the big brand names you buy in mountain sport stores, but it was a pleasant surprise to visit a place where a hundred years ago the forefathers of mountain climbers had their axes, crampons etc. made.

Now this is an artist's workshop (hosting cultural events sometimes) that you can visit to learn about tradition and where you can even try crafting something yourself under the guidance of the owner, Mrs Ursula Binz, who very nicely explains all. Her works -the brand name is 'Sein und Formen'- and the rental conditions of the flat can be seen at: http://www.ursulabinz.ch/ a nice trilingual website. She does presentations for children's groups as well - it is safe and rather interesting for a six-ten year old one! I can only recommend a visit there and for any autumn visit, past the touristic season, I can assure you, you will find beauty and calmth around Kandersteg.

You reach this album here: http://picasaweb.google.hu/kamalika.gyorgyjakab/FunnyFallWithFogAndPhantomsAndAForgeKisertetekOsze#

Morzsika nem akar szabályosan közlekedni

E fejezetből megtudhatjuk, hogy Morzsikát nem érdeklik a közlekedési szabályok, de annál inkább a könyvek! Ezen kívül azt is, hogy hajlandó ponyvát borítani a múltra.

Megvan a repülőtér! Mármint a kisfiamnak a kifutópálya, amit az elmúlt két hétben hason csúszva megtett temérdek sok méter árán kiharcolt magának. A nagy halványzöld kanapé az! („A nyúl az.” – à la Gyalog Galopp). Elvettük róla a párnákat, és ha csak Morzsi van rajta, akkor kb. három és fél méternyi hosszúságú terep várja a féléves titánt.

Csak éppen a kanapé vesebab alakú. Vagyis le van gömbölyítve minden széle és egy helyen elkeskenyedik a vízszintes lap közepe táján. A másik baja az, hogy amióta kijelöltük Morzsinak „közlekedj okosan!” célokra, azóta állandóan a székely pilótás vicc jut eszembe. Ismeritek, nem ? (A székely pilóta büszkén mondja a másodpilótának: „Ezt figyelted apám?! Micsoda landolás, hogy látettem a gépet!. Áz a leszállópálya ejsze alig száz méter hosszú!” Mire a másodpilóta dühösen: „De két kilométer széles!!!”)

Azért jut eszembe folyton a vicc, mert tegnap hajnalban, mikor beüzemeltem az új repteret, úgy gondoltam, hogy Morzsika mostanra már öt-hat métereket teker le egy felindulásból, akkor jó lesz neki egyelőre (pláne, ha nincs más!) ez a három és fél méter hosszú vesebab alakú pálya, mert ezen egy oda-vissza járat hét méter, három oda-vissza ingázás után már mindjárt kevesebb energia marad nyürrögésre. Azzal nem számoltam viszont, hogy Morzsika nem hosszában akar rajta jönni-menni.

Hiába volt a két végén csalinak – piros jelzőtábla gyanánt – a Morzsi játékosvödre, meg a recsegő könyv, Morzsika felfedezte magának a gyenge láncszemet! A vesebab közepét. Ahol elkeskenyedik az átlagban legalább egy méter széles kanapé, és közel van a széle. Ami azért jó, mert onnan jobban le lehet nézni, szerinte. És azóta egyetlen vágya a világvége, a szélek meghódítása, letekintés a mélybe, ahol negyven szédítő centiméterrel lennebb a kopott parketta morénája rejt ezernyi veszélyt, különösen, ha egy baba koponyával előre indulna arrafelé.

Vagyis ezerszeres éberséggel állok lesben, ugrásra készen, egyszemélyes mentőkommandóként sétáltatom a gyerekem hajnali hatkor, de semmi áron sem akar az útiránynak, útalakzatnak megfelelően közlekedni. És hogy a dolgokat tetézze, rájött, hogy a vesebab alakú kifutópályának tulajdonképpen még elég sok széle van, ahol ugye ama hírhedt negyven centivel lennebb tátong a mélység, illetve az észak-északnyugati oldalon megmászhatatlan meredek falként tornyosul apa íróasztala. A kihúzható polcán a billentyűzettel és a mindenható Wacom grafikus táblával, ami alighanem szerény lakunk legértékesebb darabja, ha nem számoljuk az épp benne tartózkodó egyéneket. És ott van még apa fénymásolt és bekötött angol vagy francia nyelvkönyve.

Namármost, ami egyszer könyv, az hihetetlen vonzerővel bír Morzsika számára. Kellett nekem Kányádival kezdeni a nevelését! Az semmi, hogy a „kilenc pipe meg a lúd” szavak kiejtésére már felragyog a képecskéje, de ha egyszer megpillant egy könyvet, egy darab papírköteget, akkor jaj annak, azt meg kell szerezni, és addig kell kapirgálni rajta, amíg a széle felől fogja a papírt a babakéz, onnan már csak másodpercek kérdése, hogy gyűrött vagy sima formában a mű babaszájba kerüljön. Apa francia nyelvkönyve most reggel negyed hétkor is kiváltja a pavlovi reflexeket Morzsiból.

Arrább teszem a gyereket, a kifutópálya túlsó végére, legalább nyerek három és fél méternyi időt. Aha, mégsem! Mert félúton, a gyenge láncszemnél felfedezi, hogy nemcsak a padló mélye örvénylik olyan érdekesen ott lent, de a kanapétól alig félméternyire (mi az gleccserhasadéknak, ugyan már!?) terül el a mágikus üvegasztalka, a szintén vesebab alakú szalonasztal, alighanem lakásunk egyetlen darabja, ahonnan ki kéne derülnie annak, hogy most épp a szalonban vagyunk. A mágikus, szerfelett bébibarát üvegasztalon pedig mi más lehetne, mint egy apa által ottfelejtett könyv, de ez aztán egy igazi nagy, hatalmas, gigászi kihívás, uszkve 8c+, 5.14d, XXL méret, ólomsúly: a mamó Ország László féle Angol-magyar nagyszótára, az Akadémiai Kiadótól. Már pusztán impozáns tömegével hódítja Morzsit, netán egy súlycsoportba tartoznak ??? Még nem mértem le a szótárt. Minden esetre Morzsi nem habozik átnyúlni az üvegasztalra, a tátongó szakadék felett. Persze fogom a törzsét, különben…

A reggel hátralevő része hosszas küzdelem, a szabálytalanul közlekedő Morzsika állandó eltávolítása a szótár felé vezető szakadéktól (mert nem tudtam hová tenni a szótárat, mindenhol látta volna), és újra meg újra más pályára helyezés, míg végül nyolc óra után valamivel Morzsika kimondja a bűvös szót: ggggi-gi! Ez a legegyértelműbb jelzés, hogy most már a cumiját akarja, és tényleg kész arra, hogy belátható időn belül elaludjon. Most is így történt, mire apa arra eszmélt a lumbágójából, hogy reggel van, biztos megjöttek az építőmunkások (MÉG MINDIG állványok a ház körül!!!), addigra Morzsi és a mamó is oldalra fordulva töltötte megérdemelt pihenőidejét, ki-ki a saját ágyában. A munkások amúgy ma megint nem jöttek. Csak az állvány miatt nehézkes közlekedés emlékeztet arra, hogy eredetileg negyven napra saccolták a több mint hat hónapja elkezdett munka elvégzését. De már tudom, úgy képzelték, hogy majd a következő 365 napból 40-en jönnek dolgozni, a többi időben elég, ha az állvány emlékeztet rájuk. Mintha az előre kifizettetett számla miatti lyuk a költségvetésünkben nem emlékeztetne eléggé.

Az elmúlt két nap során a későbbiekben azért másféle meglepetések is jöttek. Például ma este Morzsika békét kötött a nagy sárga gumikacsával. Nemcsak, hogy nem félt tőle, mikor a kádacskájába raktuk a réce-rucát, de megpróbálta elrágni a békepipát is vele, azaz bátran levadászta a szárnyast a víz felszínéről, majd egyből ráharapott a jobb sorsra érdemes sárga gumihápháp farcsokára! Egyébként most már egész ügyesen üldögél, kapaszkodik a kád szélébe, de valahogy mégis sikerült egyszer beleborulnia fejjel a vízbe. Úgy, hogy közben balról az apja vigyázott rá ádáz éberséggel, jobbról az anyja. Csodák csodája, egy kis prüszkölés és egy rövid tikácsolás után megint jó kedve volt, a végén alig lehetett kiszedni a vízből! Igazából csak úgy sikerült sírásmentesen kicsalogatni az immáron mosónőbőrös babónkat, hogy a nagy sárga gumikacsát vettem ki először, és azt rátettem a pelenkázóasztalra. Akkor már Morzsi is kikívánkozott a kacsa után. De a törülgetés nagy hevében valahogy mégiscsak sikerült a kacsát leverni a földre. Jut eszembe, azóta sem vettem föl! Megyek máris, megyek… (sietve balra el)

Kísértetek ősze

Érdekes hetünk volt Kanderstegben. Először is keddtől keddig tartott, mert nem tudtunk szombaton útnak indulni (ha az ember ott úgymond üdülés céljából minimum egy hétre vesz ki lakást, akkor a hét szombat délutántól következő szombat reggelig tart). De mi nem is üdülni akartunk. Kivéve talán Morzsikát, aki még az enni-játszani-aludni korszakát éli, neki erre a célra megfelelt volna bármely hely. De a felnőttek mindig mást akarnak, ÁLLÍTÓLAG. Mert mi van, ha a játszani szót mondjuk szórakozásra vagy valami ilyesmire kicserélem, na ugye hogy ott áll az a három dolog, amit valójában legesleginkább tenni szeretnél? De azért a környezetednek azt mondod, hogy alkotni, tanulni, művelődni, sportolni, dolgozni akarsz leginkább…

Szóval, akkor most bemesélem nektek, hogy mi keményen küzdeni akartunk! Haha, hegyet mászni. Ja nem, Zoli akart hegyet mászni, én meg a jó ég tudja, mindegy mit csinálni akármilyen heggyel, de valahogy fent találni magam a tetején, vagy valami olyan helyen, ahonnan már csak lefele lehet jönni… Valahogy nagyon kellett már valami sikerélmény a terhesség kezdete óta tartó sok mozdulatlanság után. Azt minden esetre tudtam, hogy holtszezon, hogy a vénasszonyok nyara is elszállt lassan, és hogy a Vénusz (ami még egy kezdő asztrológusnál is az öndédelgetést, luxust, fényűzést, szerelmet, szépséget, ajándékokat, ékszereket, profitszerzést hivatott jelképezni) retrográd mozgásban van. Vagyis ne számítsak előrelépésre a zárójelben említett területeken, de még úgy alapállásban is átlagon aluli esélyeim lesznek az öndédelgetésre.

Namármost asztrológia nélkül is világos volt mindez, az utóbbi három hónapban nem kerestem semmit, itt van a szürke ősz, vissza kell menni dolgozni egy olyan munkahelyre, ahonnan tömegesen menekülnek el mindazok, akik tehetik és vége a pihenésnek. Bizony. Egész életemben dolgoztam, ahogy tizennyolc lettem, attól a pillanattól. Nappalin végzett egyetem mellett, és után. Soha nem voltam munkanélküli, általában egyik munkahelyemen elköszöntem este hatkor, a másikon benyitottam másnap reggel nyolckor. Nem volt lazsálás. Majdnem húsz év után már halálosan szerettem volna kicsit abbahagyni, kicsit pihenni. Hála a drága kis Morzsikának – aki nem hozott magával használati utasítást, hozományt, üzenetet semmilyen felső hetedik szférából, hanem egyszerűen csak velünk akart tartani a továbbiakban –megadatott végre egy kis vágyott pihenés, még ha éppen frissen szerzett szülői kötelességekkel járt is. Elképzelhetitek, milyen fárasztó lehetett gyerek nélkül, ha éppen egy újszülöttel hármasban maradva tudom végre kipihenni magam! De soha nem voltam még ilyen boldogan, MÁSKÉNT fáradt. Mert most valahogy nem másnak adtam minden órámat, energiámat, erőmet és türelmemet, aki vagy megköszöni jobb munkakörülményekkel, valami minimális fizetésemeléssel, vagy nem, hanem egy kisgyereknek, aki egy hónapos korától kezdve folyamatosan ad. Ki tudja miért, de szeret minket, mosolyog, nevetgél, megnyugszik velem, és állandóan megnevettet.

Itt nyugaton húsz hét a szülési szabadság (sőt, Belgiumban csak tizenkettő!!! embertelen!), amiből négyet már a gyerek születése előtt köteles voltam kivenni (a szabályzat szerint „lehetőségem lett volna rá”, de némi emberi rosszindulat belejátszott munkáltatói körökben), vagyis mikor Morzsi tizenhat hetes volt, lejárt a szülési szabadságom, de egy szűken négyhónapos babát nem volt kedvem napi tíz órára (utazással és túlórával kb. MINIMUM ennyi ideig vagyok otthontól távol egy átlagos munkanapon) otthon hagyni. Innen a háromhónapos profitkiesés… Most félidőre visszamegyek dolgozni, úgyhogy nem tudom, mikor és mennyi új cikk jelenik majd meg a továbbiakban ezen a blogon. Ez volt a nekrológom, most jön a lényeg.

Ennyit a fényűzésmentes őszi hangulatról – ezért jött különösen kapóra az önkínzás másik őszi ötlete, a hegymászás. Ja igen, az a Zoli esetében, de amit én csinálok, az egy ennél alacsonyabb kasztbéli tevékenység, mondjuk túrázás.

Valóban nem kerestük a luxust, szálláshelyünk sem ötcsillagos szálloda volt, hanem egy egészen barátságos lakás egy jégcsákánykovács műhelye felett, erkély és kert, televízió és internet nélkül, de a háromezresekkel koronázott panorámát az ablakából, illetve a hegyi patakocskát a ház mögül semmilyen aszkétizmus szándéka nem tudta eltüntetni, merthogy ezek itt nem Vénusz hatáskörébe tartoznak. Ezek itt megszokott, hétköznapi dolgok. Így kezdődött kanderstegi őszölésünk.

Aztán jöttek a kísértetek! Nem valami svájci Halloween, hanem a Kultur in Kandersteg szervezet erre az őszre „Gespenster – Geister – Spuk” címmel talált ki témát a hét programjaihoz. Ez körülbelül olyasmit jelent, mint: „Rémek, szellemek, kísértetek”… Ennek jegyében el is özönlötték a falut a fehér leples arctalan lények (vagy márnemlevők, a Harry Potter has-been-jeire gondolva), a programsorozatban részt vevő középületek, szállodák, kávéházak, bankok előtt, a fákon, az említett épületek tetején, sőt az állomás előtti téren is kísértetek ücsörögtek. Néhányat megtekinthettek nemsokára a Picasa albumomban. Még a mi házunk legfelső emeleti ablakából is kitekintett egy fehér leples alak, a kovácsműhely tetején meg egy másik hasalt.

A kísértetvadászat egyes megszámozott helyszínein valami velük kapcsolatos kérdés is volt (pl. „melyik országban gyakorolják a woodoo-t?”), aki mind a harmincvalahány választ tudta, az nyert valamit.

A régi jégcsákány-kovácsműhely is otthont adott egy eseménynek. A gyengült fényű Vénusz jegyében tehát nem ezer villanyégővel kivilágított kristályos, márványos előadóteremben, hanem egy befőttesüvegekbe tett és a falakról lelógatott mécsgyertyákkal megvilágított kovácsműhelyben szorult tehát össze kb. huszonöt jól felöltözött svájci és egy darab erdélyi magyar, hogy a foglalkozása szerint mesemondó (!!!) Jacqueline Simon történeteit meghallgassa egy hideg péntek estén. Négy mesét hallhattunk e meglehetősen hagyományűző, szerintem kiváló hangulatban, mielőtt tea és forralt bor egészítette volna ki a kovácsműhely nagy kandallójában pattogó tűz adta meleget. Olyan volt, mint visszaszédülni valami ezerkilencszázas évek eleji gyermekkorba, amelyben a messziről visszatérő mesél, arcát a tűz világítja meg, néha valaki fuvolázik, hegedül kicsit, aztán újra mese, a hallgatóság pedig lélegzetét visszafojtva ámul. Pláne, hogy az egyik svájci legenda mottója szerint „Was wahr isch, blibt war” – ami igaz, igaz is marad.

E négy történet közül éppen ezt az egyet fogom részletezni, megértitek mindjárt, hogy miért. Amúgy sem volt ott könnyű dolgom, hisz ez nem irodalmi német volt, hanem annak az egyik svájci nyelvjárása, hát ha egyedül és csak nekem írásban (igen, svíccertüccsül leírva) nem adták volna ide a szöveget, nem tudom, mennyit értettem volna belőle. Hála az égnek, mindig szerettem a svájci németet, úgyhogy ez volt a megfelelő alkalom!

A négyből kedvencemként kiválasztott történet („Ds Chind under der Birke” = „A gyerek a nyírfa alatt”) egy anyukáról szól, aki nap mint nap takarni jár a falu többi asszonyával „az oldalba”, csak éppen onnan háromóránként elszökik megszoptatni a nyírfa árnyékában elrejtett babukáját. Szemmel láthatóan ő sem hallott a magyarországi kismamák GYES-GYED mizériájáról… A mesemondó közben énekel, úgy, ahogyan a mezőn dolgozó asszonyok annak idején. A kovácsműhely, a pattogó szikrák, lobogó gyertyák, meg ez a régi népdal nagyon elrepít, messze visz, haza.

Aztán hangja figyelmeztetésbe vált át, asszonyok, vihar küldi előre fekete fellegeit, munkát abbahagyni, fussatok haza fedezékbe. Ez így is történik, a fiatal anyuka is épp eléri a házuk küszöbét, mikor az első súlyos esőcseppek zuhogni kezdenek dörgés-villámlás közepette. Csakhogy ekkor jut eszébe, igen, hogy a babát a fa alatt felejtette!!! Ráz a hideg, engem a hallgatót, de az anyukát már semmi sem tántorítja vissza.

Semmi sem tántorítja vissza, sem az eső, az erős szél, a vihar, a ruháját megszaggató kövek, bokrok, ágak, a felbukkanó és rögtön a nyomában ügető farkas! A keserves, kétségbeesett rohanást nagyon jól érzékelteti a mesemondó, rímek, ritmus, ismétlődő motívumok segítik a hallgatóság számára a teljes átélést. Borzongok, futkorász a hátamon a hideg. Valahol félúton vagyok a mi Kőműves Kelemennénk eltökéltsége (földindulás, égszakadás, vihar, de azért csapjad a lovakat, kocsisom, hadd haladjunk elébb!) és e hegyi virágszál parasztasszony félelmet nem ismerő futása közt. A fiatal anyuka megtépve, megsebesülve, szétázva, a farkastól üldözve, sírva eléri a fát, és megtalálja a gyerekét, ugyanott, ahol hagyta, DE EGY IDEGEN NŐ ÖLÉBEN.

A kis szőke baba rózsás arcocskája mosolyog, de az anya rá akar ordítani arra az idegenre. Csakhogy a hangja cserben hagyja, egy hang sem hagyja el torkát, úgy esik a térdre, a gyereket magához ragadva. AZ A MÁSIK NŐ hátralép, miután a gyerek a mamánál, és mint egy árnyék, ha a fény legyengül, elenyészik ő is. Az anya nyomában éberen figyelő, támadni kész farkas nem veti magát sem az anyára, sem a gyermekére. Mintha megszelídült volna! Közelebb lép a halványodó másik asszonyhoz, majd ahogyan a szellemlény eltűnik, úgy inal el az ordas is.

Ahogy az anyuka magához szorítja a babát, valami furcsát érez. Egy aranyláncocskát talál a kisded nyaka körül, de olyan vékonyat, olyan finom művűt, amilyet egyetlen földi ötvös, ékszerész sem tudna gyártani!

Amikor anya és gyermeke hazaérnek, csak a szomszédságból egy öreganyó tudja megoldani a rejtélyt, csak ő sejti, hogy ki és mi volt az a MÁSIK ASSZONY. Laima a neve, ő a Schicksalgöttin, a Sorsistenasszony, aki az újszülöttek sorsát elrendezi. A mese vége itt Svájcban nem „még ma is élnek, ha meg nem haltak”, hanem újra: „ami igaz, igaz is marad” –így akarja a hagyomány.

UI: a másik dolog, az a bizonyos hegyi élmény, hegy de felülnézetből szintén összejött, hurrá, de az majd egy másik naplóbejegyzés tárgya lesz.

Morzsika eltűnik

Morzsika eltűnik

Gyerekünk tartogatja a meglepetéseket, és mindig előrukkol egy újabbal. Állítólag van még húsz-huszonöt évünk, hogy hozzászokjunk. De tulajdonképpen élvezzük. Én a magam részéről azt is élvezem, hogy sokszor nem értjük a dolgokat. Hogy Morzsi miért nem mozdítja a füle botját sem a porszívóra, miért nem zavarja őt a papája gótmetáldörmögős zenéje, az még világos… de hogy a nagyobbik sárga gumikacsától miért fél, hát azt nem tudtuk megfejteni. Egy biztos, addig bömböl és húzódik arrébb, amíg ki nem vesszük mellőle a kék babakádból. Ha ez megtörtént, a nap visszatért a rendes kerékvágásba, lehet élvezni a fürdést.

(Anyukám azzal vigasztalt, hogy én a sárga gumicicát utáltam annyira, hogy képes voltam irányt változtatni, ha megpillantottam valahol magam előtt. Ezt persze ki is használták! Ha valami nemkívánatos irányba lódultam neki négykézláb, elég volt elém rakni a gumimacskát, minimum 90 fokos szögben eltérve máshol érkeztem meg végül.)

Na mindegy, a gumikacsát nem akarom Morzsiriasztónak bevetni, csak csodálkozunk a dolgon. Mert egyáltalán nem volt annyi információtartalma, mint annak a hat spanyol túrázó egyetemistának, akikkel együtt utaztunk egy kabinban a héten Svájcban. De Morzsika éppen olyan ijedten görbítette le a száját a kacsa láttán, mint mikor az egyébként nagyon barátságos spanyol fiúk szóltak hozzá. Rejtély marad…

De az igazán ijesztő rejtély akkor kísértett meg, mikor Zoli volt a gyerekkel egyik nap, még a svájci albérletben a jó öreg jégcsákány-kovácsműhely fölött. Most, hogy Magyarországon több falu lakossága is bujdosóvá lett a vörösiszap miatt, és az a minimum, hogy együttérzek ezekkel az emberekkel, akiknek életük munkája (sőt, szeretteik) lett(ek) oda, nem olyan nagy öröm elújságolni, hogy kényelmes kis lakás volt. De igazából nagyobb volt, mint ez, ahol most lakni kényszerülünk még három évig, itt Bettembourgban. Szóval, kovácsműhely ide vagy oda, fent szépen be volt rendezve, mindennel, ami nekünk itt nincs, például volt benne olvasósarok, sarokablakokkal (ez a szívem vágya, de hát…) szőnyeg, amin lehetett heverészni, külön íróasztal és fotel. Ez még fontos lesz, megjegyzendő.

Egyik esős-ködös nap délutánján Zoli vigyázott Morzsira, és miután ez utóbbi nyugodtan rágcsálta a gumipapagájt, az előbbi nyugodtan belemerülhetett a wallis-i, ja nem, berni felföldi Alpok három-négyezres csúcsainak legutóbb megszerzett leírásába, abba a kis, bibliaformátumú és majdnem ugyanolyan jelentőségű angol nyelvű műbe, amit a brit Alpine Club adott ki, áldja meg őket érte az ég! ((Ezt én mondom főleg, mert így legalább nem valami francia vagy német könyvet böngész a kedves párom, úgy, hogy három percenként átkiált a konyhába: „mit jelent, hogy „rocheux/spaltenreich/dégaine/Klemmkeile… ?”)).

Azért a Balmhorn csúcsára vezető északnyugati AD-s gerinc útleírásának közepe táján Zoli mégiscsak kizökkent egy pillanatra, talán a csend lett gyanús, nem tudom, de bevallása szerint rá akart pillantani a gyerekre, és felnézett a könyvből. Ó, help! Morzsika nem volt a narancssárga pokrócon a kanapé előtt. Morzsika nem volt sehol a közelben!

Most aztán jól jön a tény, hogy az a lakás mégsem volt olyan nagyon nagy, és hogy elárultam már a kulcsszót (FOTEL), mert szerencsére megkerült a baba jó öt méterrel arrább, a fotel alatt. Ez az egész nem is lenne olyan rendkívüli, ha hamarabb észrevesszük, hogy gyerekünk tud előre is kúszni! De ezt eddig nem csinálta! Hurrá, egyik szemünk máris nevet, a másik máris sír, akárcsak szegény Morzsika, aki egy óvatlan pillanatban – még mielőtt odaugorhatna apukája, hogy óvatosan kiszedje a fotel alól – felemelte a fejecskéjét és persze bele is ütötte a fotel ülésének aljába. Éppen emiatt sír a másik szemünk – bettemburgi lakásunk nem gyerekbarát, és főleg nem biztonságos egy mobilissá vált babának. Két számítógép, egy állólámpa, két íróasztal, temérdek vezeték, egy faltól falig erkélyablak üvegből, közte ajtóval, pár négyzetméter IKEA-könyvespolc, persze megrakva… sehol egy puha szőnyeg, se egy gyereksarok, és akkor itt állunk egy esős országban egy expedíciózásra hajlamos kisgyerekkel, aki már régen feltérképezte járókája határait. Valahogy azt hittük, még várat magára a pillanat, amikor már saját feje után megy ez a gyerek…

Igen, időközben világosan beigazolódott, hogy felfedezőgyanús egyénről van szó, mert ugye abba a korba ért, és mert egy színes tárgyért képes nyögve-lihegve, de mégis könnyedén, és főleg FELTARTÓZTATHATATLANUL átkelni a nappali másik végébe. Így tudta leellenőrizni pár másodperc alatt, hogy apu tényleg mindent kiszedett-e a szekrényből utolsó napon a pakoláskor, és hogy az a hosszú sárga fémnyelű valami, aminek fekete acélfeje van és fekete gumival levédett szúrós csúcsa, az nem ehető, mert mamó gyorsan elvette a földről a jégcsákányát (szerencsére rajta volt a csákány fején is a gumiborító, a védő). De nem gond, mert ha ARRÉBB tette, Morzsika nagy örömmel indult ARRÉBB. A gumipapagájért már nem volt hajlandó ERRÉBB kúszni, de a félig már becsomagolt útiholmikért gyorsan elnégykézlábalt AMARRÁBB a másik szőnyeg végére – még ott a boldog Svájcban, ahol nem voltunk helyszűkében…

De most már itt vagyunk, egyetlen nappalinkban, amely Zoli műterme, Kamalika irodája, Morzsika játszóháza, és – ha vendég jön – egyben szalon, társalgó, házimozi, könyvtár is. Morzsika az ágyacskájában alszik, apukája rajzolni gyakorol, a mama – természetéhez hűen – aggódva keresi a megoldást. Honnan és milyen „babakerítést” lehetne szerezni? Meg mekkora padlószőnyeget, hogy Morzsika számára megteremtse a babó által kiharcolt kifutópályát a kemény őszi estékre és még annál is későbbre? És főleg: hova az ördögbe tesszük mindezt? Ha valaki netán olyan lakberendezési boltról tudna, ahol HELYET lehet vásárolni, nyugodtan szóljon, mielőbb!

Októberi mozzanat

Még mindig az ősz ihlet...
De:
Most más tollával ékeskedem, ami a szöveget illeti, a fotó saját, de sajnos nem a közelmúltban készült, hanem 2007 októberében a Berner Oberland egyik kétezresén, a Höji Sulegg gerincén és a Morgenberghorn, illetve a környező láncok láthatók rajta.

Úgy esett, hogy Morzsika elaludt és én leültem olvasgatni. A véletlenül talált vershez viszont tudatosan néztem körül saját albumomban, és ím, akadt találó kép :-)


Szilágyi Domokos: A brassói pojánán

Délelőtt

Köd a hegyen, köd a völgyön,
elfárad a fény, míg följön.
Majd a ragyogás a csúcson
elindul, hogy szerteússzon.

(1965)

Morzsi támad

Morzsika támad. Rémtörténet a járókából

Szocioantropológusok , pszicho- és egyéb -lógusok szerint a mosoly egy kiáltás maradványa. Valami bíztató hangjelzés lehetett, hogy „ne félj, nem bántalak”. Vagy még inkább egy „tetszel nekem”, „szeretlek”, „örülök neked” jelzés… Minden esetre kiáltás – ebben marad a szakirodalom, amit amúgy egyre kevésbé olvasok, mivel Morzsika empirikusan akar bevezetni a nagyok titkaiba.

Nos, EZ a kiáltás gyakran eszembe jutott mostanában, mikor Morzsika hatalmasra tátotta száját valami számára szerfelett kedves arc, mozgás, fény láttán. Vagy ha apukája a vállára veszi, a magasba emeli, a feje fölé tartja. Ilyenkor kisfiam szájába dughatnék akár egy jóllakott vízilovat is. Az a rettenetes büszkeség, hajjaj, ahogy diadalittasan körülnéz, és még inkább kitátja a száját, mintha kiáltana, de nem ad ki hangot: „nézzétek! az apukám a vállán hordoz!” (vagy: „milyen jó felülről szemlélni a világot!” ?)… Hm, gyakran azt gondoljuk, hogy pilótás-ejtőernyős pályát választ majd, ha ezt ennyire szereti. Nem mintha örülnék majd húsz év múlva, hogy deszantos lesz a gyerekem… Minden esetre a nagyon nagyra tátott szájacska egyértelműen azt jelentette MINDEDDIG, hogy Morzsi rettentően csípi a helyzetet.

Mindeddig. Csakhogy Morzsi gyerek egyéni evolúciós görbéje épp arra kanyarodik, ahol „fog!” lámpa pirosan villog a nagy műszerfalon. Most lesz belőle ragadozó, épp eltökélt kis tejfogacskák készülődnek a fehér, megmerevedett íny alatt. Ennek következtében a drága kis pára éppen csak az ajtó- és ablakkereteket nem rágta meg még a lakásban, de ha így halad, lehet, hogy nem lesz ott sem megállás, ugyanis ma már rajtacsíptem, hogy a kiságya rácsát próbálja rágcsálni! Mamó, vagyis én, és amikor itthon van, a papája is egész nap törlőkendőkkel szaladgálunk a másikunk után, amikor épp az cipeli valahová Morzsit, hogy letörölgessük a baba álláról, ajkáról vagy feltörölgessük a másik válláról, blúzáról, nadrágjáról, a kanapéról, a szék karfájáról meg a padlóról a nyálcsíkokat. Ezen a nyűgös, kemény tapasztalaton minden emberfia átment, úgyhogy világért sem hibáztatnánk a gyereket, de nagyon várjuk már, hogy kibújjanak azok a fogak, és kevesebbet viszkessen az ínye.

Különösen azért, mert Morzsika újabban a szája nagyra nyitását – aminek minden fogorvos csillagos tízest (Magyarországon ötöst, vagy jelest) adna – NEM, ajjaj, NAGYON NEM a mosollyal engedi asszociáltatni. Saját káromon tanultam meg a múlt hét folyamán, hogy amikor csak úgy nyugodtan ülök a kanapén, és mellettem épp helybenkúszik, helybencsörtet a Morzsi, előbb-utóbb jön a hirtelen víziló effektus, és Morzsika diadalmas kényszerűséggel („egyszerűen nem tehetek mást!!!”) nagy sebességgel ráharap a kezemre, lábujjamra, a zsiráfra, az ott hányódó műanyag kanálra, a nadrágomra, a párnára, a kanapé karfájára… és máris jön a nyálfolt, a fogínydöröszölés… A dolog addig fajult, hogy mikor látjuk, hogy száját tátva támad, máris vonulunk fedezékbe, gyorsan feléje nyújtva az első alkalmas tárgyat, hogy arra harapjon rá. Sőőőt, a hideggel (aha, torokfájás, értitek) szembeni kezdeti ódzkodásom is a semmibe veszett, és tegnapelőtt betettem végre a hűtőbe a zselével töltött rágógyűrűjét, ami egyébként módfelett nem érdekli szegény gyereket, hiába, hogy ez egy szuperergonomikus, és gyerekorvosi ajánlásra dizájnolt ezerszínű, jó fogású Núbi ketyere. Mikor azonban jéghidegen odaadtam neki, csodák csodája, rögtön ráharapott, és nagyon sokáig nem hagyta abba… Úgyhogy újabban a harapó víziló szindróma semlegesítésére napi öt-hatszor fordul a fent említett rágóka a Morzsika szájacskája, a mosogató és a hűtőszekrény között.

Ezzel azt is hittem megoldottuk a probléma rajtunk álló részét, beszerezhetem a bébifogkefét. De a horrornak nincs vége! Merthogy tegnap este arra nyitok be a nappaliba, hogy Morzsika a kanapén fekszik a hátán, nem egészen kétségbeesett, hanem inkább vidám, afféle nevetgélő hangokat hallat, VISZONT nagy, friss vérfoltok vannak a kezeslábasán, a hálózsákocskáján elől mindkét oldalon… Mellékszereplőként ott a szegény áldozat is (tuti, hogy nem Morzsi az áldozat, mert akkor nem örülne ennyire valaminek). Zoli orrából folyik a vér, épp egy zsebkendőt próbál a koponyájába felgyömöszölni. Hm, ha ezt a gyerekem követte el, akkor valamit nagyon félreolvastam a nevelési tanácsadókból… Ha a Zoli, akkor még nagyobb a baj.

Anya, ne parázz! Mert aztán tisztázódik minden, apa rohanhat a fürdőszobába végre, ugyanis az orrvérzése tart már pár perce, de nem mert elmozdulni a kanapé széléről, nehogy a gyerek leessen! Egész jó, hogy épp arrajártam, ami e másfél szobás lakás esetén elég valószínűen bekövetkezett volna amúgy is, előbb-utóbb. De most jobb volt előbb, mint utóbb (akárcsak a tegnap reggel, mikor előbb mentem be, és Zoli még nem tudott időben elugrani az épp megdézsmált csokisfiókom mellől. Ja, nekem van ilyen az irodámban is, itthon is, de ígérem, ha Morzsi egy-másfél éves lesz, felszámolom pedagógiai okokból. Hajjaj, ha utóbb mentem volna be, lehet, hogy soha nem jövök rá, hogy hova lett a tejszínkrémes Milka tábla egyik fele).

Szóval, a Zolinak néha felszakad valami érsebecske az orrában, és az vérzik. Most is ez történt. Morzsika abszolút ártatlan, kivéve azt, hogy ő húzta meg apa haját olyan erővel, hogy felszakadt az orrában a seb. És mivel a haját húzták, apa nem tehetett mást, mint még közelebb hajolni Morzsikához, akire aztán csöpögött a … De Morzsi bezzeg olyan jóhiszeműen örül annak, hogy végre megint meghúzhatott valamit, azt már el is felejti, hogy eredetileg hatalmas tátott szájjal arra készült, hogy apukáját most azonnal kopaszra rágja… Szóval a békés kis ordító dedünkből ilyen zsiványka lett! Nem beszélve arról, hogy tanúja voltam annak, amikor oda se nézve behúzott ököllel egyet a papájának. Ezek a mai fiatalok! A mi időnkben ugye a babák még sokkal szelídebbek voltak. Jaj nekem egy haramiácska nő velünk egy fedél alatt!

ÉS NEM, MÉGSEM. Ma, vasárnap Morzsi újra igazi arcát mutatja. Kimentünk a Mosel folyó partjára. Ez egy hermafrodita folyó, merthogy Németországban der Mosel néven fut, akarom mondani, folyik, vagyis hímnemű, Franciaországban pedig la Moselle, ami folyónő lenne ugyebár (tekintettel a legújabb politikai találmányra, a nemek esélyegyenlőségének a nyelvben és nyelvezetben való tükröztetésére, amely megkövetelné tőlem, a szakfordítótól, hogy tűzoltónőt írjak, ha már nő is van közöttük)… Namármost, vAsárnap és vÁsárnap lévén, akkora volt a forgalom, hogy parkolóhelyet csak a célváros, Remich legtúlsó végén találtunk, de nekünk úgyis mindegy volt, mert sétálni, illetve Morzsit sétáltatni akartuk. A távolság láttán azért kiszedtük a csomagtartóból a babakocsit is, mert babahordozóval ez már sok lett volna a derekamnak. Morzsika viszont így is meglehetősen élvezte a kétórás sétálgatást, azt, hogy embereket, fákat nézhet, a folyót, motorcsónakokat, uszályokat, bicikliseket, meg az utolsó vándormadárrajokat láthatja. Egész végig vidáman és barátságosan nézelődött, a végén, a visszaúton pedig énekelt is nekünk. A délután folyamán, az éneklést leszámítva csak olyankor tátotta ki a száját, és akkor sem támadóan, ha valamire nagyon rácsodálkozott, mint arra a két nagyon gyors vízimotorbiciklisre, akik elhúztak ott lent…

A hab a tortán, kedvességének és kezelhetőségének és kezesbárány mivoltának számomra tökéletes bizonyítéka az volt, amikor a kocsihoz visszaérkezvén hajlandó volt nem a szokásos cumisüvegből uzsonnázni, hanem szelíden hagyta magát a piros-kék kanállal megetetni, méghozzá nyálazó (magyarországiul: előke) nélkül, és megette az egész adag barackos almát, életében először, anélkül, hogy barackos-almás pitévé változtatta volna az autónk belterét. Ezt nagyon nagyra értékeltem, és roppantul el is szégyelltem magam mellette, mert én viszont legalább öt kéztörlőt dobtam ma a földre, mert nem találtam egy autós „kukászacskót”…

Reméljük az evés új, alternatív, hatpontnullás módjait ezentúl is ilyen jókedvűen fogadja.

Én pedig megköszönöm Zolinak, hogy kitakarította utánam a kocsi hátsó ülését, és máris rohanok kimosni a véres hálószákot, illetve elmosni és behűteni azt a színes rágógyűrűt.