Miről is lehetne egy ígéretesnek tűnő év első bejegyzésében írni, ha nem valami olyan rendkívül népszerű és szeretett dologról, mint a csokoládé. Régebbi hűséges olvasók, ha megvagytok még, emlékeztek a csokkilódéra? (és itt is van egy cikk ugyane témában) Nos, Morzsika nyelvi önképzésének egyik termékeként most már újabb nevünk van rá: csokodálé!
Hát, ez bizony nálunk újabban elég sokszor elhangzik, különösen, ha Zoli elfelejti betartani a nagy játékszabályt, hogy a gyerek előtt nem eszünk olyasmit, amiből nem akarunk neki adni, és ha nagyon csillapíthatatlanul sóvárgunk már a sós pattogatott kukoricára, tejszínhabos pudingra, netán kávés nápolyira, akkor ezt csak szigorúan titokban, elvonulva szabad enni. Mert egyébként ez a Morzsi már szenzorokat fejlesztett ki a lila, fénylő papírokra (Milka), az élénkpiros, arany díszítésű, cirkalmas írással, fehér csipkemintával tetézett papírokra (Lindor), a krémszínű-olajzöld-arany dobozokra (Neuhaus), és ha ilyent lát az asztalunkon, a kezünkben, a nyitva felejtett felső konyhaszekrénypolcon, akkor kíméletlenül beindul nála a pavlovi reflex, a kiabálás: „Csokodálét, csokodálét! Bálőle (ez a „kérek szépen belőle” akar lenni székely gyármekes változatban), bálőle! Adom! Adom!”
(Még némi magyarázat: Az „adom!” a „kérem” helyett szerepel nála, és sehogy sem bírjuk átszoktatni. Akárhogy próbálja az ember ismételtetni vele azt, hogy „kérem”, annál inkább azt hajtogatja, hogy „adom!”, és már csillan is fel a szeme, és valami jó játéknak hiszi az egészet – mert sajnos eddig még mindig ő győzött, és a végén így-is úgy-is megszerezte a kért dolgot. Az „add ide!” használatát sem űzi még mesteri szinten, ugyanis azt akkor mondja, ha éppen valamit odahoz az emberhez. A „köszönöm”-mel sem volt még igazán sikerünk, legtöbbször olyankor mondja, ha ő ad valakinek valamit, nem akkor, ha ő kap. Bár előfordult már, hogy a bölcsiben ebéd után azzal állt fel, hogy „köszönöm”. Naná, magyar anyanyelvű óvónénihez járni Nyugaton komoly privilégium, de neki megadatott és így ilyesmikre tanítják - nagy örömömre.)
Lehet ebből a Morzsiból még akár focirajongó, diszkós, tériszonyos, meg ezer egyéb olyasmi, ami sem az anyja, sem az apja génjeiben nincs meg, de a csokodáléimádat alapján jól beazonosíthatóan csakis mi lehetünk a szülei. Hogy ez az örökölt szenvedély milyen mértékig a hatalmába kerítette, az csak ma tűnt fel, amikor festékes pecsételős képalkotásra próbáltam rávenni. A vízfesték apró kockákból állt, amiket vizes ecsettel kell „simogatni”, vagy kevés vízben fel kell oldani. Amíg piros festékkel festettük be a virág alakú pecsétet és zölddel a halacska alakút, addig nem is volt probléma, de mikor a kutyamancsnyom alakú pecséthez elővettem a barna festékkockát, elszabadultak az indulatok: Morzsi ugyanis csokikockának nézte azt!
Nem adtam ki a kezemből, mert azonmód megette volna, de erre hangosan kiabálni kezdett: „Csokodálét, csokodálét, bálőle!” Bálőle! Bálőle!”, majd felfogván, hogy tényleg nem kap, sértődötten, megfeszült testtel állva teli torokból ordítani kezdett. Ilyenkor már nehéz neki halk szóval elmagyarázni, hogy ez igazából csak festék… Mire a pecsét szép barna festékes lett, addigra megenyhült, és hajlandó volt kutyanyomokat gyártani a papírra. Gondolom, levonta a rettentő tanulságot, hogy „Nem mind csokoládé, ami barna kocka.” De ezt pár perccel később mégsem érvényesítette, mikor kimostam az ecseteket és ki akartam vinni a barna vízzel teli poharat.
Merthogy ezt meg kakaónak nézte! És természetesen megint elkezdett kiabálni: „Kakavó, kakavót! Bálőle!” Namármost, ez kissé gyanús, merthogy én még sosem adtam neki kakaót, kakaós tejet, semmi ilyet, hogy-hogy ennyire határozottan tudja, hogy ez jó?
De ne firtassuk, tény, hogy boldog anyaként elmondhatom, a gyereknek jó ízlése van, tőlünk örökölte, nem osztriga és petrezselymes articsókapástétom után kiabál. :-)
Hát, ez bizony nálunk újabban elég sokszor elhangzik, különösen, ha Zoli elfelejti betartani a nagy játékszabályt, hogy a gyerek előtt nem eszünk olyasmit, amiből nem akarunk neki adni, és ha nagyon csillapíthatatlanul sóvárgunk már a sós pattogatott kukoricára, tejszínhabos pudingra, netán kávés nápolyira, akkor ezt csak szigorúan titokban, elvonulva szabad enni. Mert egyébként ez a Morzsi már szenzorokat fejlesztett ki a lila, fénylő papírokra (Milka), az élénkpiros, arany díszítésű, cirkalmas írással, fehér csipkemintával tetézett papírokra (Lindor), a krémszínű-olajzöld-arany dobozokra (Neuhaus), és ha ilyent lát az asztalunkon, a kezünkben, a nyitva felejtett felső konyhaszekrénypolcon, akkor kíméletlenül beindul nála a pavlovi reflex, a kiabálás: „Csokodálét, csokodálét! Bálőle (ez a „kérek szépen belőle” akar lenni székely gyármekes változatban), bálőle! Adom! Adom!”
(Még némi magyarázat: Az „adom!” a „kérem” helyett szerepel nála, és sehogy sem bírjuk átszoktatni. Akárhogy próbálja az ember ismételtetni vele azt, hogy „kérem”, annál inkább azt hajtogatja, hogy „adom!”, és már csillan is fel a szeme, és valami jó játéknak hiszi az egészet – mert sajnos eddig még mindig ő győzött, és a végén így-is úgy-is megszerezte a kért dolgot. Az „add ide!” használatát sem űzi még mesteri szinten, ugyanis azt akkor mondja, ha éppen valamit odahoz az emberhez. A „köszönöm”-mel sem volt még igazán sikerünk, legtöbbször olyankor mondja, ha ő ad valakinek valamit, nem akkor, ha ő kap. Bár előfordult már, hogy a bölcsiben ebéd után azzal állt fel, hogy „köszönöm”. Naná, magyar anyanyelvű óvónénihez járni Nyugaton komoly privilégium, de neki megadatott és így ilyesmikre tanítják - nagy örömömre.)
Lehet ebből a Morzsiból még akár focirajongó, diszkós, tériszonyos, meg ezer egyéb olyasmi, ami sem az anyja, sem az apja génjeiben nincs meg, de a csokodáléimádat alapján jól beazonosíthatóan csakis mi lehetünk a szülei. Hogy ez az örökölt szenvedély milyen mértékig a hatalmába kerítette, az csak ma tűnt fel, amikor festékes pecsételős képalkotásra próbáltam rávenni. A vízfesték apró kockákból állt, amiket vizes ecsettel kell „simogatni”, vagy kevés vízben fel kell oldani. Amíg piros festékkel festettük be a virág alakú pecsétet és zölddel a halacska alakút, addig nem is volt probléma, de mikor a kutyamancsnyom alakú pecséthez elővettem a barna festékkockát, elszabadultak az indulatok: Morzsi ugyanis csokikockának nézte azt!
Nem adtam ki a kezemből, mert azonmód megette volna, de erre hangosan kiabálni kezdett: „Csokodálét, csokodálét, bálőle!” Bálőle! Bálőle!”, majd felfogván, hogy tényleg nem kap, sértődötten, megfeszült testtel állva teli torokból ordítani kezdett. Ilyenkor már nehéz neki halk szóval elmagyarázni, hogy ez igazából csak festék… Mire a pecsét szép barna festékes lett, addigra megenyhült, és hajlandó volt kutyanyomokat gyártani a papírra. Gondolom, levonta a rettentő tanulságot, hogy „Nem mind csokoládé, ami barna kocka.” De ezt pár perccel később mégsem érvényesítette, mikor kimostam az ecseteket és ki akartam vinni a barna vízzel teli poharat.
Merthogy ezt meg kakaónak nézte! És természetesen megint elkezdett kiabálni: „Kakavó, kakavót! Bálőle!” Namármost, ez kissé gyanús, merthogy én még sosem adtam neki kakaót, kakaós tejet, semmi ilyet, hogy-hogy ennyire határozottan tudja, hogy ez jó?
De ne firtassuk, tény, hogy boldog anyaként elmondhatom, a gyereknek jó ízlése van, tőlünk örökölte, nem osztriga és petrezselymes articsókapástétom után kiabál. :-)
(a kép forrása az "Annetteshus" norvég lakberendezési blog :-)
1 comment:
Tudja a gyerek, hogy mi a jó! :))
Post a Comment