Elmélkedés a kifordult madár esetén

Sok minden van, amit irigyelek a gyerekekben, de leginkább azt a tulajdonságot kívánom tőlük, ahogyan a világot képesek nézni. Hogy most konkrétan mire is gondolok, azt a tegnap este előadódott példával tudnám hirtelenjében szemléltetni, elvégre erről jutott eszembe, hogy alkotói ambícióim talán azért nem vezettek még nagy művekhez, mert ez a bizonyos valami már nincs ott bennem. De Morzsika feladta a leckét. Igaz, ez nagyjából annak köszönhető, hogy nem tud olvasni – arra sosem gondoltam, hogy ez még előny is lehet! Mindjárt megértitek.

Elalvás (mármint a Morzsi többórás lefektetési szertartásának utolsó fejezetében, mikor már nem ugrott fel fektéből minden ötödik percben) előtt az alábbi képet nézegettük. El akartam valakinek küldeni, és a kezemben volt, mikor Morzsi ordibálása addig hangosodott, hogy kénytelen voltam bekukkantani hozzá. Jól is jött, hogy a lap épp kéznél volt, mert már komoly figyelemelterelési stratégiát kellett bevetni a gyerekhez.

Csakhogy az ifjú egyből felült! Hm, egy kis visszaesés az altatás előrehaladásában. 

- Na, mi van ezen a képen? Mik ezek?  - kérdeztem. Most már a többes számban feltett kérdésre majdnem mindig többes számba teszi a választ, de gondoltam letesztelem.
- Madárok. – mondta. Aha, a magyar többes számhoz már elég nyelvi mintát gyűjtött, de a sok hülye kivétellel még nem mind találkozott, kuncogott bennem a nyelvész.
- Madarak. – javítottam ki. – Papagájok. 

De ekkor ő már nagy érdeklődéssel kikapta a kezemből a képet és elkezdte nézegetni.
Majdnem azonnal elkezdte forgatni, és látszott, hogy elgondolkodik rajta. Elvégre ott a közepén van egy madár, aki nem úgy ül, ahogy a többi.
- Madál. – mondta.
Aztán gondolt egyet és megfordította a képet. Attól fogva még sokáig nézegette, de csak úgy volt hajlandó tartani, hogy a zöld papagáj ült „rendesen”, az összes piros pedig fejjel lefele.
- Madál kifolyt. – jegyezte meg egy idő után.
- Kifordult – mondtam.
- Madál kifolyt. – folytatta ő ellentmondást nem tűrően, és elhúzta a kezét a képeslappal, mert én éppen meg akartam fordítani.
Most már elég világos volt, hogy azt úgy kell fogni! A zöld papagájnak van igaza, az összes többi téved. Vagy a zöld az érdekes, azt kell jól megfigyelni. Aztán megfordította a hátoldalára a képet.

Először így nézte, ahogy ti most itt látjátok, majd alapos szemlélés után megszólalt:
- Feldőccsük. – hoppá, ez egész gidófalviasan hangzott. Vajon honnan tanulhatta? Mit csinálhat Zoli ezzel a gyerekkel, mikor én nem vagyok jelen?! Beszélgetnek?
- Megfordítjuk – próbáltam a gyereket nevelni, de akkor már régen megfordította a lapot, és most már itt is a zöld – amelyik középen van – lett a mérce, a másik kettő volt fejjel lefele.

-Madál. Fordíva. Kifolyt. – Én szépen ráhagytam, nem javítottam ki, hanem kiszaladtam tollért és papírért, hogy el ne felejtsem ezt a hirtelen megvilágosodást.
Heuréka! Mi van, ha a zöld papagájnak van igaza?!  És ezt lehet még ragozni. Mi van, ha mégis én vagyok a normális, és az összes többi hülye?! Szelídebben szólva, mi van, ha másként viselkedés a norma, és normálisnak lenni meg már abszolút ritkaság, az a kirívó, feltűnő?

Nekem, aki tudok olvasni és a német képfelirat alapján tudom, hogy melyik a teteje és melyik az alja a képnek – csak egy megoldás lehetett, és meg sem kérdőjeleztem a világot, vagyis a többieket, a piros papagájokat. De a betűvetést nem ismerő kis csemetémnek még minden nézet lehetséges, neki még nem biztos, hogy a sok egyforma a helyes, az igazodási pont, és az az egy, a különleges, a zöld, az eltérő, a kifordult papagáj (akinek ugye németül most azt kívánja ez a lap, hogy „fel a fejjel!”) pedig a kivétel. Ő még ellenkezőképpen is értelmezheti a képet, mert hozzá nem jutott el az írás adta információ.

- Zajzolsz! Zajzolsz! – kiabálja valahol egy kis hang nagy örömmel. Hát persze, észrevette, hogy jegyzetelek.
- Nem rajzolok, írok – válaszolom. Csakhogy a papírdarabon ott van egy tegnapi közös rajzunk, a nyúlfülű ember, ugyanis a tegnap este az ölemben ülő Morzsi először „bácsit” kért, majd mikor már félig kész volt a rajzom, meggondolta magát, és nyulat kezdett követelni – én pedig nem rajzoltam újra az egészet, hanem a bácsi fejére jellegzetes nyúlfület illesztettem. Na ezt a rajzot azért nem fogom a blogon megjelentetni. Mikor Morzsi észreveszi a nyúlembert, máris tudja, hogy neki van igaza:

- Rajzoltál! Rajzoltál! – lelkendezi, most már nem selypítve, nem raccsolva, nem zizegve.
Aztán újra kézbe veszi a papagájos lapot. Ugrásra készen ülök, hogy nehogy összegyűrje, de nem jut ilyesmi az eszébe.
- Kifolyt. Lefele – mondja a zöld madárra, és megint úgy tartja a képet, hogy a zöld papagáj ül rendesen, a pirosak meg lógnak fejjel lefele. Pár perc múlva eldől és elalszik.
Nekem még sokáig nem jön álom a szememre. Töprengek, tűnődök, és fáj, hogy nem tudom – vagy nem merem – megválaszolni a kérdést: Zöld vagy piros papagáj vagyok?