A narancssárga fényképezőgép

"A hegy iróniája" sorozat folytatódik majd, csak gyorsan közbeiktatom a ma délutánt. Morzsi visszatér!

A narancssárga fényképezőgép

Már megint nem a gyerek a hülye! Pedig azt hittem, hogy most már tényleg eljött a képzelődés korszaka. Amikor meg sem történt dolgokra emlékeznek, egybemossák az emlékképeket, ott sem lévő szereplőkről hiszik azt, hogy jelen voltak…

Úgy kezdődött, hogy rám tört az alkotásvágy, de sok időm nem lévén csak pár követ és kristályt kezdtem fotózgatni a nappali asztalán, minden különösebb háttér és fényképezőgép-beállítás nélkül. Csak úgy, villanyfény, makró, raktam egymásra különböző sorrendben a hematitot, apofillitet, hegyikristályt, rózsakvarcot, rodokrozitot és gránátot, aztán lőttem ész és gondolkodás nélkül a képeket. Variációk egy témára. Morzsiból persze kitört a segíteni akarás. Na ez külön téma, kis kitérő köv.

Most már, ugye, 30 hónapos is elmúlt, vagyis én közben egy fene nagy tapasztalattal bíró anya lettem, és már egyáltalán nem pánikolok be, ha hirtelen kijelenti, hogy „Segítek a mamának!” Tudom, hogy ez pl. főzéskor azt jelenti, hogy egyfolytában az edényből kicsapó gőztől kell védenem, de már régen nem teszi a tenyerét a kerámiafőzőlapra, és a tűzhelygombokhoz sem nyúl többé. A kimosott ruha teregetésekor már trükkösebb az ő segítségével dolgozni, mert rettentő gyorsan adogatja nekem a vizes zoknikat és pulóvereket, és megsértődik, ha nem veszem el. De a megszáradt ruha leszedésekor már egész hasznos, boldogan rohan minden egyes összepárosított zoknival a másik szobába, ahol a ruhásszekrény van. Szóval ez egy egész jól hasznosított gyerek. Csak olyankor van gond, amikor összemosódnak a fejében a fázisok, és az alig öt perce kiteregetett ruhát kezdi magától leszedni és elvinni a szekrényhez… Milyen nehéz ilyenkor meggyőzni, hogy mégse segítsen! A sepergetésnél is akar segíteni, ezért aztán kapott egy saját, különbejáratú, igazi kisseprűt igazi, piros szemeteslapáttal. Még pár hónap és megtanulja tán végre azt is, hogy a lapátra összesöpört szemetet vízszintesen kell a kukáig szállítani…

Ez így rendben is van a segítkezéssel, jó egy Morzsi a háznál. Na de mikor az jut eszébe, hogy művészfotó műfajban segítsen a Mamának, akkor azért kicsit aggaszt a dolog. Merthogy a nagy segítőkészségtől fűtve a hátam mögé áll, ha kisebb volnék, átölelne, úgy tapad rám, és izgatottan lesi, hogy a digitális kijelzőn mikor tűnik fel a kép. A kattintás pillanatában viszont épp elveszíti az egyensúlyát, és a jobb könyökömön lök egyet. Művészfotó helyett egy bemozdult, életlen valami lesz. Ráparancsolok, hogy ne a hátam mögött álljon. Erre a következő néhány művészfotó elképesztő szépségű zen-csendélet lesz, de mindegyik hátterében ott mászik valami piros öltözékes kisgyerek. A feje persze egyiken se látszik, hogy legalább azt érzékelhetné a majdani műértő közönség, hogy milyen cukipofa. Nem ám, csak egy fél comb, egy kinyújtott másik láb, egy kanapéba fúrt fej, na meg az előtérben a rózsakvarcon lapuló vörös korall, amelyre még egy hegyikristályt is ráegyensúlyoztam. 

Szóval az a jobb mégis, ha a hátam mögött áll. Kiinvitálom a kép hátteréből, de kivonulás közben magával viszi a hímzett terítőt is, amin instabil kőkártyaváram állt még ezelőtt pár másodperccel… Aztán megtalál egy hatalmas fagolyót, és diadalmasan így szól:

„- Ni, Mama, ez kő, ami fából van!” – hááát, ha már vaskarika nem lesz a fából…

Aztán rázendít. Először csak megemlíti, hogy ő is kér fényképezőgépet. Öööö… Felhasználom Arisztotelész Organonját, vagyis az abban a vitatkozás művészetéről írtakat, a helyes érvelést. A gyerek most már egyre sértődöttebben követeli a fényképezőgépet. További meggyőző okfejtésbe bocsátkozom, de a Morzsinak nagyon kell a fényképezőgép. Ráadásul tudja, mit akar! Méghozzá narancssárga fényképezőgépet!

Atyám, azt meg honnan veszi!? Rózsaszínt ugyanis már láttam a boltban, persze, de nálunk a háztartásban egy szurokfekete Fuji és egy szintén fekete Minolta lakik, a színes fényképezőgépekkel szemben valahogy előítéleteink vannak. Nem egészen sznobizmusból, de mégsem a szín a döntő tényező, amikor kamerát veszünk. (Sőt, ha szép a színe, az engem épp elriaszt, mert attól tartok, azt akarja velem elfeledtetni, hogy a gép a 12 megapixelen kívül egyebet nem is tud.)

"- Mama, narancssárga fényképezőgépet, Mama!" – brühög a gyerek, megfeszült testtel, én meg egyre kétségbeesettebben töröm a fejem valami elterelő hadműveleten… A konfliktuskezelés súlyos perceit nem ecsetelem, aki még nem hallott ilyenről, az járjon lakógyűlésre, vagy vállaljon gyereket :-) . Minden esetre akkora a felfordulás, a méltatlankodás minden fél részéről, hogy szinte csak erre emlékszem, az sajnos kiment a fejemből, hogy mi volt a „trigger”, vagyis a „Heuréka!”.

De még mielőtt Morzsi átcsapna üvöltő szelekbe, én csapok a homlokomra.

Hát persze! Futás az előszobaszekrényhez. Jól emlékszem vajon, ott van? Hurráááá!!! Ott van.! Diadalittasan kiemelem belőle a nyáron valami francia benzinkútnál egy hosszú út alkalmával vett játékkamerát. Igazából fényképezőgép alakú nyomogatós játék, a digitális kijelző helyén víz van, és abban színes golyócskák, amelyeket a gombok nyomogatásával be kell a vízben levő kémcsövekbe „kergetni”. Mondanom sem kell, hogy kívül a műanyag „váza” narancssárga.

A bökkenő csak az, hogy annak idején nem tetszett a játék Morzsinak, és miután földhöz vágta és kijelentette „Ezt a játékot nem szeretem!”, majdnem kidobtam. Azért került az előszobaszekrénybe, mert ott gyűjtöm a ritka alkalmakkor elszállítandó műanyagszemetet meg a továbbajándékozandó játékokat. Most már emlékszem, pont e narancssárga fényképezőgép (vagyis a Morzsi szeszélyes reakciója) miatt döntöttem el pár hónappal ezelőtt, hogy egyszer el kéne vinni - látogatóba! - a gyereket például abba a malajziai árvaházba, ahol hét éve jártam. Ott a gyerekeknek abszolút semmi tulajdona (nemhogy játéka) nem volt a ruhán kívül, amit viseltek. Az udvaron faágakkal játszottak, akinek pedig még az sem jutott, az csak ült és nézett maga elé. Ha soha nem marad semmi nyoma semmi jótettemnek, akkor is nyugodt vagyok, hogy legalább valami minimális kredit van a nevem mellett, hogy küldtem nekik két nagy doboz játékot… Most azonban itt állok egy elkényeztetett nyugati gyerekkel, aki megmondja, hogy mennyi vajat kell a kenyerére kenni, hogy melyik sapkát akarja reggel felvenni… és fényképezőgépből meg narancssárgát kér. És ez gyerek a sajátom!

Még dolgozom a jelenségen, most a fő az, hogy ilyen narancssárga kamera tényleg létezik, és még elő is került. Ennek örömére a gyerek el is kezdett vele fényképezni, úgy mint én az enyémmel. Már éppen megnyugodtam, hogy akkor végre zavartalanul fotózgathatok, mikor eszébe jutott, hogy ő is köveket akar modellnek. De abból sem akármilyeneket, hanem persze, hogy hegyikristályt! Pont azt, amit én fotóztam. Modell híján térdeltem hát a nappaliban, a gép akkumulátora is lemerült (ezért megkímélem olvasóim a narancssárga gép látványától, ugyanis nem tudtam már lefotózni), az őszi alkotói délutánt ezennel zárjuk… Irány a konyha! 

A hegy iróniája II. A kudarcélmény, ami mégsem az

Van egy hegy, amelyre visszajárok. Az Almagellerhorn az. Az alábbi vallomásból pedig megtudhatjuk, mi is az, ami épeszű hegymászóval nem történhet meg.

Igen, az előző történet végén említett régi tartozásról van szó. Álomszép hely, szívdobogtató látvánnyal. Tavaly, 2011 júliusában nagyot sétáltam az oldalában felfele, majd onnan az Antrona hágó irányába. Egészen lentről, a faluból indultam gyalog, pedig lett volna felvonó, afféle kétszemélyes libegő székek. Útközben azonban egyre jobban fájt a térdem, így végül a legérdekesebb résznél, kb. 2700 méteres magasságban feladtam. Valahol szintben a svájci zászló felett, de tőle persze jó messze, déli irányban megfordultam. És megfogadtam, hogy jövőre is… Aztán ezzel el is felejtettem, hogy mi minden történt aznap ott. Arra emlékszem csak, hogy este, mikor hazaértem, szó szerint alig bírtam az első emeletre felmenni, akkora térdfájdalmaim voltak.

Most pedig 2012 augusztusáról mesélnék, amikor visszamentem oda. Jó svájci szokás szerint most azonban a libegővel felmentem minél fennebb, mert az igazi nehézség csak utána kezdődik, és az embernek érdeke megtakarítani az 1600 méterről 2400 méterig felgyalogláshoz szükséges időt. Ez jól jön majd még 3327 méterig. Így hát felcsüccsentem én is a Heitbodme nevű kis, panorámás üvegétteremhez fellibegő székek egyikére – és roppant kellemes meglepetésben volt részem. Magánynak hívják az illetőt.

De ez most másféle magány volt, nem a fájdalmas fajta, hanem az áhított csöndoázis… Ezt az utazást ajánlom mindenkinek, aki nap mint nap szellemi kihívásokkal küzd a munkahelyén, akinek a gyereke(i) nem ismeri(k) a hallgatag tevékenységeket, aki mondjuk egy tőzsdén jegyzett multi vezetőségében ül, de mégsem oda vágyik, aki belefáradt az ár ellen úszásba, akinek politikai terepen kell szakmai kötelességből jól tájékozódni stb. És mindazoknak, akik oly sokszor nekem szegezték a szuronyt: „minek mászol hegyet?”

Húsz percig tart a libegés, erdők, kövek és hegyoldalak fölött vonul el az ember szótlanul üldögélve, hogy még jobban hallja a vízesések, patakok és madarak hangját. 360 fokban csak természeti látvány (leszámítva persze az oszlopokat és az előttünk 50 méterrel lebegő másik széket) – az Alpok legszebb három- és négyezresei és a hegyeket soha kétszer ugyanúgy nem dekoráló felhők. Hm, ez utóbbiak most épp nem hiányoznak, de ha jelentésüktől e húsz percre elvonatkoztatok, akkor a látvány lenyűgöző. Szélben hajló füvek susogása, a szó szoros értelmében vett madárdal, és láncaikat letépő vizek lerobajlása a gránittömbökön. Az emberi ésszel felfoghatatlan idő örökké erodálódó tanúi: gleccserek. Ezt hallom és ezt látom csak. Húsz percig semmi másra nincs esélyem. Jaj de jó!

Az Antronapass az Almagellerhorn csúcsa alól nézve. Az arra vezető ösvény pár száz méterrel lejjebb van.

Huszonöt perccel később azonban már szorgalmasan csattogok a síbotjaimmal egy közös kaptatón. Közös, mert az Almagellerhornra menők és az Antronapass felé tartók egyaránt itt kezdik, míg egy tábla választás elé nem állítja őket: mostantól vagy mész délnek, az Antrona hágó felé, amin túl már Itália nemes földjén jársz, boldog halandó, vagy elindulsz a felsőbb ösvényen észak felé, hogy majd egy merész fordulat után keleti irányból közelíts az Almagellerhorn csúcsa felé – de ez esetben számíts arra, botor lélek, hogy botladozni fogsz, kő hullhat koponyádra, és különben sem vízszintes a terep.

Tavaly az Antrona felé már jártam. Idén csakis az Almagellerhorn felé mennék. Elérek a svájci zászlóhoz, amit tavaly emlékezetembe véstem, mikor másik irányból visszanéztem: innen indul ugyanis a nehezebbik út. Itt is megpróbálják elvenni az ember lelkesedését egy hatalmas táblával, mely szerint innen tovább már nincs túrázás, csak hegymászás lesz, és aki ilyet még nem próbált, az ne most és ne itt kezdje. Esős időben pedig egyáltalán senki se menjen innen felfele tovább. Majdnem elgondolkodom, hogy nekiindulhatok-e, de aztán bevállalom a múltam, gyerünk. Az nem vigasztal, hogy pontosan három férfi és egy házaspár került el, mert ezen a kőben gazdag szakaszon öt embernyivel több az esélye annak, hogy az ember fejébe teljesen szándéktalanul követ rúgnak le egy esetleges óvatlan lépéssel. Akkor még nem tudom, hogy kár volt aggódni. Ugyanis a két méteres. kisportolt dalia már réges-régen a csúcs közelében jár, a két német fickó pedig a keményvonalasabb fajtából való (a nap végére megtudom ezt tőlük), és már ők is árkon-bokron túl járnak. Azazhogy itt már nincs több bokor, csak csupasz, ezerfelé tört, érdes és éles sziklatömbök, minden méretben, értsd: a dió nagyságútól az ötemeletes blokkig. Van olyan, kamion méretű szikla is, ami nemrég tört miszlikbe, valami jó nagy hegyomlás folytán. Nos, ilyen esemény is előfordulhat, nyugtázom szkeptikusan, aztán mégis nekiindulok.

Ahogy megteszem az első függőleges lépéseket, már látom is a házaspárt, akik az ösvény elején, lent elkerültek. Gyanúsan lassan haladnak, és vitatkoznak. Mászom tovább, de nem örülök a közelgő dugó (bottleneck) komoly esélyének. Pedig az van. Nem azért haladnak lassan, mert vitatkoznak, hanem azért vitatkoznak, mert lassan haladnak. Azazhogy nem haladnak egyáltalán, a nő megállt egy kémény alsó részében, megmarkolta a beépített fémlétrát (ja, elfelejtettem mondani, hogy itt most épp egy közepes nehézségű Klettersteig, vagyis via ferrata elejénél tartok épp, csak még nem tudom én sem ezt). Áll az asszony, kapaszkodik a létrába, amelyre majd lépnem kéne, és épp azon veszekednek, hogy a férje miért felejtette el a csomagtartóból kivenni és a hátizsákba betenni a beülőt (hevedert), mert így hiába van náluk a kötél, nem tudja a nőt rendesen biztosítani. Hm. Megkérdezem a feleséget, hogy ott fog-e azon a szent helyen maradni? Nagyon ideges, már nem tudom, mit válaszol, de az világos, hogy nem mer se fel, se le mozdulni. Én viszont mennék már tovább e kitett helyről. Szerencsére elég jó lépések és fogások vannak a sziklán, úgyhogy a nő keze mellett pár centire szépen felmászom, egyszer sem kell a fémet megfognom. Fennebb már igen, de ott sem a nehézség, hanem inkább a kitettség miatt. Hogy az ember teljesen normális mozdulatoknál is mennyire el tud bizonytalanodni, ha észreveszi, hogy egyik lába alatt legalább ötven méter űr van…

Mászom tovább, elég jó adrenalinlökettel, amikor a férj mégis előbukkan alulról – egyedül. „A feleségem nem meri bevállalni” – mondja mentegetőzve az előbbi akadályokozás miatt. Bennem felébred a női szolidaritás, bár egyáltalán nem volt szimpatikus a nő. „Megértem.” – mondom. Még pár udvariasság, és már a férj is jóval felettem mászik. Kb. százötven méter szintkülönbség után enyhül a terep, nincs már beépített fémkábel sem, aztán egy kisebb plató után újra kőomláson gyötröm magam felfelé. Sehogy sem bírok sietni, túlsúly van rajtam, és a rutinból is eléggé kijöttem, itt ugyanis elég nagyokat kell lépni, értsd, minden lépés azt jelenti, hogy egy nagyobb kőre fel kell mászni, onnan meg egy másikra át kell lépni, vagy mászni, de ezt a következőt és utána következőt jól meg kell válogatni, mert mi van, ha mozog, ha begurul, ha maga alá fordítja a bokánkat, ha kibillen alólunk stb. Van jelzés, hála a jó égnek, a tavalyelőtt nyáron „alpesi útvonal” (fehér alapon kék csík) jelzéssel elláttak itt minden tizenötezredik sziklát, de ez nyilván csak tájékoztató jellegű, hogy merre vedd az irányt, melyik vállon át kell kelni, milyen kitett élet kell kikerülni… ösvény azonban nincs, ki-ki úgy rögtönöz, ahogy tud. Én valahogy sokkal nehezebben, mint az a kétméteres srác. Ami neki lépés volt, az nekem mászás, ő csak a lábát használja sok helyen, én meg a kezeimet is. Ő már jön a csúcsról lefele, mikor én még a felső harmadánál pihegek valahol.

 Ezt a képet lefele menet készítettem a via ferrata felett. Éppen a német mászók látszanak rajta, amint felülről beszállnak az útba, mielőtt eltűnnének lefele. Az a nagy türkiz folt egész lent egy 1800 méteren lévő víztározó Almagell falu felett, amelyet a kép jobb felső sarkában láthatunk részben.

Ott látom magam előtt jobbra a Kanzilti nevű háromezerháromszázas csúcsot, de a saját célomat eltakarja a saját emelkedője, valami ellenséges kőrengeteg. Most történik az, amit a dán jövőkutató intézet (van ilyen, esküszöm!) munkatársai „wild card” névvel vittek be a szakirodalomba. Hogy mi ez a „vad kártya”, ami kizökkent? Egy hűtőszekrény nagyságú kő szegélyezi az épp általam véletlenszerűen improvizált mászóútvonalat, és a tömb majdnem lapos tetején egyetlen szépséges kődarab tündököl, melynek egy része szürkés-fehér, másik része átlátszó, szivárványos. Hegyikristály! Nem a sokkarátos, ásványboltban drágán kapható csiszolt fajta, hanem a nyers gyémánthoz hasonló mezei kistestvér. De nekem nagyon tetszik, és nagyon gyanús. Merthogy ezt valaki odatette! Csak úgy nem üldögélne egymagában ilyen nyugodtan e helyen, ahol egy-egy sziklaomlás után kő kövön nem marad… És Heuréka! Erről eszembe jutott valami tavalyról.

Mikor a múlt nyáron ugyanezen hegy másik útvonalán (az Antrona felé) menet találtam egy szép kőzetet, emlékszem, hogy feltettem én is az ösvény mellé, derékmagasságban egy másik kőre, hátha valakinek megtetszik. Én nem akartam magammal vinni, hogy ne cipeljek fölöslegesen. De hátha valaki más is kőzetgyűjtő, elvégre ez egy szép példány! Így gondolkodtam annak idején, és szemmel jól látható magasságba tettem azt a szebb csillámos szennyeződésű kvarcfélét. Lehet, hogy ezen az útvonalon, itt az Almagellerhorn felső oldalán is ugyanezt gondolta valaki, mikor megtalálta ezt a ritka követ. Merthogy hasonló sincs, szerte a hegyoldalon! Vannak szép kövek, de ilyen letisztult, irizált (íriszes? rétegződésű) szivárványos hegyikristály még törmelék formájában sem látható sehol. Ezt valaki biztosan tudatosan tette ide, vonom le a következtetést. Mélyen megértem az illetőt, hogy miért nem vitte magával. Merthogy kicsit nagy ez a kődarab. Elfér egy kézben, de már csak egy megtermett, jó nagy férfikézben.

Namármost, magammal vigyem, vagy se? Merthogy szeretném megtartani, ez biztos. De épeszű hegymászó nem visz magával felfele egy több mint félkilónyi fölösleges súlyt, ha egyszer nem muszáj. Csakhogy arra alapozni a dolgot, hogy majd lefele jövet elveszem – egyszerűen nem lehet. Ugyanis ebben a kőrengetegben soha az életben nem fogom megtalálni, és megjelölni sem tudom a helyet, mert köveken kívül semmi egyéb nincs erre. Trillió lépéskombináció van, semmi garancia arra, hogy ugyanitt fogok lefele mászás közben is elhaladni. Se arra, hogy észreveszem, hogy emlékszem: milyen magasságban, milyen sziklaképződmény közelében tette le az a kedves ismeretlen. Esélyem nincs még egyszer ugyanerre a kőre rátalálni, akárhogy is nézzük. Olyan, mintha a sivatagban kéne megjegyeznem egy homokdűnét. Tehát, ha akarom, most kell magammal vinnem, már a felfelé vezető úton. Most, amikor már látom, hogy lassulok, érzem, hogy fáradok, a csúcs pedig még sehol, a felhők szaporodnak, én még plusz terheket aggatok magamra. Na ez az, ami megkülönböztet engem az épeszű hegymászóktól.

 Ilyen itt a terep. Egy csomó egymásra dobált hűtőszekrény, íróasztal és kisbusz :-)

Nem adok sok időt magamnak a gondolkodásra, mégis egy évnek tűnik, míg eldöntöm: kell a kő. Hátizsák le, kő bele, hátizsák vissza, láb lendül, kéz támaszkodik, másik láb mozgó kőre lép, gyorsan vissza, kezdjük másik kővel elölről, és így tovább. Egy dolog biztos, csak később fog kiderülni, hogy hülyeség volt-e a kőzetet magammal vinni. Mászom tovább, de egyre elveszettebbnek érzem magam a kőerdőben. Már látszik a felső plató széle, ahonnan egy kevésbé meredek szakasz következik, majd az előcsúcs, és végül maga a csúcs. De az, hogy a vízszintesebb szakasz széle látszik, és hogy háromezeregyszáz méter felett vagyok, még nem vigasz. Mert a többit is meg kell tenni, de rettentő lassú lettem. Olyannyira, hogy megjelenik odafent a német páros is, az öregebb, keményarcú fickó, a tagbaszakadt, megtermett fiatalabb mászó kíséretében. Hát egyikükről sem lehet elmondani, hogy puhány. Ha öltönyben és nyakkendőben, a tőzsdén, vagy az igazgatótanácsban látnám őket, menekülnék is abból az ügyletből, arról a tárgyalásról. Majdnem pofára esem, mikor az öregebbik odaér hozzám, és felháborodottan így szól:

- Es is so anstrengend! (Olyan megerőltető!)

Teljesen komolyan mondja, ki van akadva a hegy miatt… Most mit mondjak erre én, aki még a háromnegyedénél tartok, miközben az ég lassan elborul? Én még négyszáz méterrel vagyok afölött a hely fölött, ahol a tábla figyelmeztetett, hogy esőben erősen ellenjavallott elidőzni, ők meg már a csúcsról tartanak lefele!

- Ja, das stimmt – állapítom meg én is szomorúan. Így van, megerőltető ez a hegy. De hát mégis mit várt el? Németül is ki volt írva a beszállásnál, hogy ez itt most hegymászóút, nem túraterep!

Viszonzásképpen én is kifakadok, teljesen hasonló felháborodással:

- Ich bewege mich so langsam! (Olyan lassan mozgok!) – mondom, és tudom, hogy ugyanarra gondolunk: ez veszélyes dolog ilyen terepen. Pláne, hogy elmúlt dél.

Időközben az ég egyre felhősebb lesz, bár itt még látszanak a szemben lévő négyezresek: az Alphubel, a Taeschorh, Dom, Nadelhorn, Lenspitze...

Ők elköszönnek, én pedig fontolgatom a dolgot. Mászom még félórát, és figyelem, hogy mennyire haladok, de tervem szerint utána majd visszafordulok, ha még mindig nem lesz elérhető közelségben a csúcs. Elvileg még van legalább egy óra az eső érkezéséig, de hogy nekem mennyi időre lesz szükségem?! Egy biztos, az eső csakis lent érhet, ha itt kap el, a via ferrata felett, az nagyon rossz következményekkel járhat. Pláne, hogy most veszem észre: a két német mászó teljes Klettersteig-Settet visel, van náluk beülő hám, kesztyű a kábel megfogásához, „kétfejű rövidkötél”, csavaros karabinerek… Ezt a lefele úton én is elfogadnám, gondolom.

Megyek hát tovább felfele. Félóra múlva elvesztem a türelmem, olyan mintha egyáltalán nem haladtam volna semmit, mintha ugyanolyan távolságra lenne minden. Pedig esküszöm, mozogtam, másztam szorgalmasan kőről kőre! Szembejön a házaspár férfitagja. Ő megerősíti, hogy 3100 méter felett vagyok, és azt is, hogy „azért még van mit menni!”. És azt is, hogy hozzak okos döntést, de ne várjam meg itt az esőt. Háááát, valahol lent a faluban, vagy a másik oldalon, Spielbodennél a mormotaetető-helyen van a drága kis Morzsim, meg a Zoli, látni szeretném őket! A szemben levő völgy felett a Mischabel-lánc négyezresei már mind sötétszürke felhőbe burkolóztak. Ezt most itt „hátraarc!” szóval fordítandó. Elkezdem a fáradságos és térdnyűvő ereszkedést. Tudva, hogy legkorábban egy év múlva fogok ismét erre vetődni, ha a sors is úgy akarja…

Itt elbúcsúzom a hegytől. Utolsó pillantás ilyen magasságból a Monte Rosa, Strahlhorn, Rimpfischorn, Allalinhorn és Alphubel látványától. Meg az idei nyártól, merthogy ezzel a beálló esővel hó is jön a hétvégére.

Lent a Heitbodmenél beülök egy szélvédett sarokba, és váltok pár szót a német mászókkal. Tuti, hogy kemény pasik, na nem azért, mert kiderül, hogy sorba mászták a szemben lévő oldal négyezreseit, hanem mert elmondják, hogy pontosan egy hónapig lesznek itt, annyi dolguk van, és intenek a sok-sok csúcsra körülöttünk. Namármost, aki egy hónapig nyaralhat Svájcban (és nem svájci, vagy nem itt él), az valószínűleg tehetős ember. Nem zsebesnek néznek ki, keményebb módszerekkel szerezhették a pénzt – mondjuk valami „hard work”, heavy risk vagy „harsh fight” fedőnevű tevékenységgel. Ők elmennek, én még ücsörgök kicsit. Azon tűnődöm, hogyan lehetne negyven percre hosszabbítani a nemsokára következő húsz perces libegést. Ha rajtam múlna, életem minden hátralevő napján fellibegnék ide, csak az út kedvéért. Lent még egy bónuszpont is jár nekem, úgy látszik, mert amikor leszállok a libegőről és búcsút intek az ott szolgálatos üzemeltető fiúnak, azt mondja kacsintás kíséretében:

- Ciao, bella! – olyan rég nem mondtak már nekem ilyesmit, hogy egész felvillanyoz.

Ezek után kit érdekel, hogy már megint nem másztam meg ezt a hegyet?!

 

Ja, a kő. Vajon megbántam-e, hogy cipeltem, időt vesztegettem rá, tépelődtem rajta? Nem bántam meg. Mai napig kőzetgyűjteményem legszebb példánya. Minden nap kézbe, szemügyre veszem, a fény felé tartom, kiteszem a napra (ha süt), és engedem, hogy a kisfiam is közelről megszakértse. „Klistály” – mondja. Lemértem, 633 gramm, több mint egy félkiló. Épeszű hegymászó nem nehezítette volna meg a dolgát ennyi felesleges súllyal. De ha nem hoztam volna le, akkor most miről írnék egy sikertelen csúcsmászás kapcsán?

Új sorozat indul: A hegy iróniája

Nem hittem volna, hogy ezt a bejegyzést is megérem, oly kevés időm maradt erre az idősebbik gyerekemre (a fiatalabb, a Morzsi magának követeli a munkaidő után még megmaradt órákat).
De valahogyan, a hetente egyszer-kétszer a sorstól visszarabolt tízpercekből mégis született valami írás, tehát, jelentem alássan, most megpróbálok egy négy részesre tervezett, és kb. két hónapja fontolgatott sorozatot szép lassan összedobni. Íme, az első rész.

A hegy iróniája I. 

Soha ne mondd, hogy soha

Ez nem új gondolat, és én tényleg nem szoktam mondani, olyan sok mindent megéltem már… Legfeljebb óhajtó módban: „soha nem szeretnék több ilyen rossz napot!” (mint mondjuk a tegnapi). Ennek ellenére a Piz Lagalbon egyszer kijelentettem „ezt a hegyet soha többé nem mászom meg! Soha!”

Már az első néhány métertől kezdve rosszul ment minden. Annyira sok minden, hogy már nem is emlékszem, mi – ugyanis 2011 nyarán történt az eset. Egy dologra emlékszem, ami szerfelett zavart, az a tizenkét kiló súlyfölösleg, amit a jelenlegin felül akkor még magamon cipeltem. Mentem, de alig bírtam lépni, siettem volna (mert későn indultam), de csigalassú voltam… A környező három-négyezreseken hemzsegtek a mászók, de ez a kis 2900-as Lagalb senkit sem vonzott, színegyedül voltam rajta. Ez sem segített a hangulaton, mert a tehéncsordák magánterületén való átkelés nem a kedvencem, ha egyedül vagyok (bika?, a ridegtartástól barátságtalan marhák?)… Szóval nem akart fogyni alattam a hegy. Pedig nem volt csúnya, akárcsak a többi hegy látványa róla nézve…

De én akkor olyannyira utáltam magam, hogy ezt már mindenre kivetítettem. Még a sziklákra és zöld hegyoldalakra, köves ösvényekre is. Az persze nem fordult meg a fejemben alternatívaként, hogy tulajdonképpen visszafordulhatnék. Vagy leülhetnék. Hallgatagon dühöngtem, és eltökéltem magamban, hogy erre a hegyre nem jövök többé. De előtte azért még megnézem közelről. Mármint a csúcsát. A térkép szerint egy téli felvonóállomás van rajta. Nyáron nem jár ide a felvonó, ezért olyan kihalt. Ez persze csak jó az én szempontomból, mert ha lenne még rajta ember, akkor azokat is utálni kéne.

Valahogy, hideg verejték árán felbattyogtam a tetejére, azaz a felső sífelvonó-állomáshoz. Hatalmas és unalmas betonépület, nyár lévén nyilván zárva, az egyik falánál egy csoport megriadt juh bámult rám dermedten. Aztán rájöttem, hogy ez még nem a hegy teteje, még fennebb is van. Felmentem hát, amíg tényleg vége volt a felfelé ívelő ösvénykének. Aztán végre csúcs, nahát mégis képes vagyok még felballagni legalább 2959 méterre, ki hitte volna? Mert én alig. Nosza, lepakoltam a hátizsákom, és gyorsan felöltöztem, aztán eldöntöttem, hogy rövid bámészkodás után le innen, mert ködfelhők közelegnek, süvölt a szél… Hoppá, viszont egész szép a kilátás, a másik, az ismeretlen, északi és keleti oldal felé. Már amikor két nagy ködfelhő közt pár másodperc szünet van. Még két kőszáli kecskét is láttam a mélyben. A köd közben megérkezett, körülvett, beburkolt, elkezdett havazni. Na jó, itt is jártam, de most akkor tűzés. Lecsörtettem a kis ösvényen, elsiettem a kihalt épület mögött, vissza az ösvényen az útválasztóig, merthogy nem ott akartam visszamenni, ahol feljöttem, majd a másik irányba megyek lefele. Csakhogy valami furcsa. Valami hiányzik! 

Szentséges ég! Hol vannak a síbotok?! De hol?! Gondolkodjunk csak, hol is használtam utoljára? A felfele vezető úton, nyilván, de ott is annyiszor megálltam fényképezni, hogy akárhol letehettem… Hol tettem le őket legutoljára? Miért nem emlékszem semmire?! Elegem van magamból! Mennyibe kerülhet egy pár ilyen síbot? Legalább ezt tudnám! De minek újat venni, mikor ezek olyan jók voltak? Annyi mindent megmásztam velük… Annyiszor megkímélték a térdízületeim…

Elindultam vissza-, azaz felfele, figyelmesen keresgélve. A ház és a tényleges csúcs közötti ösvényke azonban hirtelen elég nagy keresőterepnek bizonyult, mert rövidítés és választható, kettéágazó szakasz is volt benne. Persze, hogy nem emlékeztem, melyiken mentem. „Na jó – gondoltam – felmegyek így és így, lejövök majd a másik variánson, valahol csak előkerülnek a síbotok”.

Igazam volt, meglettek. A csúcs legutolsó, leghátsó bütykénél találtam meg őket, ahonnan már csak lefele lehetett volna menni, vagyis inkább mászni. Szóval egy nap alatt kétszer jártam meg ezt a Piz Lagalbot. A második lefele jövetnél már röhögnöm kellett. Nem is utáltam magam azóta sem többet.

Még valami: azóta csak olyan hegyeken mondom azt, hogy „ide többé soha nem jövök”, amelyeket kétszer akarok megmászni. Remélem, fordítva nem igaz a hegy iróniája, mert van egy régi tartozásom magamnak, már kétszer voltam rajta, de egyszer sem sikerült a legtetejéig feljutni, és legutóbb azt mondtam, „ide még eljövök!” (De ezt majd a következő történetben mesélem el.)

Rejtvenyke

E rovid bejegyzes celja jelezni, hogy a blog szerzoje meg eletben van es mar alig varja, hogy ujabb cikketsket irhasson, mar amennyiben tuleli ezt a csucstechnologias szornyu billentyuzetes mekintos masinat es nem csukjak le a gep komplett osszetoreseert.

Na akkor most rovidre fogva a szot, kovetkzzen egy kis fejtoro, affele teaser jelleggel, vagyis reklam gyanant a kovetkezo bejegyzes elott     a baj csak az, hogy megint nem talalom a pontot ezen a billentyuzeten;

A kerdes:

hol hasznaltam utoljara a mobiltelefonom?

a   a Mont Blanc csucsan 4810 m-en

b   a B. csalad eloszobajaban valahol a str. Kogalniceanu es Piata Libertatii kozott

c   Assad Zya T. titkos fegyverkereskedese elott Kabul kulvarosaban

d   egy 6500 eves kelta dolmen belsejeben

e   Robert Redfort kaliforniai birtokan



Csak egyetlen helyes valasz letezik. Csaladtagok nem vehetnek reszt a versenyben. Egy kis segito tipp:  a zseblampa funkcio mukodott.

Sajnos ezen a gepen nem tudok szavazoprogramot csatolni ezert nevvel alairt komment formajaban varom a valaszokat, aztan majd ha hazaerek, meselek a helyes megfejtesrol.

Gyorsleckék négylábúakról

Tegnap esti párbeszéd. Nem, tényleg nem akarok Ionesco-darabot írni belőle, de kb. így kezdődött.

Morzsi kiabálva jobbról, a színpadon, azaz a hálószobában tartózkodó Mamó háta mögött berohan a helyiségbe. Egyik kezében egy vadiúj, még a nejlonból kibontatlan (szerencsére!!!) fekete vécékefét tart a magasba, és azzal sújt le (szerencsére csak az ágyra). Majd újra felemeli, meglóbálja, aztán teljesen nyugodt hangon így szól:
-Eszik csontot a kutya.
Mamó próbál szemkontaktust létesíteni, majd mikor ez sikerül, kérdez:
-Igen? És még mit eszik a kutya?
Titokban valami olyasféle válaszra vár, mint pl. "húst, kenyeret stb. Morzsi meglehetősen gyorsan kivágja magát:
-Macskát! 
-... Ööö... végül is biztosan...
Morzsi szeme balra fel, erősen gondolkozik valamin, látszik, hogy kutat az emlékeiben. A vécékefe közben begurul az ágy alá (nevetve balra el). Majd bölcsen megállapítja:
- A rókát is megkergeti a kutya.

Aha, tehát jó a kutya a háznál. Ugyanis Morzsi fél a rókától. Amikor a Kisvakond rajzfilmben előkerül a róka, Morzsi szépen lemászik a monitorral szembeni karosszékből, és odasündörög Mamóhoz. Akkor is, ha az oroszlán épp mérges, mert fáj a foga.
De hogy ez a gyerek mióta tud ilyeneket?
Már két hónapja is elmúlt, hogy egy afrikai állatokat ábrázoló könyvben rámutattam ööö, khm, öööö, valamilyen négylábú, talán a lófélék családjába tartozó izére, na jó, nem ragadozó volt, ez biztos, és azt mondtam "gnú". Az ebadta kölyke rám nézett nagy komolyan, megrázta a fejét és így szólt:
-Antilop! (aztán elrohant valami traktorral a kezében). Hóttig fogunk tőle tanulni, már látom.

(Dicsév Annamária fényképezte)

Hol van az már?!

Összefoglaló a családnak arról, hogy az elmúlt pár hónapban miről is dumálgattunk…

- Mit mond a mentőautó?

- Nénó, nénó!

- Mit mond a rendőrautó?

- Nénó, nénó, nénó, nénó!

Következetes egy gyerek, kipróbáltam.  Egy órával később ismét rákérdeztem a lefektetős beszélgetéskor.

- Mit mond a mentőautó?

- Nénó, nénó!

- Mit mond a rendőrautó?

- Nénó, nénó, nénó, nénó!

Azóta van már Nénósautó és Traktor! Ezek afféle kisgyerekfétisek nálunk. Mindkettő feltétel nélküli lelkendezős extázist vált ki Morzsiból.

Másik gyakori téma az állatok. Pár hónapja minden este végig lehetett kérdezni Morzsit, hogy melyik mit is mond. Derekasan válaszolgatott.

- Na, Morzsi, mit mond a kutya?

- Vau.

- A bagoly?

- Huhú.

- A boci?

- Bú

- A ló?

- Nyihah…

- Az oroszlán?

- Boááááhh

- A kakas?

- Kukurélé. (Biztos, valami afrikai kakas)

- A tyúk?

- Kotojás (Ezt a tojással kombinálta össze J  )

Azóta van már ilyen is, hogy „húsvéti tojácsot kérek!” (és csokitojásra, vagy csokinyuszira gondol, ami a konyhaszekrényben van elrejtve, de ő persze már tudja, hogy hol.)

- És mit mond a csacsi?

- I-á.

- Na és a zebra? (Ezt elvileg nincs honnan tudnia, letesztelem, lássuk, mit mond.)

- … (forgatja a szemét, látszik, hogy gondolkozik)

- Csíkos. (Heuréka! Nem hülye a gyerek. Kivágta magát.)

Akkor most hagyom aludni. Aha, persze… Egy óra alatt négyszer ordított vissza a hálószobájába! :-)

Hol van az már?

Na de hol van már a tavalyi hó? Hol van az idő, amikor Morzsi még tajs-nak hívta a sajtot? Ma már szépen kimondja „csípős sajtot kérsz”. Féléve az elefánt még elemfáát volt, ma már az, ami a szótárban.

Hol van az, amikor ciplomé-nak hívta a citromlevet? Most már citromlé. A citmor-ból is citrom lett.

A helipoter is átalakult helikopterré, de újabban mindenre repülőt mond.

A nagyon hosszú, sok szótagos szavakat azért még dallamra jegyzi meg leginkább. Így lett a katicabogárból katitókabár, aminek a szótagszáma végül is pont ugyanannyi :-).

Amiről még fogalma sincs, az is szótagszámra fog csak stimmelni, egyébként meg valami hasonló dolog, amire épp visszaemlékszik. Ennek a példája, hogy tegnap kijelentette:

- Ájon megy Holindájába.

Rövid fejtörés után rákérdeztem:

- Hová?

A világ legtermészetesebb hangján felelte:

- Holindájába.

- Ja, Hollandiába?

- Hollandiába – hagyta rám. Hát persze, ha oda megy a bölcsödéből az egyik helyes kislány is! A témáról jut eszembe, a tulipánra is egyebet mondott az elején: tulánpi.

A csütörtökről sem tudja még, hogy micsoda, ezért aztán első próbálkozásra szükötök lett belőle.

Amikor pedig rákiáltottam a joghurtban úszó konyha láttán („Mit csináltál?!”), megjegyezte. Azaz nem egész pontosan, de legközelebb én ejtettem le valamit a konyhaasztalról, és ő is megkérdezte:

- Mitcsittállál?

A másik kedvencem a radiátor, ami ma már jadiátoj lett, hosszabb metamorfózis után. Először ugyanis így mondta: raditoráj. Majd laditoláj, majd ladidoli, de egyszer még azt is hallottam: radidajol.

A számítógép, mint minden modern kisbaba megszokott tárgya (hááát, ha az ember Nyugat-Európába születik) az alábbi alakokat öltötte eddig magára: szábógébi, számikonkét, szabittyógét. Ma viszont csak „gép”, pont. Ezzel szemben viszont Morzsi a ház összes számítógépét be tudja már kapcsolni, hozzá külön bekapcsolja a monitort is, be tudja dugni az USB-t is a dugaszba – én meg valahogy nem repesek az örömtől. Ha így haladunk, mire oviba kezd járni, már kiszereli nekem az alaplapot, és a BIOS-ban kell jelszóval levédeni…

Az „eredetileg” morzsinyelven palantédzsa is palacsinta lett időközben.

Egy kicsit gonoszkodtam is a hosszú szavakkal, és Örkény István példája után egyszer ezt a feladatot adtam neki:

- Villamos-végállomás.

- Bila…? … ámolás.

Ez egy hónapja lehetett. Ma elsőre mondja: állomás. A villamossal nem kell vesződni, itt csak vasútállomás és buszmegálló van.

A télen sajnos felírt antibiotikum is túl hosszú volt, ezért reggelente Morzsi úgy döntött, hogy antiponó-t szed. Kénytelen volt beszedni, mert középfülgyulladással már nem mertem a saját szakállamra homeopátiásan gyógyítgatni. A laktózgolyókból csak rásegítettem egyszer, de akkor megjegyezte a homeopátia szót és ismételgette még párszor, hogy tompáti.

A hangutánzás sem megy még annyira jól, de alakul. Például a csingilingi, ami két hónapja még sehogy sem sikerült, ma már csengelele, de ami három hónapja még kotojás volt, az ma már egyértelműen kotkodács. A macska is azt mondta még a tavaly, hogy mioá, majd azt, hogy mioáú, ma pedig a magyar macska miáúzik Morzsinál.

Néha még nem érzi világosan a ragokat, de a próbálkozás nem rossz, pl. mikor azt mondja:

- Játszolsz.

Ami egykor így hangzott:

- Betukjuk pandát, oda paplanga! (= Betakarjuk a pandát, ott a paplan alatt!) az ma már nagyon átalakult:

- Traktort is betakarjuk! (A panda pedig ki lett ebrudalva a polcra :-).)

Amikor valamit kér, még gyakran elvéti. Egykor azt mondtam neki „odaadom”, ez pedig egyenértékű volt számára a megszerzéssel, így aztán, ha valamit szeretne, elkezd hadonászni és kiabálni:

- Odadadom! Odadadom!

Ha emlékeztetem röviden, akkor persze tudja a frázist, és boldogan mondja is, mert utána jutalmat szokott kapni:

- Mama, kérek szépen müzlit.

Ha a saját sütésű játékvágóval kiszaggatott kekszekről van szó, akkor türelmetlenebb:

- Elefántot kap Ájon! Zsijáfot kap Ájon! – és nagy baj, ha az ember nem ad neki olyankor azonnal egy elefánt vagy legalább egy hintaló alakú kekszet. De az ember nyilván nem ad. Reggelire-ebédre-vacsorára mégsem ehetünk folyton kekszet.

Amikor teszteli a szigorunkat és a panda (vagy a kedvencem, Láma láma) bősz dobálásába kezd (khm, veri a plafonhoz-padlóhoz szegény plüssállatokat – már amíg észre nem veszem), és közben kiabálja:

- Pandát dobáldom! Pandát dobáldom!

Ez is elhangzott már, de csak egyszer:

- Mama mossa a fogáját. Meg az is, hogy:

- Mamának dolgája van.

Szerencsére elég volt egyszer kijavítani, azóta tudja a helyes változatot.

Bizony, Morzsiból mostanra válogatós teremtés lett, ma már kerek perec kijelenti:

- Mama gépén nézzünk Vakondot! – azaz, jobban szereti az én számítógépemről nézni a Kisvakond rajzfilmet. Persze, mert az én asztalomon rendetlenség van, amit a kisgyerekek imádni szoktak. Az a sok félig befejezett projekt, nyaklánc és gyerekruhadísz-tervek, kifestésre váró üvegek, színes ceruzák, blogcikk-tervek fecniken, divatlapok, csillagásznaptárak, zsinórok, pántlikák, CD-k, tollak, harapófogók, grafikus táblácska, felfűzetlen gyöngyök, koralldarabkák, jegyzettömbök, befizetetlen számlák, kivágott szabásminták, kiolvasatlan magazinok, ó, kész turkászparadicsom egy kétéves és kéthetes srác számára! Éljen a mama! Ha tudná Ájon, hogy a fiók legmélyén csokoládé is van, meg tulipán alakú papírlyukasztó, meg ezüstszínű pecsétpárna, meg hűtőmágnesek, sőt lépésszámláló és egy I-pod is… De már az is bőven elég, hogy a rajzfilmtől elbűvölten is matathat, kézbe vehet mindent ("na, azért az ollót nem, tedd le azonnal, Morzsi!")

Mond még egyebet is, persze, más szempontból meglepő dolgokat.

A tegnap este, ahogy hallgattuk, hogyan kopog az eső az ereszpárkányon, megjegyezte:

-Zokog az eső. – Ez már csak azért is elismerést érdemel, mert a zokog szót sem hallotta sokszor. Talán valamelyik mesehős képét magyaráztam el, és ez így megmaradt a fejében…

Ma azonban korrekt volt:

-Zuhog az eső.

Megy neki ez a magyar nyelv, úgy tűnik. Legalábbis elég sokat utánozza e nyelven beszélő ismerőseinket, és egész nap kommentál nekünk mindent, amit lát… Egyetlen egyszerű szó van, ami nem akaródzik jól sikerülni: a felhő az változatlanul a sok-sok hónappal ezelőtti morzsimagyar formában maradt, továbbra is helvő-nek hívja. De nekem így is tetszik.