Új sorozat indul: A hegy iróniája

Nem hittem volna, hogy ezt a bejegyzést is megérem, oly kevés időm maradt erre az idősebbik gyerekemre (a fiatalabb, a Morzsi magának követeli a munkaidő után még megmaradt órákat).
De valahogyan, a hetente egyszer-kétszer a sorstól visszarabolt tízpercekből mégis született valami írás, tehát, jelentem alássan, most megpróbálok egy négy részesre tervezett, és kb. két hónapja fontolgatott sorozatot szép lassan összedobni. Íme, az első rész.

A hegy iróniája I. 

Soha ne mondd, hogy soha

Ez nem új gondolat, és én tényleg nem szoktam mondani, olyan sok mindent megéltem már… Legfeljebb óhajtó módban: „soha nem szeretnék több ilyen rossz napot!” (mint mondjuk a tegnapi). Ennek ellenére a Piz Lagalbon egyszer kijelentettem „ezt a hegyet soha többé nem mászom meg! Soha!”

Már az első néhány métertől kezdve rosszul ment minden. Annyira sok minden, hogy már nem is emlékszem, mi – ugyanis 2011 nyarán történt az eset. Egy dologra emlékszem, ami szerfelett zavart, az a tizenkét kiló súlyfölösleg, amit a jelenlegin felül akkor még magamon cipeltem. Mentem, de alig bírtam lépni, siettem volna (mert későn indultam), de csigalassú voltam… A környező három-négyezreseken hemzsegtek a mászók, de ez a kis 2900-as Lagalb senkit sem vonzott, színegyedül voltam rajta. Ez sem segített a hangulaton, mert a tehéncsordák magánterületén való átkelés nem a kedvencem, ha egyedül vagyok (bika?, a ridegtartástól barátságtalan marhák?)… Szóval nem akart fogyni alattam a hegy. Pedig nem volt csúnya, akárcsak a többi hegy látványa róla nézve…

De én akkor olyannyira utáltam magam, hogy ezt már mindenre kivetítettem. Még a sziklákra és zöld hegyoldalakra, köves ösvényekre is. Az persze nem fordult meg a fejemben alternatívaként, hogy tulajdonképpen visszafordulhatnék. Vagy leülhetnék. Hallgatagon dühöngtem, és eltökéltem magamban, hogy erre a hegyre nem jövök többé. De előtte azért még megnézem közelről. Mármint a csúcsát. A térkép szerint egy téli felvonóállomás van rajta. Nyáron nem jár ide a felvonó, ezért olyan kihalt. Ez persze csak jó az én szempontomból, mert ha lenne még rajta ember, akkor azokat is utálni kéne.

Valahogy, hideg verejték árán felbattyogtam a tetejére, azaz a felső sífelvonó-állomáshoz. Hatalmas és unalmas betonépület, nyár lévén nyilván zárva, az egyik falánál egy csoport megriadt juh bámult rám dermedten. Aztán rájöttem, hogy ez még nem a hegy teteje, még fennebb is van. Felmentem hát, amíg tényleg vége volt a felfelé ívelő ösvénykének. Aztán végre csúcs, nahát mégis képes vagyok még felballagni legalább 2959 méterre, ki hitte volna? Mert én alig. Nosza, lepakoltam a hátizsákom, és gyorsan felöltöztem, aztán eldöntöttem, hogy rövid bámészkodás után le innen, mert ködfelhők közelegnek, süvölt a szél… Hoppá, viszont egész szép a kilátás, a másik, az ismeretlen, északi és keleti oldal felé. Már amikor két nagy ködfelhő közt pár másodperc szünet van. Még két kőszáli kecskét is láttam a mélyben. A köd közben megérkezett, körülvett, beburkolt, elkezdett havazni. Na jó, itt is jártam, de most akkor tűzés. Lecsörtettem a kis ösvényen, elsiettem a kihalt épület mögött, vissza az ösvényen az útválasztóig, merthogy nem ott akartam visszamenni, ahol feljöttem, majd a másik irányba megyek lefele. Csakhogy valami furcsa. Valami hiányzik! 

Szentséges ég! Hol vannak a síbotok?! De hol?! Gondolkodjunk csak, hol is használtam utoljára? A felfele vezető úton, nyilván, de ott is annyiszor megálltam fényképezni, hogy akárhol letehettem… Hol tettem le őket legutoljára? Miért nem emlékszem semmire?! Elegem van magamból! Mennyibe kerülhet egy pár ilyen síbot? Legalább ezt tudnám! De minek újat venni, mikor ezek olyan jók voltak? Annyi mindent megmásztam velük… Annyiszor megkímélték a térdízületeim…

Elindultam vissza-, azaz felfele, figyelmesen keresgélve. A ház és a tényleges csúcs közötti ösvényke azonban hirtelen elég nagy keresőterepnek bizonyult, mert rövidítés és választható, kettéágazó szakasz is volt benne. Persze, hogy nem emlékeztem, melyiken mentem. „Na jó – gondoltam – felmegyek így és így, lejövök majd a másik variánson, valahol csak előkerülnek a síbotok”.

Igazam volt, meglettek. A csúcs legutolsó, leghátsó bütykénél találtam meg őket, ahonnan már csak lefele lehetett volna menni, vagyis inkább mászni. Szóval egy nap alatt kétszer jártam meg ezt a Piz Lagalbot. A második lefele jövetnél már röhögnöm kellett. Nem is utáltam magam azóta sem többet.

Még valami: azóta csak olyan hegyeken mondom azt, hogy „ide többé soha nem jövök”, amelyeket kétszer akarok megmászni. Remélem, fordítva nem igaz a hegy iróniája, mert van egy régi tartozásom magamnak, már kétszer voltam rajta, de egyszer sem sikerült a legtetejéig feljutni, és legutóbb azt mondtam, „ide még eljövök!” (De ezt majd a következő történetben mesélem el.)