Sunday, 28 October 2012

A hegy iróniája II. A kudarcélmény, ami mégsem az



Van egy hegy, amelyre visszajárok. Az Almagellerhorn az. Az alábbi vallomásból pedig megtudhatjuk, mi is az, ami épeszű hegymászóval nem történhet meg.

Igen, az előző történet végén említett régi tartozásról van szó. Álomszép hely, szívdobogtató látvánnyal. Tavaly, 2011 júliusában nagyot sétáltam az oldalában felfele, majd onnan az Antrona hágó irányába. Egészen lentről, a faluból indultam gyalog, pedig lett volna felvonó, afféle kétszemélyes libegő székek. Útközben azonban egyre jobban fájt a térdem, így végül a legérdekesebb résznél, kb. 2700 méteres magasságban feladtam. Valahol szintben a svájci zászló felett, de tőle persze jó messze, déli irányban megfordultam. És megfogadtam, hogy jövőre is… Aztán ezzel el is felejtettem, hogy mi minden történt aznap ott. Arra emlékszem csak, hogy este, mikor hazaértem, szó szerint alig bírtam az első emeletre felmenni, akkora térdfájdalmaim voltak.

Most pedig 2012 augusztusáról mesélnék, amikor visszamentem oda. Jó svájci szokás szerint most azonban a libegővel felmentem minél fennebb, mert az igazi nehézség csak utána kezdődik, és az embernek érdeke megtakarítani az 1600 méterről 2400 méterig felgyalogláshoz szükséges időt. Ez jól jön majd még 3327 méterig. Így hát felcsüccsentem én is a Heitbodme nevű kis, panorámás üvegétteremhez fellibegő székek egyikére – és roppant kellemes meglepetésben volt részem. Magánynak hívják az illetőt.

De ez most másféle magány volt, nem a fájdalmas fajta, hanem az áhított csöndoázis… Ezt az utazást ajánlom mindenkinek, aki nap mint nap szellemi kihívásokkal küzd a munkahelyén, akinek a gyereke(i) nem ismeri(k) a hallgatag tevékenységeket, aki mondjuk egy tőzsdén jegyzett multi vezetőségében ül, de mégsem oda vágyik, aki belefáradt az ár ellen úszásba, akinek politikai terepen kell szakmai kötelességből jól tájékozódni stb. És mindazoknak, akik oly sokszor nekem szegezték a szuronyt: „minek mászol hegyet?”

Húsz percig tart a libegés, erdők, kövek és hegyoldalak fölött vonul el az ember szótlanul üldögélve, hogy még jobban hallja a vízesések, patakok és madarak hangját. 360 fokban csak természeti látvány (leszámítva persze az oszlopokat és az előttünk 50 méterrel lebegő másik széket) – az Alpok legszebb három- és négyezresei és a hegyeket soha kétszer ugyanúgy nem dekoráló felhők. Hm, ez utóbbiak most épp nem hiányoznak, de ha jelentésüktől e húsz percre elvonatkoztatok, akkor a látvány lenyűgöző. Szélben hajló füvek susogása, a szó szoros értelmében vett madárdal, és láncaikat letépő vizek lerobajlása a gránittömbökön. Az emberi ésszel felfoghatatlan idő örökké erodálódó tanúi: gleccserek. Ezt hallom és ezt látom csak. Húsz percig semmi másra nincs esélyem. Jaj de jó!


Az Antronapass az Almagellerhorn csúcsa alól nézve. Az arra vezető ösvény pár száz méterrel lejjebb van.



Huszonöt perccel később azonban már szorgalmasan csattogok a síbotjaimmal egy közös kaptatón. Közös, mert az Almagellerhornra menők és az Antronapass felé tartók egyaránt itt kezdik, míg egy tábla választás elé nem állítja őket: mostantól vagy mész délnek, az Antrona hágó felé, amin túl már Itália nemes földjén jársz, boldog halandó, vagy elindulsz a felsőbb ösvényen észak felé, hogy majd egy merész fordulat után keleti irányból közelíts az Almagellerhorn csúcsa felé – de ez esetben számíts arra, botor lélek, hogy botladozni fogsz, kő hullhat koponyádra, és különben sem vízszintes a terep.

Tavaly az Antrona felé már jártam. Idén csakis az Almagellerhorn felé mennék. Elérek a svájci zászlóhoz, amit tavaly emlékezetembe véstem, mikor másik irányból visszanéztem: innen indul ugyanis a nehezebbik út. Itt is megpróbálják elvenni az ember lelkesedését egy hatalmas táblával, mely szerint innen tovább már nincs túrázás, csak hegymászás lesz, és aki ilyet még nem próbált, az ne most és ne itt kezdje. Esős időben pedig egyáltalán senki se menjen innen felfele tovább. Majdnem elgondolkodom, hogy nekiindulhatok-e, de aztán bevállalom a múltam, gyerünk. Az nem vigasztal, hogy pontosan három férfi és egy házaspár került el, mert ezen a kőben gazdag szakaszon öt embernyivel több az esélye annak, hogy az ember fejébe teljesen szándéktalanul követ rúgnak le egy esetleges óvatlan lépéssel. Akkor még nem tudom, hogy kár volt aggódni. Ugyanis a két méteres. kisportolt dalia már réges-régen a csúcs közelében jár, a két német fickó pedig a keményvonalasabb fajtából való (a nap végére megtudom ezt tőlük), és már ők is árkon-bokron túl járnak. Azazhogy itt már nincs több bokor, csak csupasz, ezerfelé tört, érdes és éles sziklatömbök, minden méretben, értsd: a dió nagyságútól az ötemeletes blokkig. Van olyan, kamion méretű szikla is, ami nemrég tört miszlikbe, valami jó nagy hegyomlás folytán. Nos, ilyen esemény is előfordulhat, nyugtázom szkeptikusan, aztán mégis nekiindulok.



Ahogy megteszem az első függőleges lépéseket, már látom is a házaspárt, akik az ösvény elején, lent elkerültek. Gyanúsan lassan haladnak, és vitatkoznak. Mászom tovább, de nem örülök a közelgő dugó (bottleneck) komoly esélyének. Pedig az van. Nem azért haladnak lassan, mert vitatkoznak, hanem azért vitatkoznak, mert lassan haladnak. Azazhogy nem haladnak egyáltalán, a nő megállt egy kémény alsó részében, megmarkolta a beépített fémlétrát (ja, elfelejtettem mondani, hogy itt most épp egy közepes nehézségű Klettersteig, vagyis via ferrata elejénél tartok épp, csak még nem tudom én sem ezt). Áll az asszony, kapaszkodik a létrába, amelyre majd lépnem kéne, és épp azon veszekednek, hogy a férje miért felejtette el a csomagtartóból kivenni és a hátizsákba betenni a beülőt (hevedert), mert így hiába van náluk a kötél, nem tudja a nőt rendesen biztosítani. Hm. Megkérdezem a feleséget, hogy ott fog-e azon a szent helyen maradni? Nagyon ideges, már nem tudom, mit válaszol, de az világos, hogy nem mer se fel, se le mozdulni. Én viszont mennék már tovább e kitett helyről. Szerencsére elég jó lépések és fogások vannak a sziklán, úgyhogy a nő keze mellett pár centire szépen felmászom, egyszer sem kell a fémet megfognom. Fennebb már igen, de ott sem a nehézség, hanem inkább a kitettség miatt. Hogy az ember teljesen normális mozdulatoknál is mennyire el tud bizonytalanodni, ha észreveszi, hogy egyik lába alatt legalább ötven méter űr van…

Mászom tovább, elég jó adrenalinlökettel, amikor a férj mégis előbukkan alulról – egyedül. „A feleségem nem meri bevállalni” – mondja mentegetőzve az előbbi akadályokozás miatt. Bennem felébred a női szolidaritás, bár egyáltalán nem volt szimpatikus a nő. „Megértem.” – mondom. Még pár udvariasság, és már a férj is jóval felettem mászik. Kb. százötven méter szintkülönbség után enyhül a terep, nincs már beépített fémkábel sem, aztán egy kisebb plató után újra kőomláson gyötröm magam felfelé. Sehogy sem bírok sietni, túlsúly van rajtam, és a rutinból is eléggé kijöttem, itt ugyanis elég nagyokat kell lépni, értsd, minden lépés azt jelenti, hogy egy nagyobb kőre fel kell mászni, onnan meg egy másikra át kell lépni, vagy mászni, de ezt a következőt és utána következőt jól meg kell válogatni, mert mi van, ha mozog, ha begurul, ha maga alá fordítja a bokánkat, ha kibillen alólunk stb. Van jelzés, hála a jó égnek, a tavalyelőtt nyáron „alpesi útvonal” (fehér alapon kék csík) jelzéssel elláttak itt minden tizenötezredik sziklát, de ez nyilván csak tájékoztató jellegű, hogy merre vedd az irányt, melyik vállon át kell kelni, milyen kitett élet kell kikerülni… ösvény azonban nincs, ki-ki úgy rögtönöz, ahogy tud. Én valahogy sokkal nehezebben, mint az a kétméteres srác. Ami neki lépés volt, az nekem mászás, ő csak a lábát használja sok helyen, én meg a kezeimet is. Ő már jön a csúcsról lefele, mikor én még a felső harmadánál pihegek valahol.

 Ezt a képet lefele menet készítettem a via ferrata felett. Éppen a német mászók látszanak rajta, amint felülről beszállnak az útba, mielőtt eltűnnének lefele. Az a nagy türkiz folt egész lent egy 1800 méteren lévő víztározó Almagell falu felett, amelyet a kép jobb felső sarkában láthatunk részben.

Ott látom magam előtt jobbra a Kanzilti nevű háromezerháromszázas csúcsot, de a saját célomat eltakarja a saját emelkedője, valami ellenséges kőrengeteg. Most történik az, amit a dán jövőkutató intézet (van ilyen, esküszöm!) munkatársai „wild card” névvel vittek be a szakirodalomba. Hogy mi ez a „vad kártya”, ami kizökkent? Egy hűtőszekrény nagyságú kő szegélyezi az épp általam véletlenszerűen improvizált mászóútvonalat, és a tömb majdnem lapos tetején egyetlen szépséges kődarab tündököl, melynek egy része szürkés-fehér, másik része átlátszó, szivárványos. Hegyikristály! Nem a sokkarátos, ásványboltban drágán kapható csiszolt fajta, hanem a nyers gyémánthoz hasonló mezei kistestvér. De nekem nagyon tetszik, és nagyon gyanús. Merthogy ezt valaki odatette! Csak úgy nem üldögélne egymagában ilyen nyugodtan e helyen, ahol egy-egy sziklaomlás után kő kövön nem marad… És Heuréka! Erről eszembe jutott valami tavalyról.

Mikor a múlt nyáron ugyanezen hegy másik útvonalán (az Antrona felé) menet találtam egy szép kőzetet, emlékszem, hogy feltettem én is az ösvény mellé, derékmagasságban egy másik kőre, hátha valakinek megtetszik. Én nem akartam magammal vinni, hogy ne cipeljek fölöslegesen. De hátha valaki más is kőzetgyűjtő, elvégre ez egy szép példány! Így gondolkodtam annak idején, és szemmel jól látható magasságba tettem azt a szebb csillámos szennyeződésű kvarcfélét. Lehet, hogy ezen az útvonalon, itt az Almagellerhorn felső oldalán is ugyanezt gondolta valaki, mikor megtalálta ezt a ritka követ. Merthogy hasonló sincs, szerte a hegyoldalon! Vannak szép kövek, de ilyen letisztult, irizált (íriszes? rétegződésű) szivárványos hegyikristály még törmelék formájában sem látható sehol. Ezt valaki biztosan tudatosan tette ide, vonom le a következtetést. Mélyen megértem az illetőt, hogy miért nem vitte magával. Merthogy kicsit nagy ez a kődarab. Elfér egy kézben, de már csak egy megtermett, jó nagy férfikézben.

Namármost, magammal vigyem, vagy se? Merthogy szeretném megtartani, ez biztos. De épeszű hegymászó nem visz magával felfele egy több mint félkilónyi fölösleges súlyt, ha egyszer nem muszáj. Csakhogy arra alapozni a dolgot, hogy majd lefele jövet elveszem – egyszerűen nem lehet. Ugyanis ebben a kőrengetegben soha az életben nem fogom megtalálni, és megjelölni sem tudom a helyet, mert köveken kívül semmi egyéb nincs erre. Trillió lépéskombináció van, semmi garancia arra, hogy ugyanitt fogok lefele mászás közben is elhaladni. Se arra, hogy észreveszem, hogy emlékszem: milyen magasságban, milyen sziklaképződmény közelében tette le az a kedves ismeretlen. Esélyem nincs még egyszer ugyanerre a kőre rátalálni, akárhogy is nézzük. Olyan, mintha a sivatagban kéne megjegyeznem egy homokdűnét. Tehát, ha akarom, most kell magammal vinnem, már a felfelé vezető úton. Most, amikor már látom, hogy lassulok, érzem, hogy fáradok, a csúcs pedig még sehol, a felhők szaporodnak, én még plusz terheket aggatok magamra. Na ez az, ami megkülönböztet engem az épeszű hegymászóktól.

 Ilyen itt a terep. Egy csomó egymásra dobált hűtőszekrény, íróasztal és kisbusz :-)

Nem adok sok időt magamnak a gondolkodásra, mégis egy évnek tűnik, míg eldöntöm: kell a kő. Hátizsák le, kő bele, hátizsák vissza, láb lendül, kéz támaszkodik, másik láb mozgó kőre lép, gyorsan vissza, kezdjük másik kővel elölről, és így tovább. Egy dolog biztos, csak később fog kiderülni, hogy hülyeség volt-e a kőzetet magammal vinni. Mászom tovább, de egyre elveszettebbnek érzem magam a kőerdőben. Már látszik a felső plató széle, ahonnan egy kevésbé meredek szakasz következik, majd az előcsúcs, és végül maga a csúcs. De az, hogy a vízszintesebb szakasz széle látszik, és hogy háromezeregyszáz méter felett vagyok, még nem vigasz. Mert a többit is meg kell tenni, de rettentő lassú lettem. Olyannyira, hogy megjelenik odafent a német páros is, az öregebb, keményarcú fickó, a tagbaszakadt, megtermett fiatalabb mászó kíséretében. Hát egyikükről sem lehet elmondani, hogy puhány. Ha öltönyben és nyakkendőben, a tőzsdén, vagy az igazgatótanácsban látnám őket, menekülnék is abból az ügyletből, arról a tárgyalásról. Majdnem pofára esem, mikor az öregebbik odaér hozzám, és felháborodottan így szól:
- Es is so anstrengend! (Olyan megerőltető!)

Teljesen komolyan mondja, ki van akadva a hegy miatt… Most mit mondjak erre én, aki még a háromnegyedénél tartok, miközben az ég lassan elborul? Én még négyszáz méterrel vagyok afölött a hely fölött, ahol a tábla figyelmeztetett, hogy esőben erősen ellenjavallott elidőzni, ők meg már a csúcsról tartanak lefele!
- Ja, das stimmt – állapítom meg én is szomorúan. Így van, megerőltető ez a hegy. De hát mégis mit várt el? Németül is ki volt írva a beszállásnál, hogy ez itt most hegymászóút, nem túraterep!
Viszonzásképpen én is kifakadok, teljesen hasonló felháborodással:
- Ich bewege mich so langsam! (Olyan lassan mozgok!) – mondom, és tudom, hogy ugyanarra gondolunk: ez veszélyes dolog ilyen terepen. Pláne, hogy elmúlt dél.


Időközben az ég egyre felhősebb lesz, bár itt még látszanak a szemben lévő négyezresek: az Alphubel, a Taeschorh, Dom, Nadelhorn, Lenspitze...



Ők elköszönnek, én pedig fontolgatom a dolgot. Mászom még félórát, és figyelem, hogy mennyire haladok, de tervem szerint utána majd visszafordulok, ha még mindig nem lesz elérhető közelségben a csúcs. Elvileg még van legalább egy óra az eső érkezéséig, de hogy nekem mennyi időre lesz szükségem?! Egy biztos, az eső csakis lent érhet, ha itt kap el, a via ferrata felett, az nagyon rossz következményekkel járhat. Pláne, hogy most veszem észre: a két német mászó teljes Klettersteig-Settet visel, van náluk beülő hám, kesztyű a kábel megfogásához, „kétfejű rövidkötél”, csavaros karabinerek… Ezt a lefele úton én is elfogadnám, gondolom.

Megyek hát tovább felfele. Félóra múlva elvesztem a türelmem, olyan mintha egyáltalán nem haladtam volna semmit, mintha ugyanolyan távolságra lenne minden. Pedig esküszöm, mozogtam, másztam szorgalmasan kőről kőre! Szembejön a házaspár férfitagja. Ő megerősíti, hogy 3100 méter felett vagyok, és azt is, hogy „azért még van mit menni!”. És azt is, hogy hozzak okos döntést, de ne várjam meg itt az esőt. Háááát, valahol lent a faluban, vagy a másik oldalon, Spielbodennél a mormotaetető-helyen van a drága kis Morzsim, meg a Zoli, látni szeretném őket! A szemben levő völgy felett a Mischabel-lánc négyezresei már mind sötétszürke felhőbe burkolóztak. Ezt most itt „hátraarc!” szóval fordítandó. Elkezdem a fáradságos és térdnyűvő ereszkedést. Tudva, hogy legkorábban egy év múlva fogok ismét erre vetődni, ha a sors is úgy akarja…


Itt elbúcsúzom a hegytől. Utolsó pillantás ilyen magasságból a Monte Rosa, Strahlhorn, Rimpfischorn, Allalinhorn és Alphubel látványától. Meg az idei nyártól, merthogy ezzel a beálló esővel hó is jön a hétvégére.



Lent a Heitbodmenél beülök egy szélvédett sarokba, és váltok pár szót a német mászókkal. Tuti, hogy kemény pasik, na nem azért, mert kiderül, hogy sorba mászták a szemben lévő oldal négyezreseit, hanem mert elmondják, hogy pontosan egy hónapig lesznek itt, annyi dolguk van, és intenek a sok-sok csúcsra körülöttünk. Namármost, aki egy hónapig nyaralhat Svájcban (és nem svájci, vagy nem itt él), az valószínűleg tehetős ember. Nem zsebesnek néznek ki, keményebb módszerekkel szerezhették a pénzt – mondjuk valami „hard work”, heavy risk vagy „harsh fight” fedőnevű tevékenységgel. Ők elmennek, én még ücsörgök kicsit. Azon tűnődöm, hogyan lehetne negyven percre hosszabbítani a nemsokára következő húsz perces libegést. Ha rajtam múlna, életem minden hátralevő napján fellibegnék ide, csak az út kedvéért. Lent még egy bónuszpont is jár nekem, úgy látszik, mert amikor leszállok a libegőről és búcsút intek az ott szolgálatos üzemeltető fiúnak, azt mondja kacsintás kíséretében:
- Ciao, bella! – olyan rég nem mondtak már nekem ilyesmit, hogy egész felvillanyoz.
Ezek után kit érdekel, hogy már megint nem másztam meg ezt a hegyet?!

 
Ja, a kő. Vajon megbántam-e, hogy cipeltem, időt vesztegettem rá, tépelődtem rajta? Nem bántam meg. Mai napig kőzetgyűjteményem legszebb példánya. Minden nap kézbe, szemügyre veszem, a fény felé tartom, kiteszem a napra (ha süt), és engedem, hogy a kisfiam is közelről megszakértse. „Klistály” – mondja. Lemértem, 633 gramm, több mint egy félkiló. Épeszű hegymászó nem nehezítette volna meg a dolgát ennyi felesleges súllyal. De ha nem hoztam volna le, akkor most miről írnék egy sikertelen csúcsmászás kapcsán?

2 comments:

Köllő Zsolt-Ágoston said...

Helyesen cselekedtél, hogy a "követ" magadhoz vetted...Ha már egy évet várt rád, megérdemelte. Izgalmas volt a beszámolód :)

NaturePhotoBuilder said...

He .. nehéz visszafordulni. Ha már az ember felmászott szeretné nem elveszíteni a befektetett energiát. És ha ez már a csúcs alatti régió, akkor néha kockázat árán is belevág.
Ezért van kevés öreg és vakmerő hegymászó :)).
Jó kis beszámoló ..