Meglepetések 3. Mamó, Metz, modern művészet

Mamó, Metz, modern művészet. Még mindig meglepetések.

Mamó már megint meglépett. Szombat lévén szabadságot vett Morzsitól, meg Zolitól, és elment a Metz nevű francia nagyvárosba, ami vonattal háromnegyed óra alatt érhető el. Mikor a vonatról leszállt, még nem tudta, hogy hová indult eredetileg. A 2010-ben felavatott Pompidou központba ?(Ez afféle kortárs/modern művészetek kiállítóháza, néha érdekes programokkal, Párizsban is van egy ugyanilyen, bár annak az épülete elég meghökkentő; a metz-i is olyan, mintha az Architectural Digest kedvéért tervezte volna a japán Shigeru Ban és a francia Jean de Gastines http://www.centrepompidou-metz.fr/le-centre-pompidou-metz ) 

Vagy pedig az idei nyár árleszállítási időszakának (ez az híres és várva várt „Les soldes” nevű jelenség, amitől a francia városok vásárlóutcáin meghetvenszereződik a lakosság) utolsó két napját akarja Mamó kihasználni? Aztán az állomáson legelőször a Pompidou felé irányító nyilat vette észre, így „ám legyen!” sóhajtással a művelődés érdekében balra tért.

Az épület ugyancsak impozáns példány, áramvonalas, masszív szögletességén sokat enyhít a fagerendák ezreiből összeácsolt tartószerkezetre épített fehéren hullámzó tető (valójában alig egy-két ponton támaszkodó, hatalmas fehér, szélfútta szalmakalapra emlékeztet: http://www.centrepompidou-metz.fr/une-architecture-unique/la-toiture és állítólag nem Mamó a hülye, aki rosszul asszociál, hanem Shigeru Ban Párizsban sétálgatva valóban talált egy kínai szalmakalapot, ami ennyire megihlette. Minden esetre Mamó csak e zseniális tető megtekintése végett is beiktatna az építészhallgatók kötelező szakmai látogatásai közé egy metz-i kiruccanást.) Ami magát az épületet illeti, Mamóék lakása mind a három emeletén több tucatszor elférne benne, ami még nem is lenne baj, de ha összeadja az ember a kihasználhatatlan tereket, éles szögű sarkokat, abszolút elzárt, de az üvegfalak mögött látható, semmilyen célra soha nem alkalmazott fölösleges tereket, akkor Mamónak folyton az otthoni helyszűke jut eszébe róla, és az, hogy valószínűleg az ő másfél szoba-konyhájában több tárgy van, mint ebben a hatalmas hodályban. 

Lássuk tehát a tartalmát! Az első megcélzott kiállításról kiderült, hogy július 4-én már lebontották, a másik meg kissé csalódást okozott. 

A „Kortárs képzőművészet – gyermekeknek elmesélve” című Gianni Colosimo tárlat pedig akkor lett volna igazán élvezhető, ha valaki magyarázta volna, gyerekeknek. De így elég egy összefüggéstelen, cukorkákból, legókból, kitömött nyulakból és homokozóból álló ócskaságegyveleg benyomását keltette (ja, mintha miniatűr Mao-szobrok is lettek volna)… 

Lehet, hogy a zsenialitás akkor igazi, ha a művész és a szakértő távollétében, szóbeli kifejtés nélkül is rájön a szemlélő, hogy miért épp ez vagy az a címe egy adott műgyűjteménynek?

Azt például Mamó szívesen kipróbálta volna, hogy egy négy-ötéves Morzsival ezen a művészi ócskapiacon végigsétálva milyen kérdésekre milyen válaszai születtek volna. De a végén mégis úgy távozott a teremből, hogy nem tudta, tényleg gyerekeknek szólt-e e kiállítás.

(Ha valakinek felkeltette volna a kíváncsiságát, némi betekintést ez a link adhat: http://www.centrepompidou-metz.fr/l-art-contemporain-raconte-aux-enfants ).

 Aztán egy emelettel feljebb az „Életműálmok” c. tárlat meglepetései következtek. Belép az ember, és alig fér el. Másfél méter (!) széles, azaz szűk, hosszú folyosóban tolong elég sok francia és német ajkú vendég, több látogatócsoport is. Videók, francia-angol-német nyelvű magyarázó táblák ismertetik egy-egy rettenetesen nagy és ismert műalkotás történetét. A folyosó falába egyik oldalon ablakszerű réseket vágtak, ezeken át a nagy terembe lát a néző, ideális esetben a művekre, a megfelelő videóval egy szinten. Nem annyira ideális esetben a nagy teremből éppen a mű genezisét ismertető videóra átsandító turistacsoportok arcaira. 

Ez a tárlat már érdekesebbnek tűnik, gondolta Mamó, de amikor a harmadik videóig eljutott, hirtelen nem érdekelték a magyarázatok és alkotói vallomások, inkább átrándult magukhoz a művekhez. Egy idő után megunta, hogy a terem egyik oldalán magasra felfüggesztett Philippe Starck székek kopottak, rozsdáznak, és első látásra kényelmetlennek tűnnek, és immáron különösebb elvárás nélkül elkezdte a másik fal mentén felsorakoztatott műveket nézni. Különösebb hatás még mindig sehol… Vajon Mamó elássa magát, ha bevallja, hogy teljesen hidegen hagyja e tárlat is? Ám a következő pillanatban, mint ibex a ködben, úgy bukkant elő valami. Persze, egy kép volt, de Mamónak ismerősen hatott. Szokása szerint első gondolata a felháborodás volt: „ki az, aki ennyire le meri utánozni Picassót?” – gondolta. 

Aztán jött a kétely. „És mi van, ha tényleg Picasso? Így csak ő tud festeni, ezen kívül pedig mintha magát a képet is ismerném”, érvelt magával. A festmény mellett nem volt felirat, és rettenetesen szégyellte volna a kivétel nélkül fiatal, hétvégi melós művészettörténész hallgatóknak látszó teremőröktől megkérdezni, a szűk folyosóra pedig nem akart visszasomfordálni a tömegben, inkább elhallgattatta magában a kételyt. Ez csakis Picasso lehet…

A következő kép stílusa is olyan gyanús volt. Ekkor valaki másnak a kérdésére válaszolva megszólalt az ott szolgálatos teremőr lány: Kandinszkij. Aha, így aztán még inkább ismerős. És ha ez itt egy igazi Kandinszkij, akkor bizony az előző tényleg Picasso volt! Aztán jött még egy-egy szemnek kedves példány Max Ernsttől, Hans Arp-tól, egy dada fej Sophie Taeuber-Arptól (akinek az arcát az 50 svájci frankos bankjegyről ismerheti az ember :-), egy Brâncuşi-szobor, egy Rodin-szobor (ennek az utóbbinak az eredetiségéről nincs meggyőződve, de a többi alkotás hamisítatlanul az volt)… Hoppá, kezd érdekes lenni e múzeum!

A Rodin-szobor után átfordult az ember a fő termet másik oldalon elválasztó fal túloldalára (afféle párhuzamos hajó), ahol már megint az építészek csemegézhetnének Franciaország legtöbb fő kortárs művészeti központjának makettje (és a tervezőkkel „anno” készített tévériportokat vetítő miniképernyők) láttán. Tudnak építkezni ezek a franciák! (Mármint közpénzekből, katedrálisokat és múzeumokat.)

Még volt egy emelet, de a Daniel Buren „Visszhangok, munkák élesben” c. tárlat igazából egy hatalmas tükörterem, illetve a térelosztás és a színek tükrök lehetőségeinek feltérképezése volt, érdekesnek érdekes, de ha már nem ír külön cikket róla az ember, most ne rontsuk el a dolgot felületes félreértelmezéssel.  Mamó szabad, irány a belváros, a butikok! 

A férfiolvasók kedvéért ezt sem részletezem, legyen elég az, hogy Mamó egyszer csak az egyik vásárlóutca végén észrevette „A” katedrálist. Lehetetlen volt nem észrevenni, kilencen méter magas tornya és több utca hosszú hajója uralta a teret. Kapuját a Francia Köztársaság által nemrég összeurópai méltatlankodás ellenére Romániába hazatoloncolt „koldus turisták” uralták, szorgalmasan rázogatva az aprópénzes edényt és majdnem tökéletes franciasággal köszöngetve a ki- és bemenő tömegnek – alig hagytak ki véletlenül egy-egy arcot.

Mamó elég sok katedrálisban, dómban megfordult, de a legmélyebb gondolatokat, áhítatot, csodálatot, kicsinységérzést, középkorélményt igazán alig egy fél tucat váltotta ki belőle (Rouen, Milánó, Cahors, Toulouse, Strasbourg, St Guilhem-le-Désert, a budapesti Mátyás templom, a kölni Dóm és a párizsi Notre-Dame vezetik a listáját, egyelőre) és most EZ. Döbbenetes méretek, nagyobb, mint a főtér, amelyről az ember bemegy, külön-külön az egyes hajói is elmehetnének katedrálisnak. Simán beledobhatnánk tíz-tizenkét sepsiszentgyörgyi Vártemplomot. Ijesztő magasan van a szószék is, a gótikus boltívekre felnézve az ártatlan hívő egyetért a középkor „jelentéktelen ember” eszméjével. 

Hátra lehet menni az apszisig, körbejárva a mise ceremóniájának helyet adó ki- és megemelt teret (ami a két kereszthajó metszéspontja köré lett kialakítva), le lehet menni a kriptába régi ereklyéket és kegytárgyakat nézni, megismerni a város „házisárkányának”, Graouilly-nak a történetét. Ez nem valami házsártos nőszemély, ez egy krokodilos, hüllős ihletésű szörny (nevének német eredetije „Graulich” éppenséggel ilyesmit jelent), amelyet a 783-786 között írt Gesta Episcoporum Mettensium szerint Szent Kelemen győzött le, azaz ebrudalt ki sok ezer kígyószerzettel együtt az általuk megszállt lotharingiai városból. 

Horace Castelli XIX. századi képe szerint így történhetett a dolog.

Van még egy kígyós, kétéltű-hüllős fejű sárkányféle is, amelyből elég sok kópia díszíti kívül az épület oszlopainak felső végét, képzeletbeli lángot fújva néznek le ránk, de az ő szerepük inkább a kerubé, Mamó szerint.

Ballagott, üldögélt, csodálta az álomszép, kézzel festett üvegablakokat (nyolc-tíz méter magasaknak saccolta őket, de lehetett ez több is. Aztán egy spicces és illetlenül viselkedő turista öreglányt próbált kicselezni, hogy egyik mellékhajóba beléphessen, mikor ennek az ablakaira lett még inkább figyelmes. Persze, kézzel festett üvegablakok , de MÁS a stílusuk. Kortárs, vagyis semmiképpen sem középkori, nem is hagiográfiai (szentek életét ábrázoló) ihletésű. Valami különös, de miért? Pár perccel később tudta meg, hogy azért hatott ismerősként, mert maga Chagall festette őket. Ez már csak a hab a tortán, alapból magas helyezést ért el Mamónál ez a katedrális, de ezek után pláne! 

Pedig hogy fogadkozott aznap délelőtt, hogy Zolival már nem is jön vissza Metzbe, majd inkább máshová, mert Zoli nem marad le semmiről, micsoda kihalt hely ez a város! Na persze, ha az ember ebédidőben kezdi a városnézést. De így mégiscsak élménydúsra fordult e szombat délutáni megszökés, és a tortán hab is volt, mikor Mamó hazaért és újabb kellemes meglepetésként Zoli frissen felmosott padlóval fogadta.

Az igazi meglepetés azonban az volt, hogy saját íróasztala körül nem találta becsukva a járóketrecet! ÉS most jön a szupermeglepetés: Mojzsabojzsa Minidiktátor nem tette tönkre Mamó íróasztalának környékét, egyetlen gyöngyszem sem hiányzott a nemrég fűzésre megkezdett nyakláncból, egyetlen számla sem lett összegyűrve (igaz, ki sem fizette őket a Morzsi, de hát mindent mégsem várhatunk el!), sőt Mamó legutóbb olvasás céljából elővett húsz folyóirata és 5 könyve közül egyikből sem tépett ki senki egyetlen lapot sem. Érintetlenül állnak a színes ceruzák és tollak a tartóban, és mellettük az ollók! Mi ez a civilizált hozzáállás? Ezt megkoronázandó Morzsi pár perccel később egyedül és saját indítványozásra kirakta a kutyafej-macskafej húzható szekérkét! Ez abból áll, hogy két rúdra színes fakarikákat kell rátenni, a tetejükre pedig majd jön egy szimpatikus kutya meg egy cica feje, az egész pedig egy szekértalapzaton van, amit körbe lehet húzni, ha az ember nem szeretné egyedül megtenni a nappali és a konyha közötti 0,0004 mérföldet.

A Mamó magán kívül van egy ilyen érdekes nap után, úgyhogy most épp azon töri a fejét, miként mondhatná el Zolinak, hogy hétfőn is meg akar lógni pár órára :-) . Hurrá, kezd jó lenni a nyár! A vége közös megállapodás: mindhárman meglógnak, de ugyanoda mennek :-).