Gyalogtúrátska „A sárga napernyőhöz”
és egyéb történetek - 4 hosszú oldalon
Ezzel a beszámolóval július eleje óta adós vagyok az érdekelteknek, de valahogy sosem akadt elég idő, és az elmúlt három nap is csak óránként átlagosan 30 félbeszakítás után sikerült rajta picit dolgozni. Már-már kezdtem megőrülni, de most, a negyedik napon, végre fő a leves, alszik a gyerek, csendben van az apja is :-), megpróbálom tehát megörökíteni a „puhányok” napját.
A történet lényegét a legvégén feltüntetett linken találjátok meg, fotókkal illusztrálva. Ezért itt most inkább egy-két helyismereti érdekesség következik.
Mindig is szerettem Svájcból átkukkantani Olaszországba a hegyeken át. Az ember észak felől érkezik, a csupasz kövek, szürkésbarna sziklák, tavalyi hó meg a gleccserek világából, aztán felér a nyeregbe, két kézzel megkapaszkodik, hogy az irdatlan szél el ne taszítsa, és mikor lenéz a másik oldalon: minden más. Zöld! Napsütötte bércek, dülöngélő magashegyi fű, jól kivehető ösvény kanyarog le, aztán lennebb, bokrok, fák, falvacskák. Legalábbis ilyesmik maradtak meg emlékeimben, amikor annak idején a bergelli nyergekből (Bregaglia az olasz neve, de svájci régió, Graubünden kanton déli részén), például a Sella Forno-ról lenéztünk az olasz oldalra, a Monte Disgrazia felé.
Az embernek olyan kellemes világvége élménye van ilyenkor, felmászik valahová, lenéz, és egy másik világot lát, ami teljesen eltér az előzőtől. A Saas-völgyben az idén barátokkal töltött júliusi hét során ezért rajongtam hát annyira az ötletért, hogy a „feleségek napján” menjünk Zsófival egész az olasz határig. Azaz menjünk fel egy hágóba, nyeregbe.
Választékunk temérdek volt. A Saas-völgy déli részén több hágó is átvezet Olaszországba. Ilyenek az Ofentalpass (2836 m), a Passo di Pontimia (2378 m), Passo d’Andolla (2542 m) a Mondellipass (2832 m), meg a Monte Moro Pass (2853 m), miről alább szólnék néhány szót. Az Almagellből induló Antronapass (2838 m) is külön megérdemel egy cikket, ha egyszer időm lesz rá… Ezen kívül vannak még olyan lyukak az alpesi nyergekben, ahol a svájci oldalon egész a nyeregig fel lehet gyalogolni akár sziklás úton, akár gleccseren, de onnan lefele a túloldalon már csak szabadesésben, vagy rappelkötéllel. Ilyen a Zwischbergen gleccser déli lejtője a Pizzo d’Andollától keletre, a Sonnigpass a Pizzo Bottarellotól (és a Sonnighorntól) északra, a Jazzilücke…
De a legkönnyebb útvonal, ami mellett véletlenül egy könnyű, gyalog megjárható, éppen hogy háromezres (3030 m) csúcsocska is van, a Monte Moro Pass-hoz vezet fel. Ez a mi úticélunk is.
Míg a pun háborúk idején Hannibál az Antronapass hágót választotta elefántos trekking céljára (legalábbis a helyiek legendái szerint, de egy hegyivezető talált is antik egyiptomi, meg római pénzeket a hágó közelében), elvégre minden út Rómába vezet, (sőt Napóleon is átkelt rajta csapataival), addig a Monte Moro Pass a nevét adó mórok útvonalának részét képezte. Akik ellenkező irányban, azaz dél felől települtek át a Saas völgybe. Minden esetre azon kívül, hogy az Allalinhorn, Almagell, meg a Mischabel lánc és még egy-két kevésbé ismert földrajzi név az ő nyelvükön van, nem sok emlék maradt utánuk. Egyesek szerint talán az ősi Saas-i lakosság jellegzetes orrformája. Erre sosem mertem ottani helybéli ismerőseimnél rákérdezni – érthető okokból. Minden esetre a környék öregebb generációi körében végzett néprajzi gyűjtések csak későbbi, „mórtalan” legendákat örökítettek meg.
Ami meg az „őslakosokat” illeti, arról már létezik feljegyzés, hogy az 1400-as években mindössze nyolcvan család lakta az egész völgyet. Nyilván az északabbra fekvő, alacsonyabb havasi rétekre, völgyekbe húzódtak ők is, nem a télen járhatatlan hágók, nyáron is nehezen megközelíthető gleccserek, omló hegyoldalak közelébe. Az ő utódaik lennének a mai Anthamatten, Andenmatten, Zurbriggen, Imboden stb. vezetéknevű családok. Mivel e vezetéknevekből nagyon sok van (ma ugyanis már nemcsak nyolcvan család él e tucatnyi településen), megfigyeltem, hogy a keresztnévadás nem egysíkú, önismétlő tevékenység itt! Szinte nincs két egyforma keresztnév – az azonos vezetéknevű rokonságon belül. Ez az elméletem azután született, hogy kiolvastam a helyi telefonkönyvet (nem vagyok autista, valamit tényleg kerestem benne).
A Saas völgyi hegyi gazdák és egyszerű falusi emberek világa és képzelőereje ugyancsak színes, ördögök, boszorkányok, sárkányok, tündérek, és megszállott „őshegymászók” egyaránt előfordulnak a történetek közt – akárcsak az egyszeri, „székelyszerű” emberekről fennmaradt történetek.
Mivel ez a cikk a Monte Moro hágóhoz való felzarándoklás kapcsán íródik, főleg az e napi gyalogtúra során érintett helyekről szemelgetek egy-két mesét-mondát. Forrásként a wallis-i származású tanár, néprajzi gyűjtő és író Walter Kalbermatten (1925-2002) gyűjtését használtam.*
Saas-Grund faluból indultunk, kb. 1500 méterről, de 2100 méterig, a Mattmark tó (Mattmarksee) mesterséges gátjáig autóút kanyarog fel, tehát mi is rövidítettünk így két-három órát. A tavat a gátról szemlélve megállapítottuk, hogy nincs tele, a vízszint magassága évszaktól függően változik. Ma már mindent mértani pontossággal szabályoznak a derék helvétek, de annak idején nem ez volt a vízszintre a magyarázatuk.
Előfordult ugyanis több időszakban is, hogy a mindig is létező tó kiöntött! Namármost, amikor nem ez a hatvan méter magas gát védte, hanem természetes partja volt, egy-egy ilyen tavaszi, koranyári túlcsordulás komoly cunamiélményt jelenthetett az almagellieknek, és grundiaknak. A tó elárasztotta az egész völgyet, és mivel a krónikák éppen romlott erkölcsű, a Fennvalónak nem tetsző életet élő dorbézoló hegyi parasztokról szóltak, rögtön meg is volt a magyarázat: ezek a felsősaas-iak az ördöggel cimborálnak, és ezáltal hívták ki maguk ellen a büntető sorsot! Elég volt ezt párszor a papok által megemlíteni, bevonult a köztudatba, és mindenki elfogadta a természeti katasztrófák okaként.
A falvak elöljárói összehívták a népet, közös fogadalomtételre került sor, hogy jó útra tér a közösség, búcsújárás is lesz. Ezen felül bezárták a kocsmákat, vendégfogadókat, italkiméréseket, és fél évszázadra betiltották a szerencsejátékokat és a táncos mulatságokat is. El is telt így néhány év, csakhogy közben is születtek gyerekek (pláne, ha szüleik nem járhattak „bulizni”, bálba…), akik viszont felnőttek, de nem emlékezhettek a nagy árvizek és özönvizek idejére, mert akkor még nem éltek. Ez az új generáció túlságosan szigorúnak találta a sok tiltást, és meg is próbálta kijátszani, amikor csak lehetett. Sok mende-monda kereng a titkos bálokról, amelyek közül egynéhányról a vikárius és a falu elöljárója is tudott, de szemet hunyt, elvégre az ember szíve a bortól felvidul, lábai pedig a tánctól felfrissülnek.
Egy napon azonban az almagelli pap hallani sem akart a soron következő bálról. Amit akár táncháznak is nevezhetnék :-) . Mert az előző alkalommal tartott bál után elég sok gyónást kellett végighallgatnia, és legalább heten vallottak be félrelépést! A helyi fiatalok végül azzal tudták meggyőzni a papot, hogy meghívták, személyesen felügyelje a bált, azaz a hitközséget, elejét véve minden bűnös tevékenységnek.
Ott ült tehát a pihenő táncospárok közt a pap is, míg egyszer csak éjfél után valamivel felháborodottan ugrott fel a székéből:
-Hát nem látjátok, hová fajult a dolog megint?! Már hármasban táncolnak! Ott, né! Azok a legények! Egyik kezük egy leányét fogja, a másik az ördög patáját!
Pillanatok alatt kitört a pánik. Úgy látszik, mégis tudtak a potenciális büntetésről, és nem akarták a Mattmark tavat újra a nyakukba, meg a termésre, ezért ki-ki, ahogy volt, nyaka közé szedte a lábát, és már ott sem volt! Ilyen hamar még sosem távozott egy bálról egy egész falura való ember.
Úgy megijedtek az ördögtől, hogy utána nagyon hosszú ideig nem mertek bálozni. Egyszóval, vagy az ördögnek, vagy a Fennvalónak, vagy a hatalmas Mattmark tó vizének komoly tekintélye volt. A papnak mindenképpen, hiszen azonnal hajlottak a szavára.
Hanem békés időkben, mikor az időjárás nem járt árvízzel és torrens általi pusztítással, a helyiek magasra merészkedtek. Végighajtották juhaikat, marháikat a tó mentén, ahol mi is elballagtunk Zsófival, majd ott, ahol véget ér a kiszélesedő torkollat és már csak a beleömlő Stafelbach patakhoz kell hajtani a marhákat inni, letáboroztak a tó csücskénél, Distelalpnál, 2200 méteres magasságban. De legtöbbször otthagyták az állatokat, ridegtartásban. A Distelalpot mi szép, virágos, bár helyenként havas legelőnek találtuk, Zsófi virágokat fotózott arrafele, de a hely neve mást mond. Distel ugyanis bogáncsot jelent németül, és előfordulhat, hogy épp egy száraz időszakban nevezték el! Több ilyenről is kereng történet, de az egyik aszály emléke különösen fennmaradt.
Az történt ugyanis, hogy e szárazság idején valóban csak kóró és bogáncs jutott volna fent a barmoknak. Hogy azok éhen nem pusztuljanak, a gazdák megkérték Hans Jakobot, egy almagelli nagyszájú, életvidám legényt, hogy vigyen fel szénát. Meg is tömött Hans Jakob egy fonott kast, hatalmas köteg széna volt a rakománya. Csiffrának hívják ezt a nagy-nagy „kosárhátizsákot” a helyiek. Igazából egy óriási kosarat visel ez ember a hátán. A nagy rakomány a visszaúton azonban egész könnyű volt, Hans Jakob pedig fürgén caplatott lefele. Alig hagyta el a Chrizegge (Kreuzegge lenne németül) nevű helyet (ahol mi ma az autóban épp a parkolóhely felé közeledtünk, már a szerpentinek tetején 2050 m körül), azt hallotta, hogy léptek kopognak a háta mögött. Megállt, megfordult, de a másikat mintha a föld nyelte volna el. Nosza, sebaj, ment tovább Hans Jakob. Csakhogy az őt követő másik is nekilódult, ott volt a nyomában! Emberünk szaporábbra vette a lépést. Az a bizonyos láthatatlan valaki, hát nem elkezdett az is sietni? Hansi még inkább nekiiramodott. De a másikat nem lehetett lerázni! A mi almagelli legényünk csak úgy lihegett a gyors nekiiramodástól, de a lépések kitartóan követték. Elfogta szívét a pánik, még gyorsabban rohant lefele. Messze volt még a falu, ó, meglehetősen messze!
Egy órával később a reszkető, pihegő, ziháló, levegőért kapkodó Hans Jakob utolsó ereje fogytán a Zer Meiggeru nevű helyhez leérve összerogyott, és az út mellé gurult. Mivel fürdött a patakzó izzadtságban a száraz nyár pora egyből a bőrére tapadt. (Ez a mai nevén Zermeiggen az a hely, ahol a kis víztározó van 1738 méteren, meg ahonnan felmegy az ösvény Heitbodme, illetve az Antronapass felé. Morzsi fiúcskánk itt esett orra, úgy hogy a szája feldagadt egy vasárnapi sétán.)
Itt Meiggerunál ugyan még nem lakik senki, de Almagell közel van, az első házakat látni lehet már. Észre is vették a helybeliek Hans Jakobot, és rohantak is oda hozzá.
Mikor meglátták a majdnem felismerhetetlen falubélit, rögtön tudták, hogy a „bóca” kergette meg ennyire. Ez a bóca (helyi nyelvjárásban Boze) afféle gonosz kísértet, amelyik direkt élvezi az ártatlan emberek riogatását és megtámadását! Nosza, nekiálltak megvizsgálni Hans Jakobot, hogy minden rendben-e vele. Ám amikor a kosarát is szemügyre vették, akkor vette észre valaki, hogy egyik oldalán letört benne egy fadarab a vázból, és az gördült erre-arra a kosárban a legkisebb mozdulatra. Szóval ez a fadarab verte olyan szép ütemesen a „csiffra” oldalát, ezeket vélte lépéseknek a háta mögött a Hans Jakobunk. Hát, amint erről megbizonyosodott a holtfáradt férfiember, mérgesen ugrott fel a porból és szégyenében szitkozódni kezdett:
-Teringettét! Na aztán most mennyi időbe fog telni, míg ezt rólam elfelejtik az emberek?!
Nem tudom, ez az aszály mikor volt, hogy ez mikor esett, de úgy tűnik, nem akarják neki elfelejteni a helyiek! Sőt, most már az én olvasóim is tudni fogják.
De mást is megőrzött a népemlékezet e környékről. Például a csoda történetét, amikor a süketnéma megszólalt. Ez a süketnéma fiú egész életében egy szót sem szólt, afféle szelíd el-elcsámborgó legény volt, ám egy napon a Distelalpnál takaró falusiak azt látták, hogy a Monte Moro Pass fele eltekergett atyafi lélekszakadva rohan le, vissza feléjük, ÉS kiabál. Igen, kicsit dadog az elején, de nagyon is érthető, amit ordít:
- Jönnek! Itt vannak! Már ereszkednek le ezen az oldalon! – kiáltja. Vagyis az ellenség átkelt a hágón, és már Taelliboden fele tart. Onnan meg már nincs sok Distelalpig!
Lett is nagy riadalom! De a süketnéma már nem volt többé süketnéma. Határozottan felkiáltott:
- Az első embert, aki ide mer jönni, leölöm! – és a vállára vett egy hatalmas követ. Felhágott a havasi esztena tetejére, ott várta az ellenséget. Amint az első felderítő, egy piros dolmányos katona odaért az eresz alá, ráhajította a nagy követ. A támadónak eddig tartott a földi pályafutása, de a mi fiatalemberünk nem hagyta ennyiben a dolgot. Lemászott a tetőről, levette a piros dolmányt az obsitosról, és felállt. Húzta maga után a szétroncsolt koponyájú betolakodót és ment felfele a hágó irányába, Taellibodenen át, ahonnan már ereszkedett javában az ellenség. Ahogy azok meglátták a megölt bajtársukat, meg az egykori néma ember mögött felsorakozó, gereblyével, kaszával felfegyverzett, eltökélt falusiakat, több sem kellett nekik, azon nyomban visszavágytak az olasz lejtőkre. Megfordultak bizony azok, de hogy lerázzák magukról a parasztokat (vagy riadalmukban?), nem ott futottak vissza, ahol jöttek, hanem keletebbre, a Mondelli hágónál. Ami már csak azért is szép teljesítmény menekülés műfajban, mert a Joderhorntól is keletre esik, a Taelli gleccser felett. Az ellenségnek lehetett némi tapasztalata a gleccseren futásban?
Ezzel a mondák világa mára véget ér, ha sikerül még a gép elé leülnöm, lesz még pár szó a hallgatag és jó titoktartó hírében álló Saas völgyiek viselt dolgairól. Ha nem, akkor majd tiszteletbeli saas-i leszek, és hallgatok én is :-). A Matter völgyben (vagyis a zermattiak körében) ugyanis az a mondás járja a saas-iakról, hogy ha ez utóbbiak találták volna fel a puskaport, akkor a világ még ma is lőfegyverek nélkül élne (azaz, csak a saas-iaknak lenne). (Akik viszont emberek helyett mormotára vadásznának – de ez már egy másik történet.)
A viszontlátásra, kedves olvasók, itt a link, amellyel átugorhattok a fényképalbumba:
-------------------------------------------------------------------------------------
* Sagen und Volkserzaehlungen aus dem Saastale, Saas Almagell, 1993.
* Sagen und Volkserzaehlungen aus dem Saastale, Saas Almagell, 1993.
No comments:
Post a Comment