A történethez még tartozik egy másik is, a másnapé. Ami Zoli túranapja lett volna. Hajnali kettőkor szándékozott indulni, és elég magasra (4327 m), de a disznó köd még mindig nem olvasta végig a norvég meteós honlapot, és kitartóan üldögélt a bérceken, kb. olyan magasságban, ahol épp nem kéne, pláne nem éjszaka, a fejlámpák szerény fényére és egy ismeretlen, meredek gleccserre való tekintettel. Ezért Zoli szépen visszafeküdt. Másnap pedig a köd fölött gyönyörű kék eget szemlélve csalódottan úgy döntött, hogy akkor bosszúból ki sem mozdul a házból.
Mamónak egyéb se kellett, máris tömte a hátizsákját, ki az ajtón. Igaz, hogy már dél fele járt, mire elindult, de kettő körül már egy nagyon szép helyen csattogtatta a síbotjait, egy pazar panoráma közepén, valahol az Almagellerhorn oldalában.
Délután háromnegyed négy körül az Antronapass magasságában még mindig csodálatra méltónak tartotta a kilátást, de egyre komolyabb meggyőződése volt, hogy negyvenedik születésnapjára új térdízületet kell kérnie, műanyagból… Ezért aztán visszafordult, és még épp elérte a közelben színüresen jövő-menő utolsó felvonót (teleferiket) (Heitbodmének hívják a helyet és a felvonót, ha valaki arra járna, de a Mamó a gyalogos felkutyagolást ajánlja a magányos hegyi vándorlások kedvelőinek).
Ez húsz percig lebegett lefele, nagyon szellős volt, és Mamónak végre alkalma adódott felülről is megnézni az útvonalat, amit délben megtett (mármint ennek az egyik szakaszát). Továbbra is rendkívül szép helynek tartotta a nagy magányos vándorlás útvonalát, de a térdízülettel kapcsolatban sem tévedett, mert mikor négy óra menetelés és húsz perc üldögélés után leszállt a libegőről és megpróbált gyalog elindulni, kis híján összeesett. Az elkövetkező húsz perces útvonalat tántorogva sántikálta végig, és az első emeleten levő szálláshelyhez alig tudott felmászni a lépcsőkön… Még szerencse, hogy utolsó nap volt, másnap reggel kilenckor véget ért a nyaralás, és utazhattak haza.
Aztán otthon már alig tudott a második emeletre felbaktatni. Azóta is lifttel közlekedik, és augusztust várja, amikor megint életbe lép a betegbiztosítása és orvoshoz mehet (remélhetőleg az orvosok nem azért várják augusztust, hogy szabadságra mehessenek).
Egyéb nem várt meglepetés is akadt, temérdek sok számla (végösszegük meghaladja Mamó egyhavi fizetését, ellenben most épp alulfizetett szülői szabadságon van), meg egy érdekes feladójú levél formájában. Mamó rosszat szimatolva bontotta fel a Francia Köztársaság feliratú borítékot, és sajnos beigazolódtak baljós sejtelmei. A levélben Francia Köztársaság megállapította, hogy június 27-én Mamó autója (bár nem ő vezette, hanem Zoli, de ezt FK nem tudhatja) a megengedett maximális 90km/órás sebesség helyett 100 km/órával haladt el egy szép szürke doboz mellett, ezért Mamó szíveskedjék 45 eurót átutalni a FK-nak, de igyekezzen ezzel, mert különben 68 eurót fog fizetni. Mamó ugyancsak füstölgött, mert ő bizony minden egyes alkalommal zsémbelni szokott, hogy azon a szakaszon radar van, nem kéne annyira túllépni a határt, de udvari sofőre és főhegymászója mindig megjegyzi, hogy ennyi még belefér, mi az az öt-tíz kilométer ide vagy oda? A GPS szerint ez még OK. Nos e fölfele tíz kilométer 45 eurót ér, Mamó pedig a számla kifizetése után még zsémbesebb lesz a francia autópályákon, amennyiben a saját autójában ül.
Valami majd csak jön a ködben? Hát igen, jött ám! Kevésbé örömmel fogadott meglepetések is jöhettek volna e héten.
No comments:
Post a Comment