Mamó már szerdán nagyon fáradt volt. De a munka mennyisége csütörtökre sem csökkent, sőt, csütörtökön a túlóra után még egy találkozóra is bent maradt a munkahelyén (eredetileg úgy tervezte, hogy előtte hazaugrik, vagy apu és Morzsi látogatják meg, de sok volt a munka, és főleg nehéz), és este fél hét lett, mire végre először megpillanthatta Morzsikát. Apu és Morzsi bejöttek autóval Mamó elé, mert tömegközlekedéssel csak nyolcra ért volna haza.
De ami sok, az sok. Morzsika egyáltalán nem az a boldog, lelkes, vízilónyi szájacskát tátó, örömteli baba volt, aki majd kiugrik apu kezéből, mikor Mamó végre hazaérkezik délutánonként. (Igaz, Mamó sem az a Mamó volt, aki általában kettő és négy közt valamikor hazatér, és ölbe veszi Morzsit. Egy megviselt, reménytelen, önálló gondolkodásától és véleményalkotó képességétől megfosztott, igénytelen, sokdioptriás, középszerű, zúgó fejű, kimerült kelet-európai köztisztviselő volt az, aki épp beült a kocsi hátsó ülésére, és próbálta Morzsikát megpuszilni.
Morzsika azonban nem örült. Mi az, hogy nem örült?! Ha tudott volna beszélni, most csak úgy szidta volna Mamót. „Hol voltál?!” „Miért késtél ilyen sokat?! Már nagyon vártunk!” legalább egy ilyen komolyságú halandzsamondatot morgott végi Mamóra, abszolút egyértelmű intonációval. És elfordította az arcát!
Mamó álla leesett. Ez a napnál is világosabb volt. Morzsika TUD dorgálni. És meg is dorgálta Mamót. Amiért nem vele töltötte a délutánt. Egy tíz és fél hónapos kisfiú igenis megharagszik! (ez volt az első szidás, amit Mamó Morzsitól kapott. Vajon a nem dolgozó anyukákat mikor feddi meg először a gyerekük?)
Mamónak csak sokára sikerült kiengesztelni Morzsit, akinek a haragját az is tetézte, hogy apu nem hozott neki ennivalót, és közben dugóba került a család és nem a szokásos negyed-félórába telt a hazafele út… És ez még csak csütörtök volt. Még hátra volt a péntek, a két nap regeneráció helyetti negyvennyolc órás fejfájás, a kedvtelenség magaslatai, és minden, ami munkahelyi és gazdasági kérdésekkel kapcsolatos, de amire nem kéne kilobájtokat pazarolni, mikor Mamó alig bír a sorstól kiimádkozni egy kis időt, hogy írhasson (aztán már nem is emlékszik, hogy miről akart írni). Minden, amit nem fog Mamó elmesélni, mert nem szeretné blogjának hűséges olvasóit elveszíteni… Maradjunk annyiban, hogy Mamó egy héttel később újra összeszedte megmaradt erejét, és most megküzd a magánéletéért, megint leül valahogy írni. Kicsit izgul, mert a múlt hét végére már annyira fásult és fáradt volt szellemileg, hogy elfogytak a gondolatai és nagy, zúgó, szürke, sajgó csend költözött a fejébe. Ez volt a vészjelzés. Hogy már nemcsak munkaidőben nem tud az lenni, ami. Hanem utána sem, otthon sem. Mert már nem marad rá szellemi ereje, energiája.
Morzsika dorgálása, a zúgó fejfájás ÉS a gondolatok, az eredetiség, az ötletek halála épp elég komoly jelzés volt. Zolinak már nem volt kivel szót váltania a hétvégén… Mamó nem bírt a számítógépre nézni, nem bírta elnézni Morzsika szokásos csínyeit (például mikor kiüti az ember kezéből a tele kanalat, felfordítja a tejjel teli üvegét, kipróbálja, hogy meddig tud egyhuzamban ordítani, de nem is tudja, hogy miért bömböl, stb.), Mamó nem bírt Mamó lenni.
Mamó szombat este a fürdőszobában magányba gubbasztva, közönybe burkolózva várta, hogy valami csoda történjék. Mindegy mi, csak hozzon változást! Már az is jó lenne, ha egy hangszigetelt, burkolt szobává változna a fürdőszoba és Mamó elordíthatná magát, hogy ELÉG VOLT! De semmi ilyesmi nem történt. Mamó nézegette magát a csap fölötti tükörben, és próbálta eldönteni, hogy ő most tulajdonképpen gyáva, vagy belátó, középszerű, meghunyászkodó, kis átlagsenki, vagy csak korhű, realista értelmiségi, netán depresszióban szenvedő friss anyuka, vagy csak rettenetesen fáradt és reménytelen munkavállaló, Európa pampogó parazitája, netán a civilizált életforma vesztese, vagy MI Ő? És mit kéne tennie?
Mikor már egy ideje nem jött rá, feladta (csak mert belefáradt), és kitántorgott a fürdőszobából. És akkor a folyosón szembejött VALAMI MÁS. A hálószoba ajtajánál, ott egész lent, lábszármagasságban kezdődött egy szép, kis, sötétszőke buksi fejecskével, aztán egy fürge kis babában folytatódott, aki úgy kisirült az ajtón, mint egy tigriskölyök. Ez utóbbira abban is hasonlított, hogy négykézláb volt, és a szájában szintén tartott valamit (na, nem zsákmányhúst). Mamó csak nézett ki a fejéből, mikor a kis szőke tigrisbaba talpra állt, közelebb ment Mamóhoz, majd leült eléje a földre. Félig mezítláb volt, az egyik kezében ott volt a kék-fehér csíkos zokni, amit épp a szájából vett ki.
Mamóban máris felébredt a kiigazító hajlam, nyúlt, hogy elvegye a kisgyerektől a zoknit. De Morzsika erősen fogta, majd a szájába vette újra. Ez is egyértelmű volt: foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. Hát persze, ez a trieri boltban vett speciális babazoknija, aminek csúszásgátló szilikon van a talpán. Amit olyan jól lehet rágni, foggal tépni. Morzsika már hónapok óta nagy szakember a saját zoknijának, cipőcskéjének a lerángatásában. Sőt, hét hónapos korában a nadrágját is lehúzta egyedül, amíg Zoli és Mamó nem nézett oda! Be is dobta az ágy mögé. (Szerencsére ezt nem sokszor csinálta.) Most meg a zoknit… De közben Mamó megszerezte, és már húzza is vissza a kis babalábra. Csakhogy Morzsit nem kell félteni, ő tudja, hogyan kell azt lehúzni. Máris rágja ismét.Mérkőzés indul...
Mamó újabb kísérletet tesz. Morzsika kismalacosan felvisít, azzal a sivításával, amit olyankor hallat - már kb. tíz napja-, amikor Mamó vagy Zoli épp visszaveszi tőle az apu számítógépegerét, a Mamó spanyol nyelvkönyvét, a mosatlan narancsot, az elcsórt glicerinszappant, az apu házipapucsát, a fürdőkádlefolyó szűrőjét, az utolsó ép telefont és a telefonszámlát. Aha, Mamó érti már:
„Zoknit akarok rágcsálni!” – nyüszíti a félig mezítlábas kis szőkeség, és ártatlan nagy sötétkék szemeiből máris pattognak a könnyek. Mamó, aki máskor átlát a szitán, most már félig vak a sok monitornézéstől, és átvitt értelemben sem bírja tovább, odaadja Morzsi kezébe a nyálas, szilikontalpú zoknicskát.
Három nappal később is somolyogva gondol vissza arra a kis, félig mezítlábas őszinteségre a folyosón. Igazából irigyli. Szeretné, ha valaki megkérdezné tőle, hogy ő, Mamó mit szeretne. De már nem is tudja igazán, elmondja-e. Úgysem hallgatnak rá. Ha esetleg mégis megkérdezné valaki, majd azt fogja mondani „Zoknit akarok rágcsálni!”
Ui.:
Hű, Mamó nem bír lépést tartani Morzsival! Mire ez a történet leíratott, Morzsi régen továbbfejlesztette a dolgot, most már nedves babaruhát rágcsál. Mamó ma szépen kiteregette Morzsika kimosott ruhácskáit, és épp az utolsó zokniknál tartott, mikor a közelben sertepertélő Morzsi egyszerűen odaballagott, lehúzta a szárítóról a saját narancssárga blúzát, majd leült a földre és elkezdte rágcsálni…
Mamó pedig ezennel ígéri a még el nem riasztott olvasóknak, hogy a továbbiakban mindent megtesz szellemi kapacitása és szeme világa megőrzéséért, és nagyon igyekszik majd ennél színvonalasabb naplójegyzeteket írni. Aztán, ha már semmi remény nem marad, még mindig leülhet a földre babazoknit rágcsálni…
No comments:
Post a Comment