Az világnak mulandó voltáról

Ez itt most akár az erdélyi emlékirat-irodalom kései gyöngye is lehetne, ha stílusa okán nem is, de oly megrengető hírt közöl - visszatekintőben.

A mai bejegyzés lényege röviden:  Oda az Erőd! 

Volt, nincs. 

Lakásunk egyik legfontosabb eleme, a Morzsi biztonságos tombolására kialakított Erőd ezennel megszűnt létezni. Még annyi sem marad belőle, mint a Rapsonné várából. Méghozzá már több hete. Csak épp Mamónak nem volt ideje észrevenni és megírni, hogy közben Morzsika nagyfiú lett és a lakás megint lakható (juhééé, le lehet ülni a vesebab alakú, halványzöld kanapéra!). Pontosabban lakható, de most gyalog nem tanácsos benne közlekedni, nehogy az ember piros fakockákra, fekete-fehér plüsspandákra, világoskék fagolyócsörgőkre, zöld recsegő könyvekre, sárga bohócokra, szivárványszínű nadrágos oroszlánokra, lila-türkiz rágóhalakra ÉS rózsaszín babakezekre lépjen.

Mamó, a puhány anyatigris és Zoli, a gátépítő mester pedig rács mögé került!!! Talán megérdemelt sorsukat vállalják fel?

Hé, mi történt a Mercury29Lion mintacsaládban?! Mindenki megbolondult, lesújtott valami égi igazságszolgáltatás rögtönítélő és –végrehajtó karja?! Vagy csak győzedelmeskedett a Morzsi?

Ne is tippeljetek, elárulom, a Morzsi az! Már megint a Morzsi! Már annyira elkezdett járni, hogy nem volt más választás, mint szabadlábra helyezni. Aláíratott a kiegyező nyilatkozat, megszületett a Bettemburgi Béke, Mamó ölbe kapta Morzsit (aznap már kb. negyvenedszer, egyébként) Zoli pedig egy fél nap alatt szétszedte az Erődöt, és másfél nap alatt már vissza is pakolta egykori alkatrészeit (székeket, nagy dobozokat, paplanokat, pokrócokat stb.) eredeti helyükre. Kivéve azokat, nyilván, amelyek mégsem fértek vissza, de ez, gondolom, sokaknak ismerős.

Mamó pedig szépen a padlóra helyezte Morzsit, aki azóta is ott tartózkodik, kivéve, mikor az ágyacskájában alszik, vagy Mamó ölében – esetleg Zoli nyakában – gyakorolja a redőnyleengedés és párelszívó-bekapcsolás művészetét (e két utóbbi tevékenység most már biztosan olimpiai sportág lesz).

Így esett tehát, hogy egy ködös korafebruári napon (vagy még január vége volt?) Morzsi fiunk kapott ajándékba egy másfél szobás lakást, jó hosszú folyosóval, konyhával, és rengeteg sok kiszedhető fiókkal, kihúzható dobozzal, eltolható szekrényajtóval, csapkodható ajtófélfával, szanaszét felejtett kinccsel. Először kissé elbizonytalanodott a nagy szabad terek látványától, és – biztos, ami biztos – gyorsan leült a padlóra. De aztán egészen felbátorodott, elnégykézlábalt a falig, és annak mentén lemérte a lakását.

Még egy-két napig faltól falig bukdácsolt, immár sokkal lassabban, mint előtte az Erődben, ahol a vége felé valósággal nyargalt. Ugye az Erőd pokrócbéléssel volt bevonva, abban lehetett össze-vissza esni. Morzsika ezt akkor ki is használta, most viszont azt is megtanulta, hogy a szabadság azzal jár, hogy a baba feje folyton koppan, ha nem vigyáz rá a gazdája. Elkezdett hát vigyázni, mintha tojáshéjakon egyensúlyozna, úgy billegett jobbra-balra kitárt karokkal. De hol van az már?! Pár napja már olyan lazán gyalogolgat fel-alá, meg tud helyben fordulni, és nagyjából oda is érkezik, ahová eredetileg indult, magyarán a lába már tudja követni a fejét, vagy a feje tud már kivitelezhető, megfelelő parancsot adni…

Egyre jobban hasznát veszi a tanultaknak. Unalmas végignézni, hogy Mamó vagy Apu mosogat? Nem probléma, Morzsika egyszerűen hátat fordít, és kiballag a nappaliba. Aztán mikor ott valahogy nem talál senkit, mégis visszabandukol a konyhába. De akkorra már jön szembe vele Apu. Nosza, iramodjunk szembe vele, majd utána! Egy kis esés. Ebcsont beforr. Ha egy darabig senki sem akar semerre menni, az sem baj, Morzsi leül a földre és megvárja, míg Mamónak végre úticélja akad, aztán belekapaszkodik a nadrágjába, és vele tart. Ha pedig senki sem vinné őt magával, akkor sincs baj, Morzsi csak úgy „jár egyet”. Aztán visszatér a tilos zughoz, és jóízűen beleharap-NA apu papucsába, de ez a szemfüles Mamó valahonnan hirtelen ott terem, még épp idejében.

Ennyit Morzsiról, köszöni, most már nagyon jól van. Mamó és Zoli pedig a szétszedett járóka rácsai mögé rejtették a számítógépeket és a két íróasztalt. És maguk is kénytelenek voltak beülni a rácsok mögé. Ettől még Morzsika rálelt a Mamó kifizetetlen számláira, de szerencsére a végleges széttépés, szétrágás előtti állapotban Mamónak sikerült őket visszaszereznie, és csak egy ötoldalas (de azok jó vastag oldalak ám!) kiskacsás képeskönyv sínylette meg a dolgot, mert azt bizony Morzsika kissé eláztatta.

Esténként, mikor Mamó leülne a géphez (most már nem minden este, hol van az már?!), magasra emelt lábbal be kell másznia a saját territóriumába, de akár terráriumot is mondhatna, ahol kétéltűek helyett hivatalos papírok és merevlemezek remélik, hogy Morzsi még ma sem tudja bevenni a falakat. Zoli pedig már nem tudja a lábait kinyújtani a saját íróasztala alatt, mert a volt járóka egyik fala útjába áll, és a számítógépét védi.

Mamó épp elkezdene számlákat fizetni a neten, mikor a börtöne (azaz terráriuma) rácsainál megjelenik Morzsi, és addig könyörög különféle módszerekkel, míg eléri, hogy Mamó kimásszon, és csakis vele foglalkozzon. Persze mihelyt Mamó közelében köt ki, netán a magasban (ha felveszik), Morzsinak minden baja megszűnik, a beígért világvége elmarad, csak épp Morzsika nem hajlandó a Mamó a szemébe nézni. Vidáman pislog, forgatja a fejét jobbra-balra, diadalittasan fürkészi a kézügyre eső, megragadható dolgokat, és egy mukk sincs! Mamó leteszi Morzsit a hatalmas pályájára, és átmászik a kerítésen, a saját miniirodájába. A világvége máris rettentő közel kerül ismét, Morzsit iszonyú vész fenyegeti, most azonnal segíteni kell neki, Mamó másszon újra ki, vegye fel, mert nagy-nagy baj lehet a dologból!

Morzsika a lakás elnyerése utáni elbizakodott babatudatban ordít, és mindenre számít, csak arra nem, hogy … Mamó elröhögi magát! De Mamónak annyira tetszik a babaszínház újabb felvonása, hogy nem bírja elfojtani a hangos nevetést! Ez a meglepetés sokkja Morzsi számára, aki erre tanácstalanul leül a földre, és már nem is fél annyira a világvégétől. Véletlenül épp ott van a sárga kiskacsa története, na, az a könyv lesz az áldozat, Morzsi szét is rágja a kemény kartongerincet egy óvatlan pillanatban. Mamó pedig kifelejt két számlát a pakkból. Büntetésből holnap is internetes átutalásokat kell végrehajtania. Két ilyen közt azért gazdagítja kicsit az erdélyi magyar emlékirat-irodalmat (remélem, nem fogja ezt a Google keresőjébe egyhamar beírni valami szegény, magyar szakos egyetemista, mert szomorú csalódással kell akkor a blogomban landolnia).

Most rövid technikai szünet után folytatja a mesélést Mamó, ugyanis az előbb kitört a pánik! Felébredt Morzsi, és Zoli egyszerűen csak kivette a kiságyból. Mamó kérdi a nappaliba visszatérő Zolitól, hogy hol a gyerek. A válasz („jön”) már fizikailag is megjelent a folyosón, mikor Mamó és Zoli észhez tértek: amíg a baba aludt, leszedték a rácsokat, és most szabad préda, védtelen a két íróasztal, a sok-sok irattartó! ÉS mindennek tetejében, most van épp a soros számítógép-újrarakás (ez a férfiak kedvenc rituáléja, állítólag, minden esetre Zoli nagyon férfias), ÉS – ó, jószerencse ne hagyj el! – a Zoli asztali gépének utoljára kiszedett negyven alkatrésze épp a halványzöld kanapén, kézzel és babakarral elérhető közelségben szabad prédaként kiteregetve!!! Csupa védtelen elektronika mindenhol, egy vészesen közelgő baba meg épp beballag a nappaliba! Hááát, kár, hogy ezt nem láthatják az olvasók!

„Gggigangó!” – kiabálja Morzsi (ez a tegnap tanult „pillangó” szó akar lenni, ha jól érti Mamó), a két megrettent felnőtt pedig, mint a Tom elől menekülő Jerry, villámgyorsan pakolja vissza a rácsokat maguk köré, menekíti a processzort, kábeleket és csatlakozókat, a nemrég elővett könyvet, ollót, poharat, ragasztót, szappanos dobozt, grafikus táblát, befőttesüveget, virágvázát, hangfalat, kártyanaptárt, karórát…

De Morzsi már a nappali közepén. Aztán a konyha közepén. Később a hálószobában, ahol felfedezi, hogy Zoli a padlón felejtette az akvarellkészletet. Aztán az ágyon, ahol felfedezi, hogy Zoli ott felejtette a Kindle olvasóját. Aztán a nappaliban ismét, ahol felfedezi, hogy Zoli számítógépének még mindig nincs visszatéve az oldala, és sok szép, sárga, narancssárga és piros kábel áll ki belőle (nagyon babavonzó, Zoli szerint amúgy ez az egyik legszebben összerakott számítógép - vajon mire érti?). Aztán a játéksarokban matat Morzsi, ahol felfedezi, hogy a másik képeskönyv, a piros borítójú is jól rágható.

De ekkor Mamó ott terem, és rendet tesz! Irgum-burgum. Azt már sokkal nehezebben magyarázza el Mamó, hogy olyankor különösen nehéz egy képeskönyvet forgatni, ha az ember rajta ül! Morzsi azonban ragaszkodik az új módszerhez.

A képeskönyv megragasztása után Morzsi a fürdőszobába tart, Mamó ölében. A kis csatagyőztes Erődromboltató Vitéz Morzsi itt is hozza a formáját. Először megszerzi a mama nyakláncát, majd a piros fa játékkockát, ami azt hivatott segíteni, hogy Morzsi a hátán maradjon pelenkázás közben. De a nyaklánccal és a kockával a kezében Vitéz Morzsi mégis hasra fordul. Mamó most már érti a figyelmeztetést: az Erődnek annyi, oda a hatalom. 

„Jéaaajíííjj!” – sikkantgatja pár perccel később boldogan Morzsi a nappali közepén.

Ui. A győztes időközben megint eltűnt! Ilyen grafomán anya mellett nem is csoda! Szerencsére Zoli időben megtalálta, a saját íróasztala alatt, amint épp egy szép narancssárga kábelt próbált a számítógépből kihúzni.