Égedelem porszívó

Most, hogy visszajöttünk Spanyolországból, és visszatért régi kerékvágásába az élet, a tél is utolért minket. Ezt sajnos az elején nem vettük észre, húsz fokos, derült időből érkezve (ezért aztán nem is viseltünk sálat-sapkát). Morzsika rövid, és nagyon jó morállal viselt betegségét Zoli náthás kidőlése követte, most meg rajtam a sor, de én továbbfejlesztettem a dolgot, most már száraz köhögés és sajnos, arcüreggyulladás is jár ezzel az eleinte átlagos téli meghűléssel (érdekes, nem emlékeztem, hogy egy ilyen arcüreggyulladás milyen fájdalmas tud lenni, de az elmúlt éjszaka egyáltalán nem sikerült tőle aludni). Ha hülyeséget írnék (írni még mindig könnyebb torokfájással, mint beszélni) a mai jegyzetben, az viszont persze nem az én hibám lesz, az orvos (akihez mégis elvonszoltam magam az előbb) azt ígérte, hogy a gyógyszer, amit felír „teljes rombolást” fog végrehajtani, lefáraszt minden szinten, és nem szabad a hatása alatt autót sem vezetni. Abból is látszik, hogy nagyon kivagyok, hogy mindezek ellenére bevettem! Én, a homeopata lelkületű amatőr! Nektek legalább annyi szerencsétek lesz, hogy épp emiatt nem fogom ma hosszúra nyújtani.

Na, de akkor most mesélek boldogabb dolgokról, már amíg hatni nem kezd ez az antibiotikum, vagy amíg a fejfájás engedi. Például az új takarítógépünkről! Ha valaki a szakmában otthonos lenne, még emlékezhet a nagy szenzációra, mikor 2003-ban „kijött” a Trilobita, az Ericsson kerek, kicsi, önműködő, vezeték nélküli porszívója, amit éjszaka feltöltött az ember, aztán nappal egyszerűen kirakott a szőnyegre, a kis készülék pedig szépen ment körbe a lakásban, fotocellás szenzorainak köszönhetően ügyesen kikerülve az akadályokat. Klassz kis jószág volt, bár szinte megfizethetetlen.

De most nekünk van egy ennél is profibb ÉS tényleg megfizethetetlen takarítógépünk. Egész nap működésben van, fel-alá megy a lakásban, többféle funkcióban, hol kúszik, hol mászik, hol két lábon jár. Már az első próbálkozásra megtalálta a kukát is, azonmód szkennelte is fotocellás rendszerével, de aztán Zoli leállította ezt a programot. Igazából a csúcstechnológia-imádó Zolival lehet a baj, nekem semmi kifogásom nem volt a kis tízkilós készülék ellen, sőt első perctől kezdve nagyon tetszett, hogy hol itt bukkant fel, hol ott, közben gondosan meglelve a lakás összes pormacskáját és szorgalmasan mondogatva, hogy „tittettüttetö”,meg hogy „kagagagoga”.

De ez az ünneprontó Zoli! Talán azt nehezményezte, hogy a kis takarítógép miatt most aztán ezentúl még gyakrabban kell takarítania, hogy mégse a kis masina fogyassza el a földön, sarkokban, asztal alatt stb. talált mindenfélét. Vagy azt, hogy a kis takarítógép fotocellája tegnap Zoli Nokia készülékébe ütközött, és mivel a programozók annak idején valamit elszúrtak, a takarítógépünk imádja a mobiltelefonokat – többek között földhöz vágni! Ezek után az említett telefonkészülék valami olyan üzemmódba kapcsolt át, ahonnan Zoli nem tudta sehogyan visszahozni, de többé telefonálni sem tudott vele. Ekkor utolsó gyógyítási lehetőségként Zoli is földhöz vágta a saját mobilját, hátha attól észre térül, de a gonosz Nokia ettől csak eltörött. Én a boldog Sony Ericsson-tulajdonos már-már nevettem egyet a markomba (azért gyorsan elrejtve a mobilom), mikor bevillant, hogy annyira nem jártam jól, mert akkor most vehetek egy új telefont Zolinak.

De azért még nem haragszom a kis takarítógépre.

Zoli próbatételei viszont folytatódtak, mert ma, mikor a konyhában képet festeni próbált, a takarítógépről kiderült, hogy csekély 78 centije ellenére már felér az asztal széléig, és a fotocellája is bekapcsol, és akadálytalanít! Így esett, hogy ma délelőtt, mikor szédülve, és sajgó fejjel benyitottam a konyhába egy hatalmas, fekete festékes víztócsát és szétszórt ecseteket találtam a földön meg a radiátoron. Zoli és a takarítógép viszont sehol! Persze, mert a fürdőszobában tették magukat rendbe, ugyanis a kedvenc kis takarítógépemnek tetszett az újonnan gyártott pocsolya, ezért még bele is ült! Miután Morzsikát szépen átöltöztette, Zoli felmosta a konyhát is. Én épp alig látok ki a fejemből, de ezt azért még jól láttam… Ezek a drága, kedves férfiak!

Persze, a takarítógép túlkapásai miatt mi, a szülők vagyunk hibásak. Először is azért, mert én egy égedelem rossz kölyköt kértem ajándékba annak idején. Másodszor azért, mert mi döntöttünk úgy, hogy tegnap este betöltött tíz hónapja tiszteletére szabadlábra helyezzük Morzsit, azaz kivesszük az Erődből, aminek már-már kirúgta az oldalát. Tény, hogy méltó a szabadsághoz, mert már egyre kevesebb esés nélkül jár-kel a falak, bútorok mentén. Egyre hosszabb távolságra meri elengedni a biztos fogódzókat. Áll az ember gyanútlanul akárhol a lakásban, és egyszer csak érzi, hogy pici kezek kapaszkodnak a nadrágja szárába: „táttáttáttátta”, esetleg „kukakagaka”. Még az is feltűnt e high-tech takarítógép kapcsán, hogy a zenélő programja pentaton jellegű, azaz pentaszillabikus, valamiért túlnyomórészt ötszótagos kombinációkat énekel. Kivéve, ha visszarakjuk az Erődbe, ami ezek után Várbörtön szerepet nyert. Ilyenkor Morzsika egyetlen szótagos, megszakítatlan bömböléssel jelzi, hogy tudja már a szarvassá változott fiúk legendájának lényegét: a szabadságból már nincs visszatérés a bezárt keretek közé.