Kanalainknak szerfelett színes voltáról már régóta kívánok zengeni, de most végre meg is teszem! November óta próbálkozom családunk kanálkrónikájának kikilobájtosítására, de most, hogy itt az éjfél, és végre szombat van, senki sem állhat utamba, irgum-burgum!
Az egész úgy kezdődött, hogy mikor Morzsi még belülről tágította Mamó karosszériáját, és Mamónak volt ideje babaszaküzletek katalógusait lapozgatni, akkor Mamó fogadalmat tett. „Márpedig nálunk nem lesz tele a lakás színes műanyag cuccokkal a gyerek kedvéért”, vagy: „Majd mi leszünk azok a szülők, akik giccsmentes háztartásban is fel tudnak szépen nevelni egy gyereket!”, vagy: „Nálunk aztán nem fogják a lakást elözönleni az emberi ruhába öltöztetett plüssállatok, nem lesz minden evőeszközön Micimackó, és majd a gyerek is abból eszik, amiből mi.” Vagy valami ilyesmi. Szóval Mamó besokallt a gyerekholmi-tervezők rajzfilmes fantáziájától, és eltökélte, hogy Morzsi majd mindenből a normális, felnőttes verziót kapja, és megtanítják majd azzal bánni. „Méghogy műanyag kanálra költsünk!?”
Csakhogy Morzsika nem egy forgatókönyvet átírt már, többnyire kedvezőbb végkifejletűre. Mert Mamó pár hónappal később belátta, hogy egy enni tanulgató baba ínyét és szájpadlását felsértheti a fémkanál, az olcsó eldobható műanyag pedig még rosszabb sérüléseket is okozhat, ha a fogzó babuci netán keményebben beleharapna, vagy valami módon eltörné. Így aztán megjelent a konyhában az első két színes, törhetetlen műanyag babakanál.
De a Morzsika etetésében oroszlánrészt vállaló Zoli más méretű gyerekkanalat vélt jónak, ezért megjelent még pár színes kanál, ezúttal rajzfilmfigurák nélkül, de hosszú nyéllel. Most így pár hónap távlatából megállapítható, hogy Morzsika húzta a rövidebbet, mert mikor magához ragadja ezt a kanalat, ajjaj, hát ezzel a kanállal enni számára olyan, mintha egy felnőtt egy jó hosszú nyelű levesmerőkanállal próbálkozna. Ugye, hogy nem könnyű beletaláltatni a szájunkba?
Aztán a jó ég tudja, hogyan, a hőre színt váltó kisebb kanalak mellé megjelent még pár, ami nem vált színt, de pöttyös, és ugyancsak figyelemfelkeltő. Eleinte Zoli nem szerette, de most, hogy Morzsika a ködöt is megenné, jól jön, ha picit nagyobb fejű kanállal lehet etetni. És ennek is olyan jól rágcsálható anyaga van. Sőt, van belőle olyan is, ami igazából villa. De nem szúr, mert kanálszerű villa.
Ha már összegyűlt egy egész esküvőre való gyerekeszcájg, megjelent nálunk is a kanálhármasszabály. Ezt én nagyon gyakran alkalmazom. Zoli a laboratóriumi babatáplálás híve, nála ez a módszer nem működik, de a vacsorák általában velem zajlanak, a fenti hármasszabály szigorú betartásával. Ez rém egyszerű, nem kell megijedni.
Arról van szó, hogy már október óta három kanállal eszünk. Egy van a mamánál, egy Morzsinál, és egy mindig épp a földön. A játék fő szabálya, hogy mindig épp az a kanál a legérdekesebb, ami a Mamónál van. Akkor is, ha teljesen egyforma a Morzsinál levővel. Ez ugyanis csak akkor állítható teljes bizonyossággal, ha Morzsi leellenőrizte és jóváhagyta. Aztán ha ez megesett, Morzsi laza mozdulattal a válla mögött hátraejti a kanalat. Vagy egyszerűen elengedi, mehet a földre, elvégre átesett az ellenőrző rágáson. A speciális ellenőrzős rágáson is, ami abból áll, hogy a nyelét rágjuk meg.
Igaz, hogy néha az ifjú tesztelő elfelejti, hogy a padlóra szánt kanalat már ledobta, és ledobja a másodikat is, amit eredetileg csak hadonászás, meg fogínydöröszölés végett markolt fel ádáz módon. ((Megjegyzés: Néha a hadonászás nevű hadművelet olyan jól sikerül, hogy a Mamó kezében lévő kanál tartalmát is sikerül a padlóra vagy Morzsika halántékára küldeni. Ma ellenben a füle lett spenótos, meg a haja. Hajjaj.))
Az is előfordult már, és többször is, hogy ugye, a földön volt már a két említett kanál, Morzsika azonban nagyon lendületbe jött, és a vajszívű, gyerekkényeztető, gyenge (puhány!) Mamó kanalát, a harmadikat is megkaparintotta. Rágcsálta is bőszen, de azért szép szabályos időközönként tátott egy vízilószájacskát, ahová Mamónak a következő falatot kellett volna villámgyorsan behelyeznie. De Mamónál nem volt már kanál! Morzsika ádázul szorította a megszerzett kanál fejét, vagyis azt, meg benne a főzeléket, és rágta tovább a nyelét (de nem a főzeléket). És közben újra meg újra tátotta a száját. Végül pedig ingerülten nézett Mamóra, hogy miért késik a következő falat. Méltatlankodása még nagyobb lett, mikor a vigaszkanalat, a rágható nyelű harmadikat Mamó megpróbálta kivenni a kezéből. „Nem, ez a kanál nálam marad!“ – gondolhatta Morzsi. „Akkor mégis mivel etesselek?” – gondolta Mamó.
Ha Zoli lett volna a szolgálatos etetőművész, ő már régen visszaszerezte volna a kanalat, és máris tömné a gyereket, akinek arca is, keze is tiszta volna. De Mamó ma nem akart erőszakoskodni Morzsikával, ezért elkönyvelte, hogy veszített, és elment hozni egy új kiskanalat. A hármasszabályt ezennel megszegték, négy kanálra bővült.
................................................................................................................................................................
A kanalak azonban másféle miniválságokat is szülnek. Morzsika nagyon szereti a kanalakat. Valahányszor Mamó odaad neki egyet, hogy rágcsálja, míg arra várnak, hogy hűljön az étel, mindig mondja is a babának: „kanál” (általában más tárgyakat is néven szólít, mikor Morzsinak odaadja, hátha a bubec megérett a nyelvtanulásra). Múlt szombaton viszont leesett Mamó álla, mikor az ebéd előtt átadott piros kanalat Morzsika úgy vette át, hogy visszaszólt Mamónak: „Ka!”
De ez a borzasztó, perfektzionista Mamó kijavította! „KaNÁL”. Morzsika, aki halandzsázni már hosszabb szövegeket is tud, egyszerűen nem volt hajlandó még egy szótagot formálni. „Ka.”- mondta ismét. „Kanál” – így a mamája. Morzsika ilyenkor általában feladja a próbálkozást, hallgatagon elkönyveli, hogy „majd máskor kimondom”, de ez alkalommal jókedvűen próbálkozott tovább. Mamó nem hisz a szemének, fülének: „Kagáŋ.” – mondja Morzsi (a nyelvészek kedvéért hozzáteszem: nganaszán ng-vel).
Hát jó, legyen akkor „kagán”. Mamó emlékei szerint ez ugyan valami török méltóságnév lehetett, de elfogadjuk evőeszköznek is. Mamó boldog, hogy Morzsi hajlandó volt többször is próbálkozni, Morzsi meg boldog, hogy végre a kanál megtöltve a szájában landol.
............................................................................................................................................................
Azóta eltelt egy (hááát, főleg szakmai) kihívásokban bővelkedő hét, de ma délután Mamó ismét kettesben Morzsival, és ugyan hol, ha nem a konyhában? Ugyanis Morzsika pár napja nagyétvágyú lett. Egyik napról a másikra kétszer annyit eszik, mint egy hete. Sebaj, egyelőre csak egy helyes kis babapocak jelzi a dolgot, de Morzsika újabban több kilométert gyalogol a konyha és a nappali közt, szóval ledolgozza a harmadik adag császármorzsát, müzlis túrókrémet stb. Szóval üldögél az etetőszékében, a kajára várva, mikor Mamó végre elkezdi a rituálét. Nyálazó/Előke fel a gyerek nyaka köré (nem egészen tiltakozásmentesen), lábosalátét elő az asztalra, kisláboskácska (vagyis a baba nagyon kis lábosa) rá, és a három kanál a Mamó kezében. Mikor az elsőt átadja Morzsinak: „Ka!” – mondja boldogan, mosolyogva Morzsi.
Mamó ismét elkezdené a nyelvgyakorlást, hogy hátha legalább a kagánig sikerül eljutni ma is, de nem. Morzsika még egyszer-kétszer eljut addig, hogy „ka”, aztán elkeseredik. Mamó észbe kap, ja akkor hát jöjjön a spenótfőzelék! Morzsika többé nem mond semmit, eszi lelkesen, míg el nem kezd jóllakni, és egyéb dolgokra is figyelni. Ekkor újra megkaparintja Mamó spenóttal tele kanalát. A másik kettő már a földön. Morzsika már dagasztja a spenótot, a kanállal hadonászva szépen bezöldezi az orrát, a homlokát. Aztán elejti a kanalat, de már amúgy is elfáradt kissé, amit onnan tudni róla, hogy ilyenkor veszettül dörzsöli a szemecskéit. Aha, most is. Ezért sötétzöld a szemhéja, homloka és a haja. Meg a rajta levő összes ruha.
Mamó nekilát nedves kendővel letörölni a gyereket, de ez ugye természetesen tiltakozást vált ki, Mamó pedig elköveti azt a hibát, hogy a Morzsi arcát törli meg először. Morzsika viszont tiltakozásképpen megint megdörzsöli a képét – a jó spenótos minimancsaival. Mamó kezdi elölről a székbenülős mosdatást. Végül feladja, mert az ökölbe szorított kezecskéket nem tudja rendesen spenóttalanítani. Ölbe veszi Morzsit, irány a fürdőszoba. Morzsi hálásan öleli át Mamót a spenótos tenyereivel, sőt az arcát is Mamó vállába dörgöli. Most már Mamó nyaka is spenótos. A kanalak a földről szemlélik, hogy Morzsi és Mamó eltűnnek a fürdőszobaajtó mögött. Szerencsére Morzsi nagyon szeret a csappal játszadozni. És amúgy is át kéne öltöztetni a spenótfoltok miatt, úgyhogy nem baj, hogy vállig vizes. Sőt, hogy boldog legyen (az is lesz), kap egy kis zöld műanyag lavórt is, amiben pancsolhat a földön. Legalább tizenöt percig azzal szórakozik. Remek, Mamó elmosogat, fél szemmel állandóan a Morzsira sandítva. Letörli a Morzsi etetőszéke körüli négyzetmétert, elmossa szép, kis, színes kanalakat.
Ekkor Morzsika megunja a műanyag lavórt, és betápászkodik a konyhába: „Hbam! Ham! Mbam!” – mondja kertelés nélkül. Ez nála a „Hamm!” továbbfejlesztett változata, de mindenképpen egyértelmű jelzés, hogy enni kér! Mamó most látja, hogy a spenótos szórakozás óta már egy óra eltelt, úgyhogy szépen előszedi újra a sok-sok tartozékot, és leül Morzsit etetni. Ja, hogy el ne felejtsük a rítus részeit, elővesz egy nyálazót/előkét, a lábosalátétet, az almazöld tálacskát és három színes műanyag kanalat…
No comments:
Post a Comment