Foglalkozása: gyilkosbálna-idomár
Képzelt interjú egy valós személlyel:
- Jónapot! A nevem Györstb. Izémizé, foglalkozásom irodakukac, és épp most egy nem különösebben szép helyen élek. Munkaruhám farmer, munkahelyem a hetedik emeleten van, de teljesen biztonságos, és amúgy sincs tériszonyom.
- Jónapot! A nevem Isabela Sanchez-Ramirez (ejtse csak nyugodtan Ifávelának, az spanyolabbul hangzik), és foglalkozásom: gyilkosbálna-idomár. Egy álomszép szigeten lakom, minden nap magamra öltöm fekete neoprén munkaruhám, és máris könnyebb elviselni, hogy a munkaközeg itt, nálunk 13 fokos sós víz. Átlagosan 8–13 méter mély, de én sosem féltem a mélységtől, és e szakmában eleve kötelező jól úszni.
- Érdekes, nálunk nem kötelező repülni…
És így tovább, beszélhetnénk még mindenről Isabelával, akinek nem biztos, hogy ez a neve, és akiről, hat kollegájával együtt csak azt tudni, hogy két éves képzésen esett át az Egyesült Államokban, mielőtt a tenerifei „Loro Parque” állatkertkomplexum a 2006-ban vásárolt négy gyilkosbálna idomárjaként szerződtette volna (igazából ezen cetek helyes neve kardszárnyú delfin, vagy a latin után „orka”, minden esetre rászolgálnak a „killer whale” angol nevükre –ez utóbbinak a nyersfordítása a gyilkosbálna). De nem beszélünk, mert Isabela nagyon elfoglalt, és izgul is picit, hiszen kezdődik a híres Orca Show, amelyben a négy tekintélyes emlős megmutatja legkedvesebb arcát, és hízelgő kutyaként partra kúszik a nézők elé, majd a 9-13 méter mély, 120 méter széles üvegfalú medencében körbelejt, gyorsúszik, párosban szinkronúszik, fölugrik, és egyetlen irtózatos csobbanással három tele fürdőkádnyi vizet zúdít az első sorokban ülő nézőkre.
Isabela egyik társnője mikrofont visel, spanyolul mesél az óceánok világáról, amelyre nagyon kéne az emberiségnek vigyáznia. Beszél a négy hatalmas orka természetéről (mind a négy fogságban született, de a tény, hogy szüleik szaporodtak, állítólag azt jelzi, hogy jól volt dolguk. Igazából egy család ez már, pláne ha pontos hierarchia jellemzi) és az idomárokkal való viszonyukról. Minden gyilkosbálnát minden idomárhoz más-más szál köt, minden viszony más, egyéni, de a lényeg: naponta háromszor a négy cet engedelmesen bemutatja több tucat néző előtt, hogy mi mindent értek el velük e lelkes, fiatal, spanyol állatszakértők. Miközben a kis nő beszél, a háttérben hatalmas vásznon angolra és németre lefordítva olvasható, amit mond.
Ha jól emlékszem, három férfi és három nő lép fel ma az orkákkal. Gondosan feltöltött halasládák és a hatalmas medence különböző szélei közt rohangálnak eszeveszett sebességgel, de mégsem kaotikusan, mert ugye a fegyelmezetten végrehajtott mutatványok után meg kell jutalmazni a nagy partnereket. Az egyik kollega egy halat szeretne épp a sikamlós krémszínű műfélszigetre kiúszott állat szájába dobni, de egy gyilkosbálna méltóságát nem lehet így megsérteni. Testét ide-oda fordítva rázza a farkát, hogy nem, és nem! Összeszorítja száját, olyan konokul, mint a mi Morzsink újabban. Aha, az idomár érti ám, előránt a nagy ládából még öt-tíz halat, mire rögtön más a cet fekvése, máris elképesztő fogsor nyitott zipzára villan elő.
A néző azt sem tudja, merre kapkodja a fejét, hol itt, hol ott bukkan elő egyik-másik gyilkosbálna. Pedig a központi kivetítő előtt álló idomárok, akik velünk ellentétben nagyon jól szemmel tudják követni az újabb és újabb úszókörre küldött állatokat, kinyújtott karral épp arra mutatnak mindig, ahol a következő levegőbeugrás várható. Ezek a kolosszális halacskák (tudom, Zsolt, Zoli és egyéb állatfajták, ezek nem halak, hanem placentás emlősök, csak most így van kedvem írni) olyan virgoncsággal ugrálnak két-három méter magasra ki a vízből, mintha csak pisztrángok lennének egy hegyi patakban. Pedig igazi óceánvízben élnek, amelyet 65 méter mélységből szivattyúz és szűr tisztára a csúcstechnológia. A futballpályányi méretű, üvegfalú medence (mégsem hívhatom akváriumnak) 22,5 millió liter vizet tárol, plusz-mínusz ugye az a pár száz liter, ami a gyanútlan nézőkre spricceltetik (bár a park esőköpenyeket osztogat az első sorokba merészkedőknek).
Az egyik mutatvány során két gyilkosbálna úszik egymással párhuzamosan, szépen, szemben a nézőtér patkójának közepével, majd egyszerre, és egyforma magasra ugranak fel. E mutatványról jut eszembe, hogy mennyire nem veszélytelen az idomárok foglalkozása.
Ezelőtt alig több mint egy évvel még olyan mutatvány is a show része volt, amelyben az idomár és a bálna úszik egymás mellett, és merül fel egyszerre, majd kúszik partra szinkronban! Egy ilyen úszókörre edzett épp a vezető idomár, a 29 éves Alexis (valós név) két show szünetében. A kör végén sikerült is a bálnával egyszerre kiemelkedni, majd kijönni a vízből, de a hatalmas állat, érthetetlen okból kifolyólag, a végén váratlanul leütötte a fiút! A kollegák utólagos emlékeiből összerakva azt derült ki, hogy inkább helyváltoztatási és nem támadó szándékkal tette, de a többtonnás, minimum hatméteres fenevad csapása fatálisnak bizonyult: Alexis eszméletét veszítette, és nem tudott kiúszni. Társai viszont nem ugorhattak be hozzá mindaddig, míg az állatot át nem terelték egy másik medencébe, mert akkor nem volt világos, hogy támadó kedvében van-e vagy sem, és a mentési protokoll ilyenkor tiltja a vízbeugrást. Az orkáknál egyébként is az jellemző, hogy ha valaki megbontaná a megszokott rendet, vagy megkérdőjelezné a hierarchiát, akkor azt kiszorítják abból a víztérből, és egészen addig tolakodnak, nyomulnak rá/ellene, míg helyre nem áll a rend. Sajnos az a két és fél perc, ami a medence biztonságossá tételéhez (vagyis a tettes, a legnagyobb bálna eltávolításához) kellett, na meg a fizikai ütés túl sok volt, és a fiút már semmilyen újjáélesztési kísérlet, semmilyen defibrillátor, oxigénmaszk, mentő és kórház nem hozhatta vissza.
A tragédia nagyon megrázta a kis idomárközösséget, amelynek azonban a gyásznapok elteltével folytatni kellett a fellépéseket (állítólag éppen azért, hogy hamarabb túltegyék magukat a sokkon). Valamennyien pszichológusi segítségre szorultak, és ez utóbbiak tanácsára attól fogva nem hajtanak végre olyan mutatványt, amelyben az idomárnak is a vízben kell az állatokkal tartózkodnia. Minden esetre a fentiek ismeretében még nagyobb tisztelettel tekintek e fiatal neoprénes állatidomárokra.
A show-nak vége, az óceánok szeretetére bíztató üzenet sem vesz el, bár nekem eddig sem kellett ehhez sok biztatás. Vastaps, én is veszettül tapsolok, noha megnehezíti a dolgom az, hogy közben Morzsikát kell az ölemből a földre csúszásban megakadályozni, a fényképezőgépemet pedig a Morzsika kezébe kerülésétől megmenteni.
Mivel a kivezető út a bálnák medencéjének széle mellett és alatt visz el, különösen gyorsan áttoljuk Morzsika babakocsiját az illető szakaszon, nehogy éppen akkor jusson eszébe valamelyik orkának a vízből kiugrani. Mármint tőlem ugyan kiugorhatna, ha nem esne vissza, ugyanis a baj nem a kiugrással van, hanem a vízbe visszaérkezéssel, az zúdít ki pontosan egy bálnányi vízmennyiséget a levegőbe, azaz erre a rövid kis útszakaszra, míg az óceánstadiont kívülről megkerüljük.
Morzsinak minden esetre szöget üthetett a fejébe az ötlet, mert a ma esti fürdés során olyan irtózatos erővel és olyan élvezettel pancsolt, két tenyérrel csapkodva a vizet, hogy utána két morzsinyi vizet itathattam fel a fürdőszobában.
Sebaj. Tudod, Morzsika, te ezekre a tíz hónapos korodban megélt napokra nem emlékszel majd, de első este, mikor először álltunk a zúgó, újra meg újra visszatérő, nagy atlanti víz partján, én azért nagyon finoman magamhoz szorítottalak, és összepuszilgattalak, hogy legalább ez a jóllétérzés megmaradjon benned, valami ismeretlen, titkos asszociáció, vagy legalább egyszerű kis összefüggés és ösztönszerű emlék formájában: az óceán egy nagyon jó, hatalmas, értékes dolog.
Ui.
Fotó helyett feltöltöttem egy erősen amatőr kisfilmet a Picasa albumomba, az alábbi linken érhető el:
mielőtt elszörnyednétek a minőségén, gondoljatok bele, hogy fényképezőgéppel készült, félkézzel, míg a másik kezemmel egy rakoncátlan babát próbáltam kordában tartani. Minden esetre élvezni élvezte ő is, mert egy hangot sem hallatott, csak izgett-mozgott :-)
E kisfilmnél jobb minőségű fényképekért látogassatok el Zoli tenerifei albumaiba:
No comments:
Post a Comment