Morzsi megtanul az asztalra csapni

2010. november 25. - december 12. - december 19. 

Morzsika az asztalra csap

Játszunk. Mindennap játszunk, legalább egy kicsit. Nem mindig játékokkal, sokszor inkább csak ötletekkel, meg azzal, ami akad, kanállal-lábossal, a függönnyel, a színes indiai sálaimmal, a kezünkkel.

Nincs még egy hete tán, hogy megtanítottam Morzsit a tenyerével az asztalon dobolni. Azaz, doboltam neki, és ki tudja mi okból, hihetetlenül élvezte, hangosan kacarászott. Pedig azt ritkán teszi, ki kell érdemelni ám tőle! Legtöbbször, ha nagyon örül, akkor is hatalmasra tátott szájjal, de hang nélkül kiáltja a világba boldogságát.

De amikor meghallotta, hogyan tapsolok a tenyeremmel valami ritmusfélét az asztallapra, és hogy különbözik egymástól a két kéz hangja (mert egyiken gyűrű van, a fém csattan picit), nagyon felvillanyozódott. (Jut eszembe, azt is meg akarom neki tanítani, hogy milyen hangot ad egy tenyér  - ahogy a Zen mondaná.) Pár nap alatt odajutottunk, hogy ő is dobol, igaz, még nem ütemre. De most már dobol az asztalon, ha belenyúl a spenótfőzelékbe, majd kiveszi a kezecskéit, és dobol akkor is, ha a kezében a színes fogójú csőrös pohár. Ez utóbbi annyit jelent magyarul, hogy teljes erejéből odavágja a csőrös poharat az asztalhoz, Zoli (és a konyha fala) pedig spricc-spricc… Sőt, még én is kapok belőle az asztal túloldalán.

Mindegy, nem neheztelhetek rá, mert én tanítottam dobolni… Csakhogy Morzsika továbbfejlesztette a dolgot, és ma délután egészen meglepett. Éhes volt, várta, hogy előkészítsem a kajáját, és mikor látta az edénykéjét, látta az evőeszközeit, de mégis késett az eledel, felmérgelődött és bizony odavágott! Asztalra csapott az eszemadta bosszankodó kiéheztetett baba! Akarom mondani, éhenkórász hadifogoly, anorexiára ítélt, becsapott, ártatlan babucink, akit már több másodperce nem veszünk figyelembe eléggé, hogy azonnal megetessünk! Ez borzasztó! Morzsi egyre hangosabban halandzsázott – egész biztos, hogy már megint a világvégéről, ami rövidesen jöhet, hacsak enni nem adunk neki végre.

Szomorú dolog lenne az a világvége, ó ne – placcs az asztalon! Mégsem hagyhatjátok, hogy ez a szegény baba nem kapjon időben enni, mikor már látszik az almazöld tányérja is! Dáing az asztalon!

Úgy tűnik, megy neki ez az asztalra csapás, mert még nem hagyta abba ökölfájdalmak miatt :-) .

----------------

Na eddig írtam ezt a naplójegyzetet november 25-én, de most már december 12. van, sőt aznap sem volt időm befejezni, 

------------------

ma már december 19. Most van időm folytatni, hja. Közben a baba kifejlesztette az asztaldöngetés művészetét, és már csataordítás is jár mindehhez. Múlt szerda délután óta. Már régen nem úgy dobol, ahogy tanítottam, tenyérrel, hanem vállból emeli magasra a karját, és vágja oda teljes erőből. Nem értem, hogy-hogy nem fáj neki… Minden esetre, ha beszélni nem is tud, azt már határozottan értésünkre tudja adni a konyhai etetőszékben, hogy 

1) késtünk a kajája előállításával/felmelegítésével

2) unalmassá vált a konyha, menjünk máshová mielőbb.

Érdekes, azért még nem szólt asztalra csapással, hogy finom az ebéd… azt csak abból vesszük észre rajta, hogy méltatlankodik, ha nem tömjük elég gyorsan egyik tele kanalat a másik után a szájába. Igazi székely gyerek. Ha minden rendben lenne, sosem szólalna meg. Ezért is vagyunk mi olyan távol a tökéletességtől. Sőt, a tegnap olyan rosszul mehetett valami a világban, hogy Morzsika egész délelőtt beszélt. Ami nem is baj, tulajdonképpen. A dologban csak az a furcsa (persze egy babánál ez borzasztóan normális), hogy egész délelőtt ugyanazt a két szótagot ismételgette: mamamamam, meg babababab. (Hogy pontosítsunk: a billabiális mássalhangzóknál tart, nazális változattal együtt.) De a családból senki sem unta meg. 

Ma reggelre viszont a mamamamam mintha velem lenne azonosítva: elkezdi mondani, egyre követelőzőbben, aztán mikor odamegyek hozzá, már nyújtja is a karjait, fel kell venni. Persze ha felveszem, többé egy szó sincs! Azon nyomban körbepásztázza a teret, mi minden van mindenfelé, és hogyan lehetne megszerezni mindezt. Aztán minden terv és stratégia nélkül elkezd minden után/felé/irányába nyúlni, én meg alig bírom tartani a rám ügyet sem vető, épp a narancssárga gerberát, az erkélyajtó kilincsét, a képernyőm hátát, a Zoli egerét, szakkönyveit, a magnót és még ki tudja, mi mindent célzó, teljes erővel vízszintesbe átmenő, vagy épp ágaskodó kisfiút. Már nincs mamamam, nem érdekli semmi, csak az épp kinézett tárgy. De ha leteszem és kimegyek a konyhába, rögtön nyűgös, szomorú, kétségbeesett, az apja nem is érdekli, megy a "mamamam" lemez… Nem volt ma könnyű vasárnapunk.

Visszatérve az unalmas konyhára, ahol asztalt lehet csapkodni, hogy kókadozó szüleinket helyváltoztatásra biztassuk: újabban van egy másik kiút is (mármint a konyhai etetőszékből), ami eddig nem jutott eszébe. Néha a konyha olyan unalmas tud lenni, hogy Morzsika egyszerűen elalszik az asztal mellett! Zoli már rajtakapta a fiát, hogy a rettenetesen unalmas mosogatás nézése közben ez a soha pihenni nem akaró energiabombácska elszenderedett… Ez is akkor tűnt fel, mikor már egy ideje nem hallotta, hogy Morzsi az asztalt verné.

A minap azonban jött a sokk, mikor ma este elszörnyedve láttam, hogy Morzsi a nyakánál fogja, és a járóka padlójához csapkodja teljes erőből szegény Láma lámát (nem tibeti vallási vezető, hanem andesi játékláma, amit New Yorkban vettem, de feltehetően Kínában állítottak elő, és mivel nem volt más név a fejünkben, Globali(zált) Láma néven lett a családban anyakönyvezve). De az világos, hogy Morzsika nem haragszik a lámájára, csak egyszerűen levezeti a fáradságot, a sok új benyomás okozta feszültséget, és különben sem tudja még, hogyan kell bánni egy lámával. Ezért odacsapja. Most gyakorolja a mozdulatokat. Mi máson, mint a játékain. A mi szempontunkból ez valahol jobb is, mert a plüssanyagú Láma láma nem csap akkora zajt, mint mondjuk a merev szilikon?bakelit?poliakármi? Csőrös Pohár, amikor az asztalon, padlón stb. csattan. De hamar le fogom szoktatni Morzsit a lámacsapkodásról. Csak mert Láma láma szelíd és senkit sem bántott.

Ettől függetlenül, kicsi Morzsika, kérlek, ne felejtsd el, hogyan kell az asztalra csapni (mármint az ártatlan láma odavágása nélkül, férfiököllel). Ha nem az almazöld tányér megtöltéséhez szükséges időről, vagyis türelemkérdésről van szó, hanem az élet valóban ki akarna veled tolni, ha akárki emberfia ki akarna téged használni, kérlek, kérlek, ne féltsd a kujakod. Igaz, hogy nem árt az óvatosság, meg többet ésszel, mint erővel, meg minden izé, amit a nagyszülők mondanának, de csak hogy tudd, anyukád a múltjának pont azokra a pillanataira gondol vissza a legbüszkébben, amikor végre összeszedte magát, felállt és rávágott ököllel az asztalra. Meg is lepődtek akkori munkáltatói. És pont azokat az éveit bánja leginkább, amelyeket úgy végigtűrt, hogy nem mert az asztalra csapni. Szóval, ha nem megy ésszel, akkor (először nézd meg, ne üvegből legyen, majd) csapj az asztalra, nehogy évek legyenek egy napnyi átverésből. 

Na végre!

Megfejtettem!!!!

- Na végre! – gondolhatja szegény kis Morzsikánk.

- Mit? – gondolhatja az olvasó.

Hát azt a rejtélyt, hogy Morzsi miért nem szereti, ha evés után nedves kendővel letöröljük, vagy a csap alatt megmossuk az arcát és kezét.

Ma este óta már megvan a válasz, ami elég jó eredmény a mi szempontunkból, elvégre Morzsi még nem tud beszélni, hogy kibarkobázhassuk tőle a megoldást. És elég rossz eredmény a kis vásott nyolchónapos szempontjából, mert … mindjárt kiderül. Szóval elég hosszú idő óta tart a jelenség, Morzsi ugyanis azóta, hogy elkezdődött, nemcsak, hogy tipeg a kiságya rácsai mentén, a székek, és a vesebab alakú kanapé háttámlájának dőlve, vagy abba fogózkodva, de már elkezdett úgy megállni, hogy alig dülöngél, és csak egy kézzel fogózik, sőt sokszor nem is fogózik, csak finoman ráteszi a kezét a falra, egyensúlyát tartandó… ((Ha ez velem fordulna elő egy ötös útban, hú, de boldog lennék!)). Sőőőtnél is sőőőtebb, hogy Morzsi minden második, hatalmas, egy-egy kaszkadőrnek is becsületére váló lehuppanását, orra bukását, hátraesését az előzi meg, hogy mindent elenged, kitárt karokkal egyensúlyozva lép egyet előre az ismeretlenbe a kanapén, aztán boldogan rikkant egyet, elveszíti az egyensúlyát és bucskázik. Aztán kezdi elölről az egészet.

Ezen kívül Morzsi már lassan a past perfect igeidőig kitépkedte apukája angol nyelvkönyvéből a lapokat, és már a Bori baba (azaz már ex-baba, szinte óvodás nagylány) és a Miki „Spiderman” majdnem iskolás, nagy haver utolsó ránk örökített ruhadarabjait növögeti ki éppen. A mamó indulhat babaruhaboltba, és még mindig fogalma sincs, hány centi is ez a gyerek.

Ami már nem annyira felnőttbarát fejlemény: a Morzsi abban egyre okosabb, hogy miként lehet e kockafejű, időskorú, országúttal egyidős, vén társadalom vívmányait legyőzni.

A minap például leragasztottuk azokkal a jó kis praktikus IKEÁ-s fehér szilikon asztalsarokvédőkkel a Zoli meg jómagam fehér íróasztalának sarkait, és megnyugodtunk, hogy akkor egy komoly veszély ezennel elhárult a mi, dzsungelen is átkelő, falnak fejjel törő gyerekünk elől. Aztán a viszonylagos nyugalom boldog belefeledkezése közepette egyszer csak egy ismeretlen fehér játékot látok, amit a Morzsika épp olyan önfeledten rágcsál… Hát nem az egyik ilyen asztalsarokvédő szilikonkarika volt!? A mindenét! Ez a sumák kölyök leszedte, és úgy ahogy volt, ragasztóstul elkezdte rágcsálni. De mikor, hogy nem vettük észre? (Ráadásul, mivel amúgy is le volt izzadva, plusz még a ragacsos kis kezecskéjével is megdörzsölte a képét, aztán előre esett a puha pokrócon, egyből ráragadt egy jó adag sötétkék szösz-mösz. Érdekesen nézett ki… Már bánom, hogy megint inkább zsebkendőért rohantam a fényképezőgép helyett.) Ezek után Zoli, minden különösebb teketória nélkül, egy egész kispárnát erősített az asztala sarkára, oda, ahová Morzsika át szokott kapaszkodni, hogy megszerezze a papája digitális eszközeit, a narancslével teli poharat és a szent, magasságos és abszolút égbetörő „Alpinist” folyóirat 25. számát.

Szóval Morzsi HALAD a korával, nem úgy, mint a buta anyukája, akinek több mint egy hónap kellett arra, hogy megértse, miért méltatlankodik hangos halandzsabeszéddel és egyáltalán nem örömteli bömböléssel a babó, valahányszor evés után a mamó feláll, megnedvesíti a kendőt és elkezdi törölni a babuci kezét. Ilyenkor az amúgy vízimádó, fürdőszoba-áztató, pancsolókirály gyerekünk olyan képet vág, mint aki Bernard Madoffra bízta a kötvényei kezelését… aztán tiltakozik, nyürrög, de legfőképpen elkapja a kezeit, elfordítja arcát, és nem engedi őket megtörölni. Jó esetben a törlőrongyot próbálja megszerezni és megenni. De mi lehet a baj? Mamó sok mindent kipróbál, más anyagú törülköző vászonból, papírból, langyosabb víz, hidegebb víz, melegebb víz, gyors törlés, lassú törlés, először jobb kéz, aztán a bal, aztán komplexebb változtatások, de a kis Morzsi minden alkalommal elevenen jelzi, hogy nem örül a gesztusnak.

De mi a csoda baja lehet?  Az nem lehet, hogy a víz ellen van kifogása, hisz esténként pont akkor tiltakozik pont ennyire, ha ki akarjuk venni (és ki is vesszük, Zolinál nincs ám teketória) a kádjából.

Mamó csak most, ádvent idusán, véletlenül bukkan a rejtély nyitjára.

Ma délután ugyanis megeteti Morzsit (ez utóbbi) élete első brokkolis tésztás pépjével. Morzsi a szokásos formában szorgalmasan tátja a száját, MEGINT, értitek, MEGINT meghazudtolva azt, amit az apukája terjeszt róla, miszerint „ezt nem szereti”. Zoliról tudni kell, hogy nem szereti a főzelékeket, a brokkolit meg körülbelül annyira, mint egyes honfitársaink a munkát, ÉS valamiért ezt a zöldségfóbiáját hajlamos kivetíteni Morzsira is. Azaz, valahányszor a baba menüjében valami olyasmi van, amit Zoli nagy-nagy fizetség ellenében sem enne meg, az apuka előre kijelenti, hogy Morzsi azt nem szereti. Sőt megkóstoltatja vele, és boldogan látja elméletét igazolódni, mert a baba fintort vágott. Aztán gyorsan elindul valami más kaját találni az etióp éhezőcskének.

DE: jön mamó, azaz most jövök én, megmelegítem még egyszer, elkezdem kínálni a Morzsinak és valamiért megeszi. Mert, nem igaz, hogy nem szereti a spenótot. Magzat kora óta ismeri az ízét, nincs vele semmi baja, csak az apukájának.

Na, de térjünk csak vissza a ma délutánra, már halálosan kíváncsiak lehettek, hogy mi a fene a dolog oka. Csak azért húzom el a történetet, hogy a még gyerektelen esetleges olvasók el tudják képzelni, milyen érzés az, amikor valamit végre már megtudnál, megcsinálnál, de előtte még negyvennyolc kört kell futnod, azaz negyvennyolcszor kell félbeszakítanod a blogírást, hol egy kis babavigasztalás, hol egy kis ruhateregetés, hol egy telefon, hol egy kis konyha, hol egy kis sürgős pakolás, hol egy kis babacipelés végett… az ember a végén már majdnem feladja, vagy mérges lesz, hogy kreatív krónikás ambícióit sosem tudja zavartalanul kiélni…

Morzsi tehát elfogyasztja a brokkolis babaspagettit, természetesen ingerülten elkapja kezét és szomorúan tiltakozik az arc- és kéztörlés miatt, de mamó határozott, gyors, jaj, de nagyon hatékony (szakmai ártalom…) és máris a saját estebédjét kezdené fogyasztani. Morzsi szeme kidülled, nézi, nagyon nézi. Mamó szívesen megkínálná, de egyrészt a gyerek épp most evett, másrészt gombapaprikást mégsem adna egy nyolchónaposnak… Beszél hozzá, magyaráz. Csakhogy Morzsika is elkezd beszélni. És le nem veszi a szemét mamó villájáról. És egyre sértődöttebb. Az már világos, hogy nem kívánhatja a gombapaprikást, hiszen olyat még sosem evett. Viszont az egyre türelmetlenebb babahalandzsából az is világos, hogy enni akar!

Mamó sóhajt egyet, és körülnéz a konyhában. Semmi készétel nincs már Morzsinak, de mégis talál egy babagyümölcspépet, amiben – jaj de jó, gondolhatja Morzsi – van barack! Elő a piros kanalat, hamm be a barackos pépet. Öt kanál után mamó szünetet tart, hogy a saját vacsorájából a saját szájába is tegyen. Morzsi máris az asztalon dobol, elvégre nem lehet egy ilyen babát (aki a ködöt is megenné) csak úgy megvárakoztatni. Kompromisszum születik, minden ötödik, Morzsinak adott kanál után mamó is ehet egy villányi paprikást. Fogyókúrának nem is lenne rossz, hogy ez még nem jutott eszembe! Aztán az adag vége felé mamó engedékeny kedve is előtör, és megint megengedi a babának, hogy kézzel belemalackodjon, elvegye a kanalat, minden ujja, tenyere és az asztal (és a szék, talán még a függöny is, de az ablakpárkány biztosan) barackos lehessen. Még marad egy kis barackos izé, de Morzsika szemmel láthatóan jóllakott, és nagyon barátságos. Mamó máris lecsap, arctörlés, kéztörlés. SEMMI REAKCIÓ! Mamó nem hisz a szemének, hát nem képes még egyszer megtörölni a baba arcát, kezeit!? Még mindig semmi tiltakozás. Morzsika tudomásul veszi, hogy az uzsonnának vége, és máris nyújtja a karjait: „na, akkor vegyél fel, vigyél innen ki, oda, ahol történik is valami!”.

Mamó pedig szép lassan összerakja a képet, amit végre megértett. Morzsinak sosem a vízzel van baja! Hanem azzal, hogy a vizezés, azaz arc- és kéztörlés egyértelmű jelzés volt arra, hogy az evésnek VÉGE. Ezt elég hamar megtanulta, csak éppen nem értett egyet vele, mert még enni akart (volna). Lám, most, mikor kedvére ehetett, és jóllakott, meg se pirulázta, hogy a buta mamója kétszer is végigtörli. Most már véget érhetett az ebéd, mert Morzsi eleget evett.

Ajjaj, ezek szerint én, oktondi Morzsimamó kiéheztettem a fiam, figyelmetlen, bunkó módon elhanyagoltam e szegény, általában farkaséhes kis babóm… Hm, jaj de nem jó most énnekem lenni! De aztán megvigasztal a tény, ha arra gondolok, hogy Morzsi egyre szilárdabban áll a tömött kis cobákjain, meg hát kilenc és fél kiló (és vajon hány centi?). Szóval a gyerek mégse sovány, mégse vérszegény, mégse bágyadt… de akkor ezek szerint nagyevő. Pedig a mamó – valahányszor azt mondták neki, „Na, ez a gyerek biztos eszik rendesen, amekkora!” mindig is azzal büszkélkedett (e nagyon zöldbe forduló, ökovilágban persze már csak egyre halkabban), hogy a fia nem fogyaszt annyit, mint a kocsija.

Csakhogy, ezek szerint, ez nem a drága kis palántán múlott. Mindeddig. Na de sebaj, Morzsika, ha legközelebb is tiltakoznál a kéztörlés ellen, a mamó máris melegíti az újabb adag brokkolit, amit a papád úgysem enne meg.

De jó volt újra találkozni, Márta néni

2010. november 25. 

Bementem ma egy boltba a luxembourgi Auchan üzletközpontban. Ajándékot venni mentem, és végül én kaptam ajándékot.

Egy eladónő és egy pénztárgépszerelő fiatalember volt bent. Zene szólt, afféle „world music”, világzene (hm, én inkább etnozenének fordítanám). És az a hang. Ami egyből megfogott, nagyon-nagyon pozitívan, elragadott és elgondolkoztatott egyszerre. Az nem lehet, hogy még valakinek ilyen hangja legyen. Hogy ez ennyire hasonlítson… - gondoltam.

Aztán bármilyen halkan is szólt, meghallottam a szöveget. Magyarul volt! És a Hang, igen, az a hang nem egy hasonló hang volt, egy véletlen ritka jelenség. Ó, hogy is gondolhattam ilyesmire?! Sebestyén Márta hangjához fogható nincs. Ez ő volt, igen, ő!

- Önök magyar zenét hallgatnak! – mondtam az eladónak.

- Nem tudom, a szerelő fiatalember tette be, az ő CD-je – intett a nő a piros egyenruhás szerelő felé.

- Ez egy válogatás, nem tudom, milyen nyelven van – így a fiú.

- De én tudom! Igen, ez magyarul van – és elmondtam nekik, persze csak nagyon röviden, hogy ki ez az énekesnő.

Talán a focirajongók értik meg legjobban, milyen érzés volt. Olyasmi, mint amikor elutazik például Zsolti tanár úr, például Korfura, de tőlem akár Montevideo is lehetne a hely neve, és egy parkban meghallja, hogy a helyi öregurak Puskás Öcsiről beszélgetnek (anélkül, hogy tudnák, épp egy magyar focirajongó sunnyog a közelben)… Az egyetlen név, amit már sokszor hallottam említeni, ha valakinek messzi országokban elmondtam, hogy magyar vagyok.

Öcsi bácsi, Isten nyugosztalja, egy másik generáció nagyja volt, és ma már nem tudom, az élők és még nem nyugdíjaskorúak közül kik nevét ismeri a nyugati (és keleti) világ átlagembere. De itt van ez a hang – ezt már ismerik, még ha nem is tudják sokan, milyen nyelv, milyen dallam. A magyar népzenei hang. Azazhogy, számunkra ennél sokkal több. Azok számára, akik 1987-ben keservesen, nagy nehezen átjuttatták Biharkeresztesnél a határon azokat az áldott jó lemezeket, vagy titokban, sötétített lakásokban, házibulikon hallgatták többek között a moldvai csángó, mezőségi dalokat, eljártak táncházba, Sebestyén Márta hangja a szabadság szó szinonimája volt. Távoli rokona az identitás szónak, mondjuk például Sepsiszentgyörgyön 1988 körül.

Ezen túl, még egy emlék. Ez már személyes találkozás kamaszkorom hősnőjével. Utolsó Magyarországon töltött heteim alatt, 2003 őszén találkoztunk, Budán, a Bartók házban, a Svéd Nagykövetség egyik rendezvényén. Kicsit beszélgettünk is, „Márta néni” (ő mondta viccesen magáról, hogy „néni”) életben is kedves és közvetlen volt, pedig nem tudhatta, mekkora rajongójával beszél :-) , már nem az 1988-as piros-fekete szőttes tarisznyám lógott az oldalamon, sőt, épp fekete kiskosztümöt, magas sarkú cipőt viseltem… Nem sokkal azután végleg eljöttem Budapestről, és évek óta nem jártam ott.  Most képzeletben megint térülök-fordulok egyet, mondjuk a Marczibányi tértől a Molnár utcáig, hátha valakinek átadhatom az üdvözlő üzenetet: „Jaj de jó volt ismét találkozni, Márta néni!”

Szia Unokatesócska

Isten hozott, kicsi Unokatestvérkém! 

Én Morzsi-Áron vagyok, az apukád bátyjának a fia, a majdani bandavezéred. 

Szóval egy évben sikerült rácsodálkoznunk a földre! Akkor hát boldog első karácsonyt nekünk a földön!

Nagyon örülök neked, és kívánom, hogy mielőbb kiheverd a sietős érkezést. Remélem, hamar gyarapodik a súlyod, és vagy a családot engedik hozzátok látogatásra a brassói kórházba, vagy téged és az anyukádat haza. Ne ijedj meg majd a sok arctól, inkább örülj. Én nagyon örültem volna, de annak idején a kórházban egyetlenegy látogatóm sem volt (már aput leszámítva - neki megengedték, hogy fogadjon, mikor születtem), és még mindig nem láttam senkit a rokonságból.

Úgyhogy értékeld, kis barátocskám, hogy nagy család vesz körül, és a mamád is biztosan kap segítséget. Kívánom neki is, hogy mielőbb talpra álljon, és boldogan belenőjön az új szerepébe (ami most még nem egyértelmű). Biztosan fogja majd élvezni, az én mamóm nagyon ki volt készülve az elején, és nagyon egyedül volt, de ma már rettenetesen örül, hogy ugrálhat a kedvemért, és ma már ő a legjobb barátom, apu meg a legjobb játszótársam és babysitterem. 

A mamóm üzeni, hogy nagy ölelést küld az anyukádnak. Én is küldenék egy hátbaveregetést neked, de azt mondták, ne próbáljam meg, mert már négyszer akkora vagyok, mint te. Úgyhogy csak igyekezz, azzal a növögetéssel - mire ötévesek leszünk, már egy súlycsaládba kell tartoznunk, különben előtted mászom fel a kerítésre.

Na aludj jól!

Morzsi

Nem igaz – Hurrá – Hány centi?

Heti összefoglaló, amelyben nem történik semmi frappáns, csak „business as usual”

„Nem igaz, hogy nem szeretem!”

Morzsika tiltakozik a hirtelen levont következtetések ellen. Nem igaz, hogy nem szereti a sárgát-narancssárgát, és az sem, hogy a kacsák nem a barátai. Ezt a mamó is megerősíti, mert ma már a Morzsi játékai között találta meg az Oroszlánszerű Tehenet. Morzsika éppúgy kézbe vette, megszakértette, belerágott a sarkába, mint minden másik játékának, majd elejtette, mint minden másik játékát, és indult a függöny, üvegasztalka, párnák elleni újabb ostromra.

A nagymama másik kacsás következtetése sem állja meg a helyét, Morzsi igenis szereti a sárga kacsákat. Ma előkerült a Nagyon Szimpatikus Kacsa, amit Bori babától (aki már nagylány, oviba jár) örökölt Morzsi, de csak ma kapott először kézhez. A Nagyon Szimpatikus Kacsának színes, jól rágható gyűrűk vannak a nyaka körül, narancssárga a talpa, és mustársárga a teste, de a hasa átlátszó, és sok színes golyócska zörög benne, ha megrázzák.

Morzsinál ez volt a szerelem első látásra! Ha mamó kezében a kacsa, és közepes tempóban rázza Morzsi előtt, a baba nagyon felderül, még a szipogás, és orrfolyás közepette is. Szóval nem lehet elmondani, hogy babónknak előítéletei lennének bizonyos állatfajtákkal szemben (most nehogy rendszertani kiokításban részesüljek egyes biológusok részéről)…

Ezen a hideg, kint nagyon barátságtalan, beteges december elején Morzsi negyvenötödször rohamozhatta már a Zoli által újra megerősített babagátat felváltva a kanapé különféle szélein, sőt át is mászott rajta (kábé úgy kifáradva, ahogy a papája a Hörnli úton lefele jött annak idején), mikor mamó kiment felmosni az előszobát (ha nem lenne baba a háznál, most a koszban ülnénk – gondolta, a náthától még nehéz fejjel – de így mégis ragyogni fog az előszoba).

Mamó az előszobából is hallotta, ahogy Zoli kiabál „Morzsi, ne húzd a hajam!”, „Morzsi, kapcsold vissza a villanyt!”, „Morzsi, jaj, ha a mamód meglátja, hogy téped a svájci magazinját!”… Valóban sötét volt odabent, de ez gyakori, mert Morzsinak egyáltalán nem esik nehezére felállni, odaegyensúlyozni a villanykapcsolóig a kanapé támlája mentén, és lecsavarni a villanyt. Felcsavarni már nem tudja, szülei pechjére. De nem igaz, hogy Zoli nem szórakozik ezeken a helyzeteken.

A svájci magazinért nem volt olyan nagy kár, Morzsika ugyanis egy olyan lapot zsákmányolt, amit mamó úgyis megengedett volna összetépni – a legújabb Divat „Rózsaszín” Joe kreációba öltöztetett modell ugyanis annyira vékony és hosszú volt rajta, hogy azt már a leleményes ruhakölteménnyel sem lehetett esztétikussá tenni.

Az igazi baj korábban történt, mikor Morzsika a Nagyon Szimpatikus Kacsát véletlenül lesodorta, mondhatnám leütötte, be egyenesen a Nagyon Nagy Barikáddal elszigetelt kanapé mögé, sőt alá, de olyan messzire, hogy mamó nem is látta, hová. Így aztán meg kellett várni, míg apu kihalássza, mert ő a Nagyon Nagy Barikád lebontása NÉLKÜL is vissza tudta szerezni. A másik baj még ennél is nagyobbnak indult! Morzsika egy óvatlan pillanatban lecsapott Zoli csokis nápolyijára, és kiborította a dobozt az asztal alá, mögé… De a leleményes apukája szépen összeszedte és újrahasznosította az egészet. Mi mindig is a környezetvédelem hívei voltunk.

Így aztán minden jó, ha vége jó. Pláne, hogy más egyéb is véget ért. A ház tatarozása! 

Hurrá! Háromszor is!

Bezzeg a mamó, mióta dolgozik, olyan szórakozott, hogy észre sem vette: megint akadálymentes a ház környéke! Hurrá! Most akkor pontot teszünk egy hosszú történet végére. Unom már, hogy minden hatodik naplójegyzetbe beosonnak valahogy ezek a portugál ácsok, mázolók… A tatarozók ugyanis pontosan azon a napon vették birtokba a házat, amelyen az első szülési fájások jelezték Morzsi érkezését. Előtte levő héten mamó és apu még vásárolt egy jó kényelmes, erózióálló tikfaszéket, hogy a nyári napokon mamó azon tudjon – ölében a babával – az erkélyen pihenni. Mint tudjuk, az erkély egész nyáron használhatatlan volt, sőt a lakás is lakhatatlan, lesötétített zajos odú lett, DE ennek köszönheti egyik legklasszabb nem tervezett nyaralását a kis új család. A baba pedig amúgy sem szeret pihenni.

Igazából, amíg itthon volt Morzsival, a mamó teljesen megszokta, hogy állványok, építőmesterek, szerelők, és egyéb salapétás lények serege jön-megy, mászkál, énekel, dumál, bográcsot melegít, vitatkozik, néha vakol, állványt szerel a ház körül. Minden ötödik-hatodik napon. A közte levő időben csak az állványok és barakkok takarták el a kilátást, és nehezítették a garázsba behajtást, erkélyre kilépést. A negyven napra ígért munka végül most, Morzsi hetedik hónapjának végén ért véget (ami testvérek közt is minimum szárnyolcvan-kétszáz nap). Nem igaz, hogy mamó nem szereti a portugál munkás bácsikat. Csak valahogy ez a tatarozás nem úgy sült el, ahogyan ígérték. Persze, nem a bácsikon múlott, hanem az őket munkáltató luxemburgi cégen. És mamó, aki egy munkanélküli, pedig dolgos székely apuval él együtt, tudja, hogy tíz erdélyi munkáslegény negyedannyi idő alatt rendbe rakta volna a házat, negyedannyi pénzért. Mamónak a világ igazságtalanságával gyűlt meg a baja, semmi mással.

Ráadásul november elejétől dolgozik, tehát már nem figyelte, hol is tartanak épp a munkálatok. Ezért aztán a hét közepén, mikor napközben is itthon volt betegség miatt, érezte, hogy valami nagyon furcsa. Mikor Zoli végre rászólt, hogy nézzen ki az ablakon, meglepődve vette észre, hogy nincs ott a két barakk, a sok állvány, deszka, festékes vödör… Sőt, valószínűleg a lent a mosókonyhában is újra használható az egyetlen vízcsap, amire a munkások slagot tekertek, de olyan szorosan, hogy egy nőnek esélye sem volt ott kezet mosni… (mert lecsavarni nem lehetett, és a slag másik vége kint volt valahol a barakkoknál). Sőt, a garázsba már nemcsak precíziós műszerészi hajlamokkal (vagy legalább miniatúrafestői tehetséggel) megáldott sofőrök tudják bepasszírozni az egynél több kerékvonallal megáldott járműveket (mert nincs ott a bejáratot leszűkítő állvány). Hurrá, tehát.

Sőt, közéletileg is hurrá, itt Luxemburgban, mert véget ért az orvosok sztrájkja! Október 22-től november 25-ig (!) tartott az egészségügyi miniszter legutolsó reformtervezete (haha, nemcsak Magyarországon, és az USÁ-ban van ilyen) elleni szervezett megmozdulás, ami azt jelentette, hogy az orvosok nem voltak hajlandók délután dolgozni! 13 órától bezártak a rendelők, üzenetrögzítőkre kapcsoltak a telefonok, a hónapokkal előre beütemezett műtétekre nem került sor, a kórházakban csak a sürgősségeken dolgoztak az orvosok. Ja, meg a szülészeteken. Tehát születni, vagy balesetet szenvedni szabadott, de isiászt kapni, influenzás lenni, felfázni, kanyarót elkapni, daganatot növeszteni ugyancsak merész vállalkozás volt itteni embertársaink részéről. De nem is lett volna érdemes elmenni még délelőtt sem dokihoz, mert a sztrájk jegyében nem írhattak ki betegnek senkit egy napnál hosszabb időre! Azt az egy napot (13 óráig csak, persze) meg a rendelőjükben töltötte volna az ember várakozással. Mamó egyik torokfájós napján negyed nyolckor rohant a buszmegállóhoz, és mikor elszaladt a rendelő mellett, szinte örült, hogy csak a torka fáj, mert látta, hogy már akkor sokan álltak kint a rendelő előtt a csípős hidegben, arra várva, hogy nyolc körül megjöjjön az asszisztens, és kinyissa a várótermet. De most ennek vége, délután is szabad beteg lenni. Hurrá megint!

Hány centi lehet?

Azért is hurrá, mert mire babakocsival járhatatlanok lettek a behavazott, jeges utcák, addigra sikerült Morzsinak téli kezeslábast szerezni. Bizony, ez nem volt könnyű, mert mamó még várandós korában vette az első pihe-puha bélelt kezeslábast, de azt Morzsi már október elején kinőtte! Utána meg valahogy nem volt idő vásárolni, ugyanis az itt nem két perces tevékenység. Mindenki azzal bíztatta mamót, hogy nagyon jó dolog kisfiú anyukájának lenni, mert nem kell majd az embernek órákon át válogatnia a masnik, rózsaszín szalagok, csipkés tüllruhácskák, minibizsuk között, hanem beszalad az ember a boltba, kiragad egy megfelelő méretű, kék-zöld-barna akármit, és máris kész a gyerekének a ruhatára. Hát, ez azért nem így van! Az első nehézség a megfelelő méret eltalálása. Ugyanis más a francia, az olasz és más a német, angol, belga ruhaszámozás. Van, ahol páros számok a menők babaruha műfajban, van, ahol páratlanok. Van, ahol a gyerek életkorában gondolkodnak, van ahol a centiméterekben mért hosszúságában. Szóval összehasonlítani nem érdemes, se arra emlékezve betérni a boltba, hogy a jelenlegi testhezálló ruhácskája 74-es, tehát akkor annál nagyobb kell. Francia barátok küldtek ajándékba Morzsinak egy piros pizsamát, és a jövőre gondolva tizennyolc hónapos kisgyereknek való méretet választottak. De a nyolcadik hónapot épp betöltött Morzsira éppen most jó a nadrág! Viszont body-ból még rájön a 74-es is, ami hat hónapos babáknak való Németországban, és kilenc hónaposaknak Franciaországban.

Szóval mamó ennek tudatában szánta rá magát péntek délután, hogy elmegy végre téli kezeslábast venni Morzsinak. Nem volt könnyű megtalálni az utolsó kettőt a boltban. De két különféle méret, és két különféle típus, két különféle szín, különféle zipzár… A vége az lett, hogy mamó kételyek között hívta fel aput, hogy most azonnal, de tényleg most rögtön mérje le, hány centi épp a Morzsi. Mamó a boltban vár, Zoli nem hívja vissza. Még egy kicsit vár, de Zoli még mindig a gyereket méricskéli. Vagy elfelejtette volna, hogy vissza kéne hívni mamót, és bediktálni azt a bűvös számot. Végül mamó hazaszól: „Na, hány centi az gyerek? Lemérted már ?!” Zoli nagyon enyhén idegesen közli, hogy nem, mert legfeljebb a Morzsi kerületét tudná lemérni, ugyanis annyira nem bír ez a baba egy helyben, kinyújtózva megmaradni, hogy már egy ideje csak egy gombolyagot lát, ha Morzsira néz! Aki már megint arrébb kúszott, a mindenét (vagy gurult?). Szóval Zoli feladta a mérést, ahhoz most már biztos, hogy két ember kell, vagy egy alvó Morzsi.

Mamó kétségbeesetten megveszi a kisebbik, 81-es méretű, nagy, bélelt téli kezeslábast, megtudakolva a visszacserélés feltételeit. Otthon aztán az derül ki, hogy még ez a kezeslábas is túl nagy Morzsinak, de amit már két hónapja kinőtt, az pont ennél egy mérettel volt kisebb. 

Arról nem beszélve, hogy a kérdés továbbra is megválaszolatlan. Hány centi lehet most ez a gyerek?

Este mamó és Zoli nekilát megmérni. Morzsi nem tűri sokáig, de első mérésre azért már összejött egy szám. 72 centi. A baj csak az, hogy október végén a doktor bácsinál Morzsika már 74 centi volt! Össze pedig nem mehetett. Sebaj, megmérjük reggel is, olyankor néha nyugodtabban elfekszik egy helyben, akár öt percig is. Reggel Morzsi már csak 70 centi, a Zoli narancssárga lakberendező mérőszalagjával mérve. Csak nem fogy el ez a gyerek? - tépelődik mamó. Aztán eszébe jut, hogy a dokibácsi szabómérőszalaggal mérte, és hajlította a szalagot a gömbölyödő gyerek hátgerince mentén. Na, majd ők is úgy fogják csinálni. Este újabb próbálkozás, 74-75 centi, vagy valami ilyesmi. Mamó szerint ez sem jó, mert már másfél hónapja is annyi volt a gyerek, újra kell mérni. De Morzsi már nem hajlandó együttműködni, folyton felül, feltérdel, négykézlábra fordul. Vajon reális-e az olyan mérés, amelynél az ember az ülő babát méri végig? Matematikailag az, persze, de akkor miért nem mérnek így mégsem gyereket? Mamó töpreng, Morzsi zökkenti ki, mikor vészesen közel hajol a pelenkázóasztal pereméhez. Mamó ma sem fogja megtudni, hogy mértanilag mekkora gyereke is van!

Végkielégítésként egy válasz este jön, mikor Morzsi egyik kedvenc játékát játsszák. Ennél a játéknál a babát az ablakpárkányra kell állítani, ő nekidől az embernek, egyik kezével fogja az ablakkilincset, a másikkal pedig vagy a zöld hálószobafüggönyt akarja letépni, vagy az ablaküveget csapkodja szelíden, miközben kibámul a havas belső udvarra. Ma este is kinéz, aztán, ahogy szokott, azzal a hátsó gondolatoktól mentes tiszta tekintetével ránéz az emberre, afféle cinkos boldog összenézéssel, amikor egy magasságban van a mamó és baba tekintete. És ez az ártatlan és nagyon boldog tekintete azt mondja: „látod, milyen sokat nőttem? Már majdnem sikerült lerántani a függönyt!”