Sunday 28 November 2010

Az oroszlánszerű tehén


Aki már több ideje olvassa ezt a blogot, emlékezhet talán, hogy egyszer megemlítettem egy nagy sárga gumikacsát (http://mercury29lion.blogspot.com/2010/10/morzsika-eltunik.html). Amitől Morzsi félt, de amivel aztán békét kötött. Ja, a jó öreg kacsa, Enikő barátnőm ajándéka most is ott lakik a fürdőkád szélén.  A család részévé vált, és nem is jutott volna ma eszünkbe, ha nem történik valami különös.

A drága kis beteg baba is kint volt ma velünk a konyhában, megmelegítettem ételét, és akkor a papája kihozta, hogy ott etesse meg. A halványzöld kanapén már csak tejet kaphat :-), meg kell tanulnia, hogy az evés helyszíne az ebédlő (ami nálunk a konyha is egyben, meg a kamra is, meg a mamó üvegfestőműhelye, táncterme). Azt kérlek, ne áruljátok el Morzsinak, hogy a mamája nem következetes, és a munkahelyét is „az evés helyszínének” tartja néha, annyi édesség és szendvics és joghurt felhalmozódik kis irodájában. Minél véget nem érőbbnek és nehezebbnek tűnik valamely feladat, annál gyorsabban fogynak a raktárkészletek, nyilván, konyha, kantin, kávézó nincs az épületben, ergo marad az iroda… Nincs menekvés a munka mezejéről.

Szóval, szegény Morzsika a köhögések és szörcsögés közepette is megéhezik néha-néha, ami számunkra reménysugarat gyújt mindig, hogy akkor nem lehet olyan NAGYON beteg. Most is elkészül a vacsorája, megterítek neki. Értsd: sokrétű feladat!

Ami könnyű, mint például az etetőszék letörlése, nedves és száraz arctörlő kendők előkészítése, kanál az etető személynek, kanál a babának, lábosalávaló (azaz lábosalátét), lábos, benne zöldségfőzelék csirkehúspéppel, egy rágható játék, mert néha szünetet akar tartani az etetendő alany – az már mind kész van. Most jön a kihívóbb része: széket keríteni a konyhaasztal mellé a nappaliból. Nincs elég székünk, mert Zoli kénytelen volt újra átépíteni a lakást, és beépítette a két konyhai széket a nappaliban létrehozott Morzsi-parkba, ahol a székek háttámlája afféle autópálya-korlátot képez arra a nagyon is valószínű esetre, ha Morzsika latba vetné mind a kilenc kilóját és két lábra állva, teljes testével nekifeszülne felesleges párnákból és paplanokból épített határainak. A székeken nyomatékként még egy-egy adag női magazin, mondjuk a baba tömegével nagyjából megegyező mennyiségű Elle, Annabelle, Marie-Claire, Psychologies az egyik széken, és szintén legalább egy morzsinyi tömegű építészeti, lakberendezési és design magazin a másikon (tévedésből mindig megveszem őket, aztán hazaérve rájövök, hogy a mienk még mindig csak másfél szoba, át nem rakható falakkal és zsúfolásig berendezve már…). Kakukktojásként a Les Alpes és a Geo is előfordul egyik-másik kupacban, a tetejükön pedig valami jó nehéz, nagy formátumú könyv, mondjuk Zoli legújabb kincse, a „Hogyan rajzoljunk fejeket?”, vagy „Digitális portréfestészet” és egyéb állatfajták (Kösz, G. Durrel). Sajnos csak két széknek volt hely a konyhában, ezért a harmadikat a pincében tároljuk, a negyedik meg már ott sem fért el, ezért össze sem raktuk, hanem a garázsban maradt, a dobozában. Pedig jó lenne még két szék most, a szalagkorlátot kiegészíteni a vesebab alakú kanapé széles végénél is, ahová már nem jutott a kínai nagyfalból… Itt élőkorlát van, egyikünk folyton itt ücsörög (őrt ül), hogy Morzsikát leállítsa a világ vége felé vezető útján.

Hol is tartottam? Ja, szék kéne. Ezeket a bábeltornyokat szépen lebontja az ember, Morzsit szigorú apai felügyelet alá helyezi, és már viheti is a székeket vissza a konyhába. Itt majd az ember szembeül az etetőszékkel, amelyben a szorgalmasan tátogó, de fejecskéjét ugyanolyan szorgalmasan forgató babával kell szembekerülnie.

Még egy-két apróságot előkészítek, igen, mi is kell még? Ja, puha papírzsebkendő, mert épp ömlik az orra, nyálazó (azaz előke, bavoir), és akkor, ajjaj, nem találom ezt a legutóbbit. Ami nélkül garantáltan át kell majd a végén öltöztetni Morzsit. Ezt elkerülendő, inkább keresek egy nyálazót.

Sok választásom épp nincs, mert a legtöbb már a szennyesben vár új inkarnációra, a konyhai radiátoron csak az a legújabb polisztirén izé van, amit a múlt héten vettünk meg kisebb vita után. Nekem eredetileg nem tetszett (most sem igazán), de Zoli elmagyarázta, hogy ez olyan műanyag elől zsebformára hajtogatható, praktikus cucc, amibe belehull majd az ételmaradék, és akkor nem a földre, babaruhára kerül. Bár tudományosan kimutattam, hogy rá van írva a címkéjére: „Tizenkét hónapnál nagyobb gyereknek”, a végén mégis megvettük, én meg arra gondoltam, hogy pár hónapig a fiók alján fog lakni az illető előke. De most szépen megint derogációt engedélyezek magamnak az elveimtől, merthogy nincs más kéznél. Előrántom a narancssárga műanyag előkét (nyálazót), amin piros kontúrral egy nevető? nyelvet öltő? kacérkodó? tehén feje van kirajzolva, és boldogan Morzsika nyaka köré kanyarítom. A baba hangulata eddig sem volt fényes, de most aztán mélyrepülésben közelít a padlóhoz.

Megérkezik a legénység másik tagja, Zoli apuka, aki elfoglalja kijelölt helyét Morzsival szemben, és kirángatja az etetőszék asztallapja és Morzsi hasa közül az általam oda beszuszakolt narancssárga tehenes izét, hogy elől legyen, mert akkor majd azt keni össze a gyerek, nem a ruháját. (Szegény baba, furcsán áll rajta ez a merev előke.)  Morzsika kétségbeesése határtalan. Elveszett, elhagyott kisbaba a sivatag közepén, az erdő mélyén, szülei által meg nem értett, ráadásul beteg kis ártatlan… Szája legörbül és elkezd sírni. De most nem úgy, mint amikor tudatosan figyeli, hogy halljuk-e. Ez most őszintén elkeseredett segélyhívás. Zoli abbahagyja az etetést, tanácstalanul. Talán nagyon fáj a gyerek torka, és nem akar enni, mert a nyelés esik nehezére…

Tépelődünk, kísérletezünk, de rövid időn belül világossá válik: a narancssárga tehenes előkével gyűlt meg kicsi Morzsi baja. Nem akarom szegény beteg kisbabánkat gyávasággal vádolni, de az az igazság, hogy fél a narancssárga (piros kontúrral körbevett) tehéntől. Na, akkor ezt gyorsan kipateroljuk a konyhából, Zoli adagolhatja tovább a vacsorát. Néha fáziskésésben van, mire betenné a teli kanalat a baba nagyra tátott szájába, addigra Morzsi már be is csukja, vagy épp megint észreveszi az ajtó, a konyhaszekrény, a mamó, az akármi érdekes mintáit, és abba az irányba néz, vagyis elfordítja a fejét, a teli kanál pedig az egyik arcán landol. De előbb-utóbb elfogy a kis lábos tartalma, csak mi nem értjük még a jelenséget. Míg eszembe nem jut a nagyobbik sárga gumikacsa!

Igen, attól is ugyanilyen nyilvánvalóan ódzkodott eleinte a gyerek. Máris futtatjuk eszméinket, találgatunk. Mi a közös a kettőben? Műanyag, ja, de ez most nem a megfelelő válasz. Sárga – narancssárga! Ez az! Zoli máris talál valami humángenetikai, evolucionista megoldást, rögtön hozza példának a naposcsibék esetét a vércse alakú rajzjellel, és bingó, meg is találtuk Morzsi baba ellenségét. A nagy ragadozót, ami olyan sárgásbarna, mint ez a tehén, és amelytől már génjeiben is reszketett az emberfia (pláne, ha valami szavanna volt a lakhelye, de párezer éve ez még nem volt olyan rendkívüli esemény).  Aha, az oroszlánoktól vagy egyéb hasonló nagyvadaktól való félelem tudatalatti maradványai (vagy a róluk a génjeinkbe beívódott információ tudattalan emlékei) keltenek gyerekünkben veszélyérzetet! Elvégre ez az előke pont olyan színű, mint … egy rajzolt oroszlán! Narancssárga. Valljuk be, a képzőművészethez semmit sem értek, de ez a tehén színében határozottan hasonlít az oroszlánhoz (mármint rajzfilm-oroszlánhoz). Ez egy oroszlánszerű tehén! És a mi kis okos, ösztönlény babónk rögtön megszimatolta a veszélyt.

Ez most már tutibiztos, mert mikor a mi vacsoránkat is elkezdem előkészíteni, Zoli egy percre eltűnik, majd hallom, ahogy visszatér, és a gyerek megint elkezd sírni. Ez a tudós, kísérletező Zoli, hát nem visszahozta a gonosz, oroszlánszerű tehenet, hogy száz százalékos biztonsággal leellenőrizhesse, tényleg ettől ijed-e meg szemünk fénye! Irgum-burgum! A sírás hallatán, még mielőtt ráförmednék, tengerentúli örömmel állapítja meg, hogy Heuréka! megvan a hiányzó amőba, azaz a Morzsipálya hiányzó szalagkorláteleme! Nincs ugyan már több székünk, de ahová nem jutott szék, oda egyszerűen letesszük a narancssárga tehenes előkét, és a baba többé nem fog a kanapénak arra a szélére kikúszni. A szentségét, hát nem igaza lett!?

Attól ma este már garantáltan nem kell tartanunk, hogy Morzsika megint a mélybe tekintsen a kanapé széléről. Csak éppen engem furdal állandóan a lelkiismeretem, mert amióta odatettük a kvázioroszlán szerepét betöltő tehenet, azóta folytonosan odasandít, mintha nem merne neki hátat fordítani, és már nem játszik olyan gondfeledten. Néha még el is törik a mécses, pityereg kicsit… De mégsem menekül a kanapé másik végéig, ahová hívogatjuk. Egy méternyi tiszteletteljes távolságból sandít az oroszlánra, aztán engem néz segélykérően. Hát nem megesik rajta a szívem? Na, ezt az estét is az ölemben végzi, a gonosz oroszlánszerű tehén pedig a nyomtató tetején landol. A holnapra most tilos gondolni, szép álmokat!

1 comment:

borika said...

Úgy látszik Áronka nem szereti az állatok közül a sarga kacsát és tehenet,a sarga szin se a kedvenc szine.NE BUSULJ mORZSIKA BIZTOS TALALSZ ERRE IS MEGOLDAST HOGY HOGY KERÜLD KI VAGY TÜNTESD EL ÖKET
PUSZI MINDENKINEK ÉS JÓ EGESZSÉGET