Morzsika eltűnik

Morzsika eltűnik

Gyerekünk tartogatja a meglepetéseket, és mindig előrukkol egy újabbal. Állítólag van még húsz-huszonöt évünk, hogy hozzászokjunk. De tulajdonképpen élvezzük. Én a magam részéről azt is élvezem, hogy sokszor nem értjük a dolgokat. Hogy Morzsi miért nem mozdítja a füle botját sem a porszívóra, miért nem zavarja őt a papája gótmetáldörmögős zenéje, az még világos… de hogy a nagyobbik sárga gumikacsától miért fél, hát azt nem tudtuk megfejteni. Egy biztos, addig bömböl és húzódik arrébb, amíg ki nem vesszük mellőle a kék babakádból. Ha ez megtörtént, a nap visszatért a rendes kerékvágásba, lehet élvezni a fürdést.

(Anyukám azzal vigasztalt, hogy én a sárga gumicicát utáltam annyira, hogy képes voltam irányt változtatni, ha megpillantottam valahol magam előtt. Ezt persze ki is használták! Ha valami nemkívánatos irányba lódultam neki négykézláb, elég volt elém rakni a gumimacskát, minimum 90 fokos szögben eltérve máshol érkeztem meg végül.)

Na mindegy, a gumikacsát nem akarom Morzsiriasztónak bevetni, csak csodálkozunk a dolgon. Mert egyáltalán nem volt annyi információtartalma, mint annak a hat spanyol túrázó egyetemistának, akikkel együtt utaztunk egy kabinban a héten Svájcban. De Morzsika éppen olyan ijedten görbítette le a száját a kacsa láttán, mint mikor az egyébként nagyon barátságos spanyol fiúk szóltak hozzá. Rejtély marad…

De az igazán ijesztő rejtély akkor kísértett meg, mikor Zoli volt a gyerekkel egyik nap, még a svájci albérletben a jó öreg jégcsákány-kovácsműhely fölött. Most, hogy Magyarországon több falu lakossága is bujdosóvá lett a vörösiszap miatt, és az a minimum, hogy együttérzek ezekkel az emberekkel, akiknek életük munkája (sőt, szeretteik) lett(ek) oda, nem olyan nagy öröm elújságolni, hogy kényelmes kis lakás volt. De igazából nagyobb volt, mint ez, ahol most lakni kényszerülünk még három évig, itt Bettembourgban. Szóval, kovácsműhely ide vagy oda, fent szépen be volt rendezve, mindennel, ami nekünk itt nincs, például volt benne olvasósarok, sarokablakokkal (ez a szívem vágya, de hát…) szőnyeg, amin lehetett heverészni, külön íróasztal és fotel. Ez még fontos lesz, megjegyzendő.

Egyik esős-ködös nap délutánján Zoli vigyázott Morzsira, és miután ez utóbbi nyugodtan rágcsálta a gumipapagájt, az előbbi nyugodtan belemerülhetett a wallis-i, ja nem, berni felföldi Alpok három-négyezres csúcsainak legutóbb megszerzett leírásába, abba a kis, bibliaformátumú és majdnem ugyanolyan jelentőségű angol nyelvű műbe, amit a brit Alpine Club adott ki, áldja meg őket érte az ég! ((Ezt én mondom főleg, mert így legalább nem valami francia vagy német könyvet böngész a kedves párom, úgy, hogy három percenként átkiált a konyhába: „mit jelent, hogy „rocheux/spaltenreich/dégaine/Klemmkeile… ?”)).

Azért a Balmhorn csúcsára vezető északnyugati AD-s gerinc útleírásának közepe táján Zoli mégiscsak kizökkent egy pillanatra, talán a csend lett gyanús, nem tudom, de bevallása szerint rá akart pillantani a gyerekre, és felnézett a könyvből. Ó, help! Morzsika nem volt a narancssárga pokrócon a kanapé előtt. Morzsika nem volt sehol a közelben!

Most aztán jól jön a tény, hogy az a lakás mégsem volt olyan nagyon nagy, és hogy elárultam már a kulcsszót (FOTEL), mert szerencsére megkerült a baba jó öt méterrel arrább, a fotel alatt. Ez az egész nem is lenne olyan rendkívüli, ha hamarabb észrevesszük, hogy gyerekünk tud előre is kúszni! De ezt eddig nem csinálta! Hurrá, egyik szemünk máris nevet, a másik máris sír, akárcsak szegény Morzsika, aki egy óvatlan pillanatban – még mielőtt odaugorhatna apukája, hogy óvatosan kiszedje a fotel alól – felemelte a fejecskéjét és persze bele is ütötte a fotel ülésének aljába. Éppen emiatt sír a másik szemünk – bettemburgi lakásunk nem gyerekbarát, és főleg nem biztonságos egy mobilissá vált babának. Két számítógép, egy állólámpa, két íróasztal, temérdek vezeték, egy faltól falig erkélyablak üvegből, közte ajtóval, pár négyzetméter IKEA-könyvespolc, persze megrakva… sehol egy puha szőnyeg, se egy gyereksarok, és akkor itt állunk egy esős országban egy expedíciózásra hajlamos kisgyerekkel, aki már régen feltérképezte járókája határait. Valahogy azt hittük, még várat magára a pillanat, amikor már saját feje után megy ez a gyerek…

Igen, időközben világosan beigazolódott, hogy felfedezőgyanús egyénről van szó, mert ugye abba a korba ért, és mert egy színes tárgyért képes nyögve-lihegve, de mégis könnyedén, és főleg FELTARTÓZTATHATATLANUL átkelni a nappali másik végébe. Így tudta leellenőrizni pár másodperc alatt, hogy apu tényleg mindent kiszedett-e a szekrényből utolsó napon a pakoláskor, és hogy az a hosszú sárga fémnyelű valami, aminek fekete acélfeje van és fekete gumival levédett szúrós csúcsa, az nem ehető, mert mamó gyorsan elvette a földről a jégcsákányát (szerencsére rajta volt a csákány fején is a gumiborító, a védő). De nem gond, mert ha ARRÉBB tette, Morzsika nagy örömmel indult ARRÉBB. A gumipapagájért már nem volt hajlandó ERRÉBB kúszni, de a félig már becsomagolt útiholmikért gyorsan elnégykézlábalt AMARRÁBB a másik szőnyeg végére – még ott a boldog Svájcban, ahol nem voltunk helyszűkében…

De most már itt vagyunk, egyetlen nappalinkban, amely Zoli műterme, Kamalika irodája, Morzsika játszóháza, és – ha vendég jön – egyben szalon, társalgó, házimozi, könyvtár is. Morzsika az ágyacskájában alszik, apukája rajzolni gyakorol, a mama – természetéhez hűen – aggódva keresi a megoldást. Honnan és milyen „babakerítést” lehetne szerezni? Meg mekkora padlószőnyeget, hogy Morzsika számára megteremtse a babó által kiharcolt kifutópályát a kemény őszi estékre és még annál is későbbre? És főleg: hova az ördögbe tesszük mindezt? Ha valaki netán olyan lakberendezési boltról tudna, ahol HELYET lehet vásárolni, nyugodtan szóljon, mielőbb!