Az első film

Meglehet, hogy ez a történetecske nem szól semmiről és nem tartalmaz semmi poént, de akkor is le kell írnom, mert a mezei, sima, egyszerű, átlagemberi ("non-VIP" létezés) olyan boldog pillanatairól szól, amelyeket mindenképpen meg szeretnék őrizni, és szeretném, ha nem vesznének el velünk, az idősebb, kifutó generációval együtt, hátha egy napon magának a kis érintettnek is szüksége lenne rájuk.

Igen, Morzsi első mozis élményéről, vagyis első filmnézéséről lesz szó. Igen, pedagógus lelkületűek, állat- és embervédők, jól olvastátok, és az sem titok, hogy gyerekünk még csak hét és fél hónapos. (Ennek ellenére visszautasítom a siettetés vádját. Ja, hogy mi az a siettetett gyerek? Itt lehet utánaolvasni: http://mapszie.hu/velemenyunk-szerint/11-siettetett-gyerekek- Dr. Vajda Zsuzsanna pszichológus cikke amúgy nekem nagyon tetszik, ajánlom más szülőknek is. Az eltűnő gyerekkorral kapcsolatos állásfoglalások is sok igazságot tartalmaznak.)

Szóval Morzsikának filmet „vetítettünk” a múlt hét egyik estéjén. Az vesse ránk az eső követ, aki megpróbálta már e minden kalandra éhes, állandó élménykereséssel elfoglalt, gyakorlatias (értsd: kézzel fogható dolgokat akar) baba körmöcskéit levágni. Amúgy a ránk vetett kövek sem érdekelnek már különösen, amióta rájöttem, hogy egy csomó babaszakkönyvet és pedagógiai tanácsadót olyanok írtak, akiknek nincs gyerekük! (Ez számomra olyan, mintha elkezdenék francia nyelvkönyvet írni, anélkül, hogy jártam volna Párizsban vagy Brüsszelben, Genfben vagy legalább Montrealban…) Azóta nem bírom kétkedés nélkül elfogadni a már első hallásra is idegességet generáló jótanácsokat.

Ellenben, amikor Morzsi három hónapos lehetett, jót beszélgettünk Florence barátnőmmel, aki előttem két hónappal szült, és mikor megkérdeztem, hogy amióta kislánya megszületett, volt-e lehetősége legalább egy könyvet, regényt, bármit elolvasni. Teljes természetességgel mondta, hogy igen, persze, nemrég fejezett be egy könyvet I. Ferenc francia királyról és a reneszánszról. Hoppá, te vagy az én emberem, gondoltam. Bár csak két hónappal jár előttem a rögös úton, Florence-tól szívesen elfogadok tanácsot, mert hasonló helyzetben van mint én. Éppen úgy, ahogy én, ő sem tudja egész nap magára kötözve hordani első gyerekét, mert nem viheti be a munkahelyére ő sem. És neki is dolgoznia kell. És ő sem nevelheti kislányát ideális körülmények közt, ahogyan a természeti népek az eltűnő utolsó törzsek körében teszik, mondjuk például az Amazonasz vidékén, ahol a természeti népeknek nem kell nyolcoldalas adóbevallásokat töltögetniük, és nem egyórás, több átszállásos utazásba kerül az, hogy bejussanak a munkahelyükre, ahonnan fél hat előtt el sem jöhetnek. És valahogy francia barátnőméknek mégis összejött az, hogy a gyerek szép, egészséges, jól fejlődik, boldog, a szülei szeretik, és szintén boldogok vele, és még el is tudnak olvasni egy-egy igényesebb könyvet…

A filmnézős tanács azonban nem tőle jött, hanem Zoli mentő ötlete volt. A mi Morzsikánk, ha alszik, általában sötétben, és rács mögött (értsd: a hófehér kiságyában) alszik (legalábbis, amióta aktív mászó lett és tipegni is tud), mert így jobb és biztonságosabb neki. Vagyis ilyenkor lehetetlen hozzáférni és látni is egy kis kozmetika kedvéért. Ha viszont ölben tartjuk, és még egy lámpa is ég valahol, hogy mi magunk lássunk, akkor ezt ő rögtön újabb, természetes alkalomnak tekinti arra, hogy a valóság újabb és újabb szeleteit megszerezze és a szájába vegye. Következésképpen beindul nála a „kússzunk el érte, másszunk át rajta, kóstoljuk meg” pavlovi reflexe, és attól fogva nehéz őt megállítani, pláne olyan hiú biztonsági ügyek miatt, mint egy körömvágás.

De akkor jön az élelmes apukája, akinek mindenre van megoldása, aki Morzsi bármilyen életkorának és érdeklődési mániájának megfelelően át tudja építeni a nappalit. Apukája pedig úgy dönt, hogy a gyereket le kell foglalni valamivel, el kell szórakoztatni, de nagyon, aztán egyikünk ölben tartja, másikunk manikűrözi. És hogyan lehet egy ilyen mini Marco Polót, icipici Kolumbusz Kristófkát, csöppnyi Vasco da Gamát, kilenckilós Malloryt, hátulgombolós Amundsent úgy lefoglalni, hogy ne mozogjon és ne küzdjön kézzel-lábbal valami megszerzéséért? Zoli szerint egy fim erre megfelel. A mamó persze állandóan aggódik, és rosszat sejtve máris kiköti, jó, de akkor az a film nem lehet sem Stanley Kubrik, Danny Boyle, Jim Jarmusch, Steven Spielberg, Quentin Tarantino, Akira Kuroszawa, a Coen fivérek, sem David Lynch alkotása… Mamó reménykedik, hogy ezzel a záradékkal megmenti babuciját, mondjuk, 1500 gigabájtnyi nem gyereknek való gyűrődéstől. De mi van, ha épp ma este nincs egyéb Zoli merevlemezén? Akkor Morzsika reggelre megint véresre karmolászhatja azt a cuki, kis, pisze orrocskáját álmában?

Nem, szerencsére Zolinál mindig akad egy jó kis természetfilm. Így lesz Morzsiból a világ legfiatalabb herpetológusa, rovarszakértője, geológusa… Első mozifilmje ennek megfelelően ötszázszoros nagyításban mutatott, beporzás, azaz pollengyűjtés közben szorgoskodó méhecskékről, a mezők szintjén aktív, kósza vagy épp nagyon is jól szervezett rovarokról, és a talajból kibújó első zsenge palántákról szóló akciófilm lesz. Bónusznak ott a tizenhat éven felülieknek szóló rész a százlábúak szaporodási szokásairól…

Csodák csodája, bejön, működik, karikacsapás! Morzsika a vidám esti pancsolás után finom kis babaillatot árasztva üldögél az ölemben, immáron szépen ápolt körmökkel, és néma, elbűvölt érdeklődéssel nézi, hogyan növeszti majdnem fluoreszkáló zöld rügyecskéit egy fára kapaszkodó kúszónövény, amint a fény felé tör. Örökké valamit megfogni és megrágni akaró Morzsikánk tökéletesen ellazulva lógatja kezét-lábát, majdnem elfolyik a karjaim közt, minden tevékenységét felfüggesztve bámulja a mocsári gólyahír szirmainak kinövését, miközben a háttérben külön ehhez komponált szimfonikus zene szól.
Valami hihetetlenül új, és elképesztően jó élmény ezt a tökéletesen megváltozott babót így ellazulva magamhoz szorítani. Abszolút biztonságban tudja magát, érzi testem melegét, és ólomnehéz végtagokkal elterül e boldog szorításban. Amióta megszületett, most érzem először igazán lazának, valami paradicsomi nyugalom és lukulluszi (bár csak vizuális) vacsora egyidejű élvezőjének. Csak úgy árad a lényéből a semmittevő gondtalan ellazulás. Igazából én vagyok az, aki most kap. Csak úgy iszom, szürcsölöm, hörpölgetem, szinte kiéhezett hadifogolyként habzsolom az érzést, ami akaratlanul és öntudatlanul árad belőle. A félelem-, szorongásmentes, kényszeres mozgás nélküli és semmit sem kereső létezés gyönyörét. A puszta létezés örömét. Tengeren túli boldogság kézben fogni és ölben tartani, szemlélni, ahogyan nem csinál semmit, csak VAN, és ezzel felfoghatatlan mértékű örömöt jelent. Életem egyik legszebb pillanata, és igazából semmibe sem került, csak néhány letöltött gigabájt árába.

Aztán ez a paradox módon királyi negyedóra, amelyben úgy fürdik az ember a boldogságban, hogy nem tesz egyáltalán semmit (eltekintve a kilenc kilócska ölben tartásától), egyetlen, vízilovasan őszinte, hangos babaásítással véget ér. Morzsika jelet adott, hogy átvihetem az ágyacskájába, most már tudja, hogy kik gyártják a mézet, és kikből lesz a pillangó. Úgy alszik el, mint egy angyal, nem sír a cumijáért, társaságért, altatásért… Remélem, álma is olyan könnyű lesz, mint a filmen látott mezők fölött köröző leheletszárnyú rovaroké. Remélem, hogy nagyobb korában is sok ilyen pillanat lesz majd életünkben, mikor megengedhetjük magunknak, hogy ennyire nyugodtan, ellazulva létezzünk, pusztán a virágzó rétek szorgoskodó rajait figyelve.