Áfonyás a talpam

Mamó, áfonyás a talpam!

Ez egy nagyon össze-vissza hét. Tulajdonképpen nem indul jól. A felnőttek szempontjából legalábbis. Ezt a bejegyzést is kézzel írott cetlikről másolom be egy kőkorszaki laptopon pötyögve (elég lassacskán, bár német a billentyűzet, ami a magyarhoz talán legközelebb áll), ugyanis elromlott a számítógépem. Éppen két héttel az egyéves garancia lejárta után! Ez most nem olyan probléma, amit Zoli meg tudna egyből oldani, új alaplap kell. Reménykedem, hogy a Morzsika születése óta 40 gigabájtnyira dagadt fotótáram átvészeli az agyátültetést. Ha még kezdő fraktálalkotásaim is megmaradnának, a publikálatlan naplójegyzetekkel, az maga lenne a sok rosszban a jó.

Morzsikának már valamivel jobb a hete: megkóstolta az áfonya nevű sötétlila valamit. Ha jók a megfigyeléseim, ez lehet az első nem tej-eledel, aminek első kóstolásán nem vágott semmilyen fintort, hanem tudomásul vette, hogy az áfonya mint olyan (azaz mint pép) létezik, és újra tátotta a száját. Persze Morzsikánál az a jó, hogy ha vág is valamilyen grimaszt egy-egy új íz első megtapasztalásán, az nem jelent semmi rosszat, mert ez az arany baba megeszik szinte mindent. Igen, kicsit elhúzza néha az első falatnál a szájacskáját, rám néz kérdően („Hát ezzel most mit kell kezdenem, Mamó? Megegyem?”), aztán mikor látja igenlő arckifejezésem, és/vagy a következő kanalat közeledni, akkor tátja is a száját. Őszibarackból nem lehet elég gyorsan utántölteni, máris méltatlankodik, hogy késik a következő falat. De most már lejárt az őszibarack ideje. Ez baracktalan őszvég itt...

Az is jó, hogy ellentétben az első, a nyár végén bevezetett étkezéseivel, most már nem fújtat, miközben ráharap a kanálra, tehát a beveendő gyümölcs- vagy zöldségmassza jó része a bababendőben landol, nem a baba arcán, kezén, a kanapén, a mamó nadrágján. Jaj, el ne szóljam magam!

Ízlik neki ez az áfonyás alma – igaz, nekem is. Az egész adag elfogy, gondosan letörülgetem az arcocskáját, a kezeit (ezt valamiért nem annyira szereti), és már elégedetten vinném is el az ebédlőkészletet, mikor valahogy felemeli a lábát, és észreveszem, amit nem mond, de mutat (persze nem biztos, hogy tudatosan): „Mamó, áfonyás a talpam.” El nem tudom képzelni, hogy ezt az etetőszékben hogyan értük el, de nem gond, letörlöm. Ekkor derül ki, hogy áfonyás a könyöke is, meg a ruhája könyöke is. Pedig vigyáztam, hogy az edénynek ne férkőzhessen a közelébe. Aha, a kanállal játszik éppen...

---

Kint zuhog az eső – ez a legjellemzőbb tulajdonsága a novemberi hétfőknek itt, Luxemburgban. Egy-egy ilyen hűvös, veszettül nedves késődélután felér egy hat hónapos téli éjszakával a Spitzbergákon, igaz, jegesmedvék nélkül. Még Morzsika sem sokat nevetgél, pedig a kedvenc fátyolkendős játékát játsszuk, az átlátszó bújócskát. A mókusos mondóka is alig fél másodpercre vidítja fel. Tudjátok, ez:

„Láncos-lobogós,

Ez a makk kopogós,

Hazafut a mókus,

Ha az ég zokogós.”

(Szilágyi Domokos: Eső)

Hát ez itt most nagyon stimmel. A mókusok jól elbújtak, még a tegnapelőtt előtt, és azóta sem jöttek elő.

---

Zoli rohangál a két számítógép között – a sajátján böngészi az alaplapok tulajdonságait, meg Andris jótanácsait, aztán átszáguld a szobán, és kibelezi a másik asztal mellé térdelve az enyémet. Elvégre most már megteheti, lejárt a garancia. Morzsika pedig a gáton áll és segít! Vagyis a kanapéra nagy párnákból és pokrócokból kamikaze babák ellen épített gátat ostromolja, annak dől álló helyzetben, csakhogy jobban láthassa, mit működik az informatika legújabb sorscsapásától sújtott apja. Szemmel láthatóan – velünk ellentétben ő nagyon élvezi a helyzetet. Igen ám, de ekkor Zoli átpakolja az egész gépet, kiszedett alkatrészestől a saját asztala mellől vissza az enyém előtti „térre”, a földre, azon kis hokedli mellé, amin az egyik orosz barátnőmtől kapott cserepes tüsszentető növény is áll. Ez, úgy tűnik, súlyos hiba volt, mert Morzsika elhagyja a gátat, átiszkiril a kanapé másik végére, onnan bámul feszült figyelemmel ÉS rákattan a Kalanchoe-ra. Ami Zoli szerint a növény neve. Én ezt nem vitatom, most épp elég erőfeszítés e teljes erejével küzdő, nekem feszülő, toló-taszító (Kos-gyerek :-) ) kilenc kilós erőmanót visszatartani attól, hogy a kanapét elhagyja és a növényhez kússzon. Ő ezt a levegőben is kivitelezhetőnek tartja tán... Az említett kanapé széle és a virágcserép talapzatául szolgáló szék közt ugyanis van legalább egy méter.

De Morzsika nagyon akarja azt a sima, zöld, leveles növényt! Semmilyen színes ellenjáték nem jöhet most szóba, neki a tüsszentetős növényes cserép kell. Kétségbeesetten magyarázza nekem, hogy milyen súlyos következményekkel járhat az, ha ő ezt a zöld minibokrot nem veheti kézügyre (majd persze a szájába), lehetőleg most azonnal. Akár világvége is lehet a dologból, jól gondoljam meg. Igen, Atlantisz is ezért süllyedt el, volt ott egy igen helyes baba, aki szeretett volna megkaparintani egy fontos szobanövényt, és azok a megátalkodott, makacs, konok, önfejű, rátarti, mutuj atlantoid szülei nem engedték közel jutni a növényhez, és lám, mi lett a vége!

A helyzetet Zoli menti meg – mint oly sokszor – mikor újra felkapja gondterhelten, na nem Morzsit, hanem a számítógépem, és újra átteszi a saját asztala mögötti placcra, hogy lefényképezhesse annak szétszedett tartalmát. Morzsika testületileg abbahagyja a botanikát, és árkon-bokron, főleg anyján át kúszik-mászik máris vissza a gátra, hogy megint segíthessen a papájának. 

De aztán lankadni látszik a lelkesedése, és perceken belül fúrja a fejét a gátba (egy pokrócba), dörzsölgeti a szemét, alighanem ma harc nélkül fog elaludni. Még éppen valahogy átöltöztethetem, egy gyors altatós mondóka, arra azért még elmosolyogja magát, de már fordul is el, nyúl a Zsizsó után, én meg mehetek is ki, fel is út, le is út, ne zavarjam se őt, se a zsiráfját, mert most alszanak!

---

Ui.:

Ma már nem vigyázok, hogy evéskor az edény ne kerüljön Morzsi keze ügyébe. Nem megy most neki ez a reszelt alma. Azért eszegeti, de állandóan a zöld műanyag tálkájáért nyúlkál. Beadom a derekam, akkor legyen ma malacuzsonna. Az evésnek ezennel annyi, de sebaj, mert hihetetlen örömmel tapicskol két kézzel könyékig a reszelt almában. Nézegeti, fogdossa, erdélyiül mánkotolja, újabb és újabb maroknyit vesz ki. Aztán mikor megmutatom neki a saját ujjamon, hogy ezt le is lehet nyalni, ő is azt akarja, de teljes ököllel tömné a szájába. Egy idő után rájön, hogy ki kell az ujjait nyújtani, akkor jobban megy a dolog. De mire ezt is eléri, az almareszelék már régen az asztal alá vagy a Morzsi rugdalózójára hull. Egy kis méretű almából körül-belül egy szeletnyi kerülhetett eddig a gyerek hasába, a többi szanaszét. Mikor a bezár a bazár és a tálkát átrakom a mosogatóba, hihetetlen örömmel csattantja bele tenyerét az asztalon összegyűlt reszeltalmakupacba. Erre nem számítottam, de sebaj, ma akkor tényleg malacuzsonna volt. Mikor elpakolom, megvolt az arc és kéztörlés, megvizsgálom a gyerek talpacskáit. Tiszta mindkettő, semmi ételnyom. Hm...