Vadászat

Vadászat. Méghozzá mozgó célpontra. Bár úgy általában a vadászat lényege az, hogy mozog a célpont. Nálunk is van most már egy csomó ilyen :-) !

Morzsika mozgó célponttá fejlődte fel magát. Kezdettől fogva nehéz volt ugyan mind a hat lábát és nyolc kezét belegyömöszölni az előlgombolósba, de mostanáig az öltöztetéssel letudtuk a célbatalálósdit. A nehezített változat akkor indult, mikor Morzsika megtanult önállóan megfordulni, és állandóan azt akarta gyakorolni, különösképpen a pelenkázóasztal tetején. Ez a pelenkázó személy kisebb mértékű felidegesítése után általában úgy folytatódott, hogy Morzsi félig felöltöztetve átkerült a kanapéra, ahol ötödszörre is rá lehetett adni a kezeslábast. Ez idő alatt is megfordult közben négyszer, sőt el is mászott egyszer-kétszer, de ez még bele volt kalkulálva a hibaszázalékba, ÉS a kanapén már nem állt fenn olyan aggodalom mint a pelenkázóasztalnál, hogy a baba a magas asztal szélére kivergődve a mélybe tekint. Mert adrenalinéhes babánk, amióta kúszni tud, azóta imád a dolgok szélére kikúszni és onnan lebámulni. Szerencsére nem buta, és az utolsó, veszélyes lépést sosem teszi meg, csak figyel a szakadék szélén :-) .

A mozgó célpontra vadászás gyorsasági szempontból csak most kezdett igazán élesben folyni, mikor a villámgyorsan ide-oda néző, fejét erre-arra forgató baba tátott, de ajjaj mindjárt becsukódó szájába még gyorsan be kell csempészni a köleskásás vagy főzelékes kiskanalat, gyorsan-gyorsan, még mielőtt elfordítja a fejét és arcára kennénk az ebédet akaratunkon és önhibánkon kívül. Ma például az apukája úgy etette, hogy nekem közben egy hatalmas színes hatost ábrázoló habszivacsot kellett időnként mozgatnom, hogy azt nézve a fejét úgy fordítsa, hogy a kanállal bele lehessen találni a szájába.

Kisebb katasztrófák úgyis előfordulnak, például mikor egy jó napom volt és megengedtem neki, hogy kézzel belenyúljon a kásába… Hogy mi járhatott a fejemben, én arra gondoltam, hogy majd a hiperokos, héthónapos gyerekem beledugja egyik kezét, aztán kiveszi és lenyalja, és voilá, kézzel evett. Morzsika meg arra gondolt, hogy ez milyen érdekes anyag, bal kézzel is meg kéne tapogatni! Aztán mikor kivette csuklóig összemázolt kezecskéit, megbillent, és egyensúlyát vesztvén gyorsan rátenyerelt a nadrágomra, hogy el ne dőljön. A mozgó, ingó célpontot nem találtam el, sőt, mire előrántottam a törlőkendőt, addigra már régen kivitelezte azon hirtelen döntését, hogy feláll, ezt pedig úgy tudja még csak megtenni, hogy térdelve a kanapé hátába „kapaszkodik”, egyúttal támaszkodik is, és felhúzza magát. Így keletkezett két kis bájos, mancsocska alakú folt a világoszöld kanapén.

A kanálnak a baba szájába való beletaláltatásánál is nehezebb az orrtisztító fiziológiás sóoldatcseppnek a baba orrába való becseppentése. Néha apai segítséggel – a baba fejecskéjének ideiglenes gyors rögzítése – egyből sikerül, de apai segítséget általában csak akkor kérek, ha apa is van a közelben. Addig is szenvedélyem a vadászat.

De nem akarok panaszkodni, Morzsika is mozgó célpontra kényszerül vadászni! Mikor már negyedórája csörtet-törtet, liheg-piheg, fújtat és nyög, és átmászott az emberen, a párnákon, az összes akadályon, akkor a kiszemelt, rettenetesen fontos célpont (legtöbbször valami keménykötéses könyv, de ma az IKEA-katalógus is megfelelt neki) arrébb vándorol, magasabbra kerül, átjut a mamó másik kezébe és a feje fölé… Morzsika nem csügged, máris újult lendülettel lökdösődik, kapaszkodik, kúszik és térdel, áll, tol, mászik és majdnem, MAJDNEM eléri a könyvet… ami gyorsan odébbáll a mamó kezében. Hát nem frusztráló?

Persze Morzsika egyéb lelkesítő dolgokat is talál, mióta megtanult egyedül felállni. Felfedezte magának a konnektort (már le van ragasztva felvakarhatatlan ragasztószalaggal), és mivel az nem mozdul arrébb, a mamó kénytelen a gyereket tenni arrébb – így azért marad a mozgó célpont illúziója, bár a célpont áll, a vadász nem ül néma lesben, hanem hurcoltatik a kanapé másik végére. Morzsika már megpróbált visszatérni a célponthoz, a kanapé háttámlájának támaszkodva szépen elaraszolt magában a konnektorokig, de sziszifuszi sorsa volt, nem sikerült kihúzni apa számítógépének zsinórját a fali dugaszból. Hurrá, mert apu gyaníthatóan nem készített biztonsági mentést. Kétszeres hurrá, mert a lomha mamó villámgyorsan odaugrott, eltávolította a másik potenciális célpontot, még mielőtt Morzsika a zsinórnál fogva a fejére húzta volna a réztalpú olvasólámpát. Most akkor kb. 2013-ig nem lesz olvasólámpa a nappaliban.

Csakhogy amióta ezt a cikkecskét elkezdtem begépelni, eltelt egy hét és közben hatalmas előrelépések... Tegnap este a konyhai ténykedés után mentem volna épp a nappaliba, ahol Zoli és Morzsika játszott (hitem szerint), de már az üvegajtón át gyanús volt valami. Ugyanis semmilyen fény nem szűrődött ki, hangok ellenben igen. Mi az ördögöt csinálnak ezek itt, és miért kuksolnak a sötétben? Benyitok, és vonyítok. A röhögéstől. Zoli a kanapén és amögött keresi félkézzel tapogatózva az állólámpa zsinórját és dugaszát, másik kézzel pedig próbálja féken tartani Morzsit. Aki minden sötétségnek oka, ugyanis mégiscsak összeszedte bababivalyerejét, és sikerült kihúznia a konnektorból a lámpát. Amit amúgy egy felnőttnek is elég nehéz megtenni. Most keresik a sötétben a konnektort. Aha, vadászat bagoly üzemmódban. Mivel a lámpát és a konnektort Morzsi babaévei idejére nem tudjuk nélkülözni, alighanem jobb lesz, ha veszek egy éjjellátó készüléket a kedves páromnak. Zseblámpát azt nem, mert Morzsi játékai közt végezné összerágva, de egy olyan sisakra erősíthető night vision equipment, amit a svéd légierő használ, na az jöhetne Zolinak.

Lakásunk tehát egyetlen hatalmas érdekességtárrá változott Morzsika számára, miközben apa-anya mindenhol azt látja: DANGER-PERICOLO-GEFAHR (- ja, magyarul is: VESZÉLY!!!)… A mamó azon töpreng, miért gondolta, hogy olyan baromi sok idő van még a lakás bababaráttá biztonságosításáig… Tényleg azt hitte, attól, hogy két hete, pénteken megtanult a Morzsika önállóan felállni, még ráérnek aggódni. De nem így történt, mert Morzsi már a spájzban van, ajjaj, már botladozva oldalazgat egymagában az ágy mentén a konnektor felé… Amikor meg kegyetlen pedagógiai módszerrel belepakolják a járókájába, ami börtönnel egyenlő számára, akkor általában úgyis addig csetlik-botlik benne, amíg a szülők megrémülnek, hogy a gyerek fejét hallják állandóan koppanni, döndülni… és ijedten kiveszik a babát, aki persze rá sem hederít a sok koccanásra… Néha legfeljebb egyet ordít, de aztán megy tovább az érdekes dolgok utáni hajsza. A zúzódások is a vadászat részét képezik.

Az meg külön jutalom drága kis Morzsinknak, hogy néha le tud csapni, észrevétlen lopakodva. Szóval van már sikerélménye. Ezt persze én alig látom, mert dolgozom, de például a minap, mire hazaértem a munkából, addigra hiányzott a National Geographic magazin legutolsó magyar számának egyik, amúgy érdekes, oldala. Ha egy matematikai közlöny vagy a hatályos jogszabályok jegyzéke szenvedett volna hasonló sorsot, esetleg Zolira is gyanakodhatnék. De ő nem olyan ember, aki a National Geographic-ból kitépne egy oldalt, méghozzá ilyen ferdén-átlósan. Állítólag nagy-nagy csend volt, és mikor odanézett, hogy mit is működik a Morzsi, már megtörtént a tragédia. Ajjaj, Én szenilis öreganyó, elfelejtettem neki elmondani Laci kollegám intelmét (Laci csak tudja, neki már majdnem huszonéves fiai vannak), hogy ha egy gyerek nagyon csendben van, akkor holtbiztos, hogy épp olyasmit csinál, aminek nem örülünk majd annyira. Szóval, ha egy hang sem szűrődik ki, és nem alszik, akkor máris indítsunk elhárító hadművelet-akciót, vagy hadművelet-elhárító akciót, esetleg akcióelhárító hadműveletet, de semmiképp se hagyjuk felügyelet nélkül, mert feltehetően épp zsákmányt szerzett.