Öt méter

Öt méter. Még öt méter… Na még öt méter, csak öt…

(((Bárhogy is indul, ez egy túraleírás lesz, magamfajta kispályásoknak (semmi áthajló sziklafal, szakadékos gleccser, hétméter széles Bergschrund, nyugi). 

Ha illusztrálva szeretnétek olvasni, akkor külön ablakot nyitva, a keresőbe ezt másoljátok be: http://picasaweb.google.hu/kamalika.gyorgyjakab/FunnyFallWithFogAndPhantomsAndAForgeKisertetekOsze#5533200521174249490

Azért nem tettem rá hyperlinket, mert akkor ugyanebben az ablakban nyílna meg és elhagynátok a blogot :-) . A teljes cikk legvégén viszont lesz link, az már az egész albumhoz vezet.)))

Ez a megesett karma története. Igaz, hogy nem ma, hanem október 14-én történt, de azokban a napokban nem voltam internetközelben. Ha ott lettem volna, persze megúszom ezt, és másféle karmát termelek, vagy dolgozom épp le :-) .

Mióta Morzsi gyerekünk közlekedésre adta a fejét, azóta belőlünk közlekedési rendőr lett. Szúrós szemekkel pásztázzuk pályáját, aha, épp most indul kúszva a jégcsákányom felé, na akkor tegyük arrébb gyorsan. Első körben a jégcsákányt. Másodikban a babót. Ha nincs jobb ötletünk, hogy ne unatkozzék szegény pára és mégse a szájába kerüljön minden, ami hely híján épp a szőnyegen van, kidolgozunk valami csalogatósdit. Ez akkor, október 14-én még működött. Azóta már átlát a szitán, és arra kirándul, amerre akar. Szóval két héttel ezelőtt még az volt az eltérítőprogram lényege, hogy Morzsi elkúszhatott a nagy csomagért, a hátizsákért, a piros csészéért stb. a szőnyeg széléig. De épp mikor odaért, szépen megfogtuk és áttettük az illető varázstárgyat, 180 fokkal elfordulva, a szőnyeg másik végére, Morzsinak pedig nem volt választása, szorgalmasan rótta a következő 5 métert, visszafelé. A nagy anyai empátia jegyében néha azért megengedtem, hogy sikerélménye is legyen, például megérinthesse az elért tárgyat, ha már nem is gyömöszölheti a szájába. Azt hiszem, ez a tény enyhítette némiképp a karmámat két nappal később.

Szóval, míg drága kis gyerekünk ötméteres hosszútávkúszással frusztrálhatta magát a mi szülői szeszélyeink miatt, ezúttal az apja felvigyázásában, addig a mamája elindult valami hegy felé. Régi adósság volt ez, a First nevű csúcs, tessék nyugodtan i-nek ejteni, mert németül van, nem angolul, ott magasodik a Kandertal és az Entschligetal völgyeket elválasztó lánc (északról délre, nem magasság szerint) második csúcsaként, a Golitschenpass egyik „kapufélfájaként”.

2548 méter, vagyis itt, a Berni felföldön (ahol BO + hat számjegy rendszámtáblával száguldoznak az őshonos Subaruk Svájcban) ez egy piti kis hegyecske, nem kell hozzá két jégcsákány meg sisak, ennél fogva a kutyát sem érdekli, tehát nekem pont jó lesz. Régi adósság, mint mondom, 2005 óta próbálok rá feljutni, de mindig komolyan vettem a „rossz időben hagyd a fenébe” tanácsot a túraútvonal-leírásokból. 

Ma, azaz október 14-én viszont állítólag gyönyörű idő van. Vagy lesz. Vagy kéne lennie. Lehetett volna… Nem tudom, mert akkora ködben úszik a falu, hogy a szomszéd házat emlékezetből találom meg. A látótávolság öt méter! Na jó, néha akár tíz is. De senki többet harmadszor. Megyek, rettentő eltökélten menetelek bele a nagy nedves fehérségbe. Valami fekete kavicsos szekérútféleségen baktatok, örülve, hogy az út adva, tájékozódás nélkül követhető. Csak az nagyon bizarr, hogy fogalmam sincs, hol járok, milyen táj van körülöttem, és még hány méter lehet a szakadék széléig. Emlékezetből úgy tudom, a térkép szerint, állítólag, mintha, talán --- tőlem balra, az úttal párhuzamosan lenne egy vályú, szűk mély völgy, szakadék… ??? De megyek, baktatok felfele, mintha az életem múlna rajta. 

Kellett már valami hegy nekem. Kellett egy hegy, aminek a csúcsára nem függőkabinban jutok fel, és aminek tényleg valami csúcsára kerülök. Kellett már egy hely, ahonnan fölfele nézve csak az eget látja az ember, lefele viszont elterül valami hatalmas táj. Egy hely, ahonnan már csak lefele lehet menni. Ahol megáll a kísértés, és igen is „nincs tovább”. Egy hely, amiért megharcolok, de anélkül, hogy az aránytalan harcban elvéreznék, mint oly sokszor. Egy hely, ami anélkül szép, hogy lekicsinyelhető lenne az oda vezető út – mert értékét nem pénz adná.

Rettenetesen kellett már valami sikerélmény, hosszú szünet után az újrakezdés reménye. Úgyhogy ma van az a meteósok szerint ködös, de kellemes őszi nap, amikor megkaphatom a hegyecskémet, holnap meg az ún. „ablak”, amikor tényleg paradicsomi időjárásra számít a Meteoschweiz és Zoli is, akinek az a 24 órája lesz, nem több, hogy véghezvigyen valami nagyot (a blogjából többet is megtudni erről: http://mmontivagus.blogspot.com/2010/10/svajc-kandersteg-oszi-pillanatok-2010.html .)

Én a jó időből még eddig semmit sem láttam, bélelt dzseki és hátizsák melegít, sapka a fejemen, és napszemüveg, mert a köd egyszerűen vakít. Jó hír, hogy ez azt jelenti, közeledem a naphoz. Hm… Minden esetre, ha ez a köd fellibbenne pár percre, az sokat dobna a dolgon, mert ennyi erővel akár Szeged belvárosában is sétálhatnék bekötött szemmel… csak a lapos kontra meredek, fű kontra beton érzékelése alapján tudnám, hogy Svájcban vagyok-e vagy az Alföldön.

Öt méter… A baj az, hogy a következő öt méteren belül a fekete kavicsos út eltér dél felé, nekem pedig a térkép és az orrom szerint északra kell mennem. De nincs ösvény, csak fű, régi tehénlepények, kórók, és egy torrens kiszáradt medre, nagy kőösszevisszaság, amit a legutolsó jelzés szerint kereszteznem kellene. De a térkép emléke a fejemben és a szimatom mást mond. Csak tudnám, hogy hol a csodában járok, és hogy néz ki körülöttem a tér! Mert a rendelkezésemre láthatóan álló öt méteres sugarú körben minden ugyanolyan: fű és köd. Ösvény meg sehol. Késve indultam, szűk három órám van a csúcsra érkezésig, ha úgy akarok feljutni rá, hogy sötétedés előtt vissza is érjek onnan, tehát jó lenne nem tötyörögni, de nem tudom, merre kell menni. A járt utat egyértelműen el kell hagyni, de merre. Ahonnan jöttem az lefele van, de minden más irány felfele visz… ösvény viszont sehol. Várok. Kényszer. 

Aztán szép lassan, de a fényképezőgép elővételénél és bekapcsolásánál azért gyorsabban fellibben a köd és elszédülök. Vakító kék őszi ég, szép kopár hegyek előttem, és egy hatalmas, megsárgult füvekkel borított csupasz medence közepén találom magam. Épp hogy belőttem a megfelelő irányt, csak úgy légvonalban, újra körülvett a köd. Megint öt méter. De most már csakazértis kigyalogolok belőle! 1900 és 2000 méter közt ritkul ismét annyira, hogy megtaláljam az igazi, kitaposott ösvényt. Körülbelül háromszáz méterrel arrébb tétováztam, szóval el voltam tévedve. De most aztán tutibiztos az út, mehetek, nyomás.

Aha, mennék én, ha bírnám a szülés óta összeszedett tíz kiló fölösleget. De most már egészen biztos, hogy nem vagyok Angelina Jolie. Persze, ha neki annyi pénze lenne, mint nekem, ő sem fogyott volna le ilyen szépen, mert nem telne belőle magánedzőre, tornaterembérletre, és „low calory, light” kajákra, sőt, itt a belvárosban zöldségre sem. Vagy az akaraterő ingyen van, és nekem már nem jutott belőle?  

Szóval nehéz, nagyon nehéz felhurcolni magam a lejtőn, de az ösvényem a szépen felfestett jelzésekkel átkanyarog a tőlem reggel még jobbra lévő hegyvállon, majd azt észak felé maga mögött hagyja. Fűpárkány, szép kis magashegyi ösvény következik, ha minden út ilyen szép, könnyű lenne, akkor annyian lennének a hegyekben, hogy szerintem Zoli búvárnak állna át. Az ösvényke eljut egy házig, ami állítólag nyáron vendégház, de most be van táblázva, zárva, kihalt a környéke is, csak egy pár irányjelzőtábla árválkodik előtte egy kötegben. Aha, tehát most vagyok 2027 méteren, ha ez pontos. De a svájci hegymászóklub folyóiratának épp a szeptemberi száma hozta le az egyik ottani volt oktatóm cikkét, mely szerint nem megbízhatóak ezek a számok, ne használjuk őket altiméteres óránk kalibrálásához. Persze eszem ágában sincs megállni még órát is kalibrálni! Még csak most vagyok körül-belül 2027 méteren, az nagyon rossz, ugyanis másfél órája voltam 1700-on!!! Mentségemre a köd szolgáljon, az, hogy sokat tévelyegtem benne, és várnom is kellett, hogy felszálljon.

Minden esetre, vagy összeszedem magam és igyekszem felfelé, vagy nem fogok eljutni a csúcsig, mire vissza kell majd fordulnom. Ugyanis kettőkor – bárhol is lennék épp – indulnom kell visszafelé, megelőzendő a ködöt. Elvileg délután fel fog emelkedni, és ha én is fent vagyok, akkor ott fönt fogok eltévedni már megint – ehhez pedig egyszerűen nincs kedvem. Tudva tudom ugyanis, hogy az egyetlen biztos pont ott fennebb a gerinc, azt nem lehet eltéveszteni, csakhogy az én célom a First, a gerinc másik pontjáról levezető ELTÉVESZTHETETLEN út pedig a Bunderspitz/Bunderchrinde pontról indul lefele, a két pont között pedig alig kétszáz méternyi a gyalog járható gerincszakasz, a többi AD-s (nem mintha felkeltené a komoly mászók érdeklődését, mert füves).  Szóval nem engedhetem meg magamnak, hogy a köd fent találjon, e pont felett.

Szépen hátat fordítok a háznak és próbálok hegynek fel, úgy ahogyan régen. Órahosszat próbálok, próbálok haladni időközben le-lepillantva az alattam elterülő, sűrű köddel bélelt Kandervölgyre, ami tényleg olyan, mint egy felhővel töltött katlan. Ezerkétszáz méteren van a falu (átlag), a köd ott lent van, talajszinten kezdődött reggel, mikor kiléptem a házból, és ezerkilencszáz  méter fölé ér a teteje, alig a hegyoldal csúcsán levő fenyőerdő közepének hegye látszik ki belőle! Hétszáz méternyi sűrű köd, én meg felülről szemlélem ezt, immár 2200 méter körül, miközben szorgalmasan ösztökélem magam a két síbottal „na még öt méter, na még öt méter”. Kezdem belátni, hogy hegyisport, azaz nyugdíjas hegyi séta helyett leginkább a sakkhoz lenne jelenleg tehetségem-képességem. Mi lenne, ha abbahagynám ezt az egész hegyegelést? Mondjuk, vennék egy szobabiciklit. Vagy egy új kanapét…

Folyton az az érzésem, hogy olyan lassan baktatok felfele, ahogyan más tengerszint felett nyolcezer méter körül tenné. Próbálom kiszámítani, hogy meddig bírok egyhuzamban harcolni a kilókkal és emelkedővel, anélkül, hogy megpihennék… hát maximum hatvan lépésig tudok elszámolni, aztán pár másodperc pihenő, majd elölről minden: öt méter, meg még öt méter… 

Egy pici piros mozgó pont a fejem felett a gerincen! Aha, már látom, ketten vannak fent, lefele tartanak. De nem sietik el, mert még egész sok idő eltelik, míg találkozunk. Egy fiatal pár, és nem is olyan lassúak, mint amilyennek tűntek, szóval optikai csalódás volt. Minden esetre azt már értem, hogy miért nagyon ellenjavallott ez az út, ha picit is rosszra fordul az idő. Mert könnyűnek ugyan könnyű, de csúszós lesz hamar, ha nedves a levegő/talaj. Már régen megszoktam, hogy hegyen úgy megyek felfele, hogy közben mindig megpróbálom kikalkulálni, hogy ugyanott lefele milyen lesz majd (ha ugyanazon az úton tervezek visszatérni). Hát, ha itt lefele jövök, a sietés szinte kizárva, mert az aprószemcsés kavics-homok-törmelék nem valami stabil, és ha az ember megcsúszna, a tenyere fogja felszántani ugyanezt a homoklejtőt, és az is lehet, hogy nem áll meg csak jóval lennebb. Szóval, vagy most sietek, hogy lefele elég óvatosan jöhessek, vagy nem jutok a csúcsig… a kétórai indulás dekrétumát be fogom tartani. Öt méter, még öt… És egyszer csak felértek a gerincre. (Méghozzá a kiírt időn belül. Nem értem.)

Ez a kedvenc pillanatom a hegymászásban. (Írtam róla egyszer már angolul, meg is jelent az amerikai Alpinist moderált blogjában, itt. This may be the most breath-taking moment ... This is the precious moment you are initiated in views the other side can offer...) Nem a csúcsra érkezés, hanem a gerinc előtti utolsó méter. Amikor az ember előtt egyszerre feltárul az, amit addig – a hosszú harc órái alatt – nem láthatott: hogy mi van a másik oldalon, a hegy túloldalán, meg lent a másik völgyben. Szédítően szép látvány, minden porcikám ujjong. Hegyláncok, velük párhuzamosan hegyláncok, aztán hátrább még hegyláncok (az már nem Alpok, hanem a Jura???, alig sejlik a teteje a ködből), és minden vonulat közt áthatolhatatlan köd rejti a kétezer méternél alacsonyabban fekvő világot. Még tízpercnyi boldog bandukolás a gerincen, és ott előttem a legmagasabb pontja, olyasmi, mint a Pásztorcsúcs, csak itt a két ellentétes irányba mutató nyíl alakú jelzőtábla adja a csúcskeresztet.

Transzban vagyok a gyönyörűségtől, előttem messze a triumvirátus, Eiger, Mönch, Jungfrau, a Mittaghorntól a Gspaltenhornig vivő gerinc hátul, előtérben a Morgenberghorn, a Lobhörner (három éve, októberben jártam ott), Höji Suleg (pont három éve, pont október 13-án ott masíroztam a gerincén, milyen rég is volt, de pont ilyen szép idő volt arra is), a Schwalmere, a Schilthorn (érdekes, azt is októberben másztam meg, 2005 október 8-án, akkor is szép idő volt, de az északi oldalán már nagy volt a hó, emlékezetesen kockázatos volt), aztán a Wissi Frau, Wildi Frau, a Blümlisalp, a Doldenhorn (ajánlom az északi falát, de csak a komoly legényeknek), a Balmhorn, Altels, Rinderhorn, Daubenhorn (na, itt nem októberben jártam, hanem a nyár hevében)… és messze-messze hátul, délen valamelyik wallis-i piramis. Juhúúú, de gyönyörű! 

Még egy méter van a csúcsig, mikor a gerincre ér, gyakorlatilag hirtelen felbukkan a másik irányból, a Golitschepass láncos útja felől két szőke kamaszgyerek, aztán másodpercek alatt egy harmadik szőke nagykamasz, majd egy apukaféle, meg egy anyukaféle, meg egy kívülálló férfi (meg talán még valaki?)… és magányomnak, egyszemélyes csúcsomnak vége. Nagyon furcsa, mert órák óta egyedül, de abszolút egyedül baktatok (leszámítva a találkozást a szembejövő párral 2200 m körül), és pont mire leülnék, vagy lefényképezném a csúcskeresztet, addigra odarohan a két ikerkamasz, levágja magát a tövébe, és hullafáradtan bámul maga elé. Már nem tudom a csúcsot lefotózni, az egyikük feje belóg a képbe, és a megdöbbenéstől (a hirtelen felbukkanásuktól) egyszerűen nem bírom nekik elmagyarázni németül, hogy egyedül, igen, NÉLKÜLÜK szerettem volna csúcsfotót készíteni, a csúcsról. De így csak egy dolog jutott eszembe hirtelenjében. Megkértem a legidősebb kamaszt, hogy készítsem RÓLAM fotót, háttérben persze a hegyekkel. Talán ha nem lennének ilyen sokan, vagy ha nem nyilvánvalóan az apjuk-anyjuk lenne itt velük szigorú és mosolytalan képpel, akkor meg merném őket gesztusokkal kérni, hogy még tíz másodpercig hagyják meg nekem a csúcsot, amihez hozzá sem tudtam érni! Az anyuka ellenben az összerogyás határán bámul maga elé, és egyáltalán nem fogja őket helyettem megkérni, pláne, hogy ő is arra vágyik szemmel láthatóan, hogy neki vethesse a hátát a rúdnak.

Kocafotóóóó, vagy nem, még mindig boldog vagyok, de a varázs valahogy mérsékelődött, próbálom a tájat nézni, előre hátra baktatok a csúcs körül a gerincen, és igyekszem nem észrevenni, hogy nem is tudom hány, de legalább hat-hét egyén üli körbe szorosan a csúcskeresztet… én meg ki vagyok zárva a képből. 

Öt méterrel, (már megint öt méter!) arrébb bontogathatom a hátizsákom némi csokoládéért, de a meghittségemnek vége. Ezek nem kedvesek, hanem hullafáradtak, nem túrázók, hanem első jellegzetességük az, hogy családot alkotnak, és nem svájciak, hanem németek (pedig szeretem a németeket)… a kamaszok pedig marha jólneveltek, na ez most már idegesítően unalmas nekem, aki vagy magányhoz szokott a svájci csúcsokon, vagy ahhoz, hogy jókedvű, vendégszerető helyi svájciakkal dumálgat a látványról… Nem tudok csúcsélményhez méltóan viselkedni, egykedvűen megállapítom, hogy fél kettőre értem fel, vagyis időben, tehát biztonságban vagyok, király! 

Sms, aztán felhívom Zolit, aki ha itt lenne, mindjárt felvidítana a jelenlétével, azzal, hogy van valami közös bennünk. Nem sok hegyet másztam meg vele együtt (a nyilvánvaló színvonalkülönbség miatt), de azt azért meg tudtam tapasztalni, hogy vele meg tudok osztani egy csúcsot, úgy hogy rajta vagyunk, fürdünk a boldogságban és ugyanarra gondolunk (na ez nem is annyira igaz, én arra szoktam gondolni, hogy a lefele út még előttünk van, ő pedig feltehetően arra, hogy jé, innen látszik a Whateverhorn északi fala, jujdeszép, meg kéne próbálni, csak AD+ a nehézsége). 

Ezekkel a csúcskereszt tövébe roskadt családtagokkal valahogy nem bírok semmi közöset észrevenni magamban, és nehéz nekik megbocsátani, hogy egyetlen méterem volt még a csúcskeresztig, mikor magányomból kizökkentettek, és szó szerint elémfurakodtak, és azóta is rá vannak tapadva a csúcsjelre, a földre csüccsenve, némán… De ők is elmondhatják talán ugyanezt. Elvégre ugyanúgy joguk van a csúcshoz, és lehet, hogy szerettek volna egy csúcsot csak úgy maguknak egy kis közös családi imádkozásra, és akkor felbukkant ez a kövér nőszemély és nem találja a helyét (tényleg nem), sms-ezik, telefonál, fél kézzel fotóz, fel-alá járkál, és még csak nem is fáradt (hát persze, nem észak felől ért ide fel)… 

Felhívom Zolit, igen, és felsorolom neki az előttem kígyózó láncokból mondjuk a húsz legfontosabb csúcsot, északtól dél fele, elmondom neki, hogy holnapi úticélja, a Balmhorn-Altels milyennek tűnik innen (hááát, Luxemburgban felejtettük a távcsövet, úgyhogy ezzel az információval nem megy sokra, a hegy gyönyörűnek tűnik innen, van rajta friss hó, pont), aztán elköszönök tőle, és nem várom meg, hogy két óra legyen, indulok is a gerincen vissza, majd száz méter múlva meg lefele. 

A „deszant” nem is olyan borzasztó, elég rövidek a meredek, csúszós-poros szakaszok, és egész relaxált vagyok a lefele úton, eltekintve egy dologtól: látom, hogy ott lent a köd mocorog, a tetején felhőprotuberanciák törnek ki, és kezd felszállni… Magyarán, igyekeznem kell, már megint. Versenyt sietek a köddel, de ő nyer. A 2000 méteren levő elhagyott házat már alig látom, mire leérek oda. És a ház közeléből a hegyen át egy szinten vivő ösvénykét csak nehezen találom meg, mert nincs kitaposva pont az eleje, szóval körzőként pásztázom abban az irányban a ház környékét, míg végre megpillantom, hogy honnan is indul. Utána már csak az ösvény öt méterét látom, mindig épp más öt métert, ahogy haladok lefele, de mindig csak öt métert. De itt most nem fog átverni a köd, mert megjegyeztem az eltévedés helyét és okát, és inkább hosszabbat kerülök, rövidítés nélkül, de végig az úton maradok. 

Hanem 1700 méter körül egyszer csak tudatosodik bennem, hogy a házunkig eljutni érdekes lesz! Három lehetőségem is van. Vagy

1) visszamegyek kicsit, felfele, ahol jöttem, aztán ahol eltévedtem, ott eltérek észak felé és átvándorlok egy másik hegyoldalra, majd onnan legyalogolok a falutól messzebbre, északra, de a végét az erdőben már valószínűleg alkonyatkor teszem meg, 

vagy

2) lemászom a Klettersteigen (via ferratán) ami a vízeséssel párhuzamos, vagy 

3) beülök a libegő kabinjába és 5-10 frankért lelibegek.

A Picasa album egyik képéből kiderül, hogy mit választottam. Nézzétek meg a vízesést jó ötven-száz méterrel magasabbról, érdekes perspektívából (a kabinból). Ugye milyen jó, hogy nem a 2-es megoldást választottam?

Hazatruttyogok, békés családi csendélet vár, Zoli épp pityókapirét főz. Morzsika megadóan elfogadja a zöldségfőzeléket, én békésen elüldögélek a piros konyhaasztal mellett, és megvan a lelki nyugalmam. Mégsem tud 2010 úgy elmúlni, hogy ne jártam volna saját lábon egy hegycsúcson. Hurrá, akkor nem veszünk szobabiciklit, se új kanapét.

Illusztrációkért kattints ide, hogy a Kísértetek ősze c. Picasa-albumomhoz juss. E túra képei a 26. képpel kezdődnek. Szia.