Morzsi támad

Morzsika támad. Rémtörténet a járókából

Szocioantropológusok , pszicho- és egyéb -lógusok szerint a mosoly egy kiáltás maradványa. Valami bíztató hangjelzés lehetett, hogy „ne félj, nem bántalak”. Vagy még inkább egy „tetszel nekem”, „szeretlek”, „örülök neked” jelzés… Minden esetre kiáltás – ebben marad a szakirodalom, amit amúgy egyre kevésbé olvasok, mivel Morzsika empirikusan akar bevezetni a nagyok titkaiba.

Nos, EZ a kiáltás gyakran eszembe jutott mostanában, mikor Morzsika hatalmasra tátotta száját valami számára szerfelett kedves arc, mozgás, fény láttán. Vagy ha apukája a vállára veszi, a magasba emeli, a feje fölé tartja. Ilyenkor kisfiam szájába dughatnék akár egy jóllakott vízilovat is. Az a rettenetes büszkeség, hajjaj, ahogy diadalittasan körülnéz, és még inkább kitátja a száját, mintha kiáltana, de nem ad ki hangot: „nézzétek! az apukám a vállán hordoz!” (vagy: „milyen jó felülről szemlélni a világot!” ?)… Hm, gyakran azt gondoljuk, hogy pilótás-ejtőernyős pályát választ majd, ha ezt ennyire szereti. Nem mintha örülnék majd húsz év múlva, hogy deszantos lesz a gyerekem… Minden esetre a nagyon nagyra tátott szájacska egyértelműen azt jelentette MINDEDDIG, hogy Morzsi rettentően csípi a helyzetet.

Mindeddig. Csakhogy Morzsi gyerek egyéni evolúciós görbéje épp arra kanyarodik, ahol „fog!” lámpa pirosan villog a nagy műszerfalon. Most lesz belőle ragadozó, épp eltökélt kis tejfogacskák készülődnek a fehér, megmerevedett íny alatt. Ennek következtében a drága kis pára éppen csak az ajtó- és ablakkereteket nem rágta meg még a lakásban, de ha így halad, lehet, hogy nem lesz ott sem megállás, ugyanis ma már rajtacsíptem, hogy a kiságya rácsát próbálja rágcsálni! Mamó, vagyis én, és amikor itthon van, a papája is egész nap törlőkendőkkel szaladgálunk a másikunk után, amikor épp az cipeli valahová Morzsit, hogy letörölgessük a baba álláról, ajkáról vagy feltörölgessük a másik válláról, blúzáról, nadrágjáról, a kanapéról, a szék karfájáról meg a padlóról a nyálcsíkokat. Ezen a nyűgös, kemény tapasztalaton minden emberfia átment, úgyhogy világért sem hibáztatnánk a gyereket, de nagyon várjuk már, hogy kibújjanak azok a fogak, és kevesebbet viszkessen az ínye.

Különösen azért, mert Morzsika újabban a szája nagyra nyitását – aminek minden fogorvos csillagos tízest (Magyarországon ötöst, vagy jelest) adna – NEM, ajjaj, NAGYON NEM a mosollyal engedi asszociáltatni. Saját káromon tanultam meg a múlt hét folyamán, hogy amikor csak úgy nyugodtan ülök a kanapén, és mellettem épp helybenkúszik, helybencsörtet a Morzsi, előbb-utóbb jön a hirtelen víziló effektus, és Morzsika diadalmas kényszerűséggel („egyszerűen nem tehetek mást!!!”) nagy sebességgel ráharap a kezemre, lábujjamra, a zsiráfra, az ott hányódó műanyag kanálra, a nadrágomra, a párnára, a kanapé karfájára… és máris jön a nyálfolt, a fogínydöröszölés… A dolog addig fajult, hogy mikor látjuk, hogy száját tátva támad, máris vonulunk fedezékbe, gyorsan feléje nyújtva az első alkalmas tárgyat, hogy arra harapjon rá. Sőőőt, a hideggel (aha, torokfájás, értitek) szembeni kezdeti ódzkodásom is a semmibe veszett, és tegnapelőtt betettem végre a hűtőbe a zselével töltött rágógyűrűjét, ami egyébként módfelett nem érdekli szegény gyereket, hiába, hogy ez egy szuperergonomikus, és gyerekorvosi ajánlásra dizájnolt ezerszínű, jó fogású Núbi ketyere. Mikor azonban jéghidegen odaadtam neki, csodák csodája, rögtön ráharapott, és nagyon sokáig nem hagyta abba… Úgyhogy újabban a harapó víziló szindróma semlegesítésére napi öt-hatszor fordul a fent említett rágóka a Morzsika szájacskája, a mosogató és a hűtőszekrény között.

Ezzel azt is hittem megoldottuk a probléma rajtunk álló részét, beszerezhetem a bébifogkefét. De a horrornak nincs vége! Merthogy tegnap este arra nyitok be a nappaliba, hogy Morzsika a kanapén fekszik a hátán, nem egészen kétségbeesett, hanem inkább vidám, afféle nevetgélő hangokat hallat, VISZONT nagy, friss vérfoltok vannak a kezeslábasán, a hálózsákocskáján elől mindkét oldalon… Mellékszereplőként ott a szegény áldozat is (tuti, hogy nem Morzsi az áldozat, mert akkor nem örülne ennyire valaminek). Zoli orrából folyik a vér, épp egy zsebkendőt próbál a koponyájába felgyömöszölni. Hm, ha ezt a gyerekem követte el, akkor valamit nagyon félreolvastam a nevelési tanácsadókból… Ha a Zoli, akkor még nagyobb a baj.

Anya, ne parázz! Mert aztán tisztázódik minden, apa rohanhat a fürdőszobába végre, ugyanis az orrvérzése tart már pár perce, de nem mert elmozdulni a kanapé széléről, nehogy a gyerek leessen! Egész jó, hogy épp arrajártam, ami e másfél szobás lakás esetén elég valószínűen bekövetkezett volna amúgy is, előbb-utóbb. De most jobb volt előbb, mint utóbb (akárcsak a tegnap reggel, mikor előbb mentem be, és Zoli még nem tudott időben elugrani az épp megdézsmált csokisfiókom mellől. Ja, nekem van ilyen az irodámban is, itthon is, de ígérem, ha Morzsi egy-másfél éves lesz, felszámolom pedagógiai okokból. Hajjaj, ha utóbb mentem volna be, lehet, hogy soha nem jövök rá, hogy hova lett a tejszínkrémes Milka tábla egyik fele).

Szóval, a Zolinak néha felszakad valami érsebecske az orrában, és az vérzik. Most is ez történt. Morzsika abszolút ártatlan, kivéve azt, hogy ő húzta meg apa haját olyan erővel, hogy felszakadt az orrában a seb. És mivel a haját húzták, apa nem tehetett mást, mint még közelebb hajolni Morzsikához, akire aztán csöpögött a … De Morzsi bezzeg olyan jóhiszeműen örül annak, hogy végre megint meghúzhatott valamit, azt már el is felejti, hogy eredetileg hatalmas tátott szájjal arra készült, hogy apukáját most azonnal kopaszra rágja… Szóval a békés kis ordító dedünkből ilyen zsiványka lett! Nem beszélve arról, hogy tanúja voltam annak, amikor oda se nézve behúzott ököllel egyet a papájának. Ezek a mai fiatalok! A mi időnkben ugye a babák még sokkal szelídebbek voltak. Jaj nekem egy haramiácska nő velünk egy fedél alatt!

ÉS NEM, MÉGSEM. Ma, vasárnap Morzsi újra igazi arcát mutatja. Kimentünk a Mosel folyó partjára. Ez egy hermafrodita folyó, merthogy Németországban der Mosel néven fut, akarom mondani, folyik, vagyis hímnemű, Franciaországban pedig la Moselle, ami folyónő lenne ugyebár (tekintettel a legújabb politikai találmányra, a nemek esélyegyenlőségének a nyelvben és nyelvezetben való tükröztetésére, amely megkövetelné tőlem, a szakfordítótól, hogy tűzoltónőt írjak, ha már nő is van közöttük)… Namármost, vAsárnap és vÁsárnap lévén, akkora volt a forgalom, hogy parkolóhelyet csak a célváros, Remich legtúlsó végén találtunk, de nekünk úgyis mindegy volt, mert sétálni, illetve Morzsit sétáltatni akartuk. A távolság láttán azért kiszedtük a csomagtartóból a babakocsit is, mert babahordozóval ez már sok lett volna a derekamnak. Morzsika viszont így is meglehetősen élvezte a kétórás sétálgatást, azt, hogy embereket, fákat nézhet, a folyót, motorcsónakokat, uszályokat, bicikliseket, meg az utolsó vándormadárrajokat láthatja. Egész végig vidáman és barátságosan nézelődött, a végén, a visszaúton pedig énekelt is nekünk. A délután folyamán, az éneklést leszámítva csak olyankor tátotta ki a száját, és akkor sem támadóan, ha valamire nagyon rácsodálkozott, mint arra a két nagyon gyors vízimotorbiciklisre, akik elhúztak ott lent…

A hab a tortán, kedvességének és kezelhetőségének és kezesbárány mivoltának számomra tökéletes bizonyítéka az volt, amikor a kocsihoz visszaérkezvén hajlandó volt nem a szokásos cumisüvegből uzsonnázni, hanem szelíden hagyta magát a piros-kék kanállal megetetni, méghozzá nyálazó (magyarországiul: előke) nélkül, és megette az egész adag barackos almát, életében először, anélkül, hogy barackos-almás pitévé változtatta volna az autónk belterét. Ezt nagyon nagyra értékeltem, és roppantul el is szégyelltem magam mellette, mert én viszont legalább öt kéztörlőt dobtam ma a földre, mert nem találtam egy autós „kukászacskót”…

Reméljük az evés új, alternatív, hatpontnullás módjait ezentúl is ilyen jókedvűen fogadja.

Én pedig megköszönöm Zolinak, hogy kitakarította utánam a kocsi hátsó ülését, és máris rohanok kimosni a véres hálószákot, illetve elmosni és behűteni azt a színes rágógyűrűt.