Morzsika nem akar szabályosan közlekedni

E fejezetből megtudhatjuk, hogy Morzsikát nem érdeklik a közlekedési szabályok, de annál inkább a könyvek! Ezen kívül azt is, hogy hajlandó ponyvát borítani a múltra.

Megvan a repülőtér! Mármint a kisfiamnak a kifutópálya, amit az elmúlt két hétben hason csúszva megtett temérdek sok méter árán kiharcolt magának. A nagy halványzöld kanapé az! („A nyúl az.” – à la Gyalog Galopp). Elvettük róla a párnákat, és ha csak Morzsi van rajta, akkor kb. három és fél méternyi hosszúságú terep várja a féléves titánt.

Csak éppen a kanapé vesebab alakú. Vagyis le van gömbölyítve minden széle és egy helyen elkeskenyedik a vízszintes lap közepe táján. A másik baja az, hogy amióta kijelöltük Morzsinak „közlekedj okosan!” célokra, azóta állandóan a székely pilótás vicc jut eszembe. Ismeritek, nem ? (A székely pilóta büszkén mondja a másodpilótának: „Ezt figyelted apám?! Micsoda landolás, hogy látettem a gépet!. Áz a leszállópálya ejsze alig száz méter hosszú!” Mire a másodpilóta dühösen: „De két kilométer széles!!!”)

Azért jut eszembe folyton a vicc, mert tegnap hajnalban, mikor beüzemeltem az új repteret, úgy gondoltam, hogy Morzsika mostanra már öt-hat métereket teker le egy felindulásból, akkor jó lesz neki egyelőre (pláne, ha nincs más!) ez a három és fél méter hosszú vesebab alakú pálya, mert ezen egy oda-vissza járat hét méter, három oda-vissza ingázás után már mindjárt kevesebb energia marad nyürrögésre. Azzal nem számoltam viszont, hogy Morzsika nem hosszában akar rajta jönni-menni.

Hiába volt a két végén csalinak – piros jelzőtábla gyanánt – a Morzsi játékosvödre, meg a recsegő könyv, Morzsika felfedezte magának a gyenge láncszemet! A vesebab közepét. Ahol elkeskenyedik az átlagban legalább egy méter széles kanapé, és közel van a széle. Ami azért jó, mert onnan jobban le lehet nézni, szerinte. És azóta egyetlen vágya a világvége, a szélek meghódítása, letekintés a mélybe, ahol negyven szédítő centiméterrel lennebb a kopott parketta morénája rejt ezernyi veszélyt, különösen, ha egy baba koponyával előre indulna arrafelé.

Vagyis ezerszeres éberséggel állok lesben, ugrásra készen, egyszemélyes mentőkommandóként sétáltatom a gyerekem hajnali hatkor, de semmi áron sem akar az útiránynak, útalakzatnak megfelelően közlekedni. És hogy a dolgokat tetézze, rájött, hogy a vesebab alakú kifutópályának tulajdonképpen még elég sok széle van, ahol ugye ama hírhedt negyven centivel lennebb tátong a mélység, illetve az észak-északnyugati oldalon megmászhatatlan meredek falként tornyosul apa íróasztala. A kihúzható polcán a billentyűzettel és a mindenható Wacom grafikus táblával, ami alighanem szerény lakunk legértékesebb darabja, ha nem számoljuk az épp benne tartózkodó egyéneket. És ott van még apa fénymásolt és bekötött angol vagy francia nyelvkönyve.

Namármost, ami egyszer könyv, az hihetetlen vonzerővel bír Morzsika számára. Kellett nekem Kányádival kezdeni a nevelését! Az semmi, hogy a „kilenc pipe meg a lúd” szavak kiejtésére már felragyog a képecskéje, de ha egyszer megpillant egy könyvet, egy darab papírköteget, akkor jaj annak, azt meg kell szerezni, és addig kell kapirgálni rajta, amíg a széle felől fogja a papírt a babakéz, onnan már csak másodpercek kérdése, hogy gyűrött vagy sima formában a mű babaszájba kerüljön. Apa francia nyelvkönyve most reggel negyed hétkor is kiváltja a pavlovi reflexeket Morzsiból.

Arrább teszem a gyereket, a kifutópálya túlsó végére, legalább nyerek három és fél méternyi időt. Aha, mégsem! Mert félúton, a gyenge láncszemnél felfedezi, hogy nemcsak a padló mélye örvénylik olyan érdekesen ott lent, de a kanapétól alig félméternyire (mi az gleccserhasadéknak, ugyan már!?) terül el a mágikus üvegasztalka, a szintén vesebab alakú szalonasztal, alighanem lakásunk egyetlen darabja, ahonnan ki kéne derülnie annak, hogy most épp a szalonban vagyunk. A mágikus, szerfelett bébibarát üvegasztalon pedig mi más lehetne, mint egy apa által ottfelejtett könyv, de ez aztán egy igazi nagy, hatalmas, gigászi kihívás, uszkve 8c+, 5.14d, XXL méret, ólomsúly: a mamó Ország László féle Angol-magyar nagyszótára, az Akadémiai Kiadótól. Már pusztán impozáns tömegével hódítja Morzsit, netán egy súlycsoportba tartoznak ??? Még nem mértem le a szótárt. Minden esetre Morzsi nem habozik átnyúlni az üvegasztalra, a tátongó szakadék felett. Persze fogom a törzsét, különben…

A reggel hátralevő része hosszas küzdelem, a szabálytalanul közlekedő Morzsika állandó eltávolítása a szótár felé vezető szakadéktól (mert nem tudtam hová tenni a szótárat, mindenhol látta volna), és újra meg újra más pályára helyezés, míg végül nyolc óra után valamivel Morzsika kimondja a bűvös szót: ggggi-gi! Ez a legegyértelműbb jelzés, hogy most már a cumiját akarja, és tényleg kész arra, hogy belátható időn belül elaludjon. Most is így történt, mire apa arra eszmélt a lumbágójából, hogy reggel van, biztos megjöttek az építőmunkások (MÉG MINDIG állványok a ház körül!!!), addigra Morzsi és a mamó is oldalra fordulva töltötte megérdemelt pihenőidejét, ki-ki a saját ágyában. A munkások amúgy ma megint nem jöttek. Csak az állvány miatt nehézkes közlekedés emlékeztet arra, hogy eredetileg negyven napra saccolták a több mint hat hónapja elkezdett munka elvégzését. De már tudom, úgy képzelték, hogy majd a következő 365 napból 40-en jönnek dolgozni, a többi időben elég, ha az állvány emlékeztet rájuk. Mintha az előre kifizettetett számla miatti lyuk a költségvetésünkben nem emlékeztetne eléggé.

Az elmúlt két nap során a későbbiekben azért másféle meglepetések is jöttek. Például ma este Morzsika békét kötött a nagy sárga gumikacsával. Nemcsak, hogy nem félt tőle, mikor a kádacskájába raktuk a réce-rucát, de megpróbálta elrágni a békepipát is vele, azaz bátran levadászta a szárnyast a víz felszínéről, majd egyből ráharapott a jobb sorsra érdemes sárga gumihápháp farcsokára! Egyébként most már egész ügyesen üldögél, kapaszkodik a kád szélébe, de valahogy mégis sikerült egyszer beleborulnia fejjel a vízbe. Úgy, hogy közben balról az apja vigyázott rá ádáz éberséggel, jobbról az anyja. Csodák csodája, egy kis prüszkölés és egy rövid tikácsolás után megint jó kedve volt, a végén alig lehetett kiszedni a vízből! Igazából csak úgy sikerült sírásmentesen kicsalogatni az immáron mosónőbőrös babónkat, hogy a nagy sárga gumikacsát vettem ki először, és azt rátettem a pelenkázóasztalra. Akkor már Morzsi is kikívánkozott a kacsa után. De a törülgetés nagy hevében valahogy mégiscsak sikerült a kacsát leverni a földre. Jut eszembe, azóta sem vettem föl! Megyek máris, megyek… (sietve balra el)