Saturday 23 October 2010

Kísértetek ősze




Érdekes hetünk volt Kanderstegben. Először is keddtől keddig tartott, mert nem tudtunk szombaton útnak indulni (ha az ember ott úgymond üdülés céljából minimum egy hétre vesz ki lakást, akkor a hét szombat délutántól következő szombat reggelig tart). De mi nem is üdülni akartunk. Kivéve talán Morzsikát, aki még az enni-játszani-aludni korszakát éli, neki erre a célra megfelelt volna bármely hely. De a felnőttek mindig mást akarnak, ÁLLÍTÓLAG. Mert mi van, ha a játszani szót mondjuk szórakozásra vagy valami ilyesmire kicserélem, na ugye hogy ott áll az a három dolog, amit valójában legesleginkább tenni szeretnél? De azért a környezetednek azt mondod, hogy alkotni, tanulni, művelődni, sportolni, dolgozni akarsz leginkább…
Szóval, akkor most bemesélem nektek, hogy mi keményen küzdeni akartunk! Haha, hegyet mászni. Ja nem, Zoli akart hegyet mászni, én meg a jó ég tudja, mindegy mit csinálni akármilyen heggyel, de valahogy fent találni magam a tetején, vagy valami olyan helyen, ahonnan már csak lefele lehet jönni… Valahogy nagyon kellett már valami sikerélmény a terhesség kezdete óta tartó sok mozdulatlanság után. Azt minden esetre tudtam, hogy holtszezon, hogy a vénasszonyok nyara is elszállt lassan, és hogy a Vénusz (ami még egy kezdő asztrológusnál is az öndédelgetést, luxust, fényűzést, szerelmet, szépséget, ajándékokat, ékszereket, profitszerzést hivatott jelképezni) retrográd mozgásban van. Vagyis ne számítsak előrelépésre a zárójelben említett területeken, de még úgy alapállásban is átlagon aluli esélyeim lesznek az öndédelgetésre.
Namármost asztrológia nélkül is világos volt mindez, az utóbbi három hónapban nem kerestem semmit, itt van a szürke ősz, vissza kell menni dolgozni egy olyan munkahelyre, ahonnan tömegesen menekülnek el mindazok, akik tehetik és vége a pihenésnek. Bizony. Egész életemben dolgoztam, ahogy tizennyolc lettem, attól a pillanattól. Nappalin végzett egyetem mellett, és után. Soha nem voltam munkanélküli, általában egyik munkahelyemen elköszöntem este hatkor, a másikon benyitottam másnap reggel nyolckor. Nem volt lazsálás. Majdnem húsz év után már halálosan szerettem volna kicsit abbahagyni, kicsit pihenni. Hála a drága kis Morzsikának – aki nem hozott magával használati utasítást, hozományt, üzenetet semmilyen felső hetedik szférából, hanem egyszerűen csak velünk akart tartani a továbbiakban –megadatott végre egy kis vágyott pihenés, még ha éppen frissen szerzett szülői kötelességekkel járt is. Elképzelhetitek, milyen fárasztó lehetett gyerek nélkül, ha éppen egy újszülöttel hármasban maradva tudom végre kipihenni magam! De soha nem voltam még ilyen boldogan, MÁSKÉNT fáradt. Mert most valahogy nem másnak adtam minden órámat, energiámat, erőmet és türelmemet, aki vagy megköszöni jobb munkakörülményekkel, valami minimális fizetésemeléssel, vagy nem, hanem egy kisgyereknek, aki egy hónapos korától kezdve folyamatosan ad. Ki tudja miért, de szeret minket, mosolyog, nevetgél, megnyugszik velem, és állandóan megnevettet.
Itt nyugaton húsz hét a szülési szabadság (sőt, Belgiumban csak tizenkettő!!! embertelen!), amiből négyet már a gyerek születése előtt köteles voltam kivenni (a szabályzat szerint „lehetőségem lett volna rá”, de némi emberi rosszindulat belejátszott munkáltatói körökben), vagyis mikor Morzsi tizenhat hetes volt, lejárt a szülési szabadságom, de egy szűken négyhónapos babát nem volt kedvem napi tíz órára (utazással és túlórával kb. MINIMUM ennyi ideig vagyok otthontól távol egy átlagos munkanapon) otthon hagyni. Innen a háromhónapos profitkiesés… Most félidőre visszamegyek dolgozni, úgyhogy nem tudom, mikor és mennyi új cikk jelenik majd meg a továbbiakban ezen a blogon. Ez volt a nekrológom, most jön a lényeg.
Ennyit a fényűzésmentes őszi hangulatról – ezért jött különösen kapóra az önkínzás másik őszi ötlete, a hegymászás. Ja igen, az a Zoli esetében, de amit én csinálok, az egy ennél alacsonyabb kasztbéli tevékenység, mondjuk túrázás.
Valóban nem kerestük a luxust, szálláshelyünk sem ötcsillagos szálloda volt, hanem egy egészen barátságos lakás egy jégcsákánykovács műhelye felett, erkély és kert, televízió és internet nélkül, de a háromezresekkel koronázott panorámát az ablakából, illetve a hegyi patakocskát a ház mögül semmilyen aszkétizmus szándéka nem tudta eltüntetni, merthogy ezek itt nem Vénusz hatáskörébe tartoznak. Ezek itt megszokott, hétköznapi dolgok. Így kezdődött kanderstegi őszölésünk.
Aztán jöttek a kísértetek! Nem valami svájci Halloween, hanem a Kultur in Kandersteg szervezet erre az őszre „Gespenster – Geister – Spuk” címmel talált ki témát a hét programjaihoz. Ez körülbelül olyasmit jelent, mint: „Rémek, szellemek, kísértetek”… Ennek jegyében el is özönlötték a falut a fehér leples arctalan lények (vagy márnemlevők, a Harry Potter has-been-jeire gondolva), a programsorozatban részt vevő középületek, szállodák, kávéházak, bankok előtt, a fákon, az említett épületek tetején, sőt az állomás előtti téren is kísértetek ücsörögtek. Néhányat megtekinthettek nemsokára a Picasa albumomban. Még a mi házunk legfelső emeleti ablakából is kitekintett egy fehér leples alak, a kovácsműhely tetején meg egy másik hasalt.
A kísértetvadászat egyes megszámozott helyszínein valami velük kapcsolatos kérdés is volt (pl. „melyik országban gyakorolják a woodoo-t?”), aki mind a harmincvalahány választ tudta, az nyert valamit.
A régi jégcsákány-kovácsműhely is otthont adott egy eseménynek. A gyengült fényű Vénusz jegyében tehát nem ezer villanyégővel kivilágított kristályos, márványos előadóteremben, hanem egy befőttesüvegekbe tett és a falakról lelógatott mécsgyertyákkal megvilágított kovácsműhelyben szorult tehát össze kb. huszonöt jól felöltözött svájci és egy darab erdélyi magyar, hogy a foglalkozása szerint mesemondó (!!!) Jacqueline Simon történeteit meghallgassa egy hideg péntek estén. Négy mesét hallhattunk e meglehetősen hagyományűző, szerintem kiváló hangulatban, mielőtt tea és forralt bor egészítette volna ki a kovácsműhely nagy kandallójában pattogó tűz adta meleget. Olyan volt, mint visszaszédülni valami ezerkilencszázas évek eleji gyermekkorba, amelyben a messziről visszatérő mesél, arcát a tűz világítja meg, néha valaki fuvolázik, hegedül kicsit, aztán újra mese, a hallgatóság pedig lélegzetét visszafojtva ámul. Pláne, hogy az egyik svájci legenda mottója szerint „Was wahr isch, blibt war” – ami igaz, igaz is marad.
E négy történet közül éppen ezt az egyet fogom részletezni, megértitek mindjárt, hogy miért. Amúgy sem volt ott könnyű dolgom, hisz ez nem irodalmi német volt, hanem annak az egyik svájci nyelvjárása, hát ha egyedül és csak nekem írásban (igen, svíccertüccsül leírva) nem adták volna ide a szöveget, nem tudom, mennyit értettem volna belőle. Hála az égnek, mindig szerettem a svájci németet, úgyhogy ez volt a megfelelő alkalom!
A négyből kedvencemként kiválasztott történet („Ds Chind under der Birke” = „A gyerek a nyírfa alatt”) egy anyukáról szól, aki nap mint nap takarni jár a falu többi asszonyával „az oldalba”, csak éppen onnan háromóránként elszökik megszoptatni a nyírfa árnyékában elrejtett babukáját. Szemmel láthatóan ő sem hallott a magyarországi kismamák GYES-GYED mizériájáról… A mesemondó közben énekel, úgy, ahogyan a mezőn dolgozó asszonyok annak idején. A kovácsműhely, a pattogó szikrák, lobogó gyertyák, meg ez a régi népdal nagyon elrepít, messze visz, haza.
Aztán hangja figyelmeztetésbe vált át, asszonyok, vihar küldi előre fekete fellegeit, munkát abbahagyni, fussatok haza fedezékbe. Ez így is történik, a fiatal anyuka is épp eléri a házuk küszöbét, mikor az első súlyos esőcseppek zuhogni kezdenek dörgés-villámlás közepette. Csakhogy ekkor jut eszébe, igen, hogy a babát a fa alatt felejtette!!! Ráz a hideg, engem a hallgatót, de az anyukát már semmi sem tántorítja vissza.
Semmi sem tántorítja vissza, sem az eső, az erős szél, a vihar, a ruháját megszaggató kövek, bokrok, ágak, a felbukkanó és rögtön a nyomában ügető farkas! A keserves, kétségbeesett rohanást nagyon jól érzékelteti a mesemondó, rímek, ritmus, ismétlődő motívumok segítik a hallgatóság számára a teljes átélést. Borzongok, futkorász a hátamon a hideg. Valahol félúton vagyok a mi Kőműves Kelemennénk eltökéltsége (földindulás, égszakadás, vihar, de azért csapjad a lovakat, kocsisom, hadd haladjunk elébb!) és e hegyi virágszál parasztasszony félelmet nem ismerő futása közt. A fiatal anyuka megtépve, megsebesülve, szétázva, a farkastól üldözve, sírva eléri a fát, és megtalálja a gyerekét, ugyanott, ahol hagyta, DE EGY IDEGEN NŐ ÖLÉBEN.
A kis szőke baba rózsás arcocskája mosolyog, de az anya rá akar ordítani arra az idegenre. Csakhogy a hangja cserben hagyja, egy hang sem hagyja el torkát, úgy esik a térdre, a gyereket magához ragadva. AZ A MÁSIK NŐ hátralép, miután a gyerek a mamánál, és mint egy árnyék, ha a fény legyengül, elenyészik ő is. Az anya nyomában éberen figyelő, támadni kész farkas nem veti magát sem az anyára, sem a gyermekére. Mintha megszelídült volna! Közelebb lép a halványodó másik asszonyhoz, majd ahogyan a szellemlény eltűnik, úgy inal el az ordas is.
Ahogy az anyuka magához szorítja a babát, valami furcsát érez. Egy aranyláncocskát talál a kisded nyaka körül, de olyan vékonyat, olyan finom művűt, amilyet egyetlen földi ötvös, ékszerész sem tudna gyártani!
Amikor anya és gyermeke hazaérnek, csak a szomszédságból egy öreganyó tudja megoldani a rejtélyt, csak ő sejti, hogy ki és mi volt az a MÁSIK ASSZONY. Laima a neve, ő a Schicksalgöttin, a Sorsistenasszony, aki az újszülöttek sorsát elrendezi. A mese vége itt Svájcban nem „még ma is élnek, ha meg nem haltak”, hanem újra: „ami igaz, igaz is marad” –így akarja a hagyomány.

UI: a másik dolog, az a bizonyos hegyi élmény, hegy de felülnézetből szintén összejött, hurrá, de az majd egy másik naplóbejegyzés tárgya lesz.

2 comments:

cinege said...

Ez igen!!! Lenyugozo bejegyzes! Minden sorat elveztem.

Mondfinsternis said...

Ó, köszönöm.