Szeptemberi áhítat

„Szeptemberi áhítat”

Évről évre ez a két őszi bizonyosság kísér, követ, zarándokol velem együtt végig a nekem kirótt életdarabon: ha eljön szeptember, hozza magával az önértékelés egyik újabb alkalmát és mérföldkövét: a születésnapom, VALAMINT eljön annak a versnek az ideje is. Igen, annak a versnek, amelynek címét most elloptam világhálós naplójegyzetcímnek. „Szeptemberi áhítat” – szerzője egyik nagy kedvencem, Kosztolányi.

Semmi sem biztos sehol, soha köröttem. Ezelőtt két évvel nem tudtam, hogy ma hol leszek, mit teszek, kik vesznek körül. Most sem tudom, hogy két-három év múlva merre tartok majd épp és milyen járművekben… De az egészen biztos, ha eljön szeptember, előveszem a fehér verseskönyvet a polcról, vagy előbányászom a netről, mindegy, hogy épp hol vagyok, hogyan, de el és fel fogom olvasni ezt a verset.

Az igazság az, hogy magyar szakot végeztem, de ehhez képest vajmi keveset olvasok, nem vagyok sem a magyar, sem a világirodalom bennfentes ismerője, és be sem merem vallani rengeteg hiányosságom. Fel sem tudom fogni, hogyan szereztem meg ezt a diplomám, úgy, hogy csak én tudom, milyen végtelenül jelentős irodalmi remekeket nem olvastam el még.

Ez a vers, és a szokásos szeptemberi rituálé éppen erről szól: a hitről, amit nem adtam fel, hogy egy napon majd megint sok közöm lesz az igazi irodalomhoz, megint fogok verseket olvasni. A hitről, hogy szívem legmélyén az elmúlt tíz évben szakmai okokból elolvasott közéleti és politikai szenny, illetve jogi bonyolat-bizonylat sem tudta eltompítani azt a titkos érzékszervet, amely mindig felvilágol és felsikolt az örömtől, ha valami ilyen ritka gyöngyre futja időmből. Ez egy ritka gyöngyszem, világirodalmi szempontból is, számomra legalábbis afféle rejtett húrokat megpengető, halhatatlanul finom, szubtilis kis hang ez a vers. Óda a szépséghez, amit olyannyira vadászok az életben, de aminek kedvéért mégsem bírtam még itthagyni Európa egyik legunalmasabb városkáját, a biztos (de kétségtelenül nem költői) szakmámat és a nem annyira biztos és költészethez még kevésbé kötődő pénzecskémet…

Ez a vers arról szól, hogy fent akarom tartani magamban az olvasó embert (nemcsak azt, aki havi háromezer oldal jogszabály-módosításon rohan át határidőre). Nagyon nagy reményem, hogy nem járok úgy, mint egyik kedvenc hadvezérem (egyáltalán nem vagyok háborúpárti, de ha mégis hadakozni kell, hát vannak általam csodált egyéniségek, akik zsenialitása népeket mentett/menthetett volna meg). A kabuli egyetem egykori mérnökhallgatója, az egyébként tádzsik származású Áhmad Sáh Maszúd, miközben a tálibok elleni harc parancsnokaként éveken át egy sátorban lakott, szó szerint a lövészárkok között – és nap mint nap átélte a frusztráló helyzetet, hogy emberei nem tudják követni gondolkodását, mert ő túlságosan előre látott és jó sakkozóként sokkal jobban ki tudta következtetni az ellenfél mozgását, mint partizánjai, akik sokszor azért kerültek szorítóba, mert nem értették, hogy mit miért akart, és ha improvizálni kellett, nem megfelelően tették – a sátrában egy hatalmas ládát is tárolt. Egy nyugati író-újságírónak (Sebastian Junger, ő is kedvencem) 2001 elején adott interjújában elmondta, és meg is mutatta, mi van a ládában: KÖNYVEK. Nem hadtörténet, hanem regények, versek, szépirodalom!

És mi volt a tábornok szívében: remény, hogy mielőbb véget ér a lövészárkok ideje, és végre visszatérhet a könyveihez. Értitek? Ez az ember a golyószórók tüzében sem dobta ki az ott épp csak fölösleges kacatnak, nehezéknek, tűzgyújtónak jó, helyet foglaló, semmire sem használható könyveit. A huszadik század utolsó évtizedének legkegyetlenebb háborújában a saját szerény sátrában a harctéren egy láda irodalommal várta az időt, amikor olvashat ismét, mást is, mint a tudósítók jelentéseit.

Mint mondtam, nem akarok úgy járni, mint ő: Maszúdnak sosem jött el az olvasás ideje. Könyveit öt 1992-1998 között született gyermeke örökölte. Ugyanis az afghán ellenállás első emberét 2001. szeptember 9-én két riporternek álcázott alkaloid (értitek, a keresőprogik miatt jobb így írnom) merénylő meggyilkolta.

Ami engem illet, kicsit én is úgy érzem magam, mintha sátorban, poros ládában őrizgetném drága kincseim, várva a luxust, amikor majd hátradőlhetek és lapozgathatok, olyan lassan, amilyen lassan csak kedvem tartja, minden szót megízlelve. De most jön az amúgy annyira nem várt szeptember, és jön a kivétel napja: amikor nem várok, hanem olvasok. Nem akarom tovább részletezni, hogy miért ünnep számomra ez a rituálé. Olvassátok el a verset, remélem, ismeritek, remélem, tetszik nektek is.

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00597/18843.htm

Ha nincs időtök a linkre kattintani, csak pár szakaszt idézek, csak egy kis zoom, hátha elég azt elmagyarázni, hogy miért rajongok ennyire érte:

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszu út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.

(…)

Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

(…)

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatatlan suttogás,
a fák fölött szallag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajit a ködnek
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt menyország?

(…)

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisíkált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?

(…)

Nemcsak, hogy a kedvenc verseim listáján az első tíz közt van, de valahol a személyes történeteim közt is kiemelkedő szerepet kapott ez a vers. Aki olvas angolul és nem unná még, kattintson a Songs to September: The Eight Day c. bejegyzésre. Ezelőtt négy évvel felkértek egyik NY-i szerkesztésű online kiadvány részéről, hogy az akkori szám témájához (könyvek, irodalom) illő cikkel járuljak hozzá az épp aktuális kiadáshoz. Ez az Eight day c. novella lett az én hozzájárulásom, egy kitalált, elképzelt történet Kosztolányi és a Teremtő találkozásáról. Valahogyan élni akartam az alkalommal, hogy angolszász olvasókat toborozhatok a magyar irodalom egyik mozaikkockájának. Ez lett belőle, nekik tetszett, és szerencsére a Szeptemberi áhitatot angolul is fellelni a Neten (például itt: http://www.magyarulbabelben.net/works/hu/Kosztol%C3%A1nyi_Dezs%C5%91/Szeptemberi_%C3%A1h%C3%ADtat/en/2046-Pieties_for_September ) .

Számomra azonban már csak azért is emlékezetes ez a cikk, mert a hattyúdalom is volt egyben. Aki elolvassa az angol novellát, talán rájön, hogy miért… Minden esetre lélekben ez volt az elköszönő levél arról a fórumról. Egyszer, majd később erről is fogok írni, és nem blogbejegyzést. Egyszer elmesélem majd, hogy mi történt, mikor meguntam a cukrot és a sóról szerettem volna írni… Egyszer elmagyarázom majd azt a történetet is…

Addig is fogadjátok szeretettel angolul a Nyolcadik napot (következő bejegyzés), illetve magyarul azt, aki nem szorul az én reklámomra: Kosztolányit.