Az ibex meg a kisfia

a megiiraas teenyleges idopontja: 2010. szept. 4. Saas-Grund - kaaveezooban maasolom be, nincsenek magyar eekezetek. az egyik keepen pirossal bekarikazva a miniibex.

Az ibex meg a kisfia

Nehogy félreértse valaki, ez tényleg egy ibexről, alias kőszáli kecskéről szól, meg a kisfiáról! Említett egyedek ugyanis egyfolytában előkerültek az elmúlt napokban. Szóval semmi allegória, semmi titkos célzás emberi egyedekre, akiknek kisfiuk van.

Igazából úgy kezdődött, hogy csütörtökön egymagamban sétálgattam Hohsaas felső sétakörútján, 3100 méter magasságban, a szép nagy lapos köveknek örvendezve, kóstolgatva a glecser szélét, és nosztalgiázva a régi szép idők után, amikor a most előttem álló Weismies (4017 m) még egy egész egyszerű, szép, de megmászható hegycsúcs volt számomra is. Ahogy ott bandukoltam, egyszer csak majdnem belerohantam az ibexbe, amint a kicsinyével ott kóricáltak a hegyi ösvénykétől alig tíz méternyire. Na, erre gyorsan visszatettem egyesbe a motrom, nehogy beléjük rohanjak, mert elijeszteni sem akartam a fotótémát, meg abban sem voltam biztos, hogy az ibex mennyire barátságosan használja a szarvait, ha épp a kisfiával van, mikor egy óvatlan kelet-európai, fehér bőrű, protestáns, enyhén túlsúlyos, poliglotta nőszemély zsebre tett kézzel és hátizsákosan csak úgy rájuk törtet-csörtet.

Szép lassan közelebb egyensúlyoztam, majd lefotóztam őket. Sajnos a kisfiú-ibex (nem tudom bebizonyítani, de el kell nekem hinnetek, hogy kisfiú volt) olyan szürkésbarna terepszínű kabátkát viselt, amelyben fekete-fehér képen láthatatlan lett volna, színes digitális képen pedig a háttérbe olvadva Photoshop lasszóval kivághatatlan. Ezért azt is el kell nekem hinnetek, hogy rajta van a mellékelt képen, a mamájával együtt. Ibexmama figyelt ugyan engem, de nem állt fel és nem is kaptatott el kőszáliasan, függőleges irányvonalakkal.
Háromnegyed órával később, mikor lefele poroszkáltam, még mindig ott játszott a kis ibexke, a mamája meg diszkréten felügyelte, de nem szólt bele. Néha a mama elnézett, ilyenkor engem felügyelt diszkréten, de egyelőre nem tekintett veszélyesnek. A sumák ibexgyerek bundája megint eltűnt mimikrisen a háttérben, de a mamája úgy ült, hogy a feje és két szarva a távolabbi gleccserlejtő hátterétől szépen elválik az új fotón. Vagyis addig kerülgettem, amíg olyan szürkésfehér hátteret kapott.

Mikor ezt otthon, mármint a schwiiitzer Zuhausénkban (ideiglenesen bérelt svájci otthonunkban) elmeséltem, Zoli közölte, hogy előző nap ő is találkozott ugyanezen ibexilletőkkel. Ami különösebben nem lenne érdekes, de mégis az, mert ő nem ott járt, ahol én, hanem légvonalban fél kilométerrel arrébb, gyalogosan pedig legalább másfél-két órányira e helytől, a Jegihorn lábánál (bocs, a tetején is!). Aha, repülni tutira nem tudnak, de ezek szerint jókat gyalogolnak ibexék összevissza a Weissmies és a Laginhorn oldalában, a gleccser alatt... Az valahogy nem tűnt fel, hogy Zoli megjegyezte, hogy a faránál látható fekete mintázatnak köszönhetően azonosítható a mama meg a kisfia. Sajnos Zoli nem fotózta le ibexnét és a kisfiút... DE mi meggyőződtünk arról, hogy csakis ugyanaz a mama-fia páros lehetett.

A történetbe akkor jött az igazán érdekes fordulat, amikor Zoli viszont lefotózta ibexmamót meg a kis ibexfiúcskát szombaton, két nappal később. És büszkén mutatta, hogy ím, ugyanaz a mama-fia páros! Csakhogy ez a kép nem ott, az úttól kelet felé készült, hanem a hatalmas, széles, sokféle módon (autóútszerpentinek, patak, folyó, sziklaszakadékok, lakott területek és erdővel benőtt mély hegyoldalak által) elválasztott Saas völgy abszolút ellenkező oldalán, a Mischabelhütten menedékház(ak) közelében, kétszer ezerötszáz méter szintkülönbségen meg az Óperenciás tengeren is túl. Ekkor már fellázadtam a mese ellen, pláne, hogy Zoli megmagyarázta, hogy a faruk (juj, majdnem potrohát írtam, én a csúcsbiológus) oldalán levő három fekete szőrszálról illett volna felismerni, hogy ezek a hohsaas-i ibexék voltak. Egy biztos, akkor is mama és fia felállásban közlekedtek. Merthogy nem tudjátok bebizonyítani, hogy a kis ibex kislány volt!



Két nappal később sikerült alvó Morzsikánkat bemutatni a svájci házinéninek, aki megállapította, hogy a herzig kicsi legényke (naná, mivel aludt, tényleg nagyon jó fiú volt) a mamájára hasonlít. Haha, hogy olvadoztam a büszkeségtől, mivel ilyen vicces és csinos fiatalemberhez még nem hasonlítottak (a vasorrú bábával már inkább előfordult, de még Sophie Marceau-t is említette egyszer valaki – nem ugyanaz, aki a vasorrú bábát).
Nem tudom, hogy hiszek-e a reinkarnációban, de ha igen, akkor gyorsan bemesélem magunknak, hogy mi is így kezdtük annak idején Morzsival, kalandor kedvű magashegyi ibexként...