2010. szeptember 6.
Hétfő, ma én vagyok a soros túrázó. A Morzsival túrázás nem jött össze, nehéz kitalálni még, hogy mikor épp milyen, meleg, hideg, szélálló, naptól védő stb. öltözék passzol rá, és hogy ezt ő pláne hogyan tűri magán a testemre erősített szoros babahordozóban, plusz nehéz lenne a kis fickóval kapaszkodó ösvényeken lépkedni, mert még nem bírná jól a zökkenéseket, folyton lecsúszik fejéről a napszemüveg, meg a sapka, egyik percben borzongunk a széltől, a másikban éget a nap (ez egy felnőttnek annyira nem okoz gondot, de a picit óvni kell mindkettőtől – s ennek a logisztikája már nem könnyű)... Ezért aztán egyszerre hárman nem tudunk elmenni, egyikünknek mindig a babóval kell maradni, míg a másik egyedül elmegy sétálni (ez én vagyok) vagy túrázni (ez lenne a Zoli).
Ma az én napom volt, de valahogy nem siettem el, mert még reggel el kellett ugrani a boltba, ami fél kilenckor nyit csak. A bevásárlás és reggeli totyorgás után viszont mégis nekivágtam a házunk mögötti hegyoldalnak (amúgy a Triftjigrat és Trifthorn oldala, Saas-Grund és Saas Almagell között), csak úgy újrakezdésből, vagy edzésből. Az eleje nem volt túlságosan bíztató, ugyanis kicsit tévelyegnem kellett a gazban, amíg eljutottam az ellenkező irányba menő ösvények elválását jelző táblákhoz, ÉS az nem tett rám egészen jó benyomást, hogy a fejem felett (nem is olyan messze) húzódó, a völgybe lenyúló kőfolyás-vályú közepe tájáról kövek pattogásának a hangját hallottam, sőt, ahogy felnéztem, láttam is egy emberfej nagyságú forgó követ leszáguldani, majd a lejtő alján némi pattogás után megállni nem messze a jelzéstől. Ennek ellenére nekilódultam, örömmel állapítva meg, hogy az ösvényem éles kanyart vesz és a fenébe hagyja ezt a kőfolyásos lejtőt, és betekereg az erdőbe. Ahol aztán elővettem a síbotokat, a totyorgást turbósítandó.
Innentől egy darabig sok mesélnivaló nincs, csak afféle véget nem érő kaptatás fel a kígyózó erdei ösvénykén, míg az erdő már nagyon gyér lesz, majd átadja a terepet a jól (de minek?) mászható lapos sziklalapoknak. Kétezer méter körül (hát ez itt még csak egy ciki kezdőpont-magasság, bár otthon már javában közelítenék a Királykő gerincéhez, vagy szálldosnék a Nagykőhavas felett) eszméltem fel ebédszünet alkalmával, hogy nemhogy emberrel nem találkoztam már órák óta, de még madarat sem hallottam, eltekintve egy, az erdőben megriasztott, kis, sötét színű szárnyastól, meg többezer kabócától (ami nem madár, de akkor mi is?). A nap további részében is a köveké volt a főszerep, merthogy egész nap csak egyetlen egyszer találkoztam egy házaspárral, ereszkedés után, egész lent, húsz percnyire a főúttól, de ők nem azon az útvonalon indultak el, amerre én jártam. Állatok se nagyon mutatkoztak, ibexné és kisfia ma nem jártak erre, és fent, ahol a magashegyi szélben hajladozó kaszálatlan füvek a hatalmas kőtáblákat körbeülik, ott sem volt rajtam kívül más, két-, négy-, hat-, nyolclábú lény, de még lábatlan kígyó sem.
Az egyetlen állatka délután három felé került elő az erdőben, egy kis menyét, vagy valami egyéb hosszútestű (kb. húszcentis) vékony, kisfejű, sötétbarna, fürge és sziklás üregbe tűnésben nagyon jártas egyébke formájában, illetve ... egy merész alpesi szúnyog személyében, aki emlékezetes lesz, mert csípése a kezem fején meglehetősen viszketős, majd fájdalmas lett, végül hatalmas dagadással immobilizálta kézfejem, meggátolva például, hogy ökölbe tudjam szorítani a kezem stb. Ennyit az állatokról. Ja, Almagell falu fölé érve még kecskék jelentek meg a semmiből, követtek, majd leültek az ösvény közepére...
A többi néma csend, magányos vándorlás, és némi ijedt töprengés is, mikor hirtelen kiderült, hogy két ösvény áll előttem, de mindkettő egy aktív kőrengetegen át vezet. Ezalatt azt értem, hogy mozognak a kövek, hallottam is lent a pattogást, illetve látom is a friss kövek garmadáját az úton (onnan tudni, hogy frissek, hogy még nincsenek beletaposva az ösvénybe, helyenként felismerni, hogy darabokra törtek az egymásra esés ütközési sokkjától stb.) Van olyan útszakasz is, ahol hűtőszekrény nagyságú kavicsok borultak az ösvényre, ami emiatt arrébb kerül egy kicsit, de látszik, hogy az új variáns még nincs annyira kitaposva, mint a régi (vagyis nem olyan rég esett oda a televízió)... Felül kicsit olyasmi az út, mintha a Királykő Hegyes csúcsáról kéne leereszkedni, csak épp gneisz a kőzettípus, és nagyobbak az átkelendő ex-morénák, melyek alsó szakaszát elkezdte benőni valami csodazöld, szép lassan felfele terjeszkedő erdő... a hatalmas kőkáosz miatt hasonló összevisszasággal és sok-sok üreges kőlyukkal megáldva. Az egész erdő nem lehet öregebb húsz-ötven évnél, én meg egy hatalmas hegyomlás helyszínén kacskaringózom lefele, a félháznyi, busznyi, helikopternyi nagyságú szikladarabokat kerülgetve.
Amúgy gyönyörű szép az egész út, egész nap csupa szépséges helyen lihegtem fel-le a tűző nappal szembe, mindössze annyi lendített volna a dolgon, ha fél liternél több vizet viszek magammal és ama hírhedt ereszkedés (kb. 2100 méterről kb. 1600-ra) felső szakaszán nem a napszemüvegem, hanem mondjuk a sisakom van a fejemen (bár a helikopter nagyságú kövektől nem biztos, hogy megvédene), és nem épp délután háromkor járok arra... Na de mindegy, ez egy térképre felrajzolt szép útvonal, állítólag járnak is rajta (hááát, biztosan nem ma!), az optimizmus jegyében bevállaltam, nehogy valaki túlságos aggódás miatt kinevessen. Tekintettel (vagy tekintet nélkül) arra, hogy most így öt hónappal egy nehéz szülés (és egy kilenc plusz öt hónapos kihagyás) után nem mentem egyből a Lenspitze északi falára, kedves párom úgyis csak sétának fogja tekinteni ezt a kis, pár órás hétfői alpesi tekergést... de nekem estére egy eléggé fáradt napot jelez vissza a testem, és azt, hogy ha nincs is ki vállon veregessen, én magam előtt tudom, hogy jó mulatság, „férfimunka” volt, és nem tartom cikinek, hogy a négyezresek kantonjában csak egy kétezres hegyoldalka jött ma össze.
Hétfő, ma én vagyok a soros túrázó. A Morzsival túrázás nem jött össze, nehéz kitalálni még, hogy mikor épp milyen, meleg, hideg, szélálló, naptól védő stb. öltözék passzol rá, és hogy ezt ő pláne hogyan tűri magán a testemre erősített szoros babahordozóban, plusz nehéz lenne a kis fickóval kapaszkodó ösvényeken lépkedni, mert még nem bírná jól a zökkenéseket, folyton lecsúszik fejéről a napszemüveg, meg a sapka, egyik percben borzongunk a széltől, a másikban éget a nap (ez egy felnőttnek annyira nem okoz gondot, de a picit óvni kell mindkettőtől – s ennek a logisztikája már nem könnyű)... Ezért aztán egyszerre hárman nem tudunk elmenni, egyikünknek mindig a babóval kell maradni, míg a másik egyedül elmegy sétálni (ez én vagyok) vagy túrázni (ez lenne a Zoli).
Ma az én napom volt, de valahogy nem siettem el, mert még reggel el kellett ugrani a boltba, ami fél kilenckor nyit csak. A bevásárlás és reggeli totyorgás után viszont mégis nekivágtam a házunk mögötti hegyoldalnak (amúgy a Triftjigrat és Trifthorn oldala, Saas-Grund és Saas Almagell között), csak úgy újrakezdésből, vagy edzésből. Az eleje nem volt túlságosan bíztató, ugyanis kicsit tévelyegnem kellett a gazban, amíg eljutottam az ellenkező irányba menő ösvények elválását jelző táblákhoz, ÉS az nem tett rám egészen jó benyomást, hogy a fejem felett (nem is olyan messze) húzódó, a völgybe lenyúló kőfolyás-vályú közepe tájáról kövek pattogásának a hangját hallottam, sőt, ahogy felnéztem, láttam is egy emberfej nagyságú forgó követ leszáguldani, majd a lejtő alján némi pattogás után megállni nem messze a jelzéstől. Ennek ellenére nekilódultam, örömmel állapítva meg, hogy az ösvényem éles kanyart vesz és a fenébe hagyja ezt a kőfolyásos lejtőt, és betekereg az erdőbe. Ahol aztán elővettem a síbotokat, a totyorgást turbósítandó.
Innentől egy darabig sok mesélnivaló nincs, csak afféle véget nem érő kaptatás fel a kígyózó erdei ösvénykén, míg az erdő már nagyon gyér lesz, majd átadja a terepet a jól (de minek?) mászható lapos sziklalapoknak. Kétezer méter körül (hát ez itt még csak egy ciki kezdőpont-magasság, bár otthon már javában közelítenék a Királykő gerincéhez, vagy szálldosnék a Nagykőhavas felett) eszméltem fel ebédszünet alkalmával, hogy nemhogy emberrel nem találkoztam már órák óta, de még madarat sem hallottam, eltekintve egy, az erdőben megriasztott, kis, sötét színű szárnyastól, meg többezer kabócától (ami nem madár, de akkor mi is?). A nap további részében is a köveké volt a főszerep, merthogy egész nap csak egyetlen egyszer találkoztam egy házaspárral, ereszkedés után, egész lent, húsz percnyire a főúttól, de ők nem azon az útvonalon indultak el, amerre én jártam. Állatok se nagyon mutatkoztak, ibexné és kisfia ma nem jártak erre, és fent, ahol a magashegyi szélben hajladozó kaszálatlan füvek a hatalmas kőtáblákat körbeülik, ott sem volt rajtam kívül más, két-, négy-, hat-, nyolclábú lény, de még lábatlan kígyó sem.
Az egyetlen állatka délután három felé került elő az erdőben, egy kis menyét, vagy valami egyéb hosszútestű (kb. húszcentis) vékony, kisfejű, sötétbarna, fürge és sziklás üregbe tűnésben nagyon jártas egyébke formájában, illetve ... egy merész alpesi szúnyog személyében, aki emlékezetes lesz, mert csípése a kezem fején meglehetősen viszketős, majd fájdalmas lett, végül hatalmas dagadással immobilizálta kézfejem, meggátolva például, hogy ökölbe tudjam szorítani a kezem stb. Ennyit az állatokról. Ja, Almagell falu fölé érve még kecskék jelentek meg a semmiből, követtek, majd leültek az ösvény közepére...
A többi néma csend, magányos vándorlás, és némi ijedt töprengés is, mikor hirtelen kiderült, hogy két ösvény áll előttem, de mindkettő egy aktív kőrengetegen át vezet. Ezalatt azt értem, hogy mozognak a kövek, hallottam is lent a pattogást, illetve látom is a friss kövek garmadáját az úton (onnan tudni, hogy frissek, hogy még nincsenek beletaposva az ösvénybe, helyenként felismerni, hogy darabokra törtek az egymásra esés ütközési sokkjától stb.) Van olyan útszakasz is, ahol hűtőszekrény nagyságú kavicsok borultak az ösvényre, ami emiatt arrébb kerül egy kicsit, de látszik, hogy az új variáns még nincs annyira kitaposva, mint a régi (vagyis nem olyan rég esett oda a televízió)... Felül kicsit olyasmi az út, mintha a Királykő Hegyes csúcsáról kéne leereszkedni, csak épp gneisz a kőzettípus, és nagyobbak az átkelendő ex-morénák, melyek alsó szakaszát elkezdte benőni valami csodazöld, szép lassan felfele terjeszkedő erdő... a hatalmas kőkáosz miatt hasonló összevisszasággal és sok-sok üreges kőlyukkal megáldva. Az egész erdő nem lehet öregebb húsz-ötven évnél, én meg egy hatalmas hegyomlás helyszínén kacskaringózom lefele, a félháznyi, busznyi, helikopternyi nagyságú szikladarabokat kerülgetve.
Amúgy gyönyörű szép az egész út, egész nap csupa szépséges helyen lihegtem fel-le a tűző nappal szembe, mindössze annyi lendített volna a dolgon, ha fél liternél több vizet viszek magammal és ama hírhedt ereszkedés (kb. 2100 méterről kb. 1600-ra) felső szakaszán nem a napszemüvegem, hanem mondjuk a sisakom van a fejemen (bár a helikopter nagyságú kövektől nem biztos, hogy megvédene), és nem épp délután háromkor járok arra... Na de mindegy, ez egy térképre felrajzolt szép útvonal, állítólag járnak is rajta (hááát, biztosan nem ma!), az optimizmus jegyében bevállaltam, nehogy valaki túlságos aggódás miatt kinevessen. Tekintettel (vagy tekintet nélkül) arra, hogy most így öt hónappal egy nehéz szülés (és egy kilenc plusz öt hónapos kihagyás) után nem mentem egyből a Lenspitze északi falára, kedves párom úgyis csak sétának fogja tekinteni ezt a kis, pár órás hétfői alpesi tekergést... de nekem estére egy eléggé fáradt napot jelez vissza a testem, és azt, hogy ha nincs is ki vállon veregessen, én magam előtt tudom, hogy jó mulatság, „férfimunka” volt, és nem tartom cikinek, hogy a négyezresek kantonjában csak egy kétezres hegyoldalka jött ma össze.
No comments:
Post a Comment