Négy lába van, nem evőeszköz - Morzsi mesél megint

2010. szeptember 12. Saas-Grund

Négy lába van, nem evőeszköz… Mi az? Tudom, hülye egy találós kérdés, de nem tehetek róla, nekem az alpaka szóról mindig kés-villa-kanál jut eszembe, (pedig azt az alpakkát két k-val írják jobb helyeken). Nos, ezúttal NEM a fehér fémről van szó, hanem Morzsink első élő állatairól. Morzsi alább elmeséli, hogy mi is lapul e hülye (de valljuk be, eléggé figyelemfelkeltő) cím mögött.

A mamám egyszer össze akart már egy fotósorozatot állítani rólam „Családom és egyéb állatfajták” címmel. De nem hagytam rá időt, és azóta annyit nőttem, hogy most már nem lenne értelme régi (két-öt hónapos kori) képekkel terhelni a világhálót. A mamám különben sem bírja azt, mikor valaki nem tud háromszáz (nagyjából azonos tartalmú) képből kiválasztani 50 jót (ami különbözik is egymástól, és nemcsak abban, hogy hol jobbról-hol balról lógnak be az ágak) és inkább felteszi mind a háromszázat.

Szóval, régi képekről szó se lehet, pedig nagyon sok állatom van! Lett volna miből válogatni. Persze ezek olyan játékállatok, emberi ruhát viselnek, de még mennyire, pl. a vízilovam kabátja tépőzáras, lila, az egerem viszont világoskék gallért hord. Ezek a türkiz és fluoreszkáló színű játszótársak akkor özönlöttek el bennünket, amikor még a mamám hasában vártam, hogy végre egyszerű, sima, szürkésbarna zergéket láthassak… De hát nem így alakult. A zergékhez még mindig nem vittek fel…

Igazi állatot valahogy nem sikerült látnom egy-két kósza madáron kívül. Igen, a tengernél láttam már sirályt, de nagyon hamar elrepült, én meg akkor nem érdeklődtem semmi iránt, ami nem azonnal iható. Ahol lakunk, ott valahogy nem nagyon vannak emlősállatok, sőt a mamám még egy tyúkot sem bírt összehajkurászni, így aztán öt hónapos korom elmúltáig kellett várnunk, hogy végre igazi (és nagy) állatot láthassak. De szeptember 12-én vasárnap ez a vágyam teljesült, mert apám belésuvasztott a piros bubahordozóba, s azzal ki az utcára Dél-Svájcban! Anyám alig bírt utána kocogni a fényképezőgéppel. Az ám! Itt Svájcban nagyon jó engem ide-oda hurcolni a hasukon, mert a látványomtól máris jókedvre derülnek általában az emberek. Egyik nap apuval együtt mentünk gyógyszertárba kettesben, mert anyu valami gleccsernél ólálkodott, hátha elkap valami lavinát, persze csak fényképen, tisztes távolságból. Az apum viszont hallatlan népszerűségre tett szert nekem köszönhetően, még az út túloldaláról is átintegettek neki ismeretlen emberek, mikor engem a mellkasára kötözve megláttak. Én viszont addig nyürrögtem, míg végül haza kellett vinnie, a gyógyszertár utánra betervezett kenyérvásárlásból csak egy sms lett, amit a mamám valahol 2800 méteren kapott meg: „vegyél kenyeret, mikor jössz!” Hm, a mamó szerint ott az Allalinhorn és Alphubel csúcsokról leszakadó gleccserek találkozásánál épp nem volt se pékség, se bolt. De azért este mégsem haltak éhen.

Szóval most vasárnap is belekerültem a piros babahordozóba, és elmentünk lámát nézni. Itt, a négyezreseiről híres Saas völgyben több, Peruba járó hegyivezető is rájött a hasonló éghajlati tényezőkre és valahogyan átrepített pár lámát Oberwallis kantonba, ahol e négylábúak remekül megvannak, köszönik szépen, sőt – az Alpamayo és Huascarán vidékével ellentétben – itt még kuriózumnak is számítanak, akárcsak az apukájuk mellkasán élénkpiros kendőben ücsörgő, napszemüveges, öthónapos, székely minihegymászók.

A mamám direkt örült, hogy első igazi állataim exotikus lámák lesznek, nem holmi kendermagos tyúkok, netán cirmoscicák. Bár itt, ahol élünk ez utóbbiak is exotikusnak számítanának, a mama pont azon filózik, hogy tojást ugyan ezrével lehet kapni minden boltban, de amióta nyugatra költözött, azóta nem látott egy árva tyúkot sem! Cirmoscica helyett is inkább sziámik, Man szigeti manxok kóricálnak errefelé…

De amikor odaértünk a lámás kerthez, az apukám elkezdett töprengeni, hogy ezek most vikúnyák vagy guanakók lehetnek-e, mert azt még a mamám is meg tudta állapítani, hogy az épp legelészgető, sok, helyes, csikónyi méretű, pihe-puha kinézetű, hosszú és selymes szőrű kisded minden csak épp nem láma. (Nem volt sötétkék a szemük, ugyanis :-) Az őket megitató hölgy a kérdésre készségesen válaszolt: „Ó, nem, ezek se nem vikúnyák, se nem lámák, se nem guanakók, hanem alpakák.” Minden esetre szimpatikusak voltak, de csikóként is elég nagyok.

Hanem pár házzal tovább folytatódott a lámapárti hegyivezető farmja, mert a síszezonban albérletbe kiadott otthonok közt itt-ott eldugva volt még jó pár zsebkendőnyi hegyi legelőcske, ahol dél-amerikai négylábúak legelésztek. A lámákra a második helyen bukkantunk rá, lustálkodtak a fűben, egyet lehetett volna jól fotózni, de a nagy fotográfus apukám és anyukám még azért el-elmélkedett azon, hogy ez vajon köp-e (mielőtt közelebb vittek hozzá). Aha, akkor már annyit tudok az állatokról, hogy az alpaka mégsem valami fémötvözet, és hogy a láma szeme sötétkék, illetve a láma köpköd.

A teniszpálya mellett is legelészett egy másik kis téren egy jó nagy csapat valami, először apukám azt mondta, hogy távolból rénszarvasokra hasonlítanak, na de azért ne túlozzunk, ezek is kecsuák voltak… Mindent összevetve lehet legalább két tucatnyi dél-amerikai bevándorló itt Saas-Grund faluban. Ami a vikúnyákat és guanakókat illeti, azt azonban csak a Fehér Cordillerák megmászói által készített fotókon fogok egyelőre látni, merthogy ezek a lámák és alpakák nem háziasított távoli rokonai, ezért a svájciak inkább nem őket honosították meg. Az állattani séta e részénél azonban én elaludtam a papámra kötözve, de azt a mamám kérésére most utólag hozzáteszem, hogy ha valaki kisgyerekkel épp arra jár, szervezett lámafarm-látogatásra is lehetősége van, és akkor még sok érdekeset is mesélnek neki az én alpakáim tulajdonosai. Remélem, engem is visszavisznek még oda a szüleim, ha nagyobb leszek. Vagyis ők remélik, hogy én majd vissza akarok oda menni, ha például ötéves leszek.

Azért megjegyzem, elég érdekes az, hogy az ember elindul bevásárolni, és a mamája úgy navigálja a papáját, hogy: „ott a lámánál parkolj le, balra!” – ez szó szerint elhangzott a kocsinkban.