Nagyon régen olvastam már arról, hogy milyen fontos a kisgyerek számára a rutin meg a rítus. Kell pár dolog, ami mindennap ugyanúgy megtörténik, és keretet ad a napszakoknak. Úgy gondoltam persze én is, mint mindenikünk, hogy jó anya leszek és e rítusok kialakításában és fenntartásában majd segítek a gyerekemnek. A gyerek viszont nem pontosan így gondolta, és ő maga akar másféle rítusokat kialakítani.
Én például eredetileg azt hittem, hogy milyen jó lesz a lefektetéséhez kötni például a redőny leengedése és a függöny elhúzása, esti mondóka, altatódal fedőnevű rituálét. Mi maradt ebből? Fogalmunk sincs már, hogy ki és mikor húzza be a függönyt, ellenben Morzsi anélkül nem fekszik le, hogy
a) helikopteres ágybaemelés ne lenne – ha az apja fekteti le
b) a szülői ágyon hátraesőset ne játszanánk – ha az anyja fekteti le.
Az előbbi azt jelenti, hogy Morzsit Zoli valahogy belegyömöszöli a hálózsákjába, majd a hálózsákot hangos propellerkattogás-utánzás közben a levegőben magasba emeli kinyújtott karral és szépen beleengedi a rácsos ágyba. Ahogyan egy helikopter egy köteg farönköt a magasba emelne, majd letenne a sziklakiszögellésre épített menedékház mögötti placcon.
A b) változat pedig azt jelenti, hogy Morzsi öt-hat elmászás és a franciaágy futva megkerülése után mégiscsak a hálózsákjában köt ki, a franciaágyon. Ekkor felül, úgy, hogy a mama két kinyújtott ujját fogja, majd szépen hátradől és élvezi, hogy a puha paplanba esik. Néha direkt elvárja, hogy a mama lökje őt hátra. Vigyázunk persze, hogy a matracra és azon is a paplanra essen. Ezt legalább ötször meg kell csinálni, akkor nem tiltakozik, ha utána mégis a kiságyba kerül. Onnantól fogva már csak 10-100 perc, amíg elalszik.
Egy másik rítus, amit ő alakított ki magának már nagyon régen, a kanálistetőzés. Amióta biztosan tud járni, azóta gyalog jön fel a mélygarázsból, először ki az utcára, majd fel a -1. emeleti teremgarázs-kukatároló bejáratához, onnan el a liftig, és akkor már csak három emeletnyi liftezés. Ahogy a kocsiból kibányásztuk, föladjuk rá a kabátját, és indul máris a tizenkét külön zárható garázsos nagy hodály közepe felé, ahol a lefolyóakna (vagy mi ennek a neve, csatornafedő?) fedele van. Erre minden egyes alkalommal rá kell lépni, mindkét lábbal. Ha ez megtörtént, mehetünk ki a következő rítus helyszínére. Ez még fontosabb. A mínusz 2. szintről a mínusz 1-re úgy vezet az út, hogy az ember felmegy egy emelkedőn, megtesz pár métert a járdán, majd felmegy még egy emeletnyit a hátsó bejárathoz. Miközben a járdán van, a mama kezét szorítja, és most jön a lényeg: meg kell nézni, hogy az utca végén pirosan villognak-e a vasúti átjáró lámpái! Ha igen, akkor csudajó, mert mindjárt arra jár egy (vagy több) vonat. Volt már olyan, hogy mínusz tizenöt fokban és viharos szélben vártuk a vonatot, és megállapítottuk, hogy túl korán leengedték a sorompót. De Morzsi nem tágított: vonatot kell nézni! Amikor a vonat épp elhúz, a gyerek képecskéje felderül, „vonat! vonat!”, kiabálja, és megmondja, hogy kék vagy piros vonatot látott-e. (A színt pár hete még elhibázta, most már rendszerint eltalálja.)
Ha megvolt a vonat, mehetünk a következő rítus színhelyére, két emeletnyivel feljebb van a földszinti főbejárat, ahol a postaládák vannak.
„Megnézzük. Postát!” lelkendezik Morzsi, és míg én a postaládánkkal bíbelődöm, ő hármat üt a legalsó sorban a legszélső postaláda ajtajára. Ami fémből van és döng is rendesen. De a Feltes nevű szomszéd még nem vette észre, szóval még nem volt baj belőle. Mindig erre a postaládára üt, és mindig hármat :-). Ezek után végre felmehetünk a lakásba. Ahol Morzsi első rítusa az, hogy leül a földre és várja, hogy apa vagy mama lehúzza a cipőjét. A sapkáját már maga is le tudja venni, de a télikabátból kibújásnál már elkezdi mondogatni, hogy „Mama segít”. A rítushoz még tartozik, hogy Zoli megjegyzi, hogy Mamónak igazán nem szabadna már megint segíteni, mert így sosem lesz a gyerek önálló.
Én elkönyveltem, hogy kb. ezek a gyerek rítusai, de most épp egy újnak a születésénél vagyok tanú.
Egyik nap azt mesélte Morzsiról az óvónénije, a drága Annamari, hogy – szokása szerint egyedül játszva – előbányászta az összes autót a bölcsiben, és mindegyikhez hozzápárosított egy állatot. Nem mertem bevallani, hogy én vagyok a ludas. Ugyanis néha megunom, hogy minden helyiségünk minden pontján van valami játék, általában négykerekű járgány, vagy két-négylábú állat. Na jó, néha konyhai eszköz, merőkanál, szűrőlapát is. Hogy gyorsabban menjen az elpakolás és a gyereknek is kedve legyen segíteni (ajjaj, a segítésről lesz majd egy külön cikk), kitaláltam, hogy tegyük fel a zebráját a piros-sárga hosszú teherautó platójára, és azon vigye be a helyére. A Mártitól kapott utánfutós kék fatraktorba oroszlánt tettünk. A kígyót és krokodilt a nagy narancssárga-halványzöld billenős teherautó (ún. baszkulánt – haha, egy páran nem fogják tudni, miről is írok) vitte a helyére. Van még pár állat és pár jármű, nem fogom mindet felsorolni, elég az, hogy Morzsi valahová elmentette agyában a mintát, és most a bölcsiben alkalmazta. Végül is sok jármű, sok állat, miért ne?!
Hanem itt jön most az új rítus be. A sokszor megnézett magyar gyerekdalos rajzfilm („Kisegér, kisegér, minden lyukba belefér”) szolgáltatta az ötletet Morzsinak. Mert elkezdte kipróbálni, hogy melyik járműbe melyik állat fér be. Még nem matchboxokkal játszik, hanem egész nagy fa- és műanyag járgányokkal, így szinte minden állata belefér a házban található gépkocsikba, traktorokba, kamionokba (amiket kaminyonnak hív). Ezért aztán elkezdett kihívásokat keresni. Gondolom ezért találtam lovat a helikopterében a múltkor. Most már tudjuk, a lovagi tornához feldíszített, liliommintás lepedővel és homlokdísszel ellátott ló félig elfér a Playmobil helikopterben, ha a pilóta és a lovag nincs jelen.
Morzsi azonban átterjesztette a gyakorlatot a konyhára is. Egyik este, vacsoránál ragaszkodott ahhoz, hogy az oroszlán is legyen jelen. Hagytam, miért ne? Ám egyszer elkezdte mondogatni:
„Belefér, belefér.” Kicsit lassan figyeltem fel, hogy minek kéne és hová beleférni. Így aztán ma már tudom, hogy a műanyag oroszlán nem fér bele a tele joghurtos pohárba. Épp csak a feje.
A plüsspanda sem fér be a Morzsi kisvakondos müzlistálkájába - de ezt el kellett nekem becsszóra hinnie, mert szigorú önkénnyel elvettem tőle a plüsspandát. Azóta nincs állat jelen a vacsoránál, leszámítva a csirke és disznóalkatrészeket, amiket a család férfitagjai elfogyasztanak.
A legutolsó „beleférős“ rítusunk azonban szülői kezdeményezésre születik. Újabban első látásra sosem értünk egyet Zolival, hogy belefér még a gyerek lába ebbe-abba a cipőbe vagy sem. Rendszerint empirikus módon kell kideríteni, mert a lábmérete elvben 22-es, de néha a 23-as cipő sem jön fel rá, néha az őszi 21-es még jó… Nem, nem is ez a baj. hanem az, hogy Morzsi mindig összegömbölyíti a lábát, és az embernek fogalma sincs, hogy meddig érne a cipőben a lábujja, ha ő nem hajlandó rendesen tartani a lábát. Szinte minden valahová induláskor el kell játszani a beleférős játékot. Valahogy mégis feladja, becsatolja az ember a cipőt, feláll a gyerek, és ha nem sántít, amikor menni kezd, akkor mégis jól adtuk rá a cipőt. Ha nem bömböl, akkor valószínűleg BELEFÉR, BELEFÉR!
Ui.:
Megírtam e cikket, aztán fotó és idő híján nem publikáltam. Így legalább most hozzáfűzhető a legutolsó információnk is arról, hogy mi fér még be hová. A joghurtos kiskanál a gyerekfülbe! A ma délutáni uzsonnánál sehogy sem bírtam Morzsit lebeszélni arról, hogy a joghurtos kanalát ne dugja a fejével a fülébe. A fülkagylóba simán belefér fél kiskanál natúr joghurt, szerencsére a lyukba nem sok jutott belőle, nem kellett a dobhártyájáig törülgetnem… A bosszantó csak az volt, hogy közben visszajátszotta nekem saját magamat. Mikor másodszor próbálta a kanalat a fülébe gyömöszölni, akkor megszólalt:
- Megvizsgálja füledet. Dokkorbácsi.
Aztán még egyszer megismételte a fülbedugósdit.
- Ne félj. Dokkorbácsi megvizsgálja füledet.
Most indulok, mert Zoli és Morzsi mindjárt végez a pótuzsonna utáni pótpótuzsonnával (remélem, a csípős szalámit nem dugja a fülébe) addigra bemelegszik a fürdőszoba, mehetünk kipróbálni, hogy belefér-e a kacsa a samponos flakonba.
No comments:
Post a Comment