Meglepetések 3. Mamó, Metz, modern művészet

Mamó, Metz, modern művészet. Még mindig meglepetések.

Mamó már megint meglépett. Szombat lévén szabadságot vett Morzsitól, meg Zolitól, és elment a Metz nevű francia nagyvárosba, ami vonattal háromnegyed óra alatt érhető el. Mikor a vonatról leszállt, még nem tudta, hogy hová indult eredetileg. A 2010-ben felavatott Pompidou központba ?(Ez afféle kortárs/modern művészetek kiállítóháza, néha érdekes programokkal, Párizsban is van egy ugyanilyen, bár annak az épülete elég meghökkentő; a metz-i is olyan, mintha az Architectural Digest kedvéért tervezte volna a japán Shigeru Ban és a francia Jean de Gastines http://www.centrepompidou-metz.fr/le-centre-pompidou-metz ) 

Vagy pedig az idei nyár árleszállítási időszakának (ez az híres és várva várt „Les soldes” nevű jelenség, amitől a francia városok vásárlóutcáin meghetvenszereződik a lakosság) utolsó két napját akarja Mamó kihasználni? Aztán az állomáson legelőször a Pompidou felé irányító nyilat vette észre, így „ám legyen!” sóhajtással a művelődés érdekében balra tért.

Az épület ugyancsak impozáns példány, áramvonalas, masszív szögletességén sokat enyhít a fagerendák ezreiből összeácsolt tartószerkezetre épített fehéren hullámzó tető (valójában alig egy-két ponton támaszkodó, hatalmas fehér, szélfútta szalmakalapra emlékeztet: http://www.centrepompidou-metz.fr/une-architecture-unique/la-toiture és állítólag nem Mamó a hülye, aki rosszul asszociál, hanem Shigeru Ban Párizsban sétálgatva valóban talált egy kínai szalmakalapot, ami ennyire megihlette. Minden esetre Mamó csak e zseniális tető megtekintése végett is beiktatna az építészhallgatók kötelező szakmai látogatásai közé egy metz-i kiruccanást.) Ami magát az épületet illeti, Mamóék lakása mind a három emeletén több tucatszor elférne benne, ami még nem is lenne baj, de ha összeadja az ember a kihasználhatatlan tereket, éles szögű sarkokat, abszolút elzárt, de az üvegfalak mögött látható, semmilyen célra soha nem alkalmazott fölösleges tereket, akkor Mamónak folyton az otthoni helyszűke jut eszébe róla, és az, hogy valószínűleg az ő másfél szoba-konyhájában több tárgy van, mint ebben a hatalmas hodályban. 

Lássuk tehát a tartalmát! Az első megcélzott kiállításról kiderült, hogy július 4-én már lebontották, a másik meg kissé csalódást okozott. 

A „Kortárs képzőművészet – gyermekeknek elmesélve” című Gianni Colosimo tárlat pedig akkor lett volna igazán élvezhető, ha valaki magyarázta volna, gyerekeknek. De így elég egy összefüggéstelen, cukorkákból, legókból, kitömött nyulakból és homokozóból álló ócskaságegyveleg benyomását keltette (ja, mintha miniatűr Mao-szobrok is lettek volna)… 

Lehet, hogy a zsenialitás akkor igazi, ha a művész és a szakértő távollétében, szóbeli kifejtés nélkül is rájön a szemlélő, hogy miért épp ez vagy az a címe egy adott műgyűjteménynek?

Azt például Mamó szívesen kipróbálta volna, hogy egy négy-ötéves Morzsival ezen a művészi ócskapiacon végigsétálva milyen kérdésekre milyen válaszai születtek volna. De a végén mégis úgy távozott a teremből, hogy nem tudta, tényleg gyerekeknek szólt-e e kiállítás.

(Ha valakinek felkeltette volna a kíváncsiságát, némi betekintést ez a link adhat: http://www.centrepompidou-metz.fr/l-art-contemporain-raconte-aux-enfants ).

 Aztán egy emelettel feljebb az „Életműálmok” c. tárlat meglepetései következtek. Belép az ember, és alig fér el. Másfél méter (!) széles, azaz szűk, hosszú folyosóban tolong elég sok francia és német ajkú vendég, több látogatócsoport is. Videók, francia-angol-német nyelvű magyarázó táblák ismertetik egy-egy rettenetesen nagy és ismert műalkotás történetét. A folyosó falába egyik oldalon ablakszerű réseket vágtak, ezeken át a nagy terembe lát a néző, ideális esetben a művekre, a megfelelő videóval egy szinten. Nem annyira ideális esetben a nagy teremből éppen a mű genezisét ismertető videóra átsandító turistacsoportok arcaira. 

Ez a tárlat már érdekesebbnek tűnik, gondolta Mamó, de amikor a harmadik videóig eljutott, hirtelen nem érdekelték a magyarázatok és alkotói vallomások, inkább átrándult magukhoz a művekhez. Egy idő után megunta, hogy a terem egyik oldalán magasra felfüggesztett Philippe Starck székek kopottak, rozsdáznak, és első látásra kényelmetlennek tűnnek, és immáron különösebb elvárás nélkül elkezdte a másik fal mentén felsorakoztatott műveket nézni. Különösebb hatás még mindig sehol… Vajon Mamó elássa magát, ha bevallja, hogy teljesen hidegen hagyja e tárlat is? Ám a következő pillanatban, mint ibex a ködben, úgy bukkant elő valami. Persze, egy kép volt, de Mamónak ismerősen hatott. Szokása szerint első gondolata a felháborodás volt: „ki az, aki ennyire le meri utánozni Picassót?” – gondolta. 

Aztán jött a kétely. „És mi van, ha tényleg Picasso? Így csak ő tud festeni, ezen kívül pedig mintha magát a képet is ismerném”, érvelt magával. A festmény mellett nem volt felirat, és rettenetesen szégyellte volna a kivétel nélkül fiatal, hétvégi melós művészettörténész hallgatóknak látszó teremőröktől megkérdezni, a szűk folyosóra pedig nem akart visszasomfordálni a tömegben, inkább elhallgattatta magában a kételyt. Ez csakis Picasso lehet…

A következő kép stílusa is olyan gyanús volt. Ekkor valaki másnak a kérdésére válaszolva megszólalt az ott szolgálatos teremőr lány: Kandinszkij. Aha, így aztán még inkább ismerős. És ha ez itt egy igazi Kandinszkij, akkor bizony az előző tényleg Picasso volt! Aztán jött még egy-egy szemnek kedves példány Max Ernsttől, Hans Arp-tól, egy dada fej Sophie Taeuber-Arptól (akinek az arcát az 50 svájci frankos bankjegyről ismerheti az ember :-), egy Brâncuşi-szobor, egy Rodin-szobor (ennek az utóbbinak az eredetiségéről nincs meggyőződve, de a többi alkotás hamisítatlanul az volt)… Hoppá, kezd érdekes lenni e múzeum!

A Rodin-szobor után átfordult az ember a fő termet másik oldalon elválasztó fal túloldalára (afféle párhuzamos hajó), ahol már megint az építészek csemegézhetnének Franciaország legtöbb fő kortárs művészeti központjának makettje (és a tervezőkkel „anno” készített tévériportokat vetítő miniképernyők) láttán. Tudnak építkezni ezek a franciák! (Mármint közpénzekből, katedrálisokat és múzeumokat.)

Még volt egy emelet, de a Daniel Buren „Visszhangok, munkák élesben” c. tárlat igazából egy hatalmas tükörterem, illetve a térelosztás és a színek tükrök lehetőségeinek feltérképezése volt, érdekesnek érdekes, de ha már nem ír külön cikket róla az ember, most ne rontsuk el a dolgot felületes félreértelmezéssel.  Mamó szabad, irány a belváros, a butikok! 

A férfiolvasók kedvéért ezt sem részletezem, legyen elég az, hogy Mamó egyszer csak az egyik vásárlóutca végén észrevette „A” katedrálist. Lehetetlen volt nem észrevenni, kilencen méter magas tornya és több utca hosszú hajója uralta a teret. Kapuját a Francia Köztársaság által nemrég összeurópai méltatlankodás ellenére Romániába hazatoloncolt „koldus turisták” uralták, szorgalmasan rázogatva az aprópénzes edényt és majdnem tökéletes franciasággal köszöngetve a ki- és bemenő tömegnek – alig hagytak ki véletlenül egy-egy arcot.

Mamó elég sok katedrálisban, dómban megfordult, de a legmélyebb gondolatokat, áhítatot, csodálatot, kicsinységérzést, középkorélményt igazán alig egy fél tucat váltotta ki belőle (Rouen, Milánó, Cahors, Toulouse, Strasbourg, St Guilhem-le-Désert, a budapesti Mátyás templom, a kölni Dóm és a párizsi Notre-Dame vezetik a listáját, egyelőre) és most EZ. Döbbenetes méretek, nagyobb, mint a főtér, amelyről az ember bemegy, külön-külön az egyes hajói is elmehetnének katedrálisnak. Simán beledobhatnánk tíz-tizenkét sepsiszentgyörgyi Vártemplomot. Ijesztő magasan van a szószék is, a gótikus boltívekre felnézve az ártatlan hívő egyetért a középkor „jelentéktelen ember” eszméjével. 

Hátra lehet menni az apszisig, körbejárva a mise ceremóniájának helyet adó ki- és megemelt teret (ami a két kereszthajó metszéspontja köré lett kialakítva), le lehet menni a kriptába régi ereklyéket és kegytárgyakat nézni, megismerni a város „házisárkányának”, Graouilly-nak a történetét. Ez nem valami házsártos nőszemély, ez egy krokodilos, hüllős ihletésű szörny (nevének német eredetije „Graulich” éppenséggel ilyesmit jelent), amelyet a 783-786 között írt Gesta Episcoporum Mettensium szerint Szent Kelemen győzött le, azaz ebrudalt ki sok ezer kígyószerzettel együtt az általuk megszállt lotharingiai városból. 

Horace Castelli XIX. századi képe szerint így történhetett a dolog.

Van még egy kígyós, kétéltű-hüllős fejű sárkányféle is, amelyből elég sok kópia díszíti kívül az épület oszlopainak felső végét, képzeletbeli lángot fújva néznek le ránk, de az ő szerepük inkább a kerubé, Mamó szerint.

Ballagott, üldögélt, csodálta az álomszép, kézzel festett üvegablakokat (nyolc-tíz méter magasaknak saccolta őket, de lehetett ez több is. Aztán egy spicces és illetlenül viselkedő turista öreglányt próbált kicselezni, hogy egyik mellékhajóba beléphessen, mikor ennek az ablakaira lett még inkább figyelmes. Persze, kézzel festett üvegablakok , de MÁS a stílusuk. Kortárs, vagyis semmiképpen sem középkori, nem is hagiográfiai (szentek életét ábrázoló) ihletésű. Valami különös, de miért? Pár perccel később tudta meg, hogy azért hatott ismerősként, mert maga Chagall festette őket. Ez már csak a hab a tortán, alapból magas helyezést ért el Mamónál ez a katedrális, de ezek után pláne! 

Pedig hogy fogadkozott aznap délelőtt, hogy Zolival már nem is jön vissza Metzbe, majd inkább máshová, mert Zoli nem marad le semmiről, micsoda kihalt hely ez a város! Na persze, ha az ember ebédidőben kezdi a városnézést. De így mégiscsak élménydúsra fordult e szombat délutáni megszökés, és a tortán hab is volt, mikor Mamó hazaért és újabb kellemes meglepetésként Zoli frissen felmosott padlóval fogadta.

Az igazi meglepetés azonban az volt, hogy saját íróasztala körül nem találta becsukva a járóketrecet! ÉS most jön a szupermeglepetés: Mojzsabojzsa Minidiktátor nem tette tönkre Mamó íróasztalának környékét, egyetlen gyöngyszem sem hiányzott a nemrég fűzésre megkezdett nyakláncból, egyetlen számla sem lett összegyűrve (igaz, ki sem fizette őket a Morzsi, de hát mindent mégsem várhatunk el!), sőt Mamó legutóbb olvasás céljából elővett húsz folyóirata és 5 könyve közül egyikből sem tépett ki senki egyetlen lapot sem. Érintetlenül állnak a színes ceruzák és tollak a tartóban, és mellettük az ollók! Mi ez a civilizált hozzáállás? Ezt megkoronázandó Morzsi pár perccel később egyedül és saját indítványozásra kirakta a kutyafej-macskafej húzható szekérkét! Ez abból áll, hogy két rúdra színes fakarikákat kell rátenni, a tetejükre pedig majd jön egy szimpatikus kutya meg egy cica feje, az egész pedig egy szekértalapzaton van, amit körbe lehet húzni, ha az ember nem szeretné egyedül megtenni a nappali és a konyha közötti 0,0004 mérföldet.

A Mamó magán kívül van egy ilyen érdekes nap után, úgyhogy most épp azon töri a fejét, miként mondhatná el Zolinak, hogy hétfőn is meg akar lógni pár órára :-) . Hurrá, kezd jó lenni a nyár! A vége közös megállapodás: mindhárman meglógnak, de ugyanoda mennek :-).

Meglepetések 2. Másnap

A történethez még tartozik egy másik is, a másnapé. Ami Zoli túranapja lett volna. Hajnali kettőkor szándékozott indulni, és elég magasra (4327 m), de a disznó köd még mindig nem olvasta végig a norvég meteós honlapot, és kitartóan üldögélt a bérceken, kb. olyan magasságban, ahol épp nem kéne, pláne nem éjszaka, a fejlámpák szerény fényére és egy ismeretlen, meredek gleccserre való tekintettel. Ezért Zoli szépen visszafeküdt. Másnap pedig a köd fölött gyönyörű kék eget szemlélve csalódottan úgy döntött, hogy akkor bosszúból ki sem mozdul a házból.

Mamónak egyéb se kellett, máris tömte a hátizsákját, ki az ajtón. Igaz, hogy már dél fele járt, mire elindult, de kettő körül már egy nagyon szép helyen csattogtatta a síbotjait, egy pazar panoráma közepén, valahol az Almagellerhorn oldalában. 

Délután háromnegyed négy körül az Antronapass magasságában még mindig csodálatra méltónak tartotta a kilátást, de egyre komolyabb meggyőződése volt, hogy negyvenedik születésnapjára új térdízületet kell kérnie, műanyagból… Ezért aztán visszafordult, és még épp elérte a közelben színüresen jövő-menő utolsó felvonót (teleferiket) (Heitbodmének hívják a helyet és a felvonót, ha valaki arra járna, de a Mamó a gyalogos felkutyagolást ajánlja a magányos hegyi vándorlások kedvelőinek). 

 

Ez húsz percig lebegett lefele, nagyon szellős volt, és Mamónak végre alkalma adódott felülről is megnézni az útvonalat, amit délben megtett (mármint ennek az egyik szakaszát). Továbbra is rendkívül szép helynek tartotta a nagy magányos vándorlás útvonalát, de a térdízülettel kapcsolatban sem tévedett, mert mikor négy óra menetelés és húsz perc üldögélés után leszállt a libegőről és megpróbált gyalog elindulni, kis híján összeesett. Az elkövetkező húsz perces útvonalat tántorogva sántikálta végig, és az első emeleten levő szálláshelyhez alig tudott felmászni a lépcsőkön… Még szerencse, hogy utolsó nap volt, másnap reggel kilenckor véget ért a nyaralás, és utazhattak haza.

Aztán otthon már alig tudott a második emeletre felbaktatni. Azóta is lifttel közlekedik, és augusztust várja, amikor megint életbe lép a betegbiztosítása és orvoshoz mehet (remélhetőleg az orvosok nem azért várják augusztust, hogy szabadságra mehessenek). 

Egyéb nem várt meglepetés is akadt, temérdek sok számla (végösszegük meghaladja Mamó egyhavi fizetését, ellenben most épp alulfizetett szülői szabadságon van), meg egy érdekes feladójú levél formájában. Mamó rosszat szimatolva bontotta fel a Francia Köztársaság feliratú borítékot, és sajnos beigazolódtak baljós sejtelmei. A levélben Francia Köztársaság megállapította, hogy június 27-én Mamó autója (bár nem ő vezette, hanem Zoli, de ezt FK nem tudhatja) a megengedett maximális 90km/órás sebesség helyett 100 km/órával haladt el egy szép szürke doboz mellett, ezért Mamó szíveskedjék 45 eurót átutalni a FK-nak, de igyekezzen ezzel, mert különben 68 eurót fog fizetni. Mamó ugyancsak füstölgött, mert ő bizony minden egyes alkalommal zsémbelni szokott, hogy azon a szakaszon radar van, nem kéne annyira túllépni a határt, de udvari sofőre és főhegymászója mindig megjegyzi, hogy ennyi még belefér, mi az az öt-tíz kilométer ide vagy oda? A GPS szerint ez még OK. Nos e fölfele tíz kilométer 45 eurót ér, Mamó pedig a számla kifizetése után még zsémbesebb lesz a francia autópályákon, amennyiben a saját autójában ül.

Valami majd csak jön a ködben? Hát igen, jött ám! Kevésbé örömmel fogadott meglepetések is jöhettek volna e héten. 

Meglepetések július idusán 1.

1. Hegyen

Nyár, de a díszletből nem derül ki… Magas hegy, de ebből sem sok látszik. Akár Írországban és készülhetett volna az utolsó fénykép – morfondírozik Mamó – nem látszik más, csak a köd, mögötte valami zöld és meredek… Jó idő, azaz eső utáni (nem köpönyeg, hanem) felderülés, derült ég, derültség… Hahaha, a svájci Wallis kanton időjárása nem olvasta a Zoli által istenített norvég meteorológiai szolgálat Zoli szerint remek előrejelzéseit, amelyek Zoli olvasatában most épp kék éggel kecsegtetnek. Mamó viszont pórul járt, mert az ő túranapjára esik mindez… Világos, mikor gyönyörű idő van, akkor a hegymászók mennek ki (fel), mikor nem annyira, akkor társadalmunk kevésbé értékes, nehéz kilóikat felfele csak töredelmesen görgető, jégcsákányukat kölcsönadó, hágóvasukat rozsdázni hagyó, megvetett „normal route – south face” egyedei előtt szabad a pálya.

Így esett, hogy Mamó megvárta, mikor Morzsi elszenderül, majd hirtelen úgy döntött, hogy most mindenből elég volt, és ő megy. Félbeszakította Zolit, aki épp egyik általa már megtett hegyi utat szerette volna videón ismertetni, előrángatta hátizsákját és elindult valamerre, ahol majd csak felszáll a köd. Elindult magának egy hegyet keresni, ahol egy roppant feszült nyárelőt kigyalogolhat magából, és netán még körül is nézhet. 

Aztán megint minden elkezdett vészesen hasonlítani arra a valóságra, amelyből menekülni próbált: akármerre ment, a köd, ez a bizonytalan képlékeny, jövőrejtő sötétszürke massza épp arra szállt utána. Abbahagyta azt az ösvényt, nekivágott egy másiknak, mikor már egy órát kanyargott egy szimpatikusan keskeny füves párkányon, akkor egyszer csak azt látta, hogy nem látja, hogy az ösvény hová vezet, ellenben a köd előtti képből az utolsó emléke az volt, hogy a megcélzott hegyoldal olyan meredek, azaz a fűpárkány olyan keskeny, hogy a szemben terelt juhnyáj is libasorban ment az ösvényen! Még jó, hogy ezt lefotózta, mert egyesek nem hinnék el (elvégre az olyan ösvények, ahol még Mamó is végigmegy, csakis széles vízszintes sugárutak lehetnek)…

Mamó innen is visszafordult, mert rájött, hogy az egyetlen ismert, kellemes, meleg és biztonságos dolog a világban számára jelenleg a pulóvere, ami most épp a hátizsákjában van, bár szívesen viselné magán. Visszabaktatott a kiindulóponthoz, valahol 2300 méter körül, majd kinézte a köd irányát, aha, lefele megy, akkor ő pedig elindult felfele, valami jelzett úton, amiről persze fogalma sem volt, hogy hová megy. De ez a disznó köd erre úgy döntött, hogy felfele lódul. Hát nem ő volt a gyorsabb?! Mamó azért nem adta fel a ködben – elvégre újabban lételeme a bizonytalanság: hol fognak lakni, miből fognak élni, ki és hol fog dolgozni, hová járatja Morzsit óvodába, milyen nyelvűbe, megszűnik-e az euró, és még ezer kérdés izgatja nap mint nap. Bandukolt a ködben, hátha egyszer csak szembejön valami válasz. Senki és semmi nem jött szembe. Ellenben a következő kanyarban, ahogy maga elé pillantott, ugyancsak meglepődött. Egy hatalmas ibex-szel nézett ugyanis farkasibex-szemet. 

Az állatnak a szarvai is hatalmasak voltak, ezt a fotók alapján még Zoli is megerősítette, akkor aztán tényleg elhihetitek. Mamó rögtön és spontánul megfogalmazott egy afféle kutyanyugtató, csendesítő beszédet, és el is mondta kb. olyan hangvétellel, ahogyan az álmában felsíró Morzsihoz beszélne… Akkor fel sem tűnt neki, hogy az ibex meg van jelölve, azaz a fülén sárga azonosító, esetleg nyomkövető jeladó eszköz van! Tehát már találkozott emberrel, feltehetően számára nem oly kellemes körülmények között. A kőszáli fenevad még egy darabig szemlélte őt, távolabb legelésző, jelöletlen társai is feszülten figyeltek, fejüket felemelve, mozdulatlanul. Aztán hallgatólagos megegyezéssel úgy döntöttek, hogy Mamónak bizalmat előlegeznek, átengedik a területükön, és ott a helyszínen folytatják a legelészést. Az utolsó néhány fénykép már csak egy esőfelhőmasszából kiemelkedő stilizált V alakú szarvak sziluettjét örökítette meg, Mamó viszont aznapra feladta a napos oldal keresését. Szépen leballagott a hegyről, azon morfondírozva, hogy afféle isteni jelként, a ködös sors válaszaként értelmezze-e akkor e hatalmas ibexeket… És ha igen, mit akarnak jelenteni… Békés legelészést valószínűleg nem, bár ő maga vegetáriánus…

Titkolt asztrológiai tanulmányai alapján aztán azzal vigasztalta magát, hogy a Bak, amit most ezek az ibexek testesítenek meg, a hatodik házának jegye, húha, ez bizony ambíciót, kemény munkát, küzdelmes hétköznapokat, nehezen megőrzött egészséget és a vereség el nem fogadását jelenti. Hát akkor irány a szárazföld, akarom mondani, a lapos talaj! Valahol lent, a köd alatt, ahol Morzsi épp Zoli hátán ülve örvendezik a fentről megtérő, átfázott Mamónak, azaz elsősorban a madárlátta kiflinek.

Morzsimagyar glosszárium

Morzsika lelkesen robog a gézengúzosodás útján… Ezzel együtt szegény egyre többször hallja azt, hogy „nem szabad!”. Ezért immáron megtanult haragudni is. Például a konyhában a tűzhely elcsavarható gombjaira. Olyan sokszor kapott már ezért figyelmeztetést, hogy néha mérgében ő is elkezdi szidni a gombokat. Biztosan valami rossz velük, ha Apu is, Mamó is mérges, valahányszor Morzsi csavargatni kezdi őket. Ilyenkor kiabál nekik: Nem, nem! Tëëë!

Ha Morzsi a beszédelsajátítással is annyira sietett volna, mint a közlekedés tökéletes uralásával (merthogy immár nemcsak felmászik az asztalra vagy ágyra, de le is tud onnan mászni, és egy kézzel fogózva felmegy a lépcsőkön), akkor mostanra már összetett mondatokban kellene beszélnie. De ez a műfaj nem olyan sürgős számára, és nem is különösebben vonzó, elvégre ki szeretne megtanulni egy olyan nyelvet, amelynek minden második mondata „nem szabad!” ? Ezért aztán Mamó kitalálta, hogy a sok tiltás helyett inkább felszólításokat fogalmaz meg. Amikor csak lehet, nem azt mondja, hogy „Ne dobd el!”, hanem például azt, hogy „Jól fogd meg, szorosan tartsd!” stb.  Persze elég gyakran utolsó pillanatban vesz észre valamit, például, hogy Morzsi már apu olvasójával egyensúlyozgat, vagy a távirányítót dörzsöli a padlóhoz, netán a véletlenül megszerzett befőttesüveget emeli magasra fél kézzel, és ilyenkor Mamónak nem jut eszébe semmilyen állító mondat, csak csupa tiltás…

Minden esetre Morzsi nem siet anyanyelve uralásában, sőt eddigi két-, sőt háromszótagos próbálkozásai is átmentek egyszótagos önkifejezésbe (talán mandarin  nyelvleckéket vesz titokban?) ezért a vele esetleg találkozók kedvéért Mamó összeállított egy morzsimagyar glosszáriumot.

Abmb/Aa = ablak

Aaaaa! = sajtot kérek!

Bam! = banánt kérek!

Baa! = barackot kérek!

Gú! = 1. savanyúuborkát kérek! (etimológia: egyszer megpróbálta kimondani, hogy uborka, de guor lett belőle, aztán rájött, hogy Mamó ebből is tudja, mit akar, tehát nem érdemes egészen kimondani) A víz mellett a gú az, amit magától kérni szokott, akkor is ha nem látja épp.

Gú! = 2. Cseresznyét kérek, de most azonnal, és nagyon sokat! (etimológia: minden, ami picit savanykás, az uborkára emlékezteti. Igaz, hogy csak az életében először megkóstolt cseresznye volt savanyú, az utóbbi időben nagyon édes volt a cseresznye, de a név megmaradt)

Di! = sárgadinnyét kérek!

Kú! = elsődleges jelentése: kutya; további jelentései: láma, kecske, macska, ló, vikúnya, és egyéb négylábúak

Ko = 1.kő

Ko = 2. tükör (a tükor szóból, egy ideje ugyanis nem hajlandó az ö-t kimondani)

Ha = hal (mármint halat ábrázoló rajz, mert gasztronómiai szinten még nem jelent neki semmit a hal)

Téé (néha tej)=tejet kérek, de most! (régebben tisztán kimondta, hogy „tej”, de visszaesett) Igaz, az elmúlt hónapban elkezdte nem szeretni a tejet...

Tenyér = 1. tenyér (ilyenkor pacsit kell adni, azaz amerikai „five” tenyerest)

Tenyér = 2. tányér (főleg ha porcelán, akkor szeret/ne/ ilyesmivel játszani)

Tëëë = nem szabad! Te disznó tűzhelygomb!

Tääää = a távirányítóval akarok játszani! (néha a mobiltelefonra is érti)

Neeee! = kérek belőle! (mármint mindenből, amit éppen valaki eszik)

Nééé! = nekem is adj belőle, enni akarok!

Zzzjí, íjzzz, zzzí, dzzí, dzíz = víz – Szomjas vagyok!)

Vű = fű (ha a képeskönyvben odajutunk, hogy mit is legel a tehén)

Ppa! = lámpa, hadd kapcsolgathassam!, de jelent még plafont is

To = 1. túrázás közben minden, amit az apja hátán ülve lát. Valószínűleg azért, mert egy párszor elmentünk egy-egy tó mellett is.

To = 2. Autó (illetve minden, ami gépszerű és közlekedik, ideértve a libegőt, telekabint is)

Ájájájájáj, bűűűőőőőő, ájájájáj= ??? Na, ez a feladvány!

A kényes értelmezési kérdés: mikor hegyen, túrán, vagy sétán, az apja hátán, a hordozóban ülve bömböl. Zoli szerint csak hisztizik, de Mamó állítja, hogy a gyerek ok nélkül nem bömböl. És hogy meg kell állni, le kell tenni, ki kell venni, tisztába kell tenni, enni kell adni, meg kell vigasztalni. Mindezek megtörténte után néha mégis folytatódik az Ájájájájáj, bűűűőőőőő, ájájájáj!

Zoli szerint egyszerűen csak menni kell tovább, felfele, egyszer majd csak elfárad a kölyök, és abbahagyja. Mamó elve: a gyereknek élveznie kellene a túrát, ha azt akarjuk, hogy később is szívesen menjen hegyre. Ha bömböl, akkor viszont tutira nem élvezi, ám ha ennek ellenére mégis hurcoljuk magunkkal, akkor felnőtt korára utálni fogja a hegymászást és inkább golfozni, vagy sörözni megy. Vagy nem megy sehová a tévé elől. Ezért inkább Mamó ott marad Morzsival félúton, majd árnyékot tart neki a tűző napon, vagy mindannyian hagyják abba a túrát, és várják meg, míg Morzsi abbahagyja a sírást. Zoli ilyenkor disszidálni készül. Morzsika ordítva lök el magától minden vigasztaló közeledést. Mamó a haját tépi kétségbeesésében, hogy most széthull a családja. Aztán egyszer valahogy Morzsi abbahagyja. (Leginkább akkor, ha leveszik róla a sötét napszemüveget, odaadják a síbotot, vagy ha negyedórát mászkálhat a fűben, a sziklák tövében stb.) Addigra Mamónak már szakad le a dereka, csupa gyerekkönny (és egyéb váladék) a kabátja, sála, sapkája, nadrágja, meg az összes zsebkendője. Mindenki megkönnyebbül. De a család azért lefele tart, vagy másik ösvényen indul tovább.